|
3. fejezet: Kellemetlen meglepetések
 ...
Daniel és Kevin kibámult a Roxfort Express ablakán; figyelték, amint a vonat elhagyja a King’s Crosst, és hamarosan kiér Londonból. Éppen robbantósdit akartak játszani, amikor egy sötét hajú, szürke szemû fiú lépett be a fülkébe.
- Sziasztok, ööö… nem baj, ha ide ülök? A többi fülke mind tele van.
Kevin és Dan vállat vont.
- Kösz – az újonnan érkezett ledobta poggyászát a Kevin melletti ülésre és helyet foglalt. – Norbert vagyok. Norbert Devilsmoor-Malfoy.
- Malfoy? – kapott levegõért Daniel. – Draco Malfoy fia vagy?
- Nem, az öccse – mosolygott rájuk Norbert. – És ti kik vagytok?
- Daniel Potter – felelte Dan, miközben gyanakodva méregette a másik fiút. Apja sokat mesélt neki gyermekkori ellenfelérõl… és ez elég volt Danielnek, hogy ne bízzon senkiben, akinek az ereiben Malfoy vér csordogál.
- Kevin Weasley – mondta Kevin egy csokibékán csámcsogva. Nem örült túlságosan, hogy egy fülkében kell utaznia egy Malfoyjal. Apái a kelleténél is többet meséltek neki arról a családról. – Szóval Norbert a neved, mi? Hallottam, hogy apád oda van a sárkányokért, de nem tudtam, hogy ennyire kedveli õket.
- Tessék? – vonta föl szemöldökét az ifjú Malfoy.
- Nem tudja – legyintett Daniel.
- Mit? – kérdezte Norbert.
- A régi roxforti vadõrnek volt egy Norbert nevû sárkánya… bár csak pár hétig – felelte Kevin. – Te biztosan nem ismered a régi vadõrt, ugye?
- Hagridot? Személyesen nem, de hallottam róla – vont vállat Norbert. – Apám sok mindent elmondott a Roxfortról.
- Le mertem volna fogadni. – Kevin savanyú képet vágott. – Elõször is megtanított rá, hogyan kell Piton professzor talpát nyalni, igaz?
- Fogalmam sincs, mirõl beszélsz – válaszolt az ifjabb Malfoy hideg mosollyal, és körülnézett. – Látom, mindkettõtöknek van baglya.
- Nem, ezek nem baglyok, hanem durrfarkú szurcsókok, csak jelmezbálba mennek – jelentette ki Kevin. – És a majom sem majom, hanem elvarázsolt hercegnõ, aki akkor változik vissza, ha megcsókolod. Ki szeretnéd próbálni?
- Kevin! – Daniel megrovóan nézett unokatestvérére. – Õ Malfoy, de az nem jelenti azt…
- … hogy olyan gonosz vagyok, mint a többi Malfoy? – fejezte be a mondatot Norbert. – Kösz, Daniel, be fogom bizonyítani, hogy nem vagyok olyan rossz – tette hozzá kacsintva. – Egyébként nekem nem baglyom van, hanem hollóm. – Ezzel levette a magával hozott kalitka takaróját. – Ivónak hívják, és ugyanolyan jó levélhordásra, mint a baglyok. Vagy még jobb.
- Tipikus Malfoy. Máris felvág – sóhajtotta Kevin, mire Daniel bokán rúgta.
- Tehát… arra számítasz, hogy mardekáros leszel? – kérdezte Dan Norbertet.
- Valószínûleg. De azt sem bánnám, ha hollóhátas lennék. És ti? Biztosan griffendélesek, mi?
- Reméljük, persze – bólintott Daniel. – A Potterek és Weasleyk mindig griffendélesek voltak. Ahogy a Malfoyok mindig a Mardekárba kerültek.
- Nem kell Malfoynak szólítanotok – jegyezte meg Norbert. – Inkább a Devilsmoort használom. Az édesanyám leánykori neve. A bátyám örökli a Malfoy kúriát, én pedig a Devilsmoor birtokot, így jobban szeretem ezt a nevet.
- Ahogy akarod, Devilsmoor – morogta Kevin. – Még egy békát, Dan?
- Kösz. – Az ifjú Potter kinyitotta a kis dobozt, de amint kinyílt, a béka kiugrott belõle.
- Kapd el! – kiáltotta Kevin.
Daniel ugrálni kezdett, de túl alacsony volt, hogy elérje a békát, amely kifelé igyekezett a vonat ablakán.
- Petrificus Totalus! – szólt egy hang, és a béka megdermedt az ablakpárkányon.
Kevin és Daniel megfordult, és látták, hogy Norbert kinyújtott kezében tartja pálcáját. – Most megfoghatod, ha nem zavar, hogy nem mozog, míg rágod.
- Öhm… egyáltalán nem. Kösz. – Daniel levette a békát az ablakból. – Kéred a felét? – ajánlotta fel két darabra törve a békát.
- Miért ne? – vigyorgott Norbert, és elvette csokoládé felét. Daniel visszamosolygott.
Kevin éppen mondani akart valamit, amikor egy lány tûnt fel az ajtóban.
- Varázsoltatok? – kérdezte érdeklõdéssel.
- Nem, mibõl gondolod? – ráncolta szemöldökét Kevin.
- Fényt láttam felvillanni ebbõl a fülkébõl. Igenis varázsoltatok! – következtetett a lány. Nem tûnt olyan parancsolgató típusnak, mint Hermione néni, inkább édes és egzotikus volt, hollófekete hajával. Barna szeme azt a benyomást keltette a fiúkban, hogy ázsiai, vagy legalább is részben ázsiai.
- És mi van, ha igen? – vonta föl a szemöldökét Norbert. – Nem tilos, vagy igen?
- Nem. – A lány leült, mielõtt bármelyik fiú megjegyezhette volna, hogy nem látják szívesen. – Liu-Ling Chang vagyok. De hívhattok simán Liunak.
