2011 szeptember 1.

(csütörtök, mert szeptember 1. nem mindig

hétfő!!!!   2011.09.01.  biztosan csütörtök)

Hatalmas durranás hallatszott az emeletről.

- Mit műveltek? – kiáltotta Harry ingerületen.

- Semmit! – érkezett három hang a Black ház második emeletéről.

- Lily, Dan, siessetek már, különben lekéssük a vonatot! – kiáltott vissza az ifjú apa.

- Jövök már! – Egy sovány, alacsony, barna szemű, fekete hajú, szemüveges fiú viharzott le a földszintre, kis hátizsákot cipelve

- Minden holmidat elcsomagoltad? – ráncolta a homlokát Harry, fia apró csomagját méregetve.

- Igen, apa – mosolygott rá Daniel Leonard Potter. – El se hiszem, hogy végre megyek a Roxfortba!

- Én meg azt nem hiszem, hogy nem fogunk elkésni, ha a nővéred nem jön le azonnal – mondta morcosan Harry. – Nagyon ideges volt, és nem csak fia roxforti iskolakezdése, hanem saját roxforti munkakezdése miatt is. A jó öreg Flitwick professzor a múlt tanév végén úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul, és Harry vette át a tantárgyát, a bűbájtant.

Harry tíz évet töltött gurkók és kvaffok közt röpködve, de tisztában volt vele, hogy minden kviddicsjátékos számára eljön az ideje, hogy leszálljon a seprűről, és valami mással foglalkozzon. Jó páran mondták neki, hogy még nem öreg fogójátékosnak, de úgy döntött, nem akarja karrierjét elvesztett meccsekkel sorozatával befejezni. A csúcson akarta abbahagyni, mielőtt még kiöregedne. Ismert jó néhány sportolót, aki addig játszott, amíg csak bírt, de pályafutása végére többségük nevetség tárgyává vált. Harry viszont azt szerette volna, hogy a Porpici SC rajongói a dicsősége teljes fényében lévő Harry Potterre emlékezzenek,  és ne egy veterán fogóra, aki kis híján leesett a seprűjéről.

Harry büszkébb volt annál, hogy nevetségessé tegye magát. Ezért állást változtatott. Nem mintha nem hiányzott volna neki a kviddics – persze, hogy szörnyen hiányzott. Maradhatott volna edzőként a Porpici SC-nél, de nem vonzotta a lehetőség. Ezért amikor Albus Dumbledore hirdetést tett közzé a Reggeli Prófétában, miszerint új bűbájtan tanárra van szüksége, Harry lelkesen jelentkezett az állásra. Ily módon lehetősége nyílt visszatérni arra a helyre, ahol élete legboldogabb szakaszát töltötte… a Roxfortba.

Hermione még mindig számmisztikát tanított ugyanott, de nem lakott a kastélyban. A Weasley házaspár Roxmortsban élt három gyermekével, ahol Ron jól menő seprű szaküzletet vezetett.

Weasleyék ikerlányai, Valentine és Viviane szintén ebben az évben kezdték meg roxforti tanulmányaikat Daniellel, Kevinnel (Fred/George és Angelina fiával) valamint Lancelottal (Percy és Penelope fiával) együtt.

- Apa, nem mehetünk mi is? – kérdezte kórusban Richard, Robert és Rose Potter, lesétálva a lépcsőn.

- Már vagy százszor elmondtam – Tette karba a kezét Harry. - Jövőre. Még egy év, és mehettek az iskolába… és Isten óvja a Roxfortot, ha ti ott lesztek.

- Jaj apa, nem vagyunk olyan rémesek, de téééényleg! – válaszolta Robert dacosan.

- Ja, nem vagytok olyan rémesek, mint Fred és George. Rosszabbak vagytok – bólintott az apjuk, rosszallóan méregetve őket.

- Nem vagy ám valami kedves, apa! – biggyesztette le a száját Richie. – Különben, bármit mondasz is, mi leszünk a legnagyobb mágikus csínytevők, akiket a Roxfort valaha látott!

- Pontosan – bólintott Rose pajkos vigyorral.

