Egy réges-régi szoba egyik sarkában álltam. A falak mellettem hűvös, fehér kőből voltak, vékony ruháimon keresztül éreztem az évszázados hideget. A berendezés gazdag, már-már királyian díszes volt. A főhelyen egy baldachinos ágy állt, de nem olyan, mint a Roxfort hálótermeiben - ezerszer díszesebb, és valódibb. Mellettem egy apró, de annál cirádásabb ablakon épp hogy bepislogott a nap, kilesve még félig lehunyt szempillái alól. Még alig hajnalodott.

Mintha egy várban lennék, a hercegkisasszony hálótermében, gondoltam, és sejtésem be is igazolódott. Az arannyal hímzett ágyfüggöny lassan elhúzódott, és megláttam az ágyban ülő, álmos, tizenéves lányt. Haja szőkésbarna volt, és leért jóval a csípője alá, szemei pedig olyan sötétkékek voltak, hogy már ibolyaszínűnek tűntek. Gyorsan kinézett az ablak felé, majd megnyugodott, látva a nap állását. Az ágy széle felé csúszott, és lelógatta lábát - de az ágy olyan magasan állt, hogy még a lábujjainak hegye sem érintette a hideg kőpadlót. Megdörzsölte álmos szemeit, de még ezekben a fáradt mozdulatokban is benne volt valami méltóság… Sötét, feketés karikák húzódtak a lány szemei körül, látszott, hogy egyáltalán nem is aludt az éjjel. Mégis méltóság sugárzott belőle, és még valami egészen emberfeletti… olyannak tűnt, mint ahogy kiskoromban a szenteket képzeltem. A bánat és a szenvedés csak lassan merték megközelíteni, de bélyegüket otthagyták valahol mélyen a pillantásában. Mindezek ellenére büszkén felszegte a fejét, és magabiztosan, egyenes háttal ült. A következő pillanatban rekedt kiáltás hagyta el rózsaszínű ajkait.

  - Sara!

Szinte azonnal nyílt a szoba másik felében lévő ajtó, és egy szolgaruhás, teltkarcsú nő lépett be rajta. Az ágyhoz sietett, majd meghajolt a lány előtt.

- Lady Caroline…

- Figyelj, Sara! A kérésem a következő: menj le az udvarba, és -

- A kék ruháját parancsolja? Kimostam már…

- Ne vágj a szavamba! Vagy talán tudod, mit akarok mondani?! - villant düh Caroline szemeiben.

- Nem, Lady, bocsánatot kérek - hajtotta le fejét engedelmesen a javakorabeli nő.

- Menj le tehát az udvarba. A cselédlakba. - Sara szeme döbbenten, szinte félve tágult hatalmasra. Caroline észrevette ugyan, de ellentmondást nem tűrő hangon folytatta.

 - Négyszemközt közöld a lovászfiúval, hogy várom a hálószobámba. Ha alszik, keltsd föl. Ha tiltakozik, erősködj annál inkább. Viszont jól figyelj: őrajta kívül senki más nem tudhat erről.

Sara riadtan nézte úrnőjét. Apró, forró víztől vörös kezével kopott kötényét gyűrögette, szája szóra nyílt, de hang nem hagyta el ajkait.

- Világos?! - jött ki béketűréséből Caroline. 

 - I-i-igen, úrnőm… de nem hívjam előbb ide Lavinia-t? Még fel sem öltözött…

- Nem! Mit gondolsz, miért nem őt hívtam, ha ruhára vágynék?! Eredj már a cselédlakba! - futotta el a méreg vöröse Caroline arcát. Ugyanarra gondoltam, amire minden bizonnyal Sara is: mit akar a lány a lovászfiútól kora hajnal, hálóruhában?

- De, de Lady… az úrfit még ma elviszik… hiszen; nem tudja kisasszonyom?

- Mindent tudok! - kiáltotta Caroline. - És azt is, hogy az apám megtiltotta, hogy találkozzak Elijahhal! Ezért van a korai időpont, ezért van a titkolózás, és ha nem teszed, amit parancsolok, elhiheted, hogy megbánod! - suttogta a végét összeszűkölt szemekkel a lány. Sara csak tátogott, mint a partra vetett hal, de nem mert megmozdulni.