- Nagyszerû – fintorgott Kevin. Nem sokra tartotta a lányokat, mivel örökké csak bosszantották õt. Mindössze két lányt kedvelt: Viviane-t és Valentine-t, mert õk sosem viselkedtek úgy, mint a lányok.
- Én Norbert Devilsmoor vagyok – mutatkozott be az ifjabb Malfoy. – Õk pedig…
- Tudok beszélni, Malfoy! –szakította félbe Kevin. – Kevin Weasley vagyok.
- Örülök – felelt a lány és a harmadik fiúhoz fordult. – És te?
- D…daniel – dadogta Dan, és valami forróság öntötte el a gyomrát.
- Milyen Daniel? - kérdezte Liu mosolyogva.
Daniel úgy érezte, a forróság a gyomrából szétterjed az egész testében. Õ sem tartotta sokra a lányokat, a lányok csak arra voltak jók, hogy az ember ugrathassa õket és nevethessen rajtuk. Eddig. Most azonban, hogy ez az egzotikus angyal rámosolygott, hirtelen elfelejtkezett arról, hogy egy csípõs riposzttal kéne válaszolnia, vagy el kellene küldenie a lányt a fenébe, ahogy a nõvérével, Lilyvel szokta. – P…potter – hebegte.
- Ah, akkor te biztosan Harry Potter fia vagy! – csapta össze kezét a lány. – Csodálatos! Édesanyám annyit mesélt az apádról! Jó barátok voltak a Roxfortban… remélem, mi is jó barátok leszünk, Daniel. – Liu ezzel fölállt és kisétált.
- Én is remélem! – kiáltotta utána Daniel, de az ajtó már becsukódott.
- Hajjaj… Dannie belezúgott valakibe! – somolygott Kevin.
Daniel morcosan nézett rá, aztán Norberthez fordult, és megpróbált olyan nemtörõdömnek látszani, amennyire csak bírt. – Szóval, honnan ismered azt a bûbájt? Haladóknak való, nem? Legalább egy évig kell gyakorolni, mielõtt végre tudod hajtani… ha jól hallottam.
- Nos, hát… kaptam egy kis iskola-elõkészítõ képzést – vont vállat Norbert, és zsebre tette pálcáját.
- Az apád fekete mágiára tanított, mi? – mondta Kevin.
- Természetesen nem! – csattant fel Norbert. – Miért tanított volna?
- Mert halálfaló, azért!
- Még mindig jobb, mint a te apád… apáid… tényleg, melyik is az igazi apád? Tudja egyáltalán az anyád?
- Fogd be! – Kevin vérvörös lett. Már túl sokan sértegették a családját a két-apás családmodell miatt. – Az én apáim legalább megbízhatóak, nem úgy, mint a tiéd!
- Megbízhatóak? – nevetett Norbert. – Két bohóc, akik viccboltot vezetnek?
- Viccboltot vezetnek, és tisztességesen keresik vele a kenyerüket, de a te apád minden, csak nem tisztességes! Hallottam róla eleget, ismerem a fajtáját! Az egész családod olyan! – köpte Kevin. – Velejéig romlottak vagytok mind!
- Kevin! – kiáltott rá unokatestvérére Daniel.
- Azonnal vond vissza! – kiabálta Norbert, és szürke szeme villogott a dühtõl.
- Szó se lehet róla, te koszos Malfoy!
Ez már sok volt Norbertnek. Orrba vágta Kevint, aki cserébe sípcsonton rúgta õt.
- Hagyd abba! – Daniel hasztalan próbálta visszarángatni unokatestvérét Malfoytól.
Hirtelen kivágódott az ajtó és egy sovány, barna hajú fiú futott be. Könnyûszerrel szétrángatta a verekedõket, és mindkettõnek jól behúzott menet közben. Daniel segíteni akart neki, de csak annyit ért el, hogy õ is kapott egyet az állára. Visszaesett az ülésére, és csillagokat látva fájó állkapcsát masszírozta. Amikor a csillagok végre eltûntek, felnézett és látta, hogy a barna hajú fiú Kevin és Norbert közt áll, és visszatartja õket a verekedéstõl. Lihegett, akárcsak az ifjú Weasley és Malfoy.
- Sajnálom – mondta Danielnek az ismeretlen fiú. – Nem akartalak megütni, véletlen volt. Csak õket akartam megállítani. Verekedni a vonaton… nahát. – Mindkettõre megrovó pillantást vetett. – Legyetek jó fiúk, és fogjatok kezet.
- Vele? – horkant föl Kevin. – Soha.
- Én sem fogok – felelte Norbert. – És mit képzelsz, ki vagy te, hogy megmondod, mit tegyünk.
- Én vagyok az, aki alaposan elver titeket, ha kényszeríttek rá – felelte a barna hajú fiú. – Jól van, ne fogjatok kezet, de ne merészeljetek verekedni, különben visszajövök! – ezzel kiment a fülkébõl.
A két ellenfél a becsukódó ajtóra meredt, aztán újra egymásra nézett. Norbert szája vigyorra húzódott és Kevin se tehetett róla, neki is mosolyognia kellett.
- Nem rossz bunyós, mi? – kérdezte.
- Nem rossz – bólintott Norbert. – Edzenünk kell egy kicsit, és legközelebb mi verjük el õt. Mit gondolsz?
- Rendben – bólintott Kevin. – Kérsz egy kis Bogoly Berti féle mindenízû drazsét, Malfoy?
- Devislmoor. Ha nem akarsz Norbertnek szólítani, hívj Devislmoornak.
- A Malfoy rövidebb – vigyorgott az ifjú Weasley, egy drazsét rágva. – Brrrr… csukamájolaj!
Amikor már egy egész csomag Bogoly Berti féle mindenízû drazsét és minden egyes csokibékát megettek, Lancelot Weasley jelent meg. Láthatóan mérges volt valami miatt.
