- Köszönöm tanárnő! – mosolygott rá McGalagonyra.

- Szívesen. Nem sok híja volt, hogy ezt is kivédd. Ezért lassultál csak le, ahelyett, hogy ledermedtél volna – nézett rá elégedetten egykori házvezető tanára.

- De ez nem elég! Jobbnak kell lennem! – rázta meg a fejét Harry. – Csak ketten voltak. A halálfalók nem ritkán négyen, öten támadnak. Főleg az én esetemben – ellenkezett tovább.

- Jobbnak?! Csak ketten?! – ismételte Hermione az előbbi szavakat – barátja kérdőn felé tekintett. – Harry, már most is olyan gyors vagy, hogy azt sem látom sokszor mikor lendíted a pálcádat – folytatta Hermione. – És ha egyszerre ketten, pont egy időben küldenek rád átkot, s még ezt is csaknem tökéletesen kivéded, hát nem tudom, mit vársz még magadtól – vonta meg a vállát befejezésül.

- Igaza van – szólalt meg Lupin, aki eddig csendben figyelte a két fiatalt. – 19 éves vagy Harry, és már most több igét, bűbájt és átkot ismersz, mint ennyi idős korában apád és Sirius együttvéve.

- Ráadásul, - fordult felé McGalagony – különleges érzéked van az összetett, és érzelemalapú varázslatokhoz.

Valóban. Gondolt bele a fiú. A patrónus bűbáj egy igen bonyolult érzelem alapú varázslat. Mégis már hét éve ért hozzá.

- De elég mindez Voldemort ellen?! – szólalt meg végül, bár nem várt választ. – Sok tanulásra van még szükségem – sóhajtott.

Remus és McGalagony összenéztek. Végül Lupin szólalt meg.

- Természetesen továbbra is tanítani fogunk, ahogy eddig is. De figyelj rám! – nézett Harry zöld szemeibe. – Sose várj el túl sokat és teljesíthetetlent magadtól, mert akkor sosem felelhetsz meg annak, aki vagy. Ha továbbra is így haladsz, hamarosan már hárman támadunk, s te úgy kényszerülsz védekezni.

A fiú egy pillanatig hallgatott, majd rábólintott az elhangzottakra.

Csöngetés hallatszott, s Tonks már indult is ajtót nyitni. A főhadiszállás továbbra is Harry örökségében, a Grimmauld tér 12. szám alatt húzódott meg. Ha lehet ilyet mondani, Dumbledore halála után még biztonságosabbá vált, hiszen a titokgazda halálával immáron senki fülébe nem jut el az információ, hogy hol található az elrejtett ház. Bár a Rend bővült azóta, az új tagok mégsem tudhattak hollétükről, és Harry úgy gondolta, ez így van rendjén.

 Óvatosnak kell lenniük, bőven elég ha az alapító tagok, a legmegbízhatóbb emberek tudnak csupán róla. Természetesen egyetlen kivétel még így is akadt, az áruló Perselus Piton személyében, de hála az öreg Flitwick professzornak, ezt a problémát is sikerült megoldaniuk

Az előszobából halk beszélgetés hallatszott, majd Mordon összetéveszthetetlen csoszogása, ahogy falábát vonszolja. Komor arccal nyitott az edzőteremként használt társalgóba.

Tekintetével Harryt kereste, mágikus szemével azonban gyorsan minden jelenlévőt szemügyre vett.

- Potter! – reccsent.

- Még mindig Harry – javította ki a fiú reflexszerűen, de figyelmesen összehúzta szemöldökét.

- Persze, persze – legyintett az idős auror. – Híreim vannak.

Immár három éve annak, hogy a varázslótársadalomban senki nem kérdőjelezte meg Harry Potter jelentőségét. Ideje nagy részét merényletek megakadályozására, és halálfalók üldözésére fordította, ezzel gyűjtve tapasztalatokat és mind nagyobb elismerést. A Rend tagok bár sosem mondták ki, hallgatólagosan egyfajta vezetőjüknek tekintették. Ha nem járta éppen az országot nyomok utána kutatva, akkor minden mugli védelmi akcióban részt vett. Szabad idejében pedig magát képezte.

