4. Büntetőmunka és támadás

Pár perccel később, mikor barátai nyomában felért az átváltoztatástan teremhez, látta hogy szerencsére Ron nem rontott a helyzeten. Bár nem is sikerülhetett teljesen meggyőznie a lányt, mert Hermione könyvébe temetkezve állt mellette.

Megszokott helyükre ültek le a teremben, azzal a különbséggel, hogy Hermione nem közéjük, hanem Harry oldalán foglalt helyet.

A lány ismét kellemesen csalódott a fiúban. Az utóbbi időben megfigyelhette, hogy Harry – bár mindig is komolyabb volt társainál – sokkal érettebben gondolkodik a vele egykorúaknál. Mostani, lányokhoz való viszonyulása is már inkább egy megfontolt felnőtt férfira vallott.

Jaj, remélem Ron is eléri egyszer ezt a szintet, gondolta reménykedve. Szerette a fiút, de annyira gyerekesen viselkedett olykor, és ami a legrosszabb, nem is értette mi a probléma a megjegyzéseivel, ha felhívják rá a figyelmet. Ő népszerűségre vágyott, míg Harry inkább elbújna.

Megcsóválta a fejét, mert csak most tűnt fel neki, hogy idáig nem is figyelt oda McGalagony professzor szavaira, márpedig ez a RAVASZ vizsgák előtt megengedhetetlen.

Közben mellette Harry egyre idegesebb lett, és neki se ment jobban a koncentrálás, mert Ron egyfolytában a fülét rágta, hogyan békíthetné ki Hermionet. Végül nem bírta tovább, és felcsattant.

- Hagyd már abba!

Hermione összerezzent és kérdőn fordult felé, Ron csak bámult rá, McGalagony pedig rosszallóan tekintett a fiúra.

- Valami problémája van, Mr. Potter? – kérdezte a boszorkány.

Harry bocsánatkérően fordult felé.

- Semmi, tanárnő. Elnézést – s dühös tekintettel visszafordult Ronhoz, aki zavartalanul folytatta, ahol abbahagyta.

- Esetleg ha minket is beavatna – vette észre a fiúk újbóli figyelmetlenségét, szavait Harrynek címezve.

A zöld szemek továbbra is ingerülten tekintettek fel.

- Az nem lenne szerencsés, McGalagony professzor.

A boszorkány szája elkeskenyült, és mérgesen nézett Harryre.

- Amennyiben nem tudja magát kellően elfoglalni az órai anyaggal, esetleg fáradjon ide, és mutassa be az osztálynak a varázslatot, amiről beszélgettünk.

Harry pislogott egyet, és kelletlenül felállt. Természetesen Ron állandó motyogása miatt fogalma sem volt arról, hogy miről szólt idáig az óra. Kiment a tanárnő mellé, érdeklődő tekintetekkel kísérve. A lányok izgatottan összesúgtak, mikor elhaladt mellettük.

- Nos? – villámlott rá McGalagony pillantása.

Harry tudta, hogy ezt már nem úszhatja meg, mert ha még ezek után azt is megkérdezi melyik varázslatot is kellene elvégeznie, tutira büntetőmunkát kap.

Segélykérően nézett Hermionera, aki ezt látva elkezdte némán letátogni barátjának a varázsigét.

- Ms. Granger! – szólt rá az idős boszorkány felfigyelve a segítségre, mire a lány elpirulva lehajtotta a fejét.

McGalagony pedig mérgesen fordult Harryhez.

- Sejtettem, hogy így áll a helyzet, Mr. Potter.

A fiú jobbnak látta, ha inkább nem válaszol.

Tanára folytatta.

- Akkor had világosítsam fel. A kombinált transzformáló varázslatokról volt szó – Harry elgondolkozott egy pillanatra. – Méghozzá arról, amely a tárgyat egyszerre a kívánt formával, és egy adott tulajdonsággal ruházza fel.

A szemüveg mögött most már értőn csillantak fel a zöld szemek. Beugrott neki mit is tud ezen varázslatokról. Maga is gyakorolt már párat a nyáron Lupinnal.

- Már értem, tanárnő – szólt bólintva.

McGalagony érdeklődve nézett rá.

- Úgy értsem használt már hasonló varázslatot?

- Azt hiszem ismerek párat – válaszolt kissé bizonytalanul.

Nem szeretett volna galibát okozni, ha netán rosszul végzi el a bűbájt.

