Harry hasonló bejelentésre számított, így egyáltalán nem mutatta meglepődés jelét. Komolyan bólintott hát Dumbledore szavaira, de nem mondott semmit, csupán jelezte, hogy hallgatja.

Az igazgató szemei elégedetten csillantak meg, ahogy a figyelmesen rátekintő fiú arcát fürkészte. Harrynek az volt az érzése, hogy elismerése a nyugodt, érett viselkedésének szólt, s hogy tudja mit várnak tőle, így nem riad vissza a feladattól.

- Mint már tudod, nyáron a Rend teendői mellett kutatásokat végeztem a Voldemort által fontosnak tartott, vagy csak általam annak vélt helyszíneken – itt jelentőségteljesen Harryre pillantott, hogy folytassa helyette.

- Amit az emlékekben láttam, annak alapján az Ön helyében az árvaházzal kezdtem volna. A barlangban, a kirándulások alkalma a társai megfélemlítésére szolgált. Az árvaházban hasonlóan viselkedett. Bántotta, kínozta a többi gyereket. Mintha ez elégtétellel töltötte volna el, és ezen helyszínek fontosak voltak a számára. Akár csak a régi Gomold ház, ahol a rokonainak fizetett meg – mondta belemélyedve a témába.

Dumbledore elégedetten figyelte a fel-alá járkáló fiút, majd elnézett fölötte az irodája túloldalán álldogáló alakra.

- Perselus, te mit gondolsz?

Harry azonnal megtorpant, és a bejárat felé kapta a fejét. Fel sem tűnt neki a féri megjelenése, és azt sem értette egyáltalán mi a fenét keres itt. Főleg, hogy miért nem zavarja az igazgatót, hogy hallotta mindazt amit elmondott. 

Piton elgondolkodva és kissé furcsálló tekintettel vizsgálgatta a fiút már jó ideje, most azonban az idős mágus felé fordult.

- Egyetértek Potterrel, bár nem értem mért játszadozik, Albus. Hiszen egyértelmű, hogy rátalált egyre, így a helyszín is világos maga előtt.

Harry ezen szavakra az igazgatóra nézett, s hirtelen egyetlen gondolat uralta az elméjét: Dumbledore mindent elmondott Pitonnak a horcruxokról.

Nem tudta eldönteni, hogy dühöngeni kezdjen, vagy inkább csak szimplán sajnálja az idős mágust, amiért még mindig ilyen eltökélten bízik a halálfalóban, és hagyja magát az orránál fogva vezetni. Az is idegesítette, hogy ez rá épp oly jól, vagy még jobban tartozik, mint Dumbledorera, a férfi mégsem szólt emiatt, vagy kérte ki a véleményét.

De már ő sem volt az a tinédzser, aki hagyja, hogy eluralkodjanak rajta az indulatai. Nem mondhat, ahogy eddig sem tudott olyat mondani soha Dumbledorenak, ami megingathatta volna eltökélt bizalmában. Ezért úgy döntött, hogy okosabb, ha nem kezd el vitázni, s szó nélkül hagyja Piton felbukkanását, és nyilvánvaló tájékozottságát és szerepét az ügyben.

Egyelőre.

Még a két férfi egymással szemben állt, és az igazgató épp készült megfelelni a bájitalmester mondataira, addig Harry fogta magát, és leült az egyik kényelmes fotelba, és csendben figyelt.

- Természetesen, ha nem csalatkozom a kutatásaim eredményében és a megérzéseimben, akkor tudom hol a horcrux. Viszont kíváncsi voltam Harry véleményére, főként mivel nem árt, ha minél jobban elsajátítja a segítségére lévő valamennyi tudást Voldemorttal szemben, és azokból ésszerű következtetéseket képes levonni.

Harry kissé elcsodálkozott az igazgató válaszán. Nem jellemző rá, hogy homályos utasítások helyett, felvilágosítson valakit szándékairól és terveiről. Bár úgy látszik, Piton ebben is kivétel, aki most elhúzta a száját, de bólintott.