- Elphias bajban van. A nyomára akadtak azok az átkozottak – dörögte Mordon jövetele okát.

- Elég időnk van még? – kérdezte rögtön a fiú.

Mordon bólintott. – Ezért jöttem. Menekül. Utoljára a Warringtoni emlékműhöz fog hoppanálni ha jelt adunk. Onnan tudja, hogy megállhat, mert segíteni fogjuk.

Harry egy pillanatig sem teketóriázott.

- Hermione, menj ébreszd fel Ront. Nem árt, ha minél többen leszünk. Gyorsan szedje össze magát. Indulunk!

A lány egy szót sem szólt. Már rohant is a lépcső felé, mely az emeleti hálószobákhoz vezetett.

- Remus? – fordult a mellette álló férfi felé, közben pálcája egy intésével magához hívta kabátját.

- Nem tudok menni – rázta meg a fejét. – Dawlishal találkozom fél óra múlva. Azt üzente nyomra bukkant a vérfarkasoknál. Rám van szüksége.

- Értem – szólt a fekete hajú fiú, és már indult is az előszobába, Rémszemmel a nyomában. Lupin még utána szólt: - Vigyázz magadra!

Alighogy várakozóan a lépcső felé tekintett, megjelent két barátja a tetején. Hermione pálcával a kezében, tettre készen érkezett. Ron még kissé kótyagos volt, de szeplős arcán feszültség tükröződött.

Kiléptek a házból, ami nyomban eltűnt mögülük, majd a legközelebbi sikátorban megálltak.

- Tehát: Warrington – reccsente Mordon, azzal hoppanáltak.

Valamiféle parkba érkeztek, az emlékmű teteje jól látszott a távolban a fák lomkoronája fölött. Óvatosan, de gyors léptekkel indultak meg abba az irányba. Az éjszaka meglehetősen sötét volt, borongós felhők futottak az égen, el - eltakarva a hold fényét. Lámpa csak a felállított szobrot világította meg, így bizonytalanul haladtak.

Ekkor azonban összetéveszthetetlen hangok szűrődtek feléjük, jól ismert fénycsóvával kísérve. Ha jól számolták, talán két-vagy három átok villanhatott a színeikből ítélve. Már nem voltak messze, így gyorsan megszaporázták lépteiket, immár nem érdekelve mekkora zajt csapnak.

Mire azonban kijutottak a füves terültre, csend honolt a környéken. A hatalmas emlékmű ott magasodott előttük, az odavezető és azt köralakban végigfutó járdán nem állt senki. Az egyik virágágyásban megpörkölődött szirmokkal hajladoztak a növények, és tőlük alig egy méterre, a szobor lábánál egy kis, köpenyes alak feküdt mozdulatlanul. Harry félve, és nagyon rosszat sejtve indult meg felé, ám ekkor tűnt fel neki, hogy a márványtömb túloldalán szintén fekszik valaki. Ekkora távolságból nem tudta kivenni a kilétét, de rajta is láthatóan talár volt. Félig visszafordulva rátekintett barátaira, és odaintett a nagyobb darab alakra. Ron és Hermione bólintottak, és elindultak arrafelé.

Harrynek nem kellett sok idő, hogy felismerje a kicsit töpörödött, idős rendtagot. Elphias Doge tágra nyílt, élettelen szemekkel meredt az ég felé. Nem volt rajta sérülés, az Avada Kedavra végzett vele. A fiú szomorúan nézte, és lassan leguggolt a férfi mellé.

- Ez Mordon! – szólt oda neki fennhangon Ron. Harry arra nézett, s látta amint Hermione megvizsgálja az idős aurort. Nem értette mi történt. Alastor velük ellenkezőleg épp a park másikfelére érkezett, de láthatóan őt is meglepték. Hogy történhetett minden ilyen gyorsan?

- Ő jól van. Csak elájult – mondta most Hermione.