- Ez esetben, - tett egy félfordulatot a tanárnő, és rámutatott egy az ajtó mellett álló kisebb faládára – szeretném, ha a ládát átváltoztatná egy szintén fából készült, maga által elképzelt eszközzé, és felruházná valamely tulajdonsággal, ami merőben eltér az eddigiektől. Teszem azt kék lesz és szőrös, netalán fémdíszes és puha.

Harry óvatosan tekintett fel a boszorkány arcába.

- Tanárnő…

- Ne már! Próbáld meg! – szólt közbe Dean kíváncsian.

A többiek helyeslően morajlottak. McGalagony is szúrós szemmel várakozott.

Harry megrántotta egy picit a vállát. Rendben, én megpróbáltam… Beállt valamivel távolabb az ajtóval szemben, és rámeredt a ládára. Elképzelte miként tudná használni, majd tekintetét hirtelen a bejáratra szegezte, és lendítette a pálcáját.

A láda felemelkedett, majd hirtelen alakot változtatott, és megindult pár métert Harry felé. Mikor megállt, már egy farkas fejet formázó faltörő kos volt a helyén, ami hirtelen vörösre váltott, és lángolni kezdett. A fekete hajú fiú leengedte pálcáját, mire a szerkezet sebesen megindult az ajtó felé, és kitörte azt. Óriási robajlással repültek a deszkák a folyosóra. Mindenki döbbenten bámult utána, majd ugyanezzel a tekintettel Harryhez fordultak.

- Azannya – nyilatkozott Seamus.

- Mi volt ez, ha szabad kérdeznem? – szólt szigorúan a házvezető tanáruk.

Harry megrázta a fejét.

- Én próbáltam szólni tanárnő. Leginkább olyan varázslatokat, és igéket tanultam, amelyeket a későbbiek folyamán fegyverként használhatok, vagy hatásos védelmet nyújt.

McGalagony egy pillanatig csak bámult rá, végül ezt mondta.

- Ez érthető, tekintettel a körülményekre – majd az ajtó romjaihoz fordult, és intett egyet a pálcájával, mire a fa újból összeállt.

- Nem vonok le pontot, mert tökéletesen hajtotta végre, és meg kell hagyni, hatásosan. Viszont büntetőmunkát kap, mert nem figyelt az órán, amellyel akadályozta a továbbhaladást. Hét órakor várom a dolgozószobámban.

- Igen, McGalagony professzor – szólt csendesen Harry, jelezve hogy tökéletesen megértette, azzal visszasietett a helyére.

Természetesen mindenki őt bámulta, s elismerően súgtak össze.

- Haver, ez nem volt semmi! – szólt oda halkan Ron.

- Te csak hallgass, az egész miattad van! – felelte Harry mérgelődve.

- Na ne már!

Hermione előrébbhajolt, és mérgesen fordult a fiúhoz.

- Ron, Harrynek igaza van, most már maradj csöndben.

Erre a fiú csak dohogott, és még maga elé motyogta. “Na ná, mert én törtem be az ajtót. Csak beszélgettem vele.”

Harry felsóhajtott, és igyekezett figyelembe se venni a közelben ülő lányok sutyorgását, és olykor felé vágó tekintetüket.

Szokás szerint a nap végére mindenki értesült az esetről, és megtárgyalták mennyire volt hasznos, hatásos, erős, vagy épp nagyzási vágyból elkövetett varázslat. Természetesen a mardekárosoknak nem tetszett a fejlemény. Egyedül azon vigyorogtak, hogy Harrynek legalább büntetőmunkára mennie kell.

Barátaival a klubhelységben üldögélt, miután már a ki tudja hányadik érdeklődőnek adta elő kelletlenül a történtek rövidített verzióját. Szerencséjére azok, akik szemtanúi voltak a dolognak, készségesen besegítettek az előadásba, így hamarosan ő maga már csak unottan ücsörgött. Ekkor kinyílt a portrélyuk ajtaja, és Ginny lépett be rajta. Mikor észrevette a foteljébe roskadt fiút, azonnal felé indult. Harry rátekintett, és felvidult az arca.

- Végre egy értelmes ember – mondta olyan halkan, hogy csak a mellé letelepedett lány hallhassa.

Ginny megértően tekintett rá, miután szemügyre vette a beszélgető tömeget.

- Hallottam mi történt. De nekem is van ám mesélni valóm – kicsit közelebb hajolt Harryhez, hogy a többiek ne figyelhessenek oda mondandójára, majd belefogott.

