(Ginny)

Pocsékul érzem magam, fáradt vagyok. Épp most caplatok fel a klubhelyiségbe egy katasztrofálisan sikerült edzés után. Borzadály! Szakadó esőben, három kis pisissel (már bocs) plusz a két nyafogó géppel. Pfuj! S természetesen nekem kellet őket irányítani, mert a drágalátos bátyám és az ugyanilyen minősítésben részesülő haverja (képtelen vagyok Harryt mondani rá) le se tolták a képüket! Még annyira se, hogy bocsesz nem jövünk, vagy valami. Erre a kicsik, mondván én vagyok a legnagyobb, mondjam meg, hogy mit csináljunk! Mondanom se kell mi lett belőle. S most itt vonszolom fel magam a lépcsőn, és közben azon imádkozhatok nehogy Mrs. Norrisszal vagy Friccsel összefussak (fussak? Heh, ez jó! Normális tempóra se vagyok így képes. Nem, hogy futásra!) nem t’om melyik lenne a rosszabb. (te jó ég? Én most magamhoz dumálok?! „Ez az őrültség első jele…”  Ó, kössz Trelawney, sokra megyek most a „bölcsességeddel”!) Na akkor folytatva a gondolat menetemet: szörnyű ez az új csapat! Mióta Angelináék elmentek. Egy év múlva meg már Harryék (yippi! Végre a nevén „szólítottam”!) sem lesznek. Na az maga lesz a katasztrófa! (Még jó, hogy más nem hallja a gondolataimat, biztos hülyének nézne. Hogy itt nyafogok. (De ez nem nyafogás!) Ha csak nem bukkannak fel új tehetségek. Én se vagyok az szóval mindegy. (Hermione most vágna kupán, ha ezt hallaná, mert szerinte túl pesszimista vagyok. De tehetek én róla?) Amit kötve hiszek. Au! A fejem! Hupsz máris itt vagyok, s még a gondnokkal sem futottam össze.

- Jelszó? – mondja Kövér Dráma szokásos stílusában.

- Tűz és víz – ezzel a kép feltárul s én, bemászhatok a portrélyukon. Keresek egy ismerős arcot.

Mikor valaki hátulról megütögette a derekamat.  Villám gyorsan fordulok meg. Hiába ez a hülye paranoia. Azt’szem Harrytől szoktam el… (Áá! A francba! Már megint rá gondolok!) Szegény Stefanyt (ugye így hívják? Na mindegy.) úgy megijesztettem, hogy rémülten hőkölt hátra.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni – mondom egy kis mosoly kíséretében.

- Semmi baj. Csak azt szeretném mondani, hogy nagyon jó volt az edzés. Köszi.

- Nincs mit. Úgy vettem észre a terelőink nem így vélekedtek róla.

- Ne is törődj velük. Nekik semmi se jó – vigyorodik el majd copfjait lóbálva visszatér társaihoz. Hm, lehet, hogy még se vagyok annyira elviselhetetlen? (Ron rengetegszer mondja, hogy elege van belőlem. De ez most nem számít.) Erre a gondolatra sokkal jobbá válik a hangulatom. Így vidáman lépek oda a sarokban sutyorgó trióhoz:

- Hello!

- Hi Gin! – ereszt meg felém Harry egy ragyogó mosolyt. Mindjárt elájulok! (Mikor lettem én ilyen érzelgős?)

- Miről szól a csevely? – kérdezem.

- Semmi érdekesről.

- Akkor biztos valami fontosról. Megtudhatom mi az? – jaj ne! Minden lében kanál üzemmód!

- Nem! – vágják rá kórusban, s még ’Mio se áll mellém.

- Mért?

- Mert ez nem tartozik rád – na ennyi nekem elég volt. Fogom magam s felszáguldok a lányhálókhoz vezető lépcsőn. Fogalmam sincs mi ütött belém. Nem tudom min akadtam ki. Az ajtóból még visszapillantok, de már csak a torony falát látom. Dühvel és szomorúsággal telve nyomom le a kilincset. Olyan furcsa, hogy nyári szünetben is tömve van a Roxfort. Hiába is mióta Voldemort (jaj! Ezt is átvettem attól a, attól a…) egyre több támadást intézett a fehér oldalon állók családjai ellen (mindenkit az ellenségének tart, aki nem csatlakozik hozzá, s sajna kegyelemben reménykedve egyre többen állnak mellé). Így csak itt lehetünk biztonságban (vagy itt se?). Órák nincsenek, de ha valaki unatkozik bármelyik tanár szívesen tart szakkört.

 „Na persze pont arra van szükségünk!” háborodott fel még régen Ron. Ezért bezsebelhetett egy rosszalló fejcsóválást Hermionétól.

El kéne mennem fürödni, de ahhoz túl fáradt vagyok. Így csak ledobom a kviddics talárom és elterülök az ágyon.