A fiú erre egy kicsit megkönnyebbült, majd visszafordította tekintetét Doge-ra.

- Elphias viszont halott – válaszolt olyan halkan, amennyire még tudta, hogy barátai megértik amit mond.

Majd egyszer csak felkapta a fejét, és feszülten figyelt. Különös érzés kerítette a hatalmába, biztos volt benne hogy szemmel tartják. Ron és Hermione még mindig a pázsit másik szélén guggoltak Mordon mellett. Ekkor vette észre, hogy balra tőle egy fa lenyúló ága nem természetesen mozgott. Azonnal felpattant, és abba az irányba fordult.

Az elhajtott ág mögül egy sötét alak bukkant fel. Szokott fekete talárját viselte, arca sápadt volt, kezében maga elé tartott pálcáját fogta.

Piton összehúzta szemeit Harry és a fekvő alak láttán, s valamit maga elé motyogott. A szél csupán szavai töredékét vitte a három jó barát felé.

- Elkés… - az ismert hangra már Ron és Hermione is felfigyelt, s arra kapták tekintetüket, ahol a két ellenség állt egymással szemben.

- Harry! - harsant Ron ijedt hangja.

A szólított már pöccintette is a pálcáját egy nagy erejű átkot útjára indítva. Nem akarta megvárni, hogy egykori professzora rájuk támadjon.

A halálfaló hárította ugyan, de nem viszonozta. Fekete szemeit Harryre meresztette.

- Piton – szólt gyűlölettel teli hangon a fiú. – Szóval szerinted is elkéstünk!

Ugyan olyan meredten nézte a vele szemben álló férfit, mint az őt. Minden mozzanatát figyelemmel kísérte.

A bájitalok mestere pár lépéssel beljebb jött a kialakított járdára érve.

- Potter – biccentett gunyorosan. – Sajnálatomra én késtem el, nem ti. Vagy ha úgy tetszik, mindketten.

- Na persze – sziszegte Harry és pálcája egy elegáns mozdulatával egy különösen izzó határvonalat vont barátai köré. Piton felhúzta a szemöldökét, Hermione és Ron pedig értetlenül, és félve tekintettek barátjukra.

- Harry, mit… - szólalt meg a lány, de a szemüveges fiú közbevágott.

- Megölted Doget, mi szemétláda!? – szólt kiismerhetetlen hangon. – Őt is elárultad.

Majd határozott hangon folytatta. – Hát lássuk, hogy boldogulsz velem!

Azután egy hirtelen mozdulattal útjára indított egy süvítő átkot, mely zöld fénnyel árasztotta el a döbbent barátai és volt professzora arcát. Piton gyorsan oldalra lépett, és megidézett egy erős pajzsot, melynek csupán a szélét érte a halálos átok, és hatalmasat kondult a beálló csendben. Szemeit egy pillanatra sem vette le ellenfeléről, de megrökönyödését sem sikerült elrejtenie. Elismeréssel és enyhe félelemmel nézett a fiúra. Harry teljes nyugalomban ácsorgott, állta a férfi tekintetét.

- Meg tudja csinálni az Avada Kedavrát! – nyögte a döbbent Ron a mellette álló Hermionenak, de szemét továbbra is Harryn tartotta.

- Igen. Láttam – bólintott a lány mereven.

- De láttad hogyan ?! – nézett most már felé Ron. – Nem mondta ki az igét. Non-verbálisan csinálta Hermione! – majd ismét a búra alatt álló barátja felé fordult arcán az elismerés és a félelemmel vegyes tisztelet kifejezésével. – Erre nagyon kevesen képesek.

Hermione is a szembenálló felekre fordította tekintetét:

- A varázslótörténelemben tett ismereteim szerint tizenketten – válaszolt a lány, aki a helyzet jelentőségével tökéletesen tisztában volt. Akárcsak Piton, aki most tekintetével felé vágott egy pillanatra, majd rögtön vissza is tért Harry arcára.

