Egy szerető szív áldozata

Ahogy Ginny odasétált az üsthöz, már érezte, ez a feladat nehezebb lesz, mint gondolta. Olyan egyszerűnek tűnt és éppen ezért Ginny attól tartott, hogy valami probléma fog fellépni.

De gyorsan megrázta magát. Nem inoghat meg! Most nem! Elvégre griffendéles volt! Harry számít rá. A gyermekének apa kell! Nem adhatja most fel!

Odalépett az üsthöz és beledobta a fortyogó folyadékba Harry láthatatlanná tévő köpenyét. Utána fogta az aranyozott markolatú tőrt és bal kezéhez emelte. Összeszorította a fogát és keresztben egy vágást ejtett a tenyerén. Csak egy pillanatra rezzent össze a fájdalomtól, aztán máris az üst fölé tartotta a kezét és belecsepegtette a vérét. A főzet kékes színnel világítani kezdett.

-         A szerető szív meghozta áldozatát – suttogta Ginny.

Valahol a közelben egy toronyóra elkezdte ütni az éjfélt. Ginny elővett a talárja zsebéből egy ecsetet és a főzetbe mártotta. Szerencse, hogy Seamus már előre megrajzolta neki a mintát. Fogta az ecsetet és elkezdte végighúzni a megfestett vonalat. Az ecset ugyanazt a kékes derengésű fényt hagyta maga után, mint amilyen az üstben volt. Mire az óra a hatodikat ütötte, Ginny befejezte a csillag rajzolását. Gyorsan odalépett a csillag felső ágához és elkezdte a kántálást.

-         Purgatórium kapuja nyílj meg! Nincs jogod ott tartani e lelket! Szerető szív meghozta áldozatát, Engedd hát visszatérni hozzá!

Nagyjából kétszer mondhatta végig az igézetet, mikor hatalmas fájdalom hasított a mellkasába. Egy pillanatig nem is kapott levegőt. A fájdalom amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Ginny tovább folytatta a kántálást, de a fájdalom újból visszatért, ezúttal sokkal erősebben. Ugyanebben a pillanatban azonban a csillag erősebben kezdett fényleni. Ginny ezt jó jelnek vette és a fájdalom ellenére tovább folytatta a kántálást.

-         Purgatórium kapuja nyílj meg! Nincs jogod ott tartani e lelket! Szerető szív meghozta áldozatát, Engedd hát visszatérni hozzá!

Ezúttal a fájdalom olyan erős volt, hogy Ginny térdre rogyott. A mellkasára szorította a kezét, de ez cseppet sem segített. Minden egyes kiejtett szó hatalmas áldozattal járt. Mintha a lelkét akarták volna kitépni. Meglátta, amint Ron megindul feléje, de Ginny egyetlen kézmozdulattal megállította. Most már nem adhatja fel!

-         Purgatórium kapuja… nyílj meg! Nincs… jogod… ott tartani… e lelket! Szerető szív… meghozta áldozatát… - Ezúttal úgy érezte, hogy a kín ezer darabra tépi. Összegörnyedt. Az erejéből már csak suttogásra fogyta. – Engedd hát visszatérni hozzá!

A kék fény most már vakító volt, Ginny mégis úgy érezte, minden ereje elhagyja. Látása elhomályosult. A fájdalom már úgy járta át a testét, mintha csak az ereiben folyt volna végig. Nem akart megszűnni.

-         Purgatórium kapuja nyílj meg! …

Harryre gondolt. Ezt most érte teszed. Ne add fel!

-         Nincs jogod ott tartani e lelket!

De a baba! Mi lesz, ha baja esik a kisbabának? Megígérted, hogy abbahagyod, ha úgy érzed baja eshet.

-         Szerető szív meghozta áldozatát!

De már úgy sem tudnám megszakítani a varázslatot. Nem megy! Nagyon fáj!

-         Engedd hát visszatérni hozzá!