- Hé, mi van, Lance, miért vagy ilyen mogorva? – kérdezte Daniel, látván unokatestére savanyú képét.
- Lancelot – javította ki az újonnan érkezett, olyan méltósággal igazgatva szemüvegét, amellyel egyedül Percy rendelkezett a családban (illetve csak addig, míg fia meg nem született). Lancelot alacsony, vézna fiú volt, vörösesszõke hajjal, és azzal a szilárd meggyõzõdéssel, hogy mindent jobban tud, mint a többiek. Percy, le sem tagadhatta volna, hogy õ Lancelot apja. – Hallottam, hogy verekedtetek.
- Én nem verekedtem – mondta Daniel. – Õk voltak – mutatott Kevinre és Norbertre.
- Nahát, Kevin! – Lancelot csúnyán nézett rá. – Miért kell neked állandóan keresni a bajt? Komolyan, egyre jobban hasonlítasz Fred és George bácsira!
- Inkább hasonlítsak rájuk, mint Percy bácsira – vigyorgott Kevin.
- Tájékoztatásodra közlöm, hogy apám a Nemzetközi Máguskapcsolatok osztályvezetõje, míg a tieid viccboltot vezetnek. Az én apám lehet, hogy mágiaügyi miniszter lesz, míg a tieid folyton kanárivá változtatják magukat. Könnyen megmondhatod, melyik apa különb.
- Igen, könnyen – bólintott Kevin. – Az enyémek.
- Ahogy akarod, de ne feledd, amit most mondtam, amikor a mágiaügyi miniszter fia leszek! – Lancelot kihúzta magát, hogy magasabbnak látsszék.
- Az lesz Nagy-Britannia varázslóinak gyásznapja, amikor az apád miniszter lesz – jegyezte meg Norbert. – Tájékoztatlak, hogy az én apámnak nagyobb esélye van a tisztségre, mint a tiednek.
- Miért? – vonta össze szemöldökét Lancelot. – Ki az apád?
- Lucius Malfoy. – somolygott Norbert. – Norbert Devilsmoor-Malfoy vagyok.
- I… igazán? – Lancelot aggódva pislogott. – Ah… oké… Jobb lesz, ha átöltöztök talárba. Majdnem ott vagyunk.
Amint kiment a fülkébõl, Norbert savanyú pillantást vetett Danielre. – Hogy bírtok ki egy ilyen alakot a családban?
- Nehezen – vont vállat Kevin. – De muszáj.
Dumbledore professzor érdeklõdve méregette Lucius Malfoyt. – Minek köszönhetem a látogatását, Lucius?
- Nos, Albus… a fiamról van szó.
- Dracoról?
- Nem, Norbertrõl – felelte Malfoy. - Idén lesz elsõs.
- Valóban? – vonta föl szemöldökét Albus, akinek 170 éves kora ellenére is fiatalosan csillogott a szeme.
- Igen – bólintott Lucius. – És az a baj, hogy Narcissának és nekem titkos minisztériumi küldetés miatt több hónapra külföldre kell utaznunk… Nem is tarthatjuk a kapcsolatot a fiunkkal, mert a megbízatás szigorúan titkos … de persze önben megbízom annyira, hogy megemlítsem a dolgot. Nos, mint tudja, Norbert nagyon késõi gyerek, ezért mindennél fontosabb nekünk… nem tudnánk elviselni, ha valami történne vele, míg távol vagyunk.
Dumbledore meglepetten hallotta, hogy Malfoyt szeretõ apaként hallja beszélni.
Lucius folytatta. – Mivel olyan sokáig távol leszünk, mindenféle kapcsolat nélkül, nem vehetjük biztosra, hogy jól van… ezért szeretném megkérni, hogy tartsa rajta a szemét, Albus. Nem kérem, hogy kivételezzen vele, vagy valami… csak vigyázzon rá helyettünk, rendben?
- Természetesen mindent megteszek, ami tõlem telik, Lucius, de… - Dumbledore tûnõdni látszott egy pillanatig. – Úgy tudom, a másik fiuk, Draco épp most nyitott bankot Roxsmortsban. Nem meri rábízni az öccsét?
- Nos… nehéz errõl beszélnem, de… a fiaim ki nem állhatják egymást. Nem tudom, miért… Draco nem ismeri el Norbertet testvérének. Gondolom, az bosszantja, hogy a családi örökség két részre oszlik majd. Norbertnek senkije sem lesz itt, akire számíthat. – Lucius kimondottan kétségbeesettnek tûnt. – Tartsa szemmel, Dumbledore, nagyon kérem.
- Rendben – mosolygott az idõs igazgató, amikor hirtelen McGalagony professzor rontott be az irodába.
- Albus! Az elsõsök mindjárt vízbe fulladnak!
- Micsoda?
- A csónakok… sorra elsüllyednek! – kiáltotta Minerva.
- Gyerünk! – szólt az igazgató, és McGalagonnyal a nyomában kisietett az irodából, hátrahagyva a döbbent Luciust.
Az összes kéznél lévõ tanár már lent volt a tónál. Megpróbálták megállítani a csónakok süllyedését és kimenteni a diákokat a már elsüllyedt csónakokból. A csónakok fele már elmerült a tóban, ráadásul minden látható ok nélkül.
- Nyavalyás csónakok! – káromkodott Aberforth Dumbledore, csurom vizesen botladozva a parton. Miután Hagrid elment, Aberforth feladata lett az elsõsök átszállítása a tavon.
Kicsavarta a szakállát, és kisegített egy reszketõ szõke kislányt a vízbõl. A kicsikén látszott, hogy halálra rémült.
Daniel, Kevin és Norbert egy csónakban ült a csinos Liu Changgal. Dan le se tudta venni róla a szemét, míg észre nem vette, hogy valami hideg borítja el. Meg volt lepõdve, mert a vonaton inkább melege lett Liu jelenlétében. Miért fázik akkor most mégis?