Hermione jól tudta, hogy Merlin, Mardekár, Dumbledore és a Sötét Nagyúr képes volt erre. És nagyon úgy néz ki, hogy most már Harry Potter is közéjük tartozik.

- Nem akarok veled küzdeni Potter! – jelentette ki fagyosan Piton.

- Nincs választásod! – morrant Harry, és már támadott is, megelégelve a néma ácsorgást. Régóta várta már, hogy bosszút állhasson a férfin. A kikerült és eltérített átkok fényes csóvaként suhantak végig az éjszakában, hol a fákon, hol a Ronék köré emelt védelmi falon csattanva. Másodpercek alatt akár több átok is útjára indult. Hermione és Ron pedig egyre rémültebben nézte a viadalt.

A lány végül nem bírta tovább, és eleredtek könnyei.

- HARRY! – kiáltott kétségbeesetten. – Ron, nem hagyhatjuk magára!

- Nem tehetünk semmit - felelte az ijedt fiú.

Hermione nem törődve vele felpattant, és vizsgálgatni kezdte a mágikus határvonalat. Tisztában volt vele, hogy egyszerűen nem törheti meg, s ahogy teltek a másodpercek és még mindig nem jutott eszébe semmi, elbizonytalanodott, és Harryre nézett, aki ebben a pillanatban védett ki egy gyorsan közeledő átkot sebtében előhívott pajzsával. Nem teketóriázott tovább, pálcáját a földre szegezve megpróbált nyílást nyitni a védelmen. Azonban akármivel próbálkozott, az nem engedett.

- Hermione, gyere el onnan! – állt fel Ron is. – Nem tehetsz semmit! – kiáltotta a könnyező lánynak.

- De hát Piton megöli! – kiáltott a fiú arcába, aki próbálta arrébb húzni és megvigasztalni.

Hermione azonban nem engedte, és dühösen a derengő vonal mentén a földbe rugott. Abban a pillanatban hatalmas lökést érzett a lábában, felsikoltott, és hátrazuhant. A megmutatkozó fal pedig egy pillanatra felderengett, zöldes fénnyel megvilágítva arcukat, miután eltaszította a lányt.

Harry aggódva kapta oda a fejét, és figyelmetlenségének csaknem súlyos ára lett.

- Sectumsempra! – harsogta Piton, s Harrynek csupán arra volt ideje, hogy egy félfordulatot tegyen, mielőtt az átok elérte. Bal karján csúnya vágás keletkezett, de nem volt ideje ezzel törődni.

Hermione a földön ülve rémülten a szája elé kapta a kezét.

- Úristen – suttogta.

- Hermione, most már maradj veszteg! – kiáltotta Ron, aki mind a lány viselkedésétől, mind pedig tehetetlenségétől éppen elég dühös lett . – Nem juthatsz ki, és az átkok sem be. Harrynek pont ez volt a célja. Gyere mielőtt ezzel te magad ölöd meg.

A lány igazat adott neki. Barátja miatta sérült meg. Az átkozott tehetetlenség és az aggodalom azonban ismét zokogásra késztette. Kétségbeesetten nézték a két mágus harcát.

Ekkor Piton két átkot indított csaknem egy időben, majd egy bonyolult pálcamozdulattal rést nyitott a védelmen és kiugrott a füves tisztásra. Nyomban Hermioneék felé fordult, s már nyitotta is a száját.

Harry megrémült. Még mielőtt Piton bármit is szólhatott volna, megszűntette a feleslegessé vált határvonalat, és felé repítette az első átkot, ami az eszébe jutott, majd azonnal barátaihoz fordult, és rájuk szegezte a pálcáját.

Ronék követni sem tudták az eseményeket, mire Harry varázslata már el is érte őket. Egy halványkék gömb záródott köréjük, s azon kívül egy teniszlabda méretű aranylabda kezdett körözni, arra hivatottan, hogy az odaérkező átkokat felfogja, melyek esetleg erősebbnek bizonyulnának annál, amit a vízkék pajzs el tud nyelni.