A vakító kék fény hirtelen kialudt. Hát vége van. Kudarcot vallott. Nem sikerült megmentenie Harryt. A fájdalom elmúlt, de emléke még mindig ott lüktetett Ginny testében. Érezte, hogy el fog ájulni. Csalódottság és keserűség töltötte be a lelkét. Nem sikerült megmentenie!

-         Harry… Harry…

Érezte, hogy valaki felemeli a földről és a karjaiba kapja. Nem érdekelte már semmi. Meg akart halni. De a baba! A baba miatt élnie kell!

-         Ne add fel, Ginny! – szólt hozzá valahonnan messziről Harry. – Ne add fel!

Már az ő hangját hallja. Kudarcot vallott és az ég most ezzel bünteti.

-         Bocsáss meg, Harry! – suttogta, majd végleg elsötétült előtte a világ.

Hullócsillag utoljára

Csupán egyetlen gyertya világította meg azt a szobát, amiben Ginny feküdt. Mikor a nő magához tért első gondolata a gyermeke volt.

-         A baba!

-         Nyugodj meg, hugi! A babádnak semmi baja!

A megnyugtató hanghoz egy pillanat múlva csatlakozott az arc is. Ron Weasley volt az. Ott ült Ginny ágya mellett és most megfogta a nő kezét. Ginny fájdalmasan elmosolyodott.

-         Nem sikerült, igaz? – kérdezte. – Nem sikerült visszahozni Harryt.

Ron arcán látszott, hogy habozik. Ginny megszorította a bátyja kezét és hozzátette.

-         Nem kell megkímélned, Ron! – suttogta könnyei között. – Nem voltam elég erős!

-         Erősebb voltál, mint bármelyikünk lett volna.

-         De ez mégsem volt elég!

-         Én ezt nem mondanám! – mosolyodott el Ron.

Ginny ekkor érezte meg. Az ismerős illatot, ami oly sokszor kísértette az utóbbi időben. Vadrózsa. Ezúttal azonban az illat valóságos volt. Ginny oldalra fordította a fejét és az éjjeli szekrényen, egy vázában, megpillantotta a hatalmas vadrózsacsokrot.

-         Te hoztad ezt, Ron?

-         Nem – hallatszott egy másik ismerős hang, ami egyértelműen nem Roné volt. – Én hoztam a világ legszebb kismamájának.

Ginny szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Látta, amint Ron az ő válla fölött valakire kacsint, majd feláll és kimegy a szobából. Ginny, mint aki fél attól, amit látni fog, lassan a hang irányába fordította a fejét. Amikor meglátta az előtte álló férfit, úgy érezte, ez csak egy nagyon szép álom lehet. A férfi ugyanis nem volt más, mint…

-         Harry!

-         Hús és vér valójában! Hála neked! – nevette a férfi.

Ginny később nem is emlékezett rá, hogyan kelt fel az ágyból és sétált oda Harryhez, csupán arra, hogy pár lépésnyire a férfitől a lábai megadták magukat és szédelegve omlott az odaugró Harry karjaiba.

-         Ginny! Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – kérdezte ijedten Harry. – Még nem szabad fölkelned!

Gyorsan a karjaiba kapta a nőt és olyan könnyedén cipelte az ágyhoz, akár egy tollpihét. Ez a helyzet valahonnan nagyon is ismerős volt Ginnynek.

-         Te voltál! – suttogta. – Te vittél el onnan!

-         Igen – válaszolta Harry egyszerűen, miközben finoman lefektette az ágyra. – Bevallom, egy pillanatra azt hittem, elveszítelek. Nem bírtam volna ki, ha a visszatérésem a szerelmem és a fiam életébe került volna.

-         A… a fiad?

-         Igen. Kisfiú lesz.

-         Honnan…

-         A purgatóriumban sok mindent megtudtam – mosolyodott el Harry.