Aztán a csónak másik három utasával együtt rádöbbent, hogy víz kezdett befolyni, és a csónak süllyedni kezdett.
Nyilvánvaló volt, hogy nem az õ csónakjuk az egyetlen, amelyik süllyed, mivel hamarosan rémült sikoltások töltötték meg a levegõt, és hangos vízcsobogás hallatszott.
Partraszálláskor Daniel nagyon sajnálta, hogy ilyen balszerencsésre sikeredett a csónakázás. Apja elmesélte neki a saját utazását a tavon át: azt, ahogy õ, Ron, Hermione és Neville elõször pillantotta meg a fenséges roxforti kastélyt; és azt, hogy milyen örömmel és ámuló tisztelettel töltötte el õket a látvány.
Danielnek és a többi elsõsnek nem volt alkalma a kastély szépségét csodálni, mert az életükért kellett küzdeniük.
- Jól vagy? – kérdezte Liut, kisimítva szemébõl csepegõ fürtjeit.
- Aha, kösz – bólintott a lány szívet lágyító mosollyal, amitõl Daniel majd’ elolvadt.
- Nos, mindenki megúszta egy jókora ijedtséggel, de nagyobb baj nem történt – mosolygott Minervára Albus, és az ázott gyerekek felé suhintott pálcájával.
A következõ pillanatban minden ruha száraz volt.
- Csak azon csodálkozom, hogyan mehetett tönkre minden csónak… egyszerre? – jegyezte meg McGalagony, szemöldökét ráncolva.
- Jó kérdés – vont vállat Albus.
- Nagyon elszaporodott a nyáron a szú – vágott közbe Aberforth. – Hónapokig próbáltam kiirtani õket… ez lehet az oka, rengeteg apró lyukat rághattak a fába, olyan apró lyukakat, amelyek elsõ látásra fel sem tûnnek… de a víz áthatol rajtuk.
- Ó, igen… ez elképzelhetõ – bólintott Albus. – De legközelebb, mielõtt áthozod az elsõsöket a tavon, Aberforth, ellenõrizd a csónakokat – mondta fivérének enyhén szemrehányóan, aztán elindult a kastély felé.
Harry nem sokkal azután ért a kastélyba, hogy Dumbledore és a tanárok ’ kihalászták’ az elsõsöket a tóból. Míg a gyerekek odakint várakoztak, a tanárok négy személy kivételével helyet foglaltak a tanári asztalnál. Négy gazdátlan szék volt, kettõ nyilván az igazgatóé és Hermionéé, de Harry kíváncsi volt ki foglalja el a maradék kettõt - biztosan a titokzatos új tanárok, akiket Hermione említett.
Harry örült, hogy újra látja Remust. Az egykori vérfarkas még mindig a sötét varázslatok kivédését tanította. Tíz évvel azelõtt megházasodott, és most volt egy nyolcéves fia, akit egykori barátja után Jamesnek nevezett el.
Harry meglepetten hallotta, hogy az igazgató engedélyezte, hogy Lupinék (Remus és Stella Sinistra Lupin) a kastélyban lakjanak gyermekükkel. De végül is miért ne, hiszen a tanároknak is lehet házastársuk, és gyerekeik… Harry talán csak azért furcsállotta a helyzetet, mert roxforti diákként nem ismerte a tanárok családját.
Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha a felesége és mind a hat gyereke a Roxfortban lakna, de aztán elképzelte, amint a hármas ikrek megnyúzzák Mrs. Norrist, és hálás volt, hogy még egy évig távol tarthatja az iskolától Rose-t, Richardot és Robertet. Azután… jöjjön aminek jönnie kell.
Míg örült, hogy beszélgethet egyik asztalszomszédjával, Remusszal, meglehetõsen bosszantotta, hogy másik oldalán Sybill Trelawney kapott helyet. Kíváncsi volt, hogy az a vén csaló miért nem ment már nyugdíjba, vagy miért nem rúgták ki.
Lupin elmesélte Harrynek a csónakos esetet. – Aberforth azt mondja, szú volt, de tudod, én nem vagyok biztos benne. Vannak bizonyos sötét varázslatok, amelyek ilyesmit okozhatnak…
- Ki akarná vízbe fojtani az elsõsöket? – rázta fejét hitetlenkedve Harry.
- Fogalmam sincs. Reméljük, mégis csak szú volt – felelte Remus. Amíg barátja, izgalmas perui vakációjáról mesélt, Harry ivott egy csésze teát, amelyet a vacsora elõtt szolgáltak fel a tanároknak. Amikor Remus éppen részletezni akarta, hogyan támadta meg feleségét egy õrült inka démon, Harry sikolyt hallott.
Jobbra fordult és látta, hogy Sybill hamuszürke arccal fogja a csészéjét.
- Jól van? – kérdezte.
Trelawney nem válaszolt, csak remegõ kézzel letette Harry csészéjét.
- Trelawney professzor, jól van? – ismételte.
- Jaj istenem, drágám… nem valami vidám csésze ez… megrázkódtatás, megrázkódtatás után, bánat, bánat után, és végül… veszély… szörnyû, halálos veszély… - motyogta a tanárnõ, és szeme a teáscsészére tapadt.
- Tényleg? – Harry fölvette a csészét, és megvizsgálta benne a maradék teafüvet, miközben azon bosszankodott, hogy a házimanók nem szûrték le rendesen. – Megint a zordót látta? Mit látsz Remus? – mutatta a csészét a másik tanárnak.
- Hm… lássuk csak… egy nyulat?
- Nos… - Harry újra a teafûre nézett. – Nekem inkább tevének tûnik. Vagy repülõgép? Nem tudom. – Vállvonogatva letette. – Ostoba jóslástan.
Hirtelen érezte, hogy egy kéz ragadja meg a karját.
- Tartsa… nyitva a szemét… Harry Potter – mondta Sybill remegõ hangon és elengedte a karját.
- Úgy lesz – fintorgott Harry, és megkönnyebbülve látta, hogy Albus Dumbledore belép a nagyterembe.