Harry az égre emelte a tekintetét. A hármas-ikrei Fred és George szerint még rosszabbak lesznek, mint ők voltak annak idején. Harry már előre rettegett attól az időtől, amikor a Roxfortba fognak járni. Lelki szemeivel látta, ahogy égő arccal McGalagony professzor előtt áll és hármas-ikrei végeláthatatlan bűnlajstromát hallgatja… de addig még van egy nyugodt éve. Megkönnyebbülten fölsóhajtott.

- Hol van Lily?

- Fent a szobájában, hozzáragadt a tükörhöz, asszem – ráncolta az orrát Rose. – Mostanában állandóan ezt csinálja… üldögél a fésülködő asztalánál, keféli a haját, és valami buta dalocskát dudorászik.

- Ja… azt hiszem megbolondult –jegyezte meg Robert.

- Talán nem bolond… - vigyorgott Richie. – csak… öö…

- Öö micsoda? – vonta föl szemöldökét Harry.

- Csss! – Rose közelebb intette.

- Mi az? – Harry lehajolt, hogy szemmagasságban legyen a lányával.

- Öö… beleesett valakibe, apa – suttogta a fülébe Rose.

- Igazán? – Harry meglepetten pislogott. Nem vett észre erre utaló jeleket… de talán nem figyelt oda eléggé legidősebb lányára… nem mintha Lily örült volna, ha apja állandóan szemmel tartja… Kamaszlány volt, és az ő korában lévő gyerekek nem jól tűrik, ha szüleik túlságosan beleavatkoznak az életükbe.

Harryt mégis bűntudat töltötte el arra a gondolatra, hogy van egy tizenhárom éves a lánya, akiről szinte semmit sem tud. Azt sem vette észre, hogy valaki tetszik Lilynek, nem igaz? Ismerve a hármas-ikreket, lehet, hogy nővérük és apjuk bosszantására csak kitalálták az egészet. Végül is ez volt legkedvesebb szórakozásuk: bosszantani a jó öreg papát.

Végül megreccsent a lépcső, jelezve, hogy valaki lefelé tart.

- Apu, apu veled akarok menni! A Roxfortba! – az ötéves Lea Potter szaladt le a lépcsőn, és Harry nyakába ugrott. Apja fölkapta a fekete hajú, zöld szemű gyereket. Összes gyermeke közül ez a kislány hasonlított legjobban rá. A hármas-ikreknek vörös hajuk volt, éppúgy, mint édesanyjuknak és Lilynek.

- Nem jöhetsz édesem – mondta Harry Leának. – Hiszen tudod.

- De menni akarok! – a kicsi szája megremegett és két hatalmas könnycsepp gördült le az arcán.

- Még túl fiatal vagy, drágám – Harry lecsókolta a gyerek könnyeit – De ha jó kislány leszel, akkor gyorsan megnősz és te is jöhetsz a Roxfortba, megígérem.

Harry szavai nem érték el a kívánt hatást, mivel a kis Lea vádló pillantásokat vetett rá, és szipogott. – Akkor te se menj! Maradj itthon, apu!

Harry borzalmasan érezte magát. Hogyan magyarázhatná el egy ötévesnek, hogy mennie kell, különösképpen, amikor az az ötéves olyan makacs kis csibész, mint a legkisebb lánya? Amikor tizenegy évvel ezelőtt Oroszországba kellett utaznia, el tudta magyarázni Lilynek, hogy mennie kell, de Lily egészen másmilyen volt. Nyugodt, megértő és egészében véve jó kislány. Vele ellentétben Lea dacos, és követelőző volt, aki túlságosan ragaszkodott Harryhez. Hat gyermeke közül ez a kislány volt az, akit úgyszólván nem lehetett levakarni róla, és rögtön nyafogni kezdett, ha “apu” nem volt a közelében. Harrynek különösen nehezére esett otthagynia a kislányt, mivel tudta mennyire szereti és igényli őt.

- Hallgass ide, édesem apu megpróbál olyan gyakran hazajönni, amilyen gyakran csak tud, oké? Például mindjárt a hétvégén… Azon kívül hoz majd neked csuda aranyos játékokat és édességeket a Mézesfalásból, Roxmortsból.

