Lupint és a Weasley házaspárt az immár ismét társalgóvá alakult szobában találta. Mordont alighanem visszaparancsolták pihenni a betegágyába. Mikor belépett, érdeklődve tekintettek felé. Egyikük sem szólt.

- Remus, beszélhetnék veled? – fordult a férfi felé, aki egy kényelmes karosszékben ücsörgött. Harry csak most figyelte meg jobban, hogy a telihold okozta átváltozástól megint mennyivel idősebbnek tűnt, mint valójában volt. Arca sápadt, hajában pedig egyre nagyobb számban tűntek fel az ősz szálak.

- Természetesen. – emelkedett fel Lupin, és követte az emeltre igyekvő fiút. Harry benyitott Hermione szobájába, hiszen jól tudta, a lány nincs odabent, majd szembefordult a nyomában belépő férfivel.

Remus szólalt meg először:

- Bevallom féltem, hogy nem keresel meg azok után, ami az ebédlőben történt.

- Sajnálom. – sóhajtotta Harry. – Bár gyanítom sok újdonsággal nem fogok szolgálni. Éppen elég dolgot összerakhattál már az eseményekből.

Lupin bólintott, majd várt. Harry pedig hozzáfogott a beszámolóhoz.

A férfi figyelmesen hallgatta, néhányszor felhúzta a szemöldökét, de nem szólt közbe. Majd ha befejezte, gondolta.

- Kitől tanultad a pajzsot és az apró gömböt, amit Ronék köré küldtél? – kérdezte elsőnek.

Harry nem értette mért pont erre kíváncsi, de azért válaszolt.

- Az egyik könyvben olvastam róla, azok közül, amiket te adtál.

Lupin bólintott, majd újra kérdezett:

- Jól értettem, hogy non-verbálisan alkalmaztad az Avada Kedavrát?

A fiú megütközve nézett rá.

- Nem tudtad? – kérdezett vissza.

Remus megrázta a fejét, s kissé ingerülten jegyezte meg: - Mordon ezt elfelejtette említeni.

- Hogyan győzted le Pitont? – tette fel a következő kérdést.

- Nem hagytam neki időt támadásra, folyamatosan kombinált varázslatokkal bombáztam. Örülhetett, hogy azokat védeni tudta.

- Ügyes. – nézett rá Lupin elismerően. – Sokkal erősebb vagy már, mint gondolod.

- És akkor utoljára: mit gondolsz Pitonról? – nézett komolyan a fiú szemébe.

- Ezt már Ronék is kérdezték, és neked is csak azt tudom mondani, amit nekik mondtam. Nem bíznám rá az életem, de úgy érzem ártani nem akar. Egy biztos, hogy nem hazudott azzal kapcsolatban, amit elmondott. A szándékait nem ismerem, és mindig is gyűlölni fogom azért, amiért elárulta a kihallgatott jóslatot Voldemortnak, és ezzel ránk szabadította őt. Ha jelentkezik, nem engedem el, míg nem számol be mindenről, de addig is, szeretném, ha erről nem tudna más. Amint bebizonyosodik, hogy valóban mellettünk áll, majd beszámolunk a Rendtagoknak róla, főleg azért, hogy nehogy megöljék, ha összeakadnak vele. Az igazán nagy veszteség lenne. – jegyezte meg gúnyosan elhúzva a száját.

Remus egyetértően bólintott, és még mindig a fiú szemébe nézett.

- Ne haragudj, hogy nem mondtam el neked rögtön, - folytatta csendesen Harry – de csak Mordon beszámolóját végiggondolva lettem igazán biztos a dolgomban.

- Értem. – mosolyodott el a férfi. – Megjegyzem, valóban nagyon jól megy már az okklumencia.

- Köszönöm. – mosolygott rá vissza Harry.

- Azt hiszem azt a gömböt pedig meg kéne tanítanod a többieknek is. Igazán hasznos dolog. – jegyezte meg Lupin elmerengve.

- Igen. Erre én is gondoltam már. – mondta komolyan a fiú. – Szükségük lehet rá.

Majd érdeklődve tekintett a férfire.

- És nektek mit sikerült elérnetek a vérfarkasoknál?

Lupin szélesen elmosolyodott.

- Ó, azt hiszem elvettük a kedvüket egy időre a gyerekek megtámadásától. – majd megcsóválta a fejét. – Viszont Fenrirnek megint nyoma veszett. Amilyen kegyetlen, olyan óvatos és agyafúrt.

- Egyszer ő is hibázik. – mondta sötéten Harry.