- Indulj, mégpedig azonnal, ha jót akarsz magadnak! - sziszegte dühösen Caroline. Sara kivágott egy esetlen meghajlást, aztán futva kifelé indult a szobából. Elijah? Biztosan véletlen egybeesés, gondoltam…

Láttam, ahogy Caroline sóhajtva imára kulcsolta kezeit, aztán testtelenül úszva a levegőben követtem Sara-t. Fújtatva rohant ki a várból, keresztül az opálos, hajnali fényben ásítozó udvaron. Egy kőből épült, hosszú épület felé tartott, ami az istálló mellett állt, az erdő szélén. Berontott az ajtón, s az asztal körül szorgoskodó asszonyok kérdéseivel nem is törődve balra fordult. Még jó pár métert ment a ház belseje felé, mire elért a kis, rozoga ajtó elé. Tétován bekopogott, majd azonnal be is nyitott az apró szobába. A sarokban lévő ágyon, egy telepakolt vászonzsák mellett, hátát a falnak vetve komor, elgyötört tekintetű, sápadt, szőke fiú ült - ELIJAH…

 - E-elijah..- fújtatta mellkasát lapogatva Sara. Azonban akárhogy igyekezett, többet képtelen volt kinyögni. A fiú lassan felállt; rajta is látszott, hogy nem aludt az éjszaka. - Mondd már, az Istenért! Sara, kérlek…

- A… a Lady… - Elijah még jobban elsápadt, ahogy halkan maga elé suttogta a lány nevét.

- Sara, könyörgöm, beszélj!

- Hívat… menj fel hozzá… siess… Ahogy a mondat elhangzott, Elijah már rohant is. Sara kifulladva rogyott le az ágyra.

 Elijah perceken belül Caroline lakosztályánál termett, és sorra nyitotta az ajtókat. Mikor a hálószobához érkezett, halkan, szinte félve kopogtatott. Abban a pillanatban résnyire nyílt az ajtó, s vékony ujjak fonódtak Elijah csuklójára, hogy behúzzák a szobába. Caroline azonnal kulcsra zárta az ajtót, majd árnyalatnyit elpirulva elengedte a fiú kezét. - Mylady… - suttogta. - Miért hívatott? Már nem szolgálok a gróféknál…

- Déltájban érkezik meg Schonberg earlje, hogy magával vigyen - folytatta halkan Caroline. Elijah tekintete zavartan a kőpadlóba fúródott. - Igaz, amit beszélnek, Elijah? Tényleg... boszorkány vagy?

- Nem vagyok boszorkány, mylady - válaszolta a fiú egy apró, titkolásra szánt mosollyal. - Boszorkánynak a nőket hívják. Én varázsló vagyok.

 Caroline egy hosszú pillanatra behunyta a szemeit, ahogy arcán elömlött a kétségbeesés. - Miért, Elijah, monnd meg, miért? - Mágikus hatalommal bírok, mylady... de a kisasszony minden bizonnyal nem így értette... - válaszolt bizonytalan hangon Elijah. - Akkor másként kérdezem. Honnan? Honnan tudta meg az earl, hogy mágus vagy?

- Fogalmam sincs, mylady - szegte fel fejét. - Schonberg kémei... vagyis, az earl kémei mindenütt ott vannak! És az előkelő népség fél a varázslóktól és a boszorkányoktól, mert azt hiszik, mindannyian az Alvilág urát szolgáljuk! És éppen ez a félelem vezet mindenkit a tévhitek közé! Caroline érdeklődve hallgatta, nem látszott rajta, hogy a kiabálásért meg akarná feddni Elijahot. Ő mégis bocsánatot kért.

- Elnézést, mylady, nem a maga hibája.

- Hanem az apámé.

- Nem, lady, én nem így értettem...

 - Elijah! - állította meg a szabadkozást egyetlen kézmozdulattal a lány. - Hízelgő, hogy mylady-nek szólítasz. - Elijah árnyalatnyit elpirult, de állta a rászegeződő tekintetet. - Rajtad kívül senki más nem hív myladynek. Csak egyszerűen ladynek. Köszönöm a megtiszteltetést.

Elijah még jobban elvörösödött, száját szólásra nyitotta, de végül zavartan lehajtotta a fejét.

- Ugyanakkor - folytatta a lány, fürkésző tekintettel méregetve Elijahot - semmivel sem szereznél nekem nagyobb örömet, mintha a keresztnevemen szólítanál. Többször is kértelek erre, még egészen kicsi korunkban is. De soha nem tetted meg.

 - De... mylady, én... - habogott Elijah.

- A nevem Caroline.

- Tudom, és mégsem tehetem!