- Odajött hozzám az az idióta Amelia, és elkezdte ecsetelni, hogy én mekkora szemét vagyok – Harry ezt hallva felvonta a szemöldökét. – A barátnői ugyanis felvilágosították, hogy alighanem hazudtam, és nem is vagyok a barátnőd, csak így akartam elérni, hogy leszálljon rólad.

- Na, ez még igaz is – morogta a fiú.

- Az persze fel sem ötlött benne, hogy te ugyan úgy leráztad, hiszen velem játszottál. Meg van róla győződve, hogy ő ahhoz túl szép, hogy te így bánj vele – fejezte be gúnyosan Ginny, majd még hozzátette. – Ezek után nem hiszem, hogy békén hagyna.

Harry vállat vont.

- Hát akkor majd felfogja, ha elküldöm, amint legközelebb próbálkozik.

A lány erre elmosolyodott. Ő is sokszor kényszerült rá, hogy egyes fiúkkal megértesse, hogy bizony akármennyire is próbálkoznak és meg vannak róla győződve, őt nem érdeklik.

Bezzeg ha valaki más kérné meg! Nézett a csillogó zöld szemekbe, majd enyhén megrázta a fejét. Nem, ezt verd már ki a fejedből! Csak a barátjának tekint, és hamarosan el is megy az iskolából.

- És ez még csak az első hét – sóhajtott fel Harry fáradtan. – Tényleg, hogy áll a DS? Beszéltetek már a többiekkel? – fordult hirtelen Ginnyhez.

- Hermione még nem mesélte? – csodálkozott rá a lány.

Harry legyintett.

- Egész nap Ronra dohogott.

- Értem – mosolygott Ginny. – Már felkerestünk mindenkit, persze azokat, akik még idejárnak. Szívesen folytatnák a gyakorlásokat, szerették a DS-t. Luna nagyon boldog volt – majd még gondolatban hozzátette. És Cho is feltűnően vidám lett az ötletre, akivel egyébként Hermione beszélt, mert ő nem volt rá hajlandó. Csak messzebbről figyelte a lányt, és nagyon úgy nézett ki, mint aki alig várja hogy elkezdhesse. Biztos megbánta már, hogy olyan idiótán viselkedett Harryvel, ami miatt szakítottak.

- Akkor semmi akadálya annak, hogy gyakoroljunk. Ráadásul ezúttal legálisan – vigyorgott a fiú. – Persze megint meg kell majd beszélnünk egy időpontot, ami mindenkinek jó.

- Ez nem lehet túl nagy gond. A mi kviddics csapatunknak te vagy a kapitánya, tudsz változtatni.

- Majd meglátjuk – merengett Harry. – A többiekkel nem lenne fair, ha a DS miatt folyton nekik kellene alkalmazkodni a változó edzésidőpontok miatt.

- Ez igaz – bólintott Ginny is.

- Mennem kell – szólalt meg Harry, miután az órájára nézett. A lány kérdőn pillantott rá, az időközben feltápászkodott fiúra. – Hétkor büntetőmunkám van McGalagonynál – magyarázta. – Majd találkozunk – szólt oda barátainak, majd Ginnyre mosolygott. - Szia – azzal még mielőtt megállíthatták volna csevegő háztársai, gyors léptekkel elhagyta a klubhelységet.

McGalagony dolgozószobájához érve lelassított, és bekopogtatott.

- Szabad – szólt ki a boszorkány.

Harry belépett a jól ismert irodába, majd illedelmesen köszönt.

- Jó napot, tanárnő!

- Á, Mr. Potter! Örülök hogy épségben ideért – hangzott a felelet.

Harry értetlenül nézett rá. Ugyan mi történhetett volna? Házvezetője látva csodálkozását finom mosollyal megszólalt.

- Ezúttal nem találkozott egyik mardekárossal sem, sőt még Mr. Malfoyt is sikerült elkerülnie.

A fiú most már értette honnan fúj a szél. Akaratlanul, kissé szemtelenre sikeredett a válasza.

- Higgye el, én lennék a legboldogabb, ha ez így is maradna – majd gyorsan észbekapott. – Elnézést.

A boszorkány mintha egyáltalán nem vette volna zokon a közbeszólást, mert nyugodtan folytatta.

- Nos, a feladata az lenne, hogy az órámon bemutatott varázslatait finomítsuk egy kicsit.

Harry hökkenten tekintett rá.