Nagyon jól emlékezett a Roxfort tornyáról a férfire. Emberként is sokkal inkább nevezte volna vérengző farkasnak, mint varázslónak. Szemrebbenés nélkül állt össze a halálfalókkal, és gyűlölte azért is, amiért ezt tette Remussal.

- Harry, Tonks elmesélte mindazt, amit az előszobában mondtál. – a fiú erre felsóhajtott, de nem szólt közbe. – Szeretném, ha nem vennél minden terhet magadra. De főleg azt, ha nem hibáztatnád magad mindenki haláláért. Nem te felelsz értük, és nem áll hatalmadban valamennyiünket megmenteni. Ahogy te magad is mondtad, háború van, és az sajnos mindig veszteségekkel jár.

Harry komoran bólintott.

- Igen, az eszemmel tudom, de sajnos ez nem mindig elég.

Mielőtt elhagyták volna a szobát, Remus megveregette Harry vállát.

- Büszke vagyok rád. – mondta, majd elindult lefelé a lépcsőn, míg Harry visszaindult szobájába barátaihoz.

- Minden rendben? – kérdezte Hermione a belépő fiút.

- Persze. – mosolygott barátaira, akik erre megnyugodva hallgatták végig Harry rövid beszámolóját.

- Azt hiszem, ha elfogadjátok, holnap tanítanék nektek valamit. – nézett rájuk komolyan.

- Viccelsz?! – dőlt előre Ron, s Hermione is izgatottan fészkelődött. – Bármit! – mondta rögtön barátja.

Harry elnevette magát.

- Akkor rendben. Nagyon hasznosnak fogjátok találni.

- Arra a pajzsra gondolsz, a cirkáló kis gömbbel, igaz? – kérdezte Hermione ismételten tanúbizonyságát adva éles eszének. – Amire Lupin is rákérdezett. – tette hozzá.

- Így van. – bólintott Harry. – Egy tőle kapott könyvből tanultam, úgy fél éve.

- Király! – lelkendezett Ron.

- De most rajtad a sor Hermione. – fordult a lány felé Harry.

- Azt hittem elfelejtetted. – húzta ki magát hirtelen a szólított.

- Dehogy! – legyintett a fiú. – Persze, ha úgy gondolod inkább máskor szeretnél hozzálátni… - mondta ravaszkodva, mire Ron felkuncogott, Hermione pedig azonnal tiltakozni kezdett.

- Nem, nem. – hadarta. – Kezdhetjük. – állt fel izgatottan.

- Tényleg tanítani fogod? – fordult barátja felé Ginny. – Azt hittem azt csak úgy mondtad, hogy lerázd anyáékat.

- Nem. – rázta a fejét Harry, azzal előhúzta a pálcáját. – Hermione még reggel kért meg rá, és én megígértem neki.

- És mit fogsz tanulni? – fordult most a barátnője felé Ginny, aki már szintén pálcáját szorongatta.

- Okklumenciát. – jelentette ki.

- És legilimenciát. – tette hozzá Harry.

- Tényleg? – csillant fel Hermione szeme.

- Hát persze. – vágta rá mosolyogva a fiú. – Csak nem gondolod, hogy fél munkát fogok végezni?! – kérdezte tettetett felháborodással. – Ginny, átülnél Ron mellé az ágyra? És ha úgy gondoljátok szeretnétek maradni, megkérnélek rá titeket, hogy maradjatok csöndben.

- Persze. – emelkedett fel rögtön Ginny, és pár lépés után lehuppant bátyja mellé. Harry pedig eltűntette a lány foteljét, majd Hermione felé fordult.

- Állj közvetlenül a fotel elé, mert előfordulhat, hogy el fogsz esni. Inkább abba, mint a földre. – Hermione bólintott és már csinálta is, amit a fiú mondott.

- Jól van. – kezdte Harry. – Nem tudom pontosan, hogy hol tartasz Remussal, így elmondok minden lényeges dolgot, azután majd folyamatosan a többit. – Hermione ismét bólintott, és feszülten figyelte barátja minden szavát.

- Tehát, azt biztosan tudod, hogy elengedhetetlen, hogy annak a szemébe nézz, akit legilimentálni szeretnél. Persze ez csak a kezdetekben fontos. Ha már jobban fog menni, akár néhány másodperc is elég ahhoz, hogy kiderítsd, ki hazudik. De addig is a szemkontaktus. Nem mindegy hogyan teszed. Sohasem szabad csupán a felszínen leragadni. Ne a szem felületére koncentrálj, és ne is magára a szemre, hanem próbálj a mögé látni. A szemén keresztül a fejébe. Nem vonhatja el a figyelmedet semmi! Például az én esetemben, hogy teszem azt zöld a szemem.