- Megígéred? – szipogott Lea.

- Igen, megígérem. – Harry még egyszer megpuszilta a kislány ázott arcocskáját, aztán letette. – Hol az ördögben van már Lily?

- Itt vagyok, Harry… - legidősebb lánya, aki még tizenhárom évesen is Harrynek szólította, lassan lépkedett lefelé a lépcsőn.

Harry, a hármas-ikrek és Daniel testületileg szájtátva bámultak rá.

- Mit műveltél magaddal? – Richard találta meg elsőként a hangját.

- Szörnyen nézel ki! – tette hozzá Robert.

- Úgy nézel ki, mint egy… - Rose kereste a szavakat.

- … romlott nő – segítette ki a kis Lea.

Harry elhűlve nézett legidősebb lányáról a legkisebbre. Hol az ördögben tanul egy ötéves gyerek ilyen kifejezéseket?

- Kösz hugi ezt a szót kerestem – bólogatott Rose lelkesen. – Mit műveltél magaddal Lil?

- Én csak… - Lily nyelt egy nagyot - … jobban akartam… kinézni.

- Jobban? – nevetett Daniel. – Akkor se fogsz elég jól kinézni, ha egy egész hetet töltesz Gilderoy Lockhart szépségszalonjában!

- Dan! – kiáltott rá Harry, és egy megrovó pillantást küldött a fia felé. Egyet kellett azonban értenie többi gyermekével: Lily borzalmasan nézett ki: nyilván be akarta göndöríteni a haját, mert máskor rendezett fürtjei égnek álltak, mint egy szalmakazal. Valószínűleg kipróbált valami smink-bűbájt is, de valahogy melléfogott: arcán élénkvörös foltok éktelenkedtek, és nem sikerült eltüntetnie a pattanásait sem, melyeket a pirosító most határozottan kihangsúlyozott. Az ajakrúzs borzalmasan ütötte a pirosító színét, és a szemhéjfesték olyan benyomást keltett, mintha behúztak volna neki. Arról nem is beszélve, hogy kiskorú lévén illegális varázslatot hajtott végre az iskolán kívül!

- Tényleg olyan rosszul nézek ki, Harry? – nyögte a lány és apja válaszát várva az ajkába harapott.

Harry, aki már rég rájött, hogy kamasz gyerekek apjának lenni nehéz feladat, most mégis úgy érezte, nem lesz egyszerű dolog megmondani a tizenhárom éves lányának, hogy totálisan elbaltázta a külsejét.

- Öhm… - köszörülte meg a torkát. – Vitassuk meg a kocsiban, jó? Szálljatok be, mindketten! – intett Lilynek és Danielnek.

- Nem kísérhetünk el a King’s Crossra? – próbálkozott Rob.

- Nem - rázta fejét Harry.

- Hadd menjüüüünk! – könyörgött Richard.

- Nem.

- Apuuuuuu! – villantotta rá Rose legbűbájosabb, apaszív-lágyító mosolyát, és alaposan begyakorolt kölyökkutya-nézéssel pillantott rá. Harry egy pillanatig habozni látszott - Rose mosolya majdnem mindig le tudta venni a lábáról, de most mégis a rendíthetetlen apa szerepe mellett döntött.

- Nem - rázta fejét. – Menjetek föl és mondjátok meg anyának, hogy elmentünk. Te is Lea.

A kis Lea nyelvet öltött Harryre és fölszaladt az emeletre. A lépcső tetején édesanyjának ütközött, aki karjára vette.

-Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elmehetsz búcsú nélkül? – Ginny megrovóan nézett a férjére, majd lesétált a lépcsőn és letette Leát.

- Azt hittem, már elég szépen elbúcsúztunk egymástól reggel. – Harry kissé elpirult búcsúzkodásuk” emlékének hatására.

- Óóóóóóó, apu elpirult! – csapta össze a kezét Rose, mintha nem bírna elképzelni nagyobb gyönyörűséget, mint látni apja zavarát.