(Harry)

Nyílik a portrélyuk, odakapom a fejemet. Ginny lép be rajta. Ázottan, koszosan, kócosan, fáradtan de még így is szép. Valami kis alsó éves feltartóztatja. Végül sikerül ide jönnie hozzánk. Egy gyönyörű mosoly kíséretében köszön s mélyen a szemembe néz. Próbálok visszamosolyogni rá és azt hiszem sikerül is. Megkérdezi, hogy miről beszélgetünk, már nyitom a szám, mikor Ron elküldi, mert szerinte ez nem tartozik Ginnyre. Le tudnám ütni! (Ront) Jó az egy dolog, hogy mégse mondhatjuk neki azt, hogy: Hát, épp azt beszéljük, hogy szervezzünk-e neked szülinapi bulit és ha igen hol?, de azért mégse kell ilyen bukónak lenni vele! Na jól van, inkább nem folytatom, mert kezd fel menni bennem a pumpa.

(Ginny)

Ááh, de elegem van. Miért kell már megint ilyen hülyének lennie?! S nekem mért kell már megint rajta gondolkodni? Nem értem. Agyamra megy ez az egész ügy. Mért nem lehet velem normálisan beszélni? Attól, még, hogy a legjobb barátja húga vagyok nem kisebb az értelmi színvonalam semmivel. Már azt se, tudom, mért vagyok mérges. De az vagyok ez biztos. Most lépett be ajtón. Olyan furán néz rám. Tudnám miért. Az egy dolog, hogy egy nagydoboz csokibéka van mellettem, és épp azt tömöm magamba. De hát a csokoládé ellenség és az ellenséget el kell pusztítani nem de? Egyáltalán, hogy jutott ez fel a lányhálóba?! Na ne! Bocsánatot akar kérni? Azt’szem jobban jártam volna, ha alvást tettetek. Én balga. Egyre közeledik. Érzem hevesebben dobog a szívem. Mi ütött belém? Olyan szép szemei vannak…

Hé-hé! Ne hagyd magad kislány. Nem olvadhatsz el egy bocsánatért-esedezem-kiskutya-szemeket-vágok tekintettől! Hogy lehettem ilyen naiv…

(Harry)

Sosem láttam még így. De így is gyönyörű, egyszerűen édes, amikor mérges. S most biztos az, rám. Tudnám mért. Bár nekem se esett volna jól, hogy ha így elpaterolnak, viszont muszáj volt. Másképp, hogy beszélem meg Ronnal a meglepetését? Na, mindegy nem tudok mit tenni. Látszólag nincs nagyon ínyére, hogy itt vagyok. Teszek még egy lépést. Még mindig nem ordít, akkor talán meghallgat. Már csak pár lépés és ott vagyok az ágyánál. Forgatja a szemeit úgy néz rám de nem szól egy szót sem. Ezek szerint még sem zavarom annyira. Óvatosan leülök elé a földre (mellé elég bunkóság, vagyis izé… mit t’om én mi lenne). Kérdőn tekint rám. Úgy érzem ideje lenne belekezdeni.

- öö… Ginny – szólalok meg elég sután.

(Ginny)

Jesszus mindjárt itt van! Istenem segíts meg. Mindjárt elolvadok olyan édes, ahogy bizonytalankodik. Nem láttam még ilyennek, olyan mintha, mintha… félne? Áh, dehogy is. Ha Dumbledoretól nem fél mért pont tőlem tartana?

 Mert szeret...

Hallom egy hang suttogását. Ugyan már pont engem?! Nem. Kezdek megőrülni, vagy mi. Ideért. Szép lassan leül elém. Majd megszólal. Legszívesebben a nyakába vetném magam, de nem lehet. Mit akar mondani? Huh, talán reagálnom kellene? Hupsz tényleg. Bólintok egy icipicit erre ismét beszélni kezd.

- Szóval akkor, remélem nem haragszol rám – még jó, hogy nem. Tartsd magad! Jó, jó. Mondogatom magamnak. Látszik, rajta, hogy szeretne már túl lenni ezen az egészen. Se baj hagyom egy kicsit futni. De gonosz vagyok?!

(Harry)

Hm… Eddig nem valami fényesen alakulnak a dolgok. Kissé pikkel rám, vagy mi a szösz. De én ezt nem tudom neki elmondani! Vagy mégis! Nyugi haver, nyugi. (Na ez tisztára olyan volt, mint valami mugli filmben, amiket Petunia néni néz.) Folytatom akkor hát:

- Csak azért küldtünk el az előbb Ronnal, mert olyat kellet megbeszélnünk, amit neked nem szabadott volna hallanod.

- Erre én is rájöttem – mondja gúnyos mosollyal, hajaj ez nem lesz egyszerű gondolom, s akaratlanul is elő tör belőlem a sóhaj. Eléggé mérges lehet rám. De a szeme mintha nem ezt mutatná. Reménykedjünk.

Csak fekszik felkönyökölve és néz rám. Bárcsak tudnám, mi jár a fejében. Legilimencia! Nem! Nem fogom alkalmazni! Nincs kedvem még jobban magamra haragítani. Most a szememet fürkészi. Nem szól semmit. Összeráncolja a homlokát. Elbűvölő, amikor így gondolkozik. Meleg barnák a szemei. De végig simítanám az arcát. De nem lehet.