A férfi mindig is utálta, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítanak Harrynek.

Dumbledore viszont a bólintása után, Harryhez fordult. A két férfinek csak most tűnt fel, hogy ő nyugodtan üldögél a fotelben, és láthatóan nem kíván beleszólni a beszélgetésbe. Így hamarosan egyszerre két hökkent szempár is szegeződött rá.

- Megmondom őszintén Harry, csodálkozom a viselkedéseden. Bár tisztában vagyok az érettségeddel, mégis ha Perselusról van szó… - mondta Dumbledore csendesen.

A fiú ráemelte tekintetét.

- Dühöngenem kéne? Mit tudnék mondani, amire elfelejtené Piton mindazt, amit maga megosztott vele?! – majd egy kicsit elkomorodott. – Remélem, tudja mit csinál.

Erre csak még hitetlenebb pillantásokat kapott az említettől, az igazgató azonban azt mondta.

- Harry, teljes mértékben…

- …megbízik Perselus Pitonban – fejezte be helyette a fiú. – Nincs mondanivalóm ezzel kapcsolatban.

Azzal felállt.

- Tehát jól gondoltam? Az árvaházban rejtette el?

Egy ideig csöndben vizsgálgatták az arcát, majd Dumbledore bólintott.

- Igen. Ma éjszaka oda tartunk. De még mielőtt elindulnánk, szükségem lenne pár emlékre – nézett áthatóan a smaragdzöld szemekbe.

Harry értetlenül pislogott.

- Miért fontos most ez?

Dumbledoren látszott, hogy igyekszik minél alaposabban megválogatni a szavait.

- Mint tudod, én meglehetősen elfoglalt vagyok, ráadásul ahogy azt sérült kezem is tanúsítja, bizony már nem vagyok a régi. Megöregedtem, s már nem megy olyan gyorsan a küzdelem és a reagálás mint fiatalabb koromban, vagy akár még pár éve. Ezért tart most velünk Perselus is, és úgy tervezem, hogy a későbbiek során ő fog téged elkísérni.

Harryvel mintha megfordult volna a világ. Az igazgató magára hagyja, ráadásul Pitonra bízza a továbbiakban?! Pont rá?! Márpedig a horcruxok felkutatása és megsemmisítése létfontosságú a győzelmük érdekében. Így aztán kimondta az első dolgot, amire gondolt.

- Maga megőrült.

Dumbledore csak nyugodtan állt vele szemben. Piton azonban megfeszült.

- Emlékszik mi történt legutóbb is?

- Nem mindenre Harry, pont ez lenne az egyik emlék, amit elkérnék – felelte az idős mágus.

A fiú azonban nem törődött a közbeszólással.

- Nem sokon múlt, hogy meghaljon. Hogy meghaljunk. Még mindig maga a legerősebb varázsló, és ha így jártunk… Mellesleg egyáltalán nem bízom Pitonban…

- Piton professzorban, Harry – javította ki most már szigorúan, Harrynek azonban erre csak megrándult az arca. – De ha jól sejtem, bennem bízol, én pedig Perselusban. Így ha erre kérlek, ne mondj nemet – nézett rá a fiúra kérlelően.

Harry nem válaszolt.

- Nem hagylak cserben téged – folytatta erre Dumbledore, mintha nagyon is jól tudta volna mi játszódott le a fiúban. – Továbbra is mindenben segíteni foglak, és a további horcruxok utáni kutatással sem hagyok fel. De már nem tudok neked megfelelő segítséget nyújtani a megszerzésükben. Az elpusztításuknál viszont természetesen ugyan úgy számíthatsz a tanácsaimra.

- Mért pont ő? – kérdezte Harry, és mindnyájan tudták kire utal.

- Erre már te magad is választ adtál, mikor párbajoztál vele – felelte a mágus. – Emellett ne felejtsd el, amit a bizalmi körről mondtam.