- Hûha, nem rossz, nem rossz! – füttyentett elismerõen Kevin, mikor McGalagony professzor beengedte õket az elõcsarnokba, hogy ott várakozzanak, míg a tanárok felkészülnek a fogadásukra.
- Igen, gyönyörû – bólintott Daniel is. Szeme szomjasan itta a csillogó lovagi páncélok, hatalmas mozgó festmények és a falak mentén lebegõ gyertyák látványát. – Tényleg tökjó. Nem gondolod, Liu?
- Mi? – kérdezte a lány.
- A kastély. Nagyon klassz, nem?
- Ja, nagyon klassz – felelte a lány édes mosollyal. – Mi az, Kevin? – kérdezte hirtelen, mikor látta, hogy a fiú elbújik Norbert mögé.
- Az a srác – mutatott Kevin egy barna hajú fiúra. Ugyanaz a fiú volt, aki elverte õket a vonaton.
- Így nem leszel griffendéles, Kevin – állapította meg Daniel, bár õ sem érezte túl bátornak magát, amint megpillantotta az agresszív fiút.
- Még a griffendélesek is félhetnek… néha... – felelte Kevin, lassan elõbújva Norbert háta mögül. – Emlékezz csak, mit meséltek Neville Longbottomról.
- Ez igaz – bólintott Dan. – Remélem, griffendéles leszek. Nem is tudom, mit csinálnék, ha a hugrabugba kerülnék … tök ciki. Vagy még rosszabb… a mardekárba.
- Nem minden mardekáros olyan rossz– vágott közbe Norbert.
- Nem, nem mind… csak 99%-uk - vigyorgott Dan. – Asszem öngyilkos lennék, ha abba a házba osztanának be.
Norbert rávigyorgott.
- Én hollóhátas leszek – szólt közbe Lancelot.
- Téged senki sem kérdezett – mondta Kevin.
- Akkor is hollóhátas leszek, mert én vagyok a legokosabb fiú a családban – húzta ki magát Percy fia.
- Tûnj el, Vízlipatkány – fordult hozzá Norbert, mire a fiú arca megrándult.
- Jól van, jól van. – Lancelot megigazította a szemüvegét és hátrált pár lépést.
Hirtelen egy csomó kísértet suhant be a falon át az elõcsarnokba. Az a kis szõke lány, akit Aberforth halászott ki a tóból, úgy megrémült, hogy majdnem elájult.
- Isten hozott a Roxfortban! – nevetett egy kövér kísértet, aki úgy nézett ki, mint egy szerzetes. – Te ott! – mutatott Danielre, aki nagyot nyelt.
- Igen? – kérdezte remegõ hangon. Még sosem beszélt szellemmel.
- Nehogy azt hidd, hogy a Hugrabug olyan rossz, kis barátom! – mondta a Pufók Fráter. Én is hugrabugos voltam, és nézd mi lett belõlem!
- Szó se lehet róla, hogy Daniel olyan legyen, mint õ! – somolygott Kevin. – A szerzeteseknek kötelezõ a cölibátus!
Daniel elvörösödött, és Norbert szívbõl kacagott, oldalpillantásokat vetve Liu Changra.
- Az ott biztosan a Véres Báró! – kiáltotta izgatottan az “agresszív” fiú, egy morcos kísértetre mutatva, aki az elõcsarnok másik végén lebegett.
- Jellemzõ – horkant fel Kevin. – Csak az ilyen fickók kedvelhetnek egy olyan szellemet, akinek a nevében a “véres” szó szerepel.
- Remélem, ez a srác nem kerül veled egy házba, Kevin – jegyezte meg Dan. – Bár… azt se szeretném, ha velem lenne egy házban.
- Huhú! Sziasztok, elsõsök! – suhant le hozzájuk Fejnélküli Nick, és feldobta fejét a levegõbe, aztán elkapta és megforgatta az ujján.
- Hello Nick – üdvözölte Daniel és Kevin. A szüleik már meséltek nekik a Griffendél szellemérõl.
- Te Harry Potter fia vagy, igaz? – villantott rá széles vigyort Nick. – Harry le se tagadhatná, hogy õ az apád, annyira hasonlítasz rá! Ó, a régi szép idõk, amikor apád eljött az 500-adik kimúlásnapi partimra! – sóhajtotta. – Aztán… amikor megverekedett Ron Weasleyvel, aki elválasztotta a fejemet a nyakamról! Csodálatos emlékek, barátaim, csodálatos emlékek!
- Most boldog kísértet vagy, Nick? – kérdezte Dan.
- A legboldogabb, apádnak és bácsikádnak köszönhetõen! – bólintott vidáman Sir Nicholas de Mimsy Porpington, már amennyire bólintani tudott levágott fejével. – Én vagyok a Fejnélküli Futam új vezetõje! Épp most választottak meg! – Büszkén kihúzta magát és a fényes jelvényre mutatott, melyet ezüstös köpenyén, a körgallér alatt viselt. Habár a körgallér, amelynek a rosszul elvágott nyakát kellett takarnia évszázadokon át, mostanra elvesztette jelentõségét, Nick nem vált meg tõle, azután sem, hogy Ron rendesen lefejezte. Vagy talán a kísérteteknek nincs is más ruhájuk, mint amelyben meghaltak…?
- Gratulálok – vigyorgott Kevin.
- Ah, te a Weasley ikrek fia vagy, ugye? – csapta össze kezét Nick. – Nagyon kedveltem az apáidat, kölyök. Mindig örömmel töltött el a látvány, ahogy Fricset az õrületbe kergették!
- Tényleg, hogy van Frics? És a rémes vén macskája? – kérdezte Kevin, ahogy eszébe jutott a figyelmeztetés, hogy ne bosszantsa a gondnokot.
- Óóóóóóó… az meglepetés gyerekecskék! – nevetett Nick és eltûnt.