-         Ezek szerint most már vége van? Nem fogsz eltűnni?

-         Nem fogok eltűnni. Itt maradok veletek. Örökre.

Ginny elmosolyodott. Saját könnyein át látta, amint Harry arcán is könnycseppek folynak végig. Egyszerre hajoltak előre és a következő pillanatban ajkaik egy szenvedélyes csókban forrottak össze. Harry lefeküdt az ágyra Ginny mellé és úgy csókolta tovább.

Ginny, ahogy beletúrt a szénfekete hajba, végre elhitte, hogy ez tényleg a valóság. Harry itt van. Él. A férfi, akit szeret végre újra vele van és soha többet nem hagyja magára. És ekkor történt meg. Ginny egy rúgást érzett. Aztán még egyet és még egyet. Mintha valaki egy futballmeccset rendezne a hasában.

-         Harry! – kiáltott fel Ginny és gyorsan elhúzódott a férfitól.

-         Mi az? – kérdezte Harry hangjában egy csöppnyi csalódottsággal.

-         Add a kezed?

-         Tessék?

-         Add a kezed!

Ginny nem várta meg, amíg Harry magához tér, hanem gyorsan elkapta a kezét és a hasára tette. Egy pár pillanat múlva a baba újból rugdalózni kezdett.

-         Érzed?

Harry elmosolyodott és megsimogatta Ginny gömbölyödő hasát. Bólintott, majd lehajolt, hogy egy puszit nyomjon Ginny pocakjára.

-         De még mennyire hogy érzem! Az én fiam egy igazi kis vasgyúró!

Ginny elnevette magát, majd magához húzta Harryt. Így feküdtek csendben és nyugalomban hosszú percekig. Végül Harry szólalt meg.

-         Szeretlek, Ginny!

-         És is téged!

-         Tudom! Ha nem szeretnél, sosem sikerült volna ez a varázslat.

-         Milyen volt a purgatóriumban?

Harry arca elkomorult.

-         Erről nem szeretnék beszélni! Még nem.

-         Bántottak?

-         Nem – rázta meg a fejét Harry. – A purgatórium nem a fájdalomról szól. De azon a körön, ahol én voltam, semmi sem volt. Még csak madarak sem. Csak suttogó hangok… De tényleg nem akarok róla beszélni!

-         Semmi baj, Harry! Megértelek!

-         Ginny!

-         Tessék?

-         Hozzám jössz feleségül?

-         Megkéred a kezem?

-         Igen.

-         Csak így hirtelen?

-         Nem hirtelen. Már régóta meg akarlak kérni, de nem volt rá lehetőségem! De most végre eljött a megfelelő pillanat. Szeretlek, Ginny! Szeretném veled leélni az életemet, megöregedni veled, együtt nézni, ahogy felnőnek a gyerekeink és az unokáink! Szeretnék megosztani veled mindent: örömet és bánatot, a nappalokat és a sötét éjszakákat. Halálom napjáig szeretnék veled élni!

Ginny nem is tudta, honnan vannak az újabb könnyek. Azt hitte már az összes elfogyott, annyit sírt az utóbbi időben. Most mégis patakzottak az arcán és úgy érezte velük együtt távozik a bánat és a sok megpróbáltatás átka, ami eddig uralta a lelkét. Odabújt Harryhez, az egyetlen személyhez, akinek a karjaiban biztonságban érezte magát, aki a gyermekének az apja és akinek hamarosan a felesége lesz.

-         Igen, Harry! A válaszom: igen!

Harry szorosan Ginny köré fonta a karjait és belecsókolt rézvörös hajába. Miközben a két szerelmes boldogan álmodozott a közös jövőről egymás karjaiban, odakint egy hullócsillag suhant végig az égen. Fényes ragyogása hírül adta a világnak, hogy végleg eltűnt a bánat és a szenvedés. A jó végre győzelmet aratott a sötétség felett.

Vége