Piton megtorpant, és lenyelte azt, amit mondani készült. Dühösen meredt Harryre.

- Nagyon jó, Potter! – szólt ismét a fiú felé fordulva.

- Bizony. Ezt se te tanítottad – vágta rá Harry, némileg megkönnyebbülve barátai biztonságát illetően. Ron és Hermione zavartan kapkodták a fejüket, láthatóan még csak most jutottak el addig, hogy felfogják az utóbbi tíz másodpercben történteket.

- Megjegyzem, baromi gyáva dolog volt áttörni a védelmet, hogy helyettem a barátaimat támadd meg – mondta Harry gúnyosan és egyben fenyegetően.  – Csak nem azért, mert nem bírsz velem?! – húzta el a száját tettetett csalódottsággal.

Piton merev arccal bámult rá vissza.

- Látom semmit sem változtál, Potter! – s bár tényleg nem akart a fiúval harcolni, nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye – Mégis csak olyan leszel, mint az apád és a drágalátos keresztapád volt. Egy nagyképű… - de nem tudta befejezni. Harry dühösen felhorkant.

- Ne merészeld még egyszer a szádra venni a családomat te mocskos áruló! – kiáltotta fenyegetően a férfi felé. – A kisujjuk is jobb volt nálad!

- Milyen érdekes megállapítás – ciccegett Piton. – Én mégis mintha itt lennék, míg ők viszont halottak.

Harry szemében fellángolt a gyűlölet ezen szavak hallatán, s most először teljesen elvesztette nyugalmát.

- Ezt is neked köszönhetik – szűrte fogai közt alig hallhatóan, és dühödt támadásba lendült.

Nem hagyott időt a bájitalmesternek viszonttámadásra, hihetetlen gyors átkai folytonos védekezésre kényszerítették.

Több összetett varázslatot vetett be, melyeket csak pajzs és félreugrás együttes alkalmazásával volt képes egykori professzora kivédeni.

Harry nem engedett fel, s Piton arcáról hamarosan rémületet lehetett leolvasni. Hermione tátott szájjal figyelte barátját. Harrynek mindig is a kombinált varázslatok voltak az erősségei, de most félelmetes volt milyen gyorsasággal szórta őket, és ezzel együtt bármily abszurd is, elismeréssel adózott volt professzorának, hogy ennyi ideig képes kitartani velük szemben. Bár láthatóan mind kimerültebben.

Végül a fekete hajú fiú szeme megvillant, és egyszerre küldte a halálos átkot és a szúró átkot. Piton egy pillanatra ledermedt. Csak egynek a hárítására maradt ideje, s nem volt kétség, az melyik lesz. Azonnal félreugrott, megidézte a legerősebb pajzsot, mely amint elérte az Avada Kedavra, a hatalmas erejétől rögtön szertefoszlott, s az átok csupán lelassulva csapódott a mögötte lévő fatörzsnek. Nagyot reccsent, majd előrebukott a lombjának súlyától, és nagy robajlással alig egy méterre Pitontól a földre hanyatlott. Elkerülhetetlen volt, hogy a másik átok elérje. Fájdalmasan felkiáltott, majd hátratántorodott, mikor az ezüst villanás áthaladt a vállán. Tenyerét sebére tapasztotta. Harry azonnal közelebb ugrott.

- Megállj, Potter! – morrant dühödten Piton. – Elég volt!

Harry meglepődötten torpant meg.

- Feladod?! – szólt hitetlenkedve, a gyűlölt férfi arcát kutatva. Hangjából némi csalódottság csendült.

A bájitalmester megvetően felhorkantott, de mégsem bántó módon reagált.

- Megmondtam. Nem akarok veled harcolni – jelentette ki, enyhén oldalra dőlt tartással. De közben szemmel tartotta Harryt. Látta mire képes pálcája egy apró pöccintésével is. – Beszédem van veled.

Most Harryn volt a horkantás sora.