- Meglepetés? – fintorgott Dan. – Miféle meglepetés?
- Talán Frics szerzett egy új macskát – vont vállat Norbert. – Vagy feleségül vette a régit.
- Nem, egész biztosan nem – hangzott fel egy ismerõs hang a hátuk mögül.
- Hermione néni!
- Sziasztok drágáim – mosolygott rájuk Hermione. – Csak elhoztam az unokatestvéreiteket.
Viviane és Valentine csúnyán néztek az anyjukra. – Nem kellett hozni minket, anyu. Tudjuk az utat Roxmortsból a Roxfortba. Komolyan. Már nem vagyunk gyerekek.
- Nem vagytok gyerekek? – vonta föl szemöldökét anyjuk. – Akkor bizonyítsátok be, és kerüljétek a bajt. Ez rátok is vonatkozik – nézett Danielre és Kevinre.
- Anyu, miért gondolod mindig azt, hogy bajba keveredünk? – tette karba a kezét Valentine.
- Mert Weasleyk vagytok – mosolygott rájuk Hermione. – Na, legyetek jók, és ígérjétek meg, hogy nem kezdeményeztek kajacsatát a lakomán.
- Nem vagy ám vicces, anyu – biggyesztette az ajkát Viviane. – De megígérjük.
Harry megkönnyebbülten látta, hogy Hermione megérkezett, és remélte, hogy eltereli gondolatai Sybill ostoba jóslatáról.
- Szia Harry – üdvözölte a nõ, és leült Trelawney mellé.
- Szia Herm. Elhoztad az ikreket? – kérdezte Harry Sybill feje fölött, mintha a jóslástan tanárnõ ott sem volna.
- Igen – mosolygott Hermione. – És megígértettem velük, hogy nem kevernek bajt. Ugyanezt megígértettem a fiaddal és Kevinnel is.
- Nem lesz könnyû nekik, Herm – felelte – Mivel a mi gyerekeink, nem elég, hogy a mi lázadó génjeinket örökölték, de úgy is érzik, hogy… meg kell felelniük az elvárásnak. Ezért lesznek bajkeverõk. – Ennél a résznél Sybill savanyú képet vágott és javasolta Hermionénak, hogy cseréljenek helyet. Úgy is tettek.
- Zavarna, ha csínytevõk lennének? – kérdezte Hermione Harryt. – Ha bajkeverõ lenne belõlük?
- Nos… emlékszem, aznap, amikor Dan született, Fred és George megesküdött, hogy a Roxfort történetének legnagyobb csínytevõjét nevelik belõle… aznap egyáltalán nem bántam… kimondottan büszke voltam. De most… egyszerûen frászt kapok a kilátástól, hogy a fiam bajba keveredik.
- Olyan nagy bajba nem kerülhet, Harry. Tudodkinek régen vége, és senki sem tör a fiad életére. Csak akkor lehet baja, ha Piton megmérgezi. – Látván a rémületet Harry arcán, Hermione kuncogni kezdett. – Csak vicceltem, Harry. Piton még mindig rémes, de nem tenne ilyet egy gyerekkel… még a tiéddel sem.
- Ezt örömmel hallom – vigyorgott amaz, míg Trelawney még savanyúbb arcot vágott. – Szóval, elmondod végre, kik az új tanárok?
- Személyesen Albus fogja elmondani… perceken belül.
Harry éppen válaszolni akart, amikor kitárult a nagyterem ajtaja, és betódultak az elsõsök.
Amint felsorakoztak a tanári asztal elõtt, Albus Dumbledore szólásra emelkedett.
- Legyetek üdvözölve ezen a csodálatos estén! Holnap új iskolaév kezdõdik, és remélem, hogy jól fogjátok érezni magatokat… a tanárok minden tõlük telhetõt megtesznek majd, hogy megkedveljétek, és második otthonotoknak tekintsétek a Roxfortot.
- Mintha Piton mindent megtenne, hogy megkedveljük… - súgta Daniel Kevin fülébe, aki vigyorogva bólintott.
Az igazgató folytatta: - Mielõtt megosztanék veletek néhány jó hírt, hadd emlékeztesselek benneteket, hogy a kastély melletti Tiltott Rengeteg továbbra is tiltott. És most, a jó hírek elsõ része: ettõl az évtõl kezdve mindenkinek lehet saját seprûje, még az elsõsöknek is, és így természetesen bekerülhetnek a házuk kviddics csapatába!
Szavait örömteli kiáltások és heves taps követte, fõleg az elsõsök részérõl.
- A második dolog, amit tudnotok kell: idén négy új tanár lép be a tantestületbe. Örömmel tudatom veletek, hogy Harry Potter lesz az új bûbáj tanárotok.
Mindenfelõl izgatott sikkantások hallatszottak.
- Az én apám! – mondta griffendéles társainak büszkén, kicsit elpirulva Lily Potter.
- A második új tanár… - nézett körül Albus. – Nos… õ még nem érkezett meg, talán meghibásodott a seprûje… nos, különben õ lesz az új repülés tanárotok, és kviddics bíró… Neville Longbottom!
- Neville? – Harry majdnem leesett a székérõl. – Ha! Hát ezért nem mondtad meg, Hermione!
- Nem akartam elrontani a meglepetést. – mosolygott a boszorkány.
- Aúúú… csak nézz rá Pitonra – kuncogott Harry, aki attól félt, elpattannak a bordái az elfojtott nevetéstõl. – Neville a kollégája lesz! Kénytelen lesz… udvariasnak lenni hozzá!
Hermione belekuncogott a teájába, amint elképzelte, hogy Piton “udvariasan” viselkedik Neville-lel.