- Nem taníthatjuk csupán a fegyverkezésre, és örökös készenlétre, még ha a fő érdeke ez is. Néha a jelentéktelenebbnek vélt dolgokból hasznosabb segítséget nyerünk.

A fiú bólintott, egyúttal beleegyezése és egyetértése jeléül.

- Értem, tanárnő.

Az idős boszorkány hosszan vizsgálgatta, majd belefogott.

- Itt van rögtön a figyelem elterelés. Elég, ha egy útjába akadó tárgyat átváltoztat, teszem azt valamilyen állattá. Nem kell felétlen viszonttámadó eszközökre gondolnia. Megidézésekkel, csoportos transzformációkkal sikeresen megzavarhatja ellenfelét, ami komoly előnyhöz juttathatja.

Harry egyetértően hümmögött. Fred és George is ilyen csali eszközökkel dolgoznak mostanában. De hát ugye azt magukkal is kell hordania az embereknek, míg a pálcájuk rendszerint kéznél van. Bár ha eszébe jut, hogy sok varázsló még egy egyszerűbb pajzsot sem képes összehozni, máris jelentősebbnek tűnik az ikrek törekvése, és az ezzel nyújtott segítség.

- Értem, tanárnő – ismételte. – Kezdhetjük a gyakorlást.

Ezek után különféle állatokat idézett meg, változtatott át és vissza, miközben fel kellett őket ruháznia valamilyen tulajdonsággal. Így történhetett, hogy a tollból lett apró gyík színesen villogott, az asztalból átalakult nagydarab kutya olykor tüzet köpött, és a megidézett madarak az ellenfél felé indulva szárnyaikkal természetellenesen nagy szelet kavartak.

Harry kis idő után rájött, hogy valóban nagy hasznára lehetnek az így alkalmazott varázslatok, és arra is, hogy kevesebb energiájába kerül előidézni őket, mint az eddigieket. Éppen ezért nem okoztak neki különösebb gondolt, sőt élvezte is az újabbnál újabb furcsa állat kitalálását.

Negyed tíz környékén szólalt meg házvezetője, hogy akár be is fejezhetnék a “büntetőmunkát”.

- Remek volt Mr. Potter. De azért a közeljövőben hanyagolja a büntetések begyűjtését!

- Köszönöm tanárnő – mosolygott Harry, és indult az ajtó felé. – Viszontlátásra! – búcsúzott.

Elgondolkozva és elégedetten indult meg a folyosón a klubhelyiség felé, amikor rémült és fájdalmas kiáltás csendült nem messze tőle. Az egész rövid ideig tartott, és természetellenesen hirtelen halt el. Mintha a segélykérőnek befogták volna a száját. Harry megmerevedett, majd futásnak indult.

- Ginny? – súgta maga elé, mert a felzendülő hang erősen a lányéra emlékeztette.

Mikor sietségében a folyosó végére ért, akkor nézett ki McGalagony az ajtaján.

- Mi történt? – szólt, majd látva a rohanó fiút, gyorsan a nyomába indult. Nem is csak ő figyelt fel a sikolyra, mert Harry csaknem belefutott a szintén szobájából kilépő Flitwick professzorba.

A fiú nem törődött vele, félve sietett tovább. Mikor azonban az előcsarnokhoz ért elbizonytalanodott. Nem látott senkit, hiába kapkodta a fejét minden irányba. Ekkor az éjszakai égen tovahaladtak a felhők, amelyek a holdat takarták, és a csarnok padlójára vékony fénysávot vont. Résnyire nyitva van az ajtó. Villant Harry agyába, és már rohant is lefelé.

Kivágódott az udvarra, és rögtön Roxmorts felé tekintett, ahonnan már lehetett hoppanálni.

Ekkor látta meg a két, csuklyás alak által vonszolt lányt. Egy percig sem teketóriázott, már futott is, hogy megakadályozza az elhurcolását. Nem jártak még túl messze, így csak valamennyivel közelebb haladt, majd elkiáltotta magát.

- Hé! Álljanak meg! – hangja határozottan csengett, noha rettenetesen félt, hogy a lánynak baja eshet.

Az egyik ismeretlen azonnal megpördült, és támadott volna, ám Harry számított erre, s gyorsabb volt. Non-verbálisan küldte az átkot, hogy ellenfele ne tudja mire számítson. Az megidézett egy pajzsot védekezésül, s dühösen horkantott.