Kék szemeit a fiú arcára szegezte, és várakozóan állta a ráirányuló fényesen zöld tekintetet.

Harry megadóan sóhajtott egyet.

- Mely emlékeimre kíváncsi? – kérdezte, de hangján tisztán érezhető volt, hogy csak jobb híján döntött így.

- Mint már említettem, a barlangban történtekre, továbbá a Trimágus tusán a labirintus utáni eseményekre, és az idei DS edzésetekre.

Harry hökkenten nézett rá.

- Nem értem. A barlang még rendben, de a másik kettőre mi szükség van?

- Azt akarom, hogy Perselus lássa hogyan reagáltál, miként tanítod a társaidat, hogy belássa, mennyire tévesen ítél meg téged.

Erre a másik két jelenlévő mereven rábámult. Láthatóan Pitonnak sem tetszett a dolog, hát még akkor mit szóljon Harry.

- Maga sem tudja mi történt a DS -en, honnan veszi, hogy ez bármin is változtatna, és egyáltalán, hogy akarunk e változtatni?

- Muszáj lesz fiam, ha sikeres együttműködést szeretnénk elérni. Márpedig ezt szeretnénk. Nem hiszem, hogy épp neked kellene magyaráznom mekkora jelentőséggel bír a feladatunk.

Harry megrázta a fejét, s már szólt volna, ám Piton megelőzte.

- Nincs ellenemre, ha valóban csak a horcrux megszerzéséről néznénk meg az emlékeit.

- Nem Perselus. Éppen itt az ideje, hogy megismerd végre Harryt, s olyannak lásd, amilyen valójában.

A férfi elhúzta a száját, Dumbledore pedig pálcájával a merengő felé intett, hogy odahívja magához. Letette az asztalra, majd a nem túl készséges fiú felé fordult.

- Harry – a szólított felsóhajtott, de előhúzta a pálcáját és odalépett. Az igazgató már hónapokkal korábban elmagyarázta neki, hogyan húzhat ki egy emléket az elméjéből.

- Melyiket? – nézett fel az idős arcra.

- Először Voldemort visszatérését.

Harry bólintott, majd felidézte magában az eseményt, s pálcáját halántékához érintve elmormolta magában a bűbájt, és a fénylő emléket a merengőbe helyezte.

Piton csekély lelkesedéssel lépett közelebb.

- Harry, te is jössz? – fordult hozzá Dumbledore szelíden.

A fiú vágott egy fintort.

- Inkább kihagynám.

A mágus megértően bólintott, ő maga és a bájitalmester azonban pár pillanattal később elmerültek az emlékben.

Harry odavarázsolta az egyik fotelt, hogy ha majd a másik két eseményt is a merengőbe kell juttatnia, még csak fel se kelljen állnia. Bármennyire is küzdött ellenne, letaglózottnak érezte magát. Egyszerűen nem volt képes ilyen könnyedén megemészteni, hogy Dumbledore arra épít, és arra számít, hogy ő minden ellenérzése dacára, azok után, ami közte és Piton között történt, majd hirtelen mintegy varázsütésre remekül együtt fog működni a bájitalmesterrel.

Hamarosan két komor arcú férfi termett előtte, ő pedig nem szólt semmit, csak pálcáját a tálba dugva visszahelyezte elméjébe az eseményt.

Piton furcsán nézett rá, Dumbledore pedig megszólította a merengő férfit.

- Nos Perselus?

A bájitalmester láthatóan szó nélkül hagyta volna, amit látott, de az igazgató noszogatására azt mondta.

- Azt be kell látnom Potter, hogy van bátorságod és tartásod…

Folytatta volna még, de Harry közbeszólt.

- Nem várok el semmit magától tanár úr. Nincs szükségem az elismerésére, ahogy senki máséra sem – majd ügyet sem vetve a döbbent férfire, gyanakodva fordult az igazgatóhoz miután felidéződtek fejében a visszakapott események. – Nem véletlenül választotta ezután az emlék után a DS-t. Tudta hogy mit mondtam a többieknek – nem kérdezte, sokkal inkább megállapította.