- A tanári kar harmadik új tagja nem egészen új, már tanított itt egy évet, bár idén új tárgyat fog tanítani, méghozzá a testnevelést. – Dumbledore körülnézett, és látta a meglepetést a diákok arcán. – Nos, talán meglep benneteket, hogy felvettük a testnevelést a tantárgyak közé, de bízzatok bennem, bölcs döntés volt. Eddig a kviddicsen kívül semmi sportolási lehetõség nem volt, és mindazoknak, akik kimaradtak a házak csapataiból - körülbelül kilencszáz diáknak - semmiféle testedzésre nem volt lehetõségük. A tanári kar arra a következtetésre jutott, hogy mindenkinek szüksége van egy kis mozgásra, legalább egy héten egyszer. Tehát… testnevelés órákat tart nektek…
Ebben a pillanatban a nagyterem ajtaja kicsapódott, és nem más lépett be rajta, mint a lila talárjai egyikét viselõ Gilderoy Lockhart, hetykén félrecsapott, halványlila varázslósüvegben.
- Üdvözlet mindenkinek, remélem, nem késtem el! – integetett a tanári asztalhoz közeledve.
- … Lockhart tanár úr – fejezte be a mondatot Dumbledore.
- Neeeem! – csapott a homlokára Harry. – Albus csak viccel!
- Nem, dehogy – felelte Hermione, álmodozón tekintve a még mindig rendkívül jóképû Lockhartra.
Gilderoy ragyogó mosollyal üdvözölte Harryt, mielõtt elfoglalta volna helyét Albus bal oldalán.
Amint a gyerekek moraja elhalt, az igazgató folytatta beszédét.
- A negyedik a sorban pedig Bert Bradley, az új gondnok! – mutatott az asztal végén ülõ kistermetû, fiatal, fiús arcú fickóra. Harry nem is vette észre korábban.
- Micsoda? Frics már nincs itt? – Harry meg volt döbbenve.
- Nincs. – rázta fejét Hermione, míg a diákok a levegõbe hajigálták süvegüket, örömükben, hogy nem látják többé Argus Fricset. – Mrs. Norris elpusztult a nyáron, és az öreg nagyon letört tõle. Azt mondják, bele is õrült. Tudod, szabályosan szerelmes volt abba a macskába. És nem csak egy óra idõtartamra… – kacsintott rá a fiatalemberre.
- Ne is emlékeztess rá, Hermione! – morogta Harry. Még mindig élénken élt emlékezetében az a bájitaltan óra, mikor Piton erõszakkal megitatott vele egy fõzetet és õ belehabarodott Mrs. Norrisba. – Azt hittem, nem élem túl… - sóhajtotta és figyelte, ahogy McGalagony behozza a Teszlek Süveget a nagyterembe.
- Most pedig a beszédem legfontosabb része következik – folytatta az igazgató. – Hiszitek, vagy sem, a nyáron Madam Cvikker, míg a könyvtárat rendezgette, megtalálta iskolánk alapító okiratát. Azt az iratot, melyet rég elveszettnek, vagy megsemmisültnek gondoltunk. Eddig abban a hitben voltunk, hogy a Roxfort körülbelül ezer éves. Most Madam Cvikkernek, és a fellelt iratnak köszönhetõen tudjuk, hogy idén pontosan ezer éves.
Hangos moraj töltötte be a termet.
- Igen, az alapító okirat keltezése 1011, Halloween napja. Mardekár Malazár naplója szerint, amelyet könyvtárosunk szintén megtalált, az alapkövet a négy alapító Halloweenkor helyezte el… és a kastély a következõ év május elsejére készült el. Ekképpen… - Albus szája mosolyra húzódott – jó okunk van ünnepelni. Iskolánk alapításának ezredik évfordulójára ünnepségsorozatot rendezünk a Roxfortban a tanév folyamán.
Szavait éljenzés, és izgatott kiáltozás követte.
- Kérlek, hadd folytassam – az igazgató csendre intette a tömeget. – Köszönöm. Mint már mondottam, az iskola alapítása két idõponthoz kötõdik: Halloweenhoz és május elsejéhez, így különleges halloweeni ünnepséget tartunk, és egy még különlegesebbet május elején. Ma este nem bocsátkozom részletekbe, mert feltételezem, hogy már majd éhen haltok. Kérem, csak még húsz percet várjatok, míg a beosztási ceremónia véget ér. Minerva, kérem a süveget.
Sybill Trelawney apró sikollyal a szívéhez kapott.
- Jól van? – kérdezte Harry, aggódást színlelve.
- A süveg… a süveg… - motyogta Sybill.
- Látomása van Sybill? – kérdezte Hermione. Töltött egy pohár vizet és Trelawney kezébe nyomta.
A jóslástan-tanárnõ bólintott. Harry vállat vont és egy ne-vedd-õt-komolyan pillantást vetett sógornõjére, míg Hermione egy ne-izgulj-sose-vettem-komolyan pillantással válaszolt.
Minerva az elsõsökhöz fordult. – Név szerint foglak szólítani és a fejetekre teszem a süveget. A süveg megmondja melyik házban lesztek… de persze csak a szokásos évi Teszlek Süveg dal után.
Hátralépett, hogy a diákok jobban lássák a süveget, amely hirtelen életre kelt és énekelni kezdett:
Eljött hát a nagy nap, és ti itt álltok,
Szédülve, remegve egy szóra vártok.
Félnivalótok nincsen itt gyerekek,
Amíg halljátok, ahogy én fecsegek.
Azt hiszitek, vén, bolond kalap vagyok,
Aki egész nap csak tesped és gagyog.
De fejfedõk közt én vagyok a legjobb,
Kit a roxforti beosztáshoz kaptok.
Griffendél tornyában laknak a bátrak,
Kik merészek és sosem tétováznak.
Aki képes életet menteni,
A Griffendélnél még sokra viheti.
Ki szereti a nagylelkûséget,
Az igazságot tartja fõ erénynek,
A szenvedõket mindig gyámolítja,
Annak a Hugrabugba visz az útja.
Ki válaszadásnál soha nem hezitál,
Kinek esze vág és soha meg nem áll,
Kinek még egy trollnál is több az esze,
Annak bíz a Hollóhátban a helye.
