Szeptember 29.

Harry, ha meglát engem vagy Malfoyt a folyosón, azonnal megfordul, és semmivel sem törődve igyekszik minél messzebbre kerülni. Hermione szerint iszonyú dühös – Malfoyra, rám, Madam Hoochra, a kviddicsre, a cikeszre, és mindenre, ami valamilyen halvány összefüggésbe hozható a meccsel.

Ron pedig… egyszerűen nem hiszem el, hogy még a bátyámnak is feltűnt, hogy nem csak Harry és Malfoy között van mosolyszünet, hanem Harry és köztem is… elég kétségbeejtő. Miért most kell kilépnie az érzelmi nihilista szerepkörből? Hermione is mondta: eddig egy teáskanál érzelmi szintjén volt, most úgy néz ki, feljebb lépett a villáéra? Úgy néz ki, igen, hiszen állandóan ezzel bökdös és piszkál, mintha egy óriási szedővilla lenne. Mikor szóba került a következő meccs (Hugrabug – Hollóhát), megjegyezte, hogy végre én is büntelenül lehetek pártatlan.

Elegem van Pitonból! Miért nem ő hiszi azt, hogy a mardekár felé húz a szívem?!

Borzasztó nehéz ez a bájital! Senki nem tudta megcsinálni. Elvileg azúrkéknek kellett volna már lennie, de a színezésig még csak két lány jutott el, egyikük főzete narancssárga volt, a másikuké pedig két perccel ezelőtt robbant fel, szóval erről ennyit. Piton persze rettenetesen felhúzta magát, pedig a semmi baj nem történt, csak az üst és a főzet ment tönkre. Levont harminc pontot a griffendéltől, de ekkor szerencsére kopogtak, és felhagyott a tajtékozással.

• Miss Weasley, van valami konkrét oka a semmittevés, a bámulás és a károkozás ilyen hatékony ötvözésére?!
• I-igen, tanár úr – válaszoltam határozottan, pedig éreztem, hogy ég a fülem. – Az, hogy nem tudom, mit tehetnék még ezért a bájitalért.
• Hm – morogta, ahogy belenézett. – Helyre lehet ezt még hozni, csak épp nem a maga értelmi képességeivel. Hívjon maga mellé valakit, aki hajlandó segíteni, és ajánlom, hogy óra végéig haladjon valamit – azzal továbbindult. Éreztem a hátamon, hogy valaki engem néz. Körbepislogtam, és láttam, hogy Malfoy az. Zavartan felhúzta a szemöldökét, és úgy tett, mintha gondolkozna. Elrejtettem a mosolyom, és vártam, hogy visszanézzen rám. Amikor ez megtörtént, nem hagytam, hogy zavarba jöjjön, hanem felé tátogtam: segítesz? És igyekeztem minél kétségbeesettebben nézni. Mutatóujjával magára bökött, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Bólintottam, mire elvigyorodott a szokásos, kisfiús módon, majd felállt és felém indult.

Az egész osztály minket nézett, Pitonnal az élen, de senki nem szólt ránk. Malfoy az üst fölé hajolt, míg én a szívverésem csillapításán fáradoztam. Aztán felém hajolt, hogy belenézhessen a jegyzeteimbe. A válla egy egészen picit súrolta a karom. Ez valamiért annyira megrázott, hogy levegő után kaptam. Nem riadtan, vagy undorral sokkal inkább mintha kellemes lett volna, csak váratlan. Ez persze neki is feltűnt, felém fordult, és halkan ezt suttogta:

• Mi a baj?
• Semmi – válaszoltam halkan. – Illetve… miért nem állsz szóba velem? – bukott ki belőlem a kérdés, mielőtt még megállíthattam volna magamat.
• Hogy… micsoda? Miért ne állnék veled szóba? Ezt meg honnan veszed?
• Izé… hát, nem is tudom – habogtam.
• Figyelj, én – kezdte hadarva Malfoy, de talán megláthatta Pitont, mert hirtelen megköszörülte a torkát, és valamivel hangosabban így szólt: - Jácintmag kell bele, ez egész biztos.
• Hogy is nem jutott előbb eszembe? – csaptam kicsit talán túl színpadiasan a homlokomra. Malfoy szája sarkában nevetés bujkált, de ahogy rám nézett, láttam, hogy kedves nevetés, és nem lenéző. Aztán egyszerre nyúltunk a magok felé, és ahogy versenyezve próbáltuk elkapni a kezünket, levertük szinte az összeset. Malfoy lehajolt összeszedni őket, majd kis habozás után követtem.
• Szóval? – leheltem Malfoynak, miközben szedegettem az apró magokat.
• Miért ne beszélnék veled? Úgy értem, haragudnom kéne, rád, vagy…?
• Istenem, de jó – sóhajtottam felszabadultan. – Dehogy kéne, vagyis… - Malfoy csak nézett rám, szemeit kicsit összeszűkítve, arcán kis mosollyal, valahogy úgy, mint amikor Ron édességet lát, Bill pedig csinos bőrcsizmát a kirakatban. Pedig azt hittem, ez családi vonás, de ezek szerint minden férfi így néz, mikor valami kedvére valót lát… Tétován felém nyúlt, és a fülem mögé simította egy kósza tincsemet. Éreztem, hogy vér önti el az arcom. Milyen döbbenetesen finom, puha ujjai vannak, Istenem… Aztán az ismerős vigyorra húzta a száját, és épp az az érzésem támadt, hogy lassan közelebb hajol felém, mikor kivágódott az ajtó, és pontosan ebben a másodpercben megszólalt a csengő. Feltápászkodtunk a pad mögül, Malfoy még az üstömbe ejtette a magokat, én pedig az ajtó felé fordultam.

A küszöbön Harry állt, olyan arccal, mintha az előbb nyomták volna orrba. Szemét Malfoyon és rajtam járatta. Talán üzenetet hozott Pitonnak, de ez már soha nem fog kiderülni, ugyanis sarkon fordult, és kiment, hangosan becsapva maga mögött az ajtót, mielőtt a professzor belekezdhetett volna a pontlevonós szövegbe.

Ebben a pillanatban az üstömből zöld szikrák kezdtek pattogni. Nekem ennyi túl sok volt egy napra, így hát megragadtam a táskám, és olyan gyorsan iszkoltam ki a teremből, mintha üldöznének. Pedig úgy éreztem, egyedül egy szürke tekintet fúródott a hátamba…