Az edzésen éppen ezen eseménnyel példálózott, és mutatta be a többieknek mit várhatnak és mire számítsanak Voldemorttól.

Dumbledore elmosolyodott.

- Mindig is élesen vágott az eszed, és remekül tudsz következtetni.

- De honnan…?

- Mondtam már, nekem nincs szükségem láthatatlanná tévő köpenyre, hogy észrevétlen maradjak.

Pitont láthatóan feszélyezte a beszélgetés, így megköszörülte a torkát, hogy a másik két fél észbe kapjon végre, neki mennyire nincs fogalma arról, miről is folyik a szó. Már így is épp eléggé összezavarodott és meglepődött, hogy a kölyök nem várta el tőle, hogy ajnározza.

Ráadásul a párbajuk, meg ahogy mostanában viselkedik, most pedig ez az emlék… valóban elbizonytalanodott. Alig volt tizennégy éves, és a Sötét Nagyúr megátkozta a Crucioval, ráadásul előtte végignézhette ahogy Diggory meghalt.

Emellett, bár ez már sokszor feltűnt neki, igazán éles helyzetben csak most láthatta milyen hihetetlenül erős akarata és tartása van Potternek, és ezt nem csak az mutatta milyen könnyedén veti le magáról az Imperio béklyóját.

De ezt nem akarta! Nem akart minderre rájönni. Sokkal egyszerűbb volt gyűlölni ezt a fiút, aki külsőre annyira hasonlított az apjára. Bár mindent megtett érte, sosem sikerült megfélemlítenie és továbbra is ugyan olyan szenvtelen maradt vele szemben. Pont, mint egykor James.

- Ne haragudj Perselus. Azonnal megérted miről beszéltünk – reagált Dumbledore a torokköszörülésére. – Harry, megkérhetlek?

A fiú ismét halántékához érintette a pálcáját, ezúttal nem kérdezte melyik emlék legyen a következő. A fénylő anyag a merengőben kavargott már, mikor az igazgató ismét megszólalt.

- Harry örülnék, ha ezúttal te is jönnél.

A fiú ugyan nem értette mi szükség van erre, de nem akart tiszteletlen lenni, így ő is felállt. Először Piton, ő, majd Dumbledore is megérkezett, a Szükség szobájában tolongó diákok elé.

Piton érdeklődve figyelte a jelenlévőket, mintha alaposan meg akarná jegyezni ki is alacsonyodott le odáig, hogy különórákat vegyen Harry Pottertől.

Harry valamivel távolabb a falhoz lépett, és nekitámaszkodva figyelte az eseményeket. Éppen a hollóhátas akadékoskodóval folytatott párbeszédet.

- NE hasonlíts engem Voldemorthoz! – hallatszott határozottan és metsző hidegséggel a hangja.

Mikor a felkészülésről beszélt, mintha látta volna, hogy Piton elégedetten bólogat hallva az érveit és keménységét. Aztán Nevillenek mondott szavait nézhette újra, s ekkor Piton hosszan, kutatóan pillantott rá, majd folytatta a szemlélődést, olykor eltávolodva kissé az emlékbeli Harrytől.

- Nagy hatással vagy az emberekre, Harry – mondta Dumbledore határozott elégedettséggel a hangjában.

A fiú megrázta a fejét.

- Voldemort van nagy hatással rájuk. Az iránta tanúsított félelmük.

- Ez így nem igaz! – szólt közbe Piton.

Az igazgató magában somolyogva, míg Harry hökkenten fordult felé.

- Eddig nem értettem Goldstein hirtelen tanúsított teljesítmény javulását, és méginkább azt, hogy akarta is. De most már világos. Amit itt elmondtál nekik, és az hogy mennyire hisznek és bíznak benned… nos, Albusnak van igaza. És persze sokkal világosabb Scrimgeour törekvése is. Határozottan van befolyásod.