- Nem a ti dolgotok, gyerekek. – Harry rosszalló tekintetet vetett a hármas-ikrekre, aztán feleségéhez fordult. – Tehát, akkor búcsúzzunk el még egyszer. – Ezzel szorosan a karjaiba zárta, és hosszú csókkal pecsételte le Ginny ajkait.

- Jajj! Menjünk föl, ezt nem bírom tovább! – javasolta Richie és ikertestvérei helyeseltek. Mire Harry és Ginny szétváltak, a hármas-ikrek már eltűntek, valószínűleg, hogy bedobjanak pár trágyagránátot Lea szobájába.

- Hm, ezt már szeretem – vigyorgott a férjére Ginny. – És most menjetek. Ti ketten viselkedjetek jól! – fordult Danielhez, de Lily már nem volt ott. – Hol van Lily? – kérdezte.

- Azt hiszem már a kocsiban – vont vállat Harry. Biztos volt benne, hogy nem tenne jót Lilyvel, ha elmondaná az anyjának, mit művelt magával.

Öt perccel később mindannyian a tértágító bűbájjal ellátott családi Peugeot-ban ültek. Harry vezetett a King’s Crossig, de onnan Siriusnak kell visszavinnie az autót az udvarházba. Megbeszélték, hogy Sirius a vasúthoz hoppanál tizenegy óra előtt, hogy elbúcsúzzon keresztfiától és a két gyerektől.

Sirius ötlete volt, hogy Peugeot-t vegyen a család, mivel annak oroszlán emblémája remekül illik Potterékhez.

- Harry, mit tegyek, hogy rendbe hozzam magam? – sírt Lily a hátsó ülésen, szenvedő arccal vizsgálva magát a tükörben.

- Kérd meg McGalagonyt, hogy szórjon rád egy fej-transzformáló bűbájt, hátha teljesen új arcod lesz – felelte Daniel az anyósülésről. – Nem érdemes a régihez ragaszkodnod, de komolyan.

- Daniel! – csattant fel Harry.

- Oké, apa. – sóhajtotta Dan. – De így tényleg elég ronda.

- Így igen – bólintott Harry. – De máskülönben nagyon csinos ifjú hölgy. – Pillantott a lányára a visszapillantó tükörben. Lily még mindig sírt, könnyei összefolytak a pirosítóval, végképp összemaszatolva az arcát. Amint azonban meghallotta apja utolsó megjegyzését, felnézett és hálásan rámosolygott.

- Segítenél, Harry? – kérdezte remegő hangon.

- Rendben – Harry körülnézve megbizonyosodott róla, hogy egy mugli sincs az úton, aztán benyomta a láthatatlanság generátor gombját, melyet Arthur szerelt be az autóba. A kocsi észrevehetetlenül felemelkedett a levegőbe.

Miután Harrynek már nem kellett a kormányzással törődnie, pálcájával a kézben hátrafordult az ülésen. – Fucus Removeo. Tessék, már rendben is vagy, Lil.

- Ó! – lánya felkapta a tükrét, és elismerően nézte a tükörképét. – Köszönöm, Harry!

- Szívesen – vigyorgott az apja. – De legközelebb, ha ki karod sminkelni magad, kérd meg édesanyádat, hogy segítsen, oké?

- Ah-ha… - motyogta a lány. – Én csak… én csak el akartam tüntetni a pattanásaimat, tudod…

- És csak Christopher Woodnak akartál tetszeni – jegyezte meg Daniel.

- Fogd be! – vágott vissza Lily a füle tövéig elpirulva.

- Chris Wood, mi? – vonta föl szemöldökét Harry. – Hallottam róla. Szintén griffendéles?

- Öö, igen – bólintott Lily.

- Legalább rendes fickó? – érdeklődött az apja. – Ha kicsit is hasonlít Oliverre, nagyszerű fiúnak kell lennie, de mégsem helyeslem, hogy fiúkkal járj, Lil. Túl fiatal vagy, és még csak az kell, hogy meggondolatlan légy…

- Meggondolatlan? Csak nem képzeled, hogy én… én… Harry, csak tizenhárom éves vagyok! – tört ki a lány. – Az, hogy te és anya már akkor csináltátok, mikor még gyerekek voltatok, nem jelenti azt, hogy… - felnézett és látta, hogy apja dühösen mered rá. – Sajnálom. Nem akartalak megsérteni… igazán… ha nem lettetek volna meggondolatlanok, akkor én most nem lennék itt…

- Mennyivel jobb lenne – somolygott Daniel.

