London szinte megszámlálhatatlan metróvonalai közül a sárga vonalon szélsebesen közelített az egyik szerelvény a King’s Cross állomás felé. Éjszaka révén, a kocsiban csak pár ember lézengett: egy részeg futballszurkoló dülöngélt ide-oda a korlátot markolva. Az egyik hosszú ülésen egy hajléktalan látható elégedettséggel végigfeküdt, majd elszenderedett. Csak az egyik sarokban ülő fiatal nő volt ébernek és „elérhetőnek” tűnő.
A nőnek gyönyörű, göndör, vörös és hosszú haja volt. Sápadt és beesett arcán szeplők tömkelege volt látható. Mogyoróbarna szemeit lesütötte; ujjával babrált, azt nézte.
– A King’s Cross állomás felé közeledünk. Utolsó járat – mondta egy mézes-mázos női robothang.
A nő, akit Sarah Petersonnak hívtak, felpillantott: szemében ott ült a rengeteg – kiolvashatatlan – érzés. A mogyoróbarna szempár ide-oda cikázott a néptelen állomáson. Sarah hirtelen felpattant, és leszállt a King’s Crosson.

Ott állt a mugli peronon, a pályaudvaron, pontosan a kilences és a tízes vágány közötti kőfallal szemben. Erősen fújt a tavaszi szél, ajtókat, ablakokat csapkodott, fák levelei zizegtek tőle, Sarah mégis rezzenetlen állt ott, és mereven bámulta a kőfalat.
Aztán lassan, nagyon lassan elindult felé. Egyre közeledett, már csak két méter volt tőle. Aztán megtorpant. Kezével végigsimított a hideg köveken; behunyta a szemét és sóhajtott egyet.
Aztán megfordult, és leszegett fejjel, halk léptekkel visszament a metróállomásra.

Eközben egy poros, szürke, a város legszegényebb negyedébe eldugott kis lakásban egy William Smith nevű, fekete hajú és zöld szemű fiatalember álmatlanul forgolódott molyrágta és kemény priccsén, ami az egyszobás lakásban, az ablak alatt foglalt helyet.
Álmot látott. Álmában több ember is szerepelt… össze-vissza futottak, kiabáltak. Néhol tűz látszott fellobbanni. Távolabb egy fekete csuklyás, fáklyás menet vonult: felettük négy, pizsamába öltözött ember visított és bukfencezett…
William hirtelen riadt fel. Pont akkor, amikor egy fiatal lány hisztérikusan elnyomott sikítását vélte hallani álmában.
Felült a kényelmetlen priccsen. Zihált és verejtékben úszott. Nem akarta többé ezt az álmot látni. Több mint egy hónapja minden áldott éjjel felriadt erre az álomra, és mindig a lány sikításánál. A lány egy nevet kiáltott, de nem lehetett érteni, mi volt az a név. Félelmetes egy álom volt.
Nem akarta többé ezt az életet. Nem akart egy piszkos és kicsi lakásban lakni, nem akart szórólaposztóként dolgozni. Egyáltalán semmit nem akart, csak egy dolgot. Legyen újra minden a régi. Legyen tizenegy éves, legyen abban a kis viskóban, a viharban a tenger közepén, és az ajtót kidöntve lépjen be…

Nem. Erre nem szabad gondolnia soha többet. Tíz éve elfelejtette ezt az egészet. Elfelejtette a múltját. Ő már nem volt más, mint a kis jelentéktelen William Smith, London szegénynegyedéből. És az a William Smith, akinek már nem kellett új élete. Nem kellett a szegénység, az elnyomottság, a pénznélküliség. De főleg egy dolog hiányzott. Úgy hiányzott neki, hogy belemart a szívébe, ha rágondolt.
Talán… egy lány. Egy gyönyörű lány, aki az egyik legjobb barátja volt, és akivel már járt is. És akit még most is szeret.
De neki nem a lány hiányzott. Rég elfelejtett mindenkit a múltjából… legalábbis ezzel áltatta magát.
Neki hiányzott egy jelentős tulajdonsága., Egy régi tulajdonság, egy olyan, ami meghatározta és átrendezte az egész életét.
Az a tulajdonság hiányzott neki, ami miatt most itt volt, minden és mindenki nélkül.
A mágia tulajdonsága.