Aki fondorlatos, ravasz és cseles,
Aki valóban körmönfont és eszes,
Kinek pénz, hatalom, hírnév a vágya,
Annak itt bizony Mardekár a háza.
Kíváncsi vagy rá, hogy hova tartozol,
Milyen ésszel és hogyan gondolkozol?
Meghallod a választ, amit kinyögök,
Csak tégy a fejedre, varázslókölyök!
Amint a dal befejezõdött, mindenki udvariasan tapsolt.
- Tehát a hollóhátasoknak okosabbnak kell lenniük egy trollnál? – somolygott Kevin. – Akkor van esélyed oda kerülni Lance!
- Lancelot! – felelte Percy fia dacosan.
McGalagony megköszörülte e torkát. – Tehát felolvasom a neveteket, ide jöttök, leültök erre a háromlábú székre, és a fejetekre teszem a süveget. – A listájára nézett – Atkinson, Rowan.
Egy magas, raszta-frizurás fiú lépett elõ, leült, és McGalagony fejére tette a süveget.
- HUGRABUG!
- Bailey, Nigel.
- GRIFFENDÉL!
- Chang, Liu-Ling.
- HOLLÓHÁT!
Daniel lelkesen tapsolt. – A Hollóhátba kell kerülnöm! Oda kell!
- Egy perce még griffendéles akartál lenni – emlékeztette Kevin.
- Ó, fogd már be! – Dan csúnyán nézett rá, aztán követe e tekintetével Liut. Le se tudta venni a szemét a kislányról, aki odaért a hollóhátasok asztalához, és egy balerina kecsességével foglalt helyet.
- Dumbledore, Julie – olvasta Minerva.
Amint McGalagony kiejtette a nevet, az egész nagyterem elnémult. “Dumbledore?” Még Minerva is meglepettnek látszott. Megigazította a szemüvegét, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy jól olvasta-e.
Nem volt tévedés, Julie Dumbledore nevét írták a listájára.
Egy szõke kislány - arckifejezése, mint egy rémült mókusé - sietett oda hozzá, és lerogyott a székre.
- HUGRABUG! – a kicsi lány megkönnyebbült mosollyal fogadta a döntést és elfoglalta helyét új háza asztalánál.
Aberforth zavarodott pillantást vetett a fivérére. – Nem is tudtam, hogy unokád van, Albus. – mondta kortyolva egyet a vajsörébõl.
- Nincs is – felelte Albus. – Neked van.
Aberforth kiköpte az italát és olyan hevesen kezdett köhögni, hogy kis híján megfulladt. Albus jóságos mosollyal veregette a hátát, míg Minerva, aki nem hallotta a beszélgetést, folytatta a beosztást.
- Flint, Lavinia.
Egy meglehetõsen beképzeltnek látszó lány lépett elõ, elegáns mozdulattal lesimította hosszú haját és úgy ült le a székre, mintha aranytrónus lenne.
A süveg nem fontolgatta a helyét sokáig, a Mardekárba küldte, és a lány láthatóan elégedett volt a választással.
- Az a lány pont úgy néz ki, mint Blaise Zabini – jegyezte meg Kevin.
- Persze, hogy, hiszen az õ lánya… és azé a Marcus Flinté. – Daniel undorodó arcot vágott.
- Nem csoda, hogy abba a házba került.
- Még mindig azt hiszitek, hogy a Mardekár olyan rémes? – cicegett Norbert. – Buta elõítélet.
- Ni csak, ki beszél. A leendõ mardekáros.
Eközben McGalagony tovább olvasta a neveket, és a Teszlek Süveg folytatta a diákok beosztását a házakba.
- Lockhart, Gilda.
Az “agresszív” fiú jött elõre.
- Gilda?????? – Kevin és Norbert egyszerre kapott levegõért.
- Tehát lány? – tátotta el a száját Daniel is. – Ezzel a balhoroggal?
A fiú azonban lánynak bizonyult, és ha jobban megnézték, be kellett ismerniük, hogy volt valami lányos a megjelenésében… de nem sok. Rövid haja volt és a testalkata kicsit sem tûnt nõiesnek.
Gilda Lockhart önelégülten ült a széken és várta a süveg döntését. Harry Gilderoyra nézett, aki feszülten figyelte a lányt - a lányát. Harry még nem látott olyan lányt, aki ilyen kevéssé hasonlított volna az apjára. Barna haja volt, keveréke Gilderoy szõke és Anck-sun-Amun fekete hajának. Egyedül a szeme színe volt az, amely valami hasonlóságot mutatott az apjáéval.
- MARDEKÁR! – kiáltotta végül a süveg.
- Ó, ne! – sóhajtotta Norbert, míg Harry Gilderoyra nézett. Az új testnevelés tanár nem látszott döbbentnek a Süveg választásától.
- Nocsak nocsak, Devilsmoor, griffendéles lennél inkább, most, hogy õ a Mardekárba került? – gúnyolódott Kevin.
- Szó se lehet róla – húzta ki magát az ifjabb Malfoy, és elõrement, amint Minerva õt szólította.
A Teszlek Süveg alig ért a homlokához, máris azt kiáltotta: MARDEKÁR!
- Mondtam, hogy ott leszek – vetette oda Norbert Danielnek, amint elhaladt mellette, és leült a háza asztalához.
- Nash, John!
- HOLLÓHÁT!
- Oleson, Nelly!
- HUGRABUG!
- Parris, Tom!
- GRIFFENDÉL!
- Potter, Daniel!
Daniel érezte, hogy elszorul a szíve.
- Hé, minden rendben lesz! – Kevin hátba veregette, látván, hogy unokatestvére milyen sápadt.
Daniel lassan odament a székhez, leült és az igazgatóhelyettes asszony a fejére tette a süveget.
Néhány pillanatnyi csend következett… Harry a tanári asztalnál keresztbe tette az ujjait.
- MARDEKÁR!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