- Daniel! – kiáltott Harry és Lily egyszerre.

- Jól van, jól van! – mondta a fiú. – Csak vicceltem, apa. Tudod, mennyire szeretem az én drága nővéremet!

- Szeretsz? – ráncolta a szemöldökét Lily. – Azért tettél sündisznót az ágyamba múlt héten?

- Hogy mit csináltál? – képedt el Harry.

- Nem én voltam! – tiltakozott Daniel. – Vagyis… oké, én voltam, de nem az én ötletem volt! A hármas-ikrek találták ki! De tényleg!

- Ettől sokkal jobban érzem ám magam! – bosszankodott Lily.

- Fejezzétek be a veszekedést, mindjárt ott vagyunk – mondta Harry, finoman leeresztve a Peugeot-t az útra, majd megnyomta a láthatatlanság-generátor gombját a műszerfalon.

Megint láthatóak voltak.

Harry gyorsan leparkolt és kerített egy kofferkulit. Elkezdett kipakolni a csomagtartóból: Lily kis bőröndjét, saját közepes méretű bőröndjét, Lily nagy bőröndjét, Lily sporttáskáját, Lily iskolatáskáját, Lily pipere táskáját, és Daniel nagyon kicsi hátizsákját.

- Ez minden holmid? – Harry gyanakodva kinyitotta fia zsákját, készen arra, hogy lehordja, amiért minden cuccát otthon hagyta.

Azonban amint belenézett a táskába, úgy tűnt, van benne egy csomó ruha, könyvek, egy üst, egy mérleg, bájital-hozzávalók és minden, ami szükséges. Mégis csak félig volt tele.

- Mit műveltél ezzel a táskával? – vonta össze szemöldökét a fiatal apa.

- Csak kicsit bővebbre varázsoltam, apa – vont vállat Daniel. – Úgy gondoltam, nem ártok vele senkinek…

- De honnan tudtad, hogyan kell csinálni? – érdeklődött az apja.

- Varázslástan alapfokon, 47. oldal – felelt a fiú. Látva apja hitetlen arckifejezését, megrándult az arca. – Jól van, nem én voltam. Fred bácsi csinálta.

- Ja, ki más? – rázta fejét Harry, és elővett három kalitkát, az egyikben Hector, a másikban Helena, a harmadikban pedig a jó öreg Hedvig foglalt helyet. A hűséges öreg bagoly elég megviselt volt, hiszen elmúlt már húsz éves. Harry eltűnődött, vajon meddig élnek a baglyok, de megsajdult a szíve a gondolatra, hogy egyszer elveszti Hedviget. A madár idős kora ellenére még mindig szívesen hordta a leveleket, bár jóval lassabban, mint régen. Harry persze állandóan dicsérte az állat erejét és a kitartását, szándékosan hangsúlyozva neki mennyire értékeli, mint barátot és postást.

- Abu! – kiáltott fel Harry, amint a kalitkák mögött rejtőző, idős kora ellenére is élénk majom a fejére ugrott. – Mit keresel te itt?

- Asszem velem akart jönni a Roxfortba – szólalt meg Daniel. – Elvihetem? Léciiii!

- A roxforti leveledben az áll, hogy a tanulók egy baglyot, macskát, vagy varangyot vihetnek, majomról szó sincs! – emlékeztette az apja. – Különben is, minden tanulónak csak egy állata lehet!

- Majd a hálótermemben marad – felelte Dan – Igazán. Azt se felejtsd el, hogy Ron bácsinak volt egy baglya, és te is vettél neki egy furkászt, melyet fél éven keresztül ott tartott a suliban. Azon kívül George bácsi mesélt nekem Lee Jordan tarantulájáról!

Harry eltűnődött egy kicsit. – Meggyőztél. Rendben, Dan, de vigyázz rá! Ne engedd a kastélyban kószálni, értetted?