- Már nem szolgálsz az apámnak! A magad ura vagy, nem parancsolja meg neked senki, hogyan szólíts! Miért nem teszel úgy, ahogy a szíved kér?

- A szívem? - kérdezte döbbenten Elijah. Caroline némán bólintott, és csak hosszú másodpercek múlva szólalt meg.

- Az én szívem rég a tied. - közelebb lépett a fiúhoz, gyengéden a szemébe nézett, és jobb kezének finom ujjait Elijah mellkasára fektette. - Ide adtam már réges rég... vagyis ha az én szívem kér valamit, az olyan, mintha a tiéd tenné... hát nem érzed?

Elijah megbabonázva meredt a lány ibolyakék szemeibe.

- Caroline... - suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam. Annak szemeit mintha könnyek futották volna el, de nem láthattam tisztán, mert az én szemeimben percek órta a düh és az elhagyatottság könnyei gyülekeztek. A lány reszkető ajkakkal mosolyodott el.

 - Sosem illettél a szolgák közé, Elijah... belül mindig is szabad voltál, legbelül senki és semmi nem köthetett meg... - suttogta Caroline, kezét még mindig Elijah minden bizonnyal hevesen dobogó szívén nyugatva. A fiú lassan bólintott. - Én sem köthetlek meg, pedig ha mellettem maradnál, teljes szabadságot kaphatnál.. Tudtad, hogy az apám örökösévé akart tenni? Mielőtt még kiderült volna, hogy...

- Igen. Még azon a napon, mikor az earl küldönce megérkezett, a fejemhez vágta... hogy ennyire bízott bennem, és ennyire szeretett. De én mindent tönkretettem. Holott senki nem tehet arról, hogy kinek születik...

  - Tudod, hogy kislánykoromban hány éjszakát zokogtam végig azért, mert nem lehettem olyan, mint te? Olyan boldog voltál, olyan szabad. Minden vágyam volt levetni a fodros ruhákat, és melléd költözni a cselédlakba. Mára minden a múlté lenne? Minden reményem?

- Máglyára küldenek. Talán még ma - suttogta Elijah.

- Attól még szerethetlek. És szeretlek is.

- A lady nem engem érdemel... valaki gazdagot és nagy nevűt. Nem egy árva lovászfiút, aki órákon belül a máglyán végzi...

- Nekem akkor is csak te kellesz! - suttogta elszántan a lány. Közelebb hajolt, mintha meg akarná csókolni Elijahot, de ő gyorsan megszólalt.

- Ne. Lady, kérem... Caroline, ne.

- Hát ezt is sajnálod tőlem? Egy csókot? Pedig én ennél jóval többet akarok most tőled... - nézett Elijah borostyán szemeibe olyan szenvedélyes tekintettel, hogy nem csodálkoztam volna, ha valami lángra kap a közelükben. És ekkor észrevettem Elijah fekete íriszében visszatükröződni azt a vágyat, ami Caroline-t is égette... aztán a lány nagyon halkan suttogott még valamit.

 - Mindig arról álmodtam, hogy a feleséged lehetek... - Elijah szóra nyitotta száját, de Caroline másik kezének mutatóujját finoman a fiú szájához érintette, és mikor látta, hogy az nem szól, lassan simogatni kezdte az érzékeny bőrt. Még halkabban folytatta. - Hozzuk előre álmaim éjszakáját, Elijah...

És most tényleg megcsókolta. Kapkodva és szenvedélyesen. Felkiáltottam, és éreztem, hogy süllyedni kezdek a fekete űrben. El akartam tűnni az álomból, de kíváncsi voltam, mi történik... Pedig fájdalmasan pontosan tudtam, mi történik egy nászéjszakán, még ha előrehozott is. Egyre közelebbről hallottam kiáltásaimat, míg egyszer csak az ágyamban nem találtam magam, összegörnyedve a zokogástól, arcomat mélyen a párnába fúrva. Tompán hallatszódott a szobatársaim álmos, zavart motyogása, aztán hirtelen nagyon erősen összerándult a gyomrom. Tudtam, mi következik. Még mindig zokogva felültem, és lehánytam magam előtt a takarót azzal a pár korty vízzel, ami bennem volt. Közvetlenül magam mellől egy undorral teli hangot hallottam:

- Úristen... valaki hívja Pomfreyt, de gyorsan!

Felzokogtam, és összegörnyedtem a hányingertől. Éreztem a számban a gyomorsav keserű ízét, aztán elsötétült körülöttem minden...