A résnyire nyitott ablakon beszűrődött az eső halk kopogása. Mélyeket lélegeztem az eső és a mellettem alvó Harry illatából, és igyekeztem megmaradni ebben a köztes, se nem alvó, se nem éber állapotban. A szobában kellemesen hűvös volt, de alig éreztem, tekintve, hogy a lábaimmal is Harry testére fonódtam, és a fejemet a nyakába fúrtam. Éreztem, hogy karjaival gyengéden szorít magához, hallgattam, ahogy lélegzetünket egybemosta az esőcseppek moraja, és akaratom ellenére újra mély álomba süllyedtem…

Mikor ténylegesen felébredtem, az eső épphogy csak csöpögött. Viszont annál hidegebb volt. Igyekeztem kicsire összehúzni magam, és még szorosabban Harry karjai közé fészkelni magam, de valami miatt nem sikerült. Ásítva kinyitottam a szemem, és teljesen megdöbbentem attól, amit nem láttam. Hol lehet Harry?

Odébb gurultam az ágyon, és éreztem, hogy Harry helyén is meleg még a lepedő. Biztos csak vécére ment ki, vagy ilyesmi. Még egyet ásítottam, és kezemet a közös párna alá fektettem, és úgy figyeltem az ablakon csordogáló kis patakokat. Pár perccel később halkan nyílt a vendégszoba ajtaja. Megfordultam, hogy Harryre nézhessek.

Rajta is látszott, hogy nem aludtunk sokat, de a szeme vidáman csillogott, ahogy látta, hogy ébren vagyok, és küldött felém egy mosolyt.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá és is.

- Neked is, kicsim – ült le az ágy szélére. Az ismerős mozdulattal lerúgta a bakancsát, és mellém feküdt. Azonnal betakartam, és átkarolva őt, szorosan hozzá simultam. Meglepően hűvös volt a teste.

- Ilyen hideg van kint?

- Ilyen meleg van bent? – fordította meg kérdésemet Harry. Belenevettem a nyakába, mire egy kicsit megborzongott, és közelebb húzódott hozzám. Simogatni kezdtem a hátát, hogy felmelegedjen. Álmosan behunyta a szemét, és elmosolyodott. Egy darabig figyeltem az arcvonásait, tekintetem elidőzött az ajkain. Még mindig nem csókolhattam elégszer… ki is használtam a kedvező alkalmat, és egy apró puszit leheltem a szájára. Ő azonban, még mindig csukott szemmel utánam kapott, és hosszan, és nagyon gyengéden csókolt tovább. Finoman simogattam a testét, és hagytam, hogy elvesszek az érzésben. Egyszer csak éreztem, hogy jobb kezét a háta mögé dugta.

- Harry, mi van a kezedben? - suttogtam kíváncsian. Egy utolsó kis csókot adott, majd a szemembe nézve így szólt:

- Még semmi. Előbb beszélgessünk, jó? – közben a hajammal játszott. Az ujjaira csavarta, aztán a fülem mögé simította.

- Szeretlek! – vágtam rá azonnal, kicsit riadtan.

- Én is téged – mosolyodott el, majd ujjaival tovább simogatta most már az arcomat. – Ez nem is volt kétséges, pláne a tegnapi… mai… szóval, jó hosszú éjszaka után…

- Nekem inkább rövidnek tűnt, legalábbis az alvással töltött része…

- Nem úgy tűnt, mintha bánnád! – nevetett Harry.

- Nem is bántam… - csatlakoztam hozzá. – Szóval, miről akarsz velem beszélgetni?

- Arról, ami az elmúlt két hétben történt velünk. Hogy ne forduljon elő még egyszer.

- Ó. Értem. – komolyodtam meg. – Kezdhetem én?

- Persze – nevetett fel halkan Harry.

- Mi volt Suzanna és közted?

- Hát, ez egy hosszú történet lesz. Jaj, Ginny, ne vágj ilyen aggódó képet! Szóval. Amikor a büfében Suzannával láttál, az nem volt más, mint egy lelkisegély-gyorsszolgáltatás. Aznap reggel mentek szét a barátjával, Adammel, ráadásul csak valami mondvacsinált ügy miatt. És be is tudom bizonyítani, hogy így volt. Aznap, amikor kirohantál a bárból, egy fekete hajú csávó énekelte a November Rain-t. – Bólintottam, mire folytatta. – Na, ő Adam. Ha jól sejtem, pont akkor mentél ki, mikor ők az ajtó mellett smároltak.

- Te jó ég! Tényleg! – néztem Harryre döbbenten. – És én emiatt nem álltam veled szóba hetekig…

- Hazudjam, hogy szóra sem érdemes?

- Harry, én annyira sajnálom!

- Ugyan! – adott egy puszit a számra Harry. – Már bocsánatot kértél, és különben is, azt hiszem, ez neked is elég nagy büntetés volt…

- Hát igen – sóhajtottam, a karjai közé fészkelve magam. Lassan simogatni kezdte a hátamat.

- Máskor inkább kérdezz rá, ha azt hiszed, félrelépek, jó?

- Ígérem – pecsételtem meg egy csókkal az adott szót. – Figyelj, ugye tudod, hogy David és én csak…?