- Igenis, uram! – tisztelgett Dan vigyorogva. – Gyerünk Abu, ugorj a vállamra!

Daniel baglya, Helena rosszallóan huhogott Abura, és gyanakodva méregette a majmot.

- Jól van gyerekek, gyerünk! – Harry lakat-bűbájt küldött a Peugeot-ra, majd beterelte a gyerekeket a vasútállomásra.

- Hé, Harry fiú! – kiáltott valaki. A fiatalember megfordult és a lelkesen integető Fredet és George-ot látta közeledni. Mindketten egy vörösesbarna hajú fiú kezét fogták.

- Hello, srácok. – mosolygott Harry a sógoraira. – Hahó Kevin – üdvözölte a kisfiút.

- Szia Harry bácsi – Kevin kissé zavartan tépte ki kezeit az ikrek kezéből. Egy nagyfiúnak nem kell, hogy a kezét fogják a szülei, ugyebár? – Hello, Dan, Lil.

- Szia Kevin – mondták a Potter gyerekek kórusban.

- Láttad már Nagyokost és Lance-t? – kérdezte Fred.

- Még nem – felelte Harry.

- Hermione és az ikrek nem jönnek a vonattal, ugye? – kérdezte Lily.

- Miért jönnének? Ők Roxmortsban laknak – vont vállat George. – Ó, itt van Percy! Hé Perce, erre! – Ugrálni kezdett, hogy magukra vonja bátyja figyelmét.

Percy azonban csak megvető pillantással odabólintott, aztán feleségével és fiával átmasírozott a kilencedik és a tizedik vágány közti falon.

- Idióta – horkantott Fred. – Mióta ő lett a Nemzetközi Máguskapcsolatok osztályvezetője, egyszerűen nem lehet beszélni vele. Azelőtt nem volt ennyire beképzelt.

- Nem kell bemutatnod – vigyorgott Harry. – A jó öreg Percy sosem változik.

- Akárcsak a fia – jegyezte meg Kevin. – Mániákus a srác. Tényleg rémes.

- Annyira azért nem szörnyű – felelte Lily. – Nagyon okos fiú.

- Aha, igen, mindent tud a koboldlázadásokról, a mágikus történelem különféle eseményeiről, és persze már négy nyelven beszél… - jegyezte meg Dan. – Melyeken is,  Kevin?

- Hm…lássuk csak… trollul, koboldul, sellőül és… sárkányul.

- A sárkányok nem is tudnak beszélni – rázta fejét Lily.

- Lance szerint tudnak – felelte Dan. – Ó, bocsesz, Lance-t mondtam? Lancelot Percivalt kellett volna mondanom!

- A Galahadet kihagytad! – vigyorgott Kevin, amint odaértek a kilences vágányhoz.

- Jól van srácok, kilences és tízes vágány – szólalt meg Harry. – Lily, te tudod az utat, indulj.

A lány bólintott, és kuliját maga előtt tolva a fal felé indult. Egyik pillanatban még a fal felé sétált, a másikban eltűnt.

- Most már a 9 és ¾-edik vágánynál van? – pislogott Daniel.

- Pontosan – felelte apja. – Látod az elválasztót a kilences és tízes vágány között? Már meséltem róla neked. Csak egyenesen nekimész a falnak megállás nélkül, és máris ott vagy a Roxfort Expressznél.

- Biztos vagy benne, apa? Úgy értem… azt mondtad, át lehet menni rajta, mégis… az a fal nekem nagyon szilárdnak tűnik.

- Holtbiztos – mosolygott Harry. Eszébe jutott, hogy amikor először látta, neki is kétségei voltak a fallal kapcsolatban. Ha nem lett volna egy bizonyos Molly Weasley, tán sosem jutott volna el a kilenc és háromnegyedik vágányra… A Roxfortba utazás kilátása nagy várakozással töltötte el, akárcsak húsz évvel azelőtt. Alig várta, hogy felidézze gyermekkora legjobb pillanatait, újra sétáljon a folyosókon, megint bosszankodjon Hóborc tréfáin… de kicsit ideges is volt, mert nem sokat tudott a tanításról, és attól tartott, nem lesz elég jó tanár… és persze ott volt Piton professzor, aki most a kollégája lesz. Nem tudta, hogy most jobban kedveli-e majd kollégaként, mint egykor tanárként, de komoly kétségei voltak ez ügyben. – Fuss neki egy kicsit, Dan. Gyerünk.