- Mégis miért hallgatnálak meg?! És mégis mit tudnál mondani, ami érdekelhet, Pipogyusz?! – kérdezte szenvtelen hangon. – Szerintem jobb ötlet, ha azt kapod, amit megérdemelsz – sziszegte, és már emelte is pálcáját.

Piton önkéntelenül hátralépett egyet, de mégsem történt semmi, tőlük jobbra ugyanis Hermione hirtelen felkiáltott.

- Harry, ne! – a hangja kétségbeesett és dühös volt. A fiú pálcája csak felszikrázott, de nem indította az átkot. Továbbra is éberen figyelte a halálfalót.

- Mi történt Hermione? – kérdezte barátját ingerülten, rá sem tekintve a lányra.

- Nem ölheted meg csak így! – kiáltott a lány, de közben megremegett a hangja. Maga is sejtette, hogy egy kissé abszurd amit csinál.

Harry megmerevedett, majd egy gyors pajzsot vont maga elé, s csak ezután fordult barátnője felé.

- Hermione, ugye te is tisztában vagy vele ki ez?! – mutatott volt tanárára.

A lány bólintott, de kissé elbizonytalanította a fiú hideg hangja. – Ő ölte meg Dumbledore-t és Elphiast és árult el minket! És te ezek után úgy gondolod nem érdemli meg a halált, ráadásul megvéded őt velem szemben?!

Hermione a nyakát is behúzta félelmében, de azért válaszolt.

- Én csak úgy gondolom, hogy meg kéne hallgatnod – mondta halkan. – Most sem menekül, pedig legyőzted – mutatott rá a nyilvánvalóra.

Harry azonban nem nézett Piton felé, aki valóban továbbra is ott ácsorgott, és érdeklődve nézte a veszekedő párost. A fiú ehelyett a lányra dörrent.

- Viccelsz?! Nincs egy perce hogy titeket is meg akart átkozni!

- Igaza van Hermione – szólalt meg az idáig csendben figyelő Ron.

A lány azonban csak megrázta a fejét, de nem ő válaszolt.

- Nem ált szándékomban megtámadni Weasley-t és Grangert – szólalt meg Piton ismét magára vonva Harry figyelmét, aki előbbi szavaira gúnyosan elhúzta a száját.

- Ó. Igazán? – kérdezte lassan. A férfi a szemébe nézett.

- Azt akartam nekik odakiáltani, hogy állítsanak le téged!

- Mert hallgattunk is volna magára, mi?! – horkantott fel Ron. Harryvel ellentétben nem szívesen tegezte volna le a férfit.

Piton továbbra is a fiú zöld szemeibe fúrta a tekintetét.

- Doget nem én öltem meg. Későn érkeztem. Ahogy már ezt is mondtam – jegyezte meg szemrehányóan. – Nem árultalak el titeket és a Rendet, sem Dumbledore professzort. Az ő kifejezett parancsára tettem, amit tettem, amit arra az esetre adott, ha ilyen helyzet előáll.

Ron gúnyosan és hitetlenkedve ciccegett, Hermione azonban Harryt figyelte, aki semmilyen hallható vagy látható reakciót nem mutatott a halálfaló szavai után.

Arca kifejezéstelen volt, szeme azonban éber, és azt mutatta, hogy gondolataiba merült. Vagy inkább Pitonéba? Futott át hirtelen a lány agyán. Ron is észrevette barátja furcsa, higgadt viselkedését. Először azt gondolta a bájitalok mestere tett vele valamit, de aztán neki is feltűnt a szemüveges fiú nagyon is életteli tekintete, amivel mereven Piton szemeibe mélyedt. Pár perc múlva a halálfaló elhúzta a száját, és arcán különös kifejezés jelent meg.

- Nocsak, Mr. Potter. Hát mégsem volt teljesen reménytelen eset az okklumencia elsajátításához. Érdemes volt szabaddá tennem a gondolataimat.

Ron és Hermione már biztosra vehették mi történt. Végül Harry is megszólalt.

- Bevallom Piton, tíz perce még szívesen és szemrebbenés nélkül megöltelek volna. Most azonban már fenntartásaim vannak.