Harry nem hitt a fülének. Csak állt és nézte ezt a férfit, aki most ismét csak az emlékre figyelt. Na persze az utolsó megjegyzése nem felétlen takart helyeslő vagy elismerő jelentést, de mégis… hiányzott hangjából a szokásos gúny és lenézés.

- Az okklumencia és legilimencia teljesítményed elismerésre méltó. Ahogy az is, milyen remek érzékkel kezelted a helyzetet, és tanítod a társaidat. Ez alatt a rövid idő alatt is határozott fejlődést mutattak. És mindaz, amit megosztottál velük, a saját félelmed beismerésével bizony nagyon is meghatározó hatással volt rájuk – morfondírozott Dumbledore.

- Ha már minden mindegy, legalább halj meg bátran, és állj helyt becsülettel – idézte Piton. – Nem kérdeztem meg komolyan gondoltad e, hiszen az előző emlékben láttam. Viszont amit a Nagyúr félelmeiről mondtál…

- Te nem így látod, Perselus? – kérdezte Dumbledore érdeklődve.

A férfi rápillantott.

- Már a horcruxok ötletének felmerülése is alátámasztja ezt a meglátást. Sokkal inkább az lep meg, ahogy Potter kezeli.

- Már értem – biccentett Harry. – Arra kíváncsi, hogy jutottam erre a következtetésre, és hogy én magam hogyan viszonyulok ehhez – lökte el magát a faltól a fiú, és lépett közelebb a két mágushoz. - Nos, Voldemort retteg a haláltól, és mindent megtesz hogy azt elkerülje, holott valójában sosem volt, és most sincs miért élnie. Kevesen vannak, akik nem félnek a haláltól, és ez rám sem igaz teljesen. De nem rettent, sőt mennyivel könnyebb lenne egyszerűen átadnom magam neki.

- Mindketten tudjuk hogy te nagyon más vagy. Nem hogy ölni, de arra sem lennél képes, hogy bárkit cserbenhagyj, amíg van rá esélyed, hogy megmentsd az életét – szólt Dumbledore. – És bár folyton felhívom rá a figyelmed, hogy ezt nem várja el tőled senki, már maga a törekvésed is sok mindent elárul.

- Azért vannak kivételek, akikért a kisujját sem mozdítaná – szólt közbe fanyarul Piton.

Erre Harry egyenesen a szemébe nézett, és azt felelte.

- Nem bízom magában, nem kedvelem magát, de tudom, hogy segít a Rendnek, és hogy Dumbledorenak fontos. Ha olyan helyzetbe kerülnénk, mindent megtennék a lehetőségeimhez mérten, a halála elkerülése érdekében.

Hosszú csend ereszkedett közéjük, melyet végül az igazgató tört meg.

- Mi a véleményed a látottakról Perselus?

A férfi jórészt már mindent elmondott, vélte Harry, ennek ellenére a bájitalmester még ennyit hozzátett.

- A legtöbb ember tanul, de nagyon kevés, aki tud is.

Harry rámeredt. Először nem értette, de lassan kezdett világossá válni előtte mire utalt a bájitalmester. Az emberek tanulhatnak könyvekből, másoktól, de igazán csak a tapasztalatok az átélt események és az befolyásolják a tudását, hogyan viszonyul hozzá és kezeli mindazt, ami megtörténik vele.

Nem elég csupán a tudás. Azt használni is kell, alkalmazni annak érdekében, hogy a segítségére váljon a gyakorlatban is. És ezen emberekből bizony kevés van. Piton szavai azonban egyértelművé tették, hogy Harryt az ilyen varázslók körébe sorolja. Végre úgy érezte, hogy valamennyire bizonyított a férfinek. Hogy ennyi idő után képes volt átlátni azon a falon, amit James Potter emelt közéjük, és egy pillanatra meglátta őt, Harryt.

És valamiért ez ugyan halványan, és nagyon mélyen, de jó érzéssel töltötte el. Talán végre sikerül elhagynia egy árnyat.