- Az az iskolai nővér tényleg olyan jó? – kérdezte Daniel.

- Miért? – vonta föl szemöldökét Harry.

- Mert ha betöröm az orrom ezen a falon, neki kell majd rendbe hoznia – válaszolt a fia, és becsukott szemmel futni kezdett az elválasztó fal felé, láthatóan ütközésre számítva.

Pont mint én, annak idején - mosolygott Harry, amint fia eltűnt a falban.

Tíz perccel tizenegy óra előtt megérkezett Sirius, hogy elbúcsúzzon Potteréktől. Harry átadta neki a kocsi kulcsait, és megígértette vele, hogy vigyáz Ginnyre, Leára, de leginkább az ikrekre, mivel nekik különös tehetségük volt ahhoz, hogy bajba kerüljenek.

Miután Sirius dehoppanált, Fred George és Harry felsegítették a gyerekek poggyászát a vonatra.

- Hé, David! – Lily integetni kezdett a fülke ablakából.

- Lily! – egy duci (de nem kövér), göndör szőke hajú, égszínkék szemű fiú futott oda a vonathoz, szüleivel, Dudley és Millicent Dursley-vel a nyomában. Millicent egy hét év körüli kislányt vezetett kézen fogva.

- Lily! – ismételte David ragyogva. – De jó újra látni téged, annyira hiányoztál a nyári szünetben!

- Te is hiányoztál nekem – mosolygott le rá Lily. – Gyere, foglaltam egy fülkét Yvette-nek és nekünk és… - elhallgatott.

- …és Chris Woodnak, igaz? – szólt közbe Daniel.

Lily elpirult, és nem vett észre, hogy másod-unokatestvére arca elkomorul. David nem kedveli azt a Wood fiút, gondolta magában Daniel.

Miután David elbúcsúzott a szüleitől (húga, Daisy Dursley nyafogott, hogy ő is menni akar a Roxfortba), felkapaszkodott a vonat lépcsőjén és eltűnt a Lily által foglalt fülkében.

Hamarosan Bill Weasley is feltűnt, lánya, Yvette legalább tucatnyi csomagját cipelve. Fleur nem jött ki, mert édesanyjánál volt látogatóban Franciaországban.

Yvette, a legcsinosabb Weasley lány, csillogó szőke hajával és ragyogó kék szemével, leült Lily és David közé. Ő most volt másodéves a Roxfortban. Míg Lily griffendéles, David pedig hugrabugos volt, Yvette-t a hollóhátba osztották be, és láthatóan nagyon büszke volt erre.

Dan és Kevin elhelyezkedett egy fülkében a vonat végén. Kevin apái legutolsó tanácsait hallgatta:

- Ne dühítsd fel McGalagonyt, Kevin, nagyon szigorú asszony!

- Ne piszkítsd össze a folyosót, különben Frics elkap!

- Ne vedd túl komolyan az öreg Pitont, nem olyan rossz, mint amilyennek tetteti magát!

- Viselkedj rendesen!

- Viselkedjek rendesen? – pislogott Kevin. – Tőletek ez egy kicsit erős, apukáim!

A piros gőzmozdony kéménye pöfékelni kezdett, mire a Weasley ikrek Harryvel együtt hátraléptek és integettek.

- Ne varázsoljatok a vonaton, gyerekek! – kiáltotta Harry.

- Nem ígérhetünk semmit, Harry bácsi! – kiabált vissza Kevin.

- Viszlát az iskolában, apa! – integetett Daniel.

A vonat már majdnem elindult, amikor egy vézna, sötét hajú fiú érkezett lihegve a kilences és tízes vágányt elválasztó falon keresztül, és nagy csomagjával a vonathoz futott.

- Hé, hadd segítsek! – ajánlotta fel Harry, látván, hogy a vonat indul és a fiúnak nem lesz ideje felszállni a csomaggal.