- Bevallom, először nem volt nyilvánvaló, hogy te tervelted ki az egészet…sikerült féltékennyé tenni. Tényleg majdnem nekimentem Davidnek, csak aztán… nem is tudom. El tudod képzelni róla, hogy amint eltűnök a képből, rád veti magát, hirtelen elfelejtve, hogy barátnője van? – megráztam a fejem, mire bólintott, és folytatta. – Na ugye. Főleg, hogy még el sem tűntem… Az első pillanatban nagyon eldurrant az agyam. Amúgy is lilában láttam mindent az idegességtől, hogy sikerül magamra haragítani téged, és meg tudom-e magyarázni… Már vettem a levegőt, hogy rákiáltsak Dave-re, de hirtelen beugrott, hogy amilyen ravasz nő vagy, kitelik tőled egy féltékennyétevési-kísérlet.

- Aham. Hát, akkor mellé – vontam vállat.

- Veszélyes egy nő vagy… és az, hogy szeretsz valakit, kegyetlenné tesz. Na de mesélj! Hogy csókol Dave? – ezen a kérdésen nevetnem kellett. David, mint hivatásos nők bálványa, igazán jól csókol. De nekem ez nem jelentett semmit, hiszen egy percig sem éreztem iránta semmit.

- Jól, de a nyomodba sem ér – válaszoltam a teljes igazságot.

- Hm – bólogatott Harry. – Kár… éppen be akartam bizonyítani, hogy jobb vagyok nála.

- Tulajdonképpen – játszottam a töprengőt – ha jobban meggondolom… - olyan hevesen csókolt meg, hogy meg kellett a vállában kapaszkodnom. Pár perccel később kifulladva váltunk el.

- Szerelek, Harry, mondtam már?

- Én meg imádlak.

- Ezt meg kell hálálnom valamivel, hercegem – suttogtam, mielőtt ismét csókban forrtunk össze.

- Ja és igen! – ugrott be percekkel később még egy kérdés. – Ha imádsz, hogy mondhattad azt pár nappal ezelőtt, hogy „hát persze, hogy barátok vagyunk!”?

- Hm, igazad van. Két lehetséges magyarázat van. Egy- nem akartam olyan könnyen megadni magam, ha már egyszer háború kezdtél. Kettő- teljesen zizzancs voltam a hiányodtól, meg attól, hogy majdnem 39 fokos lázzal feküdtél előttem az ágyban.

- Ó. Már értem. Ne haragudj, hogy hülye vagyok.

- Nem vagy te hülye – nevetett rám Harry. – Csak néha, egy egészen picit butus. De igyekszem mindig melletted állni, hogy ezt adott helyzetben korrigálhassam.

- Örök hálám, hős lovag – nevettem rá én is. – Szóval, akkor nincs több titok – néztem rá .

- „Kimondom, szeretlek, ez a végső titok” … Még mindig kíváncsi vagy, mi van a kezemben? – kérdezett mosolyogva Harry.

- Hát persze! – vágtam rá, és azonnal nyújtogatni kezdtem a nyakam, hogy a háta mögé láthassak. Ő azonban egy csókot lehelt az ajkaimra, aztán halkan ezt suttogta:

- Aztán vigyázz vele… tövis nélkül még én sem vagyok képes szervírozni… - azzal a kezembe helyezett egy… rózsát. Eltávolodtam Harrytől, hogy jobban megnézhessem a virágot.

Gyönyörű, hosszú szárú, mélyvörös rózsa. Se nem bimbó, se nem teljesen nyílt szirmok. Épp csak most kezdhetett nyílni. Ahogy végigsimítottam hamvas szirmain, éreztem, hogy még nedves a hajnali harmattól.

- Harry, ez… ez meseszép! - Ő, szintén a rózsát nézve elmosolyodott.

- Olyan, mint a kapcsolatunk. Nem?

- De, pontosan. Mi is csak most kezdünk igazán kinyílni egymásnak – mosolyogtam Harryre, aztán újból a virágot bámultam.

- Tudod, milyen jól lehet üzenni egy-egy szál rózsával?

- Persze! Ha jól tudom, a vörös a szerelmet jelenti, a fehér az ártatlanságot…

- Nem-nem – rázta meg a fejét Harry. – Amit te mondasz, az pusztán a színek jelentése. Ha belegondolsz, a vörös szín önmagában is a szerelem jelképe. A rózsa színei ennél sokkal többe takarnak. Akarod, hogy meséljek?

- Persze – bújtam hozzá ismét, és úgy helyeztem a rózsát, hogy mind a ketten láthassuk.

- Ha egy rózsa vörös, az azt jelenti, hogy aki adja, szerelmes, az érzelmei nagyon magas hőfokon lángolnak. Ha fehér, akkor az ártatlanságot képviseli, ártatlan, vagyis baráti érzelmeket. A sárga rózsa az érzelmek megbetegedését, a szerelem halálát jelenti. A fehérbe hajló rózsaszín szimpátiát jelent, hol csak barátilag, hol kapcsolatok legelején. A narancssárga is a szenvedélyt képviseli, de nem mindig olyan mélyen, mint a vörös, vagy csak pusztán szenvedélyt, ami nem párosul szerelemmel. A mélyrózsaszín a hálát jelképezi, a kék pedig a titkot – lehet annak is titka, aki adja, és titkot sejthet az is, aki adja. A fekete rózsa nem egészen természetes, általában a halállal állítják párhuzamba, és nem csak a kapcsolat, hanem néha a kedves halálával is.

- Ó… - motyogtam döbbenten. – Azt hiszem, tőled nem levelet fogok kapni, hanem rózsát.

- Miért, baj?

- Dehogy! Csak kímélj meg a feketétől…

- Nem ígérhetek biztosat, de igyekezni fogok – nézett mélyen a szemembe Harry, majd gyengéden megcsókolt. És ezúttal egyáltalán nem siettünk az elválással…