Ekkor a lány is felé kapta fejét, és felismerve a fiút még erőteljesebben szabadulni próbált, de a másik csuklyás erősen tartotta, s hogy rábírja a nyugton maradásra lekevert neki egy óriási pofont.

Harry egy pillanatra megmerevedett. Látta, most már biztos volt benne, hogy Ginnyt kapták el. Dühödten meredt az őt tartó nagydarab alakra.

- Ezt meg ne merd tenni még egyszer! – mondta fenyegetően.

Az felé fordította a fejét, majd társára nézett, aki intett egyet a kezével. A nagydarab bólintott, és továbbindult az ernyedt lánnyal, míg a másik maradt, még mindig Harryvel szemben állva.

- Nem vihetitek el – sziszegte a fekete hajú fiú, és szemei megvillantak.

Megsuhintotta a pálcáját, amivel egy erős fuvallatot indított a csuklyás felé, aki megingott, de viszonttámadott. Harry nem várta meg, arrébb lépett, és gyors egymásutánban két átkot indított, majd megidézte a madárhadat. Erre az ellenfele elbizonytalanodott, s a griffendéles megrökönyödésére menekülőre fogta.

Harry azonnal utána indult, és most már nem érdekelve, hogy hátba támadja őket, átkokat indított a férfiak felé. A vékonyabb az egyiknél megingott, és fájdalmasan felszisszent. Társa tanácstalanul megtorpant, láthatóan már így is nehezére esett vonszolni a lányt, s mostanra segítője is megsérült. Végül döntésre jutottak. Ledobta az idáig szorongatott Ginnyt, és sántító társát támogatva sietve a kijárat felé lódult.

Harry a mozdulatlan lányra meredt, majd dühödten küldte átkait a menekülők felé. Ám mivel közben rohant, hogy megnézhesse nem esett e komolyabb baja Ginnynek, nem ment túl jól a célzás.

Ekkor a háta mögül is kiáltások csendültek, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Odaért a lányhoz, s aggódva térdelt le mellé. Még utoljára felnézett, s láthatta amint a két alak eléri a Roxmortsba vezető kaput. Ha akart volna se lett volna értelme már utánuk indulnia. Amint kívül jutnak, valószínűleg úgyis hoppanálnak. Félve fordította a hátára a mozdulatlan lányt. Arca véres volt, orrából és felrepedt szájából is szivárgott.

- Ginny! – szólította meg Harry remegő hangon.

Azt jól látta, hogy a lány lélegzik, de valószínűleg nem volt egészen eszméleténél. Most felsóhajtott és ezt suttogta.

- Harry.

A fiú megkönnyebbülten szólt újra.

- Igen, én vagyok. Jól vagy? Fáj valamid?

Erre már Ginny kinyitotta a szemét, és amikor meglátta az őt tartó, és fölé hajoló fiút, elsírta magát.

- De jó hogy itt vagy! – zokogta, azzal hirtelen felült, és átölelte a hökkent fiút. Olyan erősen szorította magához, ahogy csak bírta. Mint akinek esze ágában sem lenne soha többé elengedni. Harry zavartan simogatta a lány hátát, miközben halkan, megnyugtatóan azt mondta.

- Ne félj, minden rendben. Elmenekültek.

Ginny a vállgödrébe fúrta a fejét, és most már sokkal nyugodtabb volt. Csendesen sírt a fiút ölelve.

Ekkor ért melléjük a két tanár, akik korábban szintén felfigyeltek a lány segélykérésére a folyosón.

- Mi történt? – kérdezte döbbenten a kifulladt McGalagony. – Ms. Weasley? – csodálkozott rá a lányra.

Harry nem engedte el, úgy válaszolt.

- El akarták vinni. Két csuklyás. Elmenekültek.

- Hogyan?! – sipított fel Flitwick professzor rökönyödötten.

A fiú McGalagonyra nézett, és úgy szólalt meg.

- Tanárnő, mindenről beszámolok, de előbb fel kéne vinnünk Ginnyt a gyengélkedőbe. Csúnyán vérzik az orra és a szája is.

Házvezetője mintha csak most tért volna magához, gyorsan bólintott.

- Persze, igaza van. Induljunk.

- Ginny – szólította meg halkan a lányt Harry. – Fel tudsz állni?

Érezte a bólintást válaszul.

- Rendben. Gyere, segítek – mondta, és erősen megfogva a lányt felhúzta. – Indulhatunk – fordult most a két tanár felé, s hamarosan már a Roxfort lépcsőin haladtak.