A fiú felugrott a lépcsőre és a fiatal varázsló segítségével poggyásza is felkerült a vonatra.

Amkor Harry megtörölte a homlokát, a fiú egy pillanatra megdermedt, és áthatóan Harryre meredt - tekintete annak sebhelyére tapadt. Aztán eltűnt a folyosón, és a vonat elindult.

Amikor Harry visszafordult az ikrekhez, döbbenten látta, hogy kibuggyant a könnyük.

- Elment a kis csibész…

- Felnőtt, Fred… a mi kis csibészünk…

- Adj egy zsebkendőt, George…

- Tessék.

- Kösz.

- Kösz? – vonta össze a szemöldökét Harry. – Tényleg, az a neveletlen kölyök meg sem köszönte a segítségemet.

- Akkor legközelebb, mikor találkozol vele, vonj le ötven pontot a házától – javasolta George, és kifújta az orrát.

- Feltéve persze, ha nem griffendéles – tette hozzá Fred szipogva.

Harry azonban már nem figyelt rájuk. Lesimította a haját, hogy elrejtse a sebhelyét, és roppant kényelmetlenül érezte magát. Az utóbbi tíz évben a népek kezdték ’normálisnak’ tekinteni, amihez ő könnyen hozzászokott. Őszintén örült, hogy élheti az életét, mint akármelyik másik varázsló, anélkül, hogy folyton bámulnának rá. Voldemort halála után ahogy teltek az évek, az emberek lassan elfeledték, hogy ő a ’kis túlélő’, és legnagyobb megkönnyebbülésére inkább ragyogó kviddics-játékosként tartották számon. Jó érzés volt híresnek lenni, de nem túl híresnek.

Ezek után a ’normális’ évek után furcsa volt, hogy újra megbámulták. Borzongás futott végig a testén.

Hülye vagy, Harry. Csak egy fiú volt, aki hallott rólad és nyilván kíváncsi volt… mégis miért van ez a hátborzongató érzésem? Megrázta a fejét, és úgy döntött, jobb, ha elfelejti az egészet.

- Jól van, srácok, akkor én most hoppanálok Roxmortsba.

- Oké, Harry – bólintott Fred. – És, Harry… ne hagyd, hogy Kevin túl sok galibába keveredjen!

- Megpróbálom, jó? – vigyorgott Harry az ikrekre. – De Kevin, lévén a ti fiatok… nem garantálhatom, hogy képes kimaradni a zűrből.

Miután az ikrek dehoppanáltak, Harry a távolban eltűnő vonat után nézett, melynek kéménye fekete füstöt eregetett a zafírkék égre.

Ez a vonat egy egészen új világba viszi a fiát…

Remélte, hogy Daniel ugyanolyan jól megtalálja a helyét a Roxfortban, mint ő húsz évvel azelőtt. Az, hogy Dan kviblinek született, sebet ütött apja szívén. Egy sebet, mely behegedt ugyan, amikor Desideria, az aranyhal teljesítette Harry harmadik kívánságát, de Harry nem tudta egészen biztosan, elég tehetséges varázsló lesz-e a fia. Daniel persze varázsolt már, amikor bácsikái Fred és George tanították (Harry hozzájárulása nélkül), ám Dannek szemlátomást nehézségei voltak a bűbájokkal.

Valahányszor Dan látta, hogy unokatestvérei a szüleiktől elcsent pálcájákkal varázsolnak, rá kellett döbbennie, hogy ő nem tudja olyan könnyen elvégezni a bűbájokat, mint a többiek. Fred és George a szülők háta mögött tanítgatták varázsolni a gyerekeket, és egy este Daniel az apjához fordult, hogy kérdezzen tőle valamit.

Harry ugyancsak meglepődött, amikor megtudta, hogy Dan a bácsikái felügyelete alatt varázsolni próbált… és valósággal megdöbbent, mikor a nyolcéves gyerek egy tizenöt éves érettségével nézett a szemébe, és megkérdezte: - Nekem miért nem mennek olyan jól a bűbájok, mint Lilynek, Kevinnek, Valnek és Vivnek? Még Lancelot is jobb nálam.

<SPAN style="FONT-SI