A férfi mintha egy kicsit megnyugodott volna ezen szavakra. A fiú megmozdította pálcát tartó kezét, de végül nem a hirtelen megint feszülté váló férfire irányította, hanem saját, kissé merevvé vált bal karjára. Erre már Hermione is felugrott, és odasietett hozzá, hogy segítsen neki begyógyítani a sebét.

- Jaj, Harry. Annyira sajnálom! – mondta óvatosan megfogva a fiú kezét. Piton látva, hogy nem kell támadástól tartania, követte Harry példáját, saját pálcáját vérző vállára irányítva.

- Köszönöm – mosolygott Harry a mellette álló barátjára, és megszorította a kezét.

- Tegyük fel, hogy hiszek neked – fordult ismét Pitonhoz. – Mit akarsz?

- Már régóta szerettem volna veled beszélni – válaszolt azonnal a férfi, szokásos gyűlölködő, undorral teli arcát felvéve, amit kifejezetten Harrynek tartogatott. Jelen esetben azonban jó alapul szolgált fájós karja, melyet nem tudott varázslattal maradéktalanul rendbe hozni. – De a Sötét Nagyúr nem engedte, hogy egyszerűbb megmozdulásokban részt vegyek. Márpedig te azon emberei nyomában voltál, hiszen könnyen elérhetők. Meg kell mondjam, meglehetősen sokat elkaptatok közülük. Nem egy pedig meghalt – itt kissé kérdőn nézett Harryre, de a fiú nem reagált. Nem pont Pitonnal állt szándékában megvitatni, ezen halálfalók közül esetlegesen mennyit ölt meg ő. Így hát a férfi folytatta.

- Dumbledore azt akarta, hogy segítselek, ha vele történik valami. Közvetlenül neked kell elmondanom mindazt, amit a Sötét Nagyúr tervez. Most is ezért érkeztem ide. Meg akartam akadályozni Doge halálát. De amint észrevettétek, elkéstem vele. Ahogy ti is későn érkeztetek, hogy még itt találjátok a gyilkosait.

- Csak hogy Dumbledore-nak maga jött közbe, és nem valami – vetette ellen Hermione.

Harry erre csak bólintott, és gyűlölködve figyelte a férfit.

Piton továbbra is kifejezetten hozzá beszélt.

- Mindent el fogok mondani, de nem hiszem, hogy erre ez a legmegfelelőbb hely.

- Mért vártál három évig? – tette fel Harry a kézenfekvő kérdést.

A bájitalmester azonban rögtön válaszolt.

- Miután Dumbledore meghalt, én lettem a Sötét Nagyúr legfőbb embere. Sok információt megosztott velem, de még így is többet hallgatott el. Tudtam, hogy még nem sokra mentél volna mindazzal, amit megoszthattam volna veled, hiszen felkészületlen voltál. Nem lettél volna képes szembeszállni bármelyikünkkel is – Ron felvonta a szemöldökét. – Halálfalókkal – tette nyilvánvalóvá Piton. – De ami hírek kiszivárogtak, és így a Rend fülébe jutottak, azok többnyire az én lépéseim voltak. Persze óvatosnak kellett lennem, és csak a nagyobb mészárlással járó akciókat szivárogtattam ki. Mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy vadászol a halálfalókra, a Rend vezetésével. Fejlődtél. Így most már értelmét látom, hogy együtt dolgozzunk – az együtt szót, egy kissé furcsa hangsúllyal ejtette ki, de nem lehetet eldönteni, hogy ennek sérelmei e az oka, vagy az hogy erre kényszerül ígérete révén.

- Logikus, amit mondasz, de remélem nem bántódsz meg ha szavaidat egyelőre nem veszem készpénznek – szólalt meg Harry, látva, hogy a férfi befejezte a beszámolót.

- Meg is lepődtem volna, ha fenntartások nélkül elfogadod…

- Főleg hogy még messze nem tisztáztunk mindent – szakította félbe Harry sokatmondóan.

- Sőt – fogytatta Piton fel sem véve a beleszólást. – Csalódtam is volna, hiszen azt jelentené nem vagy elég óvatos. Márpedig az ostobaságra vallana, nemde? – gúnyolódott.

- Ettől ne félj Piton – nézett rá a sebhelyes homlokú fiú kifürkészhetetlen arccal. – Ha rólad van szó, különösen körültekintő leszek. Rühellem a halálfalókat, és ez alól te sem vagy kivétel, még ha eszesebb is vagy a többinél. Engem változatlanul elárultál. Sosem fogom elfelejteni, hogy a te hallgatózásod miatt tört Voldemort az életünkre, és haltak meg a szüleim.

- Honnan tudod? – kérdezte a férfi csendesen. Arcán enyhe bűntudat suhant át, de hamarosan felöltötte szokásos kifejezéstelenségét.

- Trelawneytől – felelte komoran a fiú. – Dumbledore halála előtt mondta el. Fel sem fogta, hogy ez mit jelent az én számomra.

- Megfizettem az árát, Potter. Csak ennyit tudok mondani.

A fiú továbbra is komoran tekintett rá, de nem válaszolt. Nem tud Piton olyat mondani, amit elfogadna mentségként. Alighanem ezt a férfi is átlátta, mert nem várt semmilyen további reakciót. Akkori árulását semmi sem támaszthatja alá, csak hogy Voldemort akkor még megtéveszthette és irányította. Jóvátenni nincs lehetősége. Vagy mégis. Hiszen mióta Dumbledorenak kémkedett ezen mesterkedik. Hogy a játszma vége a Sötét Nagyúr bukása legyen.

- Most nincs több időm – szólalt meg ismét Piton megtörve a csendet. – Nem is lehetnék itt.

Harry nem tűnt úgy, mintha tartóztatni akarná.

- Találkoznunk kell, hogy a továbbiakat megbeszéljük. Természetesen nem ártana, ha erről egyáltalán senki sem értesülne – nézett itt különösen a feszülten figyelő Ron és Hermione felé. Azok szinte egyszerre bólintottak. – Nem tudom előre, mikor mit tervez velem a Sötét Nagyúr, így csupán annyit mondhatok, hogy amint alkalmam nyílik rá, megtalálom a módját, hogy értesítselek – fejezte be.

- Már alig várom – morogta Harry, bár arca továbbra sem árult el különösebb indulatokat. Piton válaszul megeresztett egy gúnyos mosolyt, végül mégis komolyan szólalt meg.

- Most először, ezután az éjszaka után hiszem el maradéktalanul, hogy valóban van esélyed a Sötét Nagyúrral szemben, Kiválasztott – nyomta meg a szót. Ron és Hermione összenéztek. Valóban dicséretet és elismerést hallottak volna? Majd a férfi távozni készült, Harry hangja azonban megállította.

- Kik ölték meg Elphiast? – kérdezte hirtelen.

Piton visszafordult.

- Nem tudod elkapni őket – szólt szárazon.

- Azt hagy döntsem el én – felelte a fiú.

- Nem sokan tudják ki indult ma a professzor nyomába. Remélem, ez tudod mit jelent – bújt ki még mindig a válasz alól, Harryt azonban most nem túlzottan, sőt máskor sem nagyon tudta meghatni Piton afölötti aggodalma, hogy lebukik.

- Kik? – tette fel ismét a tömör kérdést.

A bájitalmester felhúzta a szemöldökét, majd enyhén megrántotta ép vállát.

- Végülis úgysem bukkanhatsz a nyomukra – szólt volt tanára tőle szokatlanul nemtörődöm hangon, bár látszott, hogy valójában mintha nem lenne benne annyira biztos, hogy a Rendtagok képtelenek rájuk találni. Főleg ha a szóban forgó halálfalók újabb feladatot kapnak mesterüktől. Végül mégis válaszolt.

- Macnair és Dolohov – mondta ki a két nevet, és már hoppanált is. Sérült válla miatt, még mindig enyhén oldalas tartásban.