- Pedig micsoda szem az! – jegyezte meg Ginny alig hallhatóan. Mind a négyen elmosolyodtak, végül Hermione kissé feszülten lepisszegte.

- A másik fontos dolog, - folytatta Harry – amit már említettem neked: a bizalom. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy okklumenciát tudj tanítani.

- Ezzel a legapróbb probléma sem lesz Harry. – jelentette ki Hermione.

A fiú bólintott, majd folytatta.

- A bizalom azért kulcsfontosságú, hogy ne az amiatt érzett rettegésed töltse ki a gondolataidat, hogy bármit megláthatok amit te nem szeretnél, és esetleg ezt felhasználhatom ellened. A legilimencia legfontosabb feltétele, hogy a varázsló felülemelkedjen saját érzelmein, és minden helyzetben nyugodt tudjon maradni. Ha nem félsz a kudarctól, és tőlem, akkor képes leszel kiüríteni a gondolataidat. Ha majd eljutunk odáig, hogy képes leszel elrejteni előlem mindent, akkor majd gyakoroljuk azt is, hogyan rejts el csupán egy adott dolgot. Mint ahogy azt Piton csinálja Voldemorttal szemben.

- Értem. – szólalt meg Hermione.

- Jól van. Akkor most megtámadlak. Természetesen védekezhetsz másként is, de én örülnék, ha csupán az elméd erejét alkalmaznád. Próbáld meg kiüríteni az agyad, koncentrálni, de ne a szemem felszínére. Ha ügyes vagy, akár vissza is verheted a támadást. Hangosan mondom ki a varázsigét, hogy mindig tudd, mikor kezdem. Mehet?

A lány bólintott.

Harry felemelte a pálcáját, majd kimondta az igét, tekintetét le nem véve Hermioneról.

- Legilimens!

Először azt hitte barátjának rögtön sikerült, mert nem látott semmit, de aztán tisztán kivehető emlékképek jelentek meg előtte. Ahogy Hermione őt nézi, miközben próbál kijutni a mágikus fal mögül… a halott Doge… Ginny amint Ron mellett ülve halványan elpirul a Harry szemét érintő megjegyzés után. És akkor a lány már teljes betekintést engedett.

Majd látta, ahogy eldől, a háta mögötti fotelba rogyva.

Azonnal megszakította a bűbájt, és megvárta amíg Hermione ránéz.

- Jól vagy? – kérdezte, mikor a barna szemek az arcába tekintettek.

- Igen. – állt fel a lány a fotelból.

- Először azt hittem rögtön sikerült. Teljesen ki tudtál zárni, de csak rövid ideig. Aztán végig láttam az esti eseményeket, egészen Ginny utolsó megjegyzéséig. Ezután teljesen megadtad magad, mert nem koncentráltál. Eszedbe jutottak a szavai, és már nem a szememre figyeltél és ami benne van, hanem a felszínre. Hogy valóban milyen valószínűtlenül zöld. – Hermione erre enyhén elpirult, az ágyról pedig halk kuncogás hallatszott.

- Semmi baj. – mosolyodott el Harry. – Ez egy egyszerű hiba, és ezért kiküszöbölni sem bonyolult. Bár merem remélni, egy halálfaló sem nyeri el a tetszésed, mert akkor elvesztél. – tette hozzá vidáman.

Erre már Ron is felnevetett.

- De Harry! – méltatlankodott Hermione, de ő is megmosolyogta az iménti megjegyzést.

- Tehát a probléma alap. – folytatta Harry komolyan, és a lány ismét minden figyelmével rákoncentrált. - Hagytad elkalandozni a gondolataidat. – magyarázta a fiú. – Ne figyelj semmi másra, csak arra, hogy nem akarod, hogy bármit is meglássak abból, ami a fejedben van. Koncentrálj! – majd felemelte a pálcáját. - Mehet?

Miután megkapta a bólintást, már mondta is a varázsigét.

Tekintetét mélyen a lány szemeibe fúrta, de nem látott mögöttük semmit. Úgy tűnt ezúttal sikeresen lezárta az elméjét Harryvel szemben. Meglehetősen sokáig álltak így, mígnem rés keletkezett a védelmén, és ismét bevillantak a tegnap esti események. Harry azonban most rögtön megszakította a varázslatot. Hermione előtte állt, láthatóan megkönnyebbülve, hogy felhagyhat a megfeszített koncentrációval.

- Nagyon jó. – mosolyodott el Harry. – Egészen sokáig tudtál távol tartani.

- Tényleg? – lelkendezett a lány.

A fiú bólintott: - Ez a része kiválóan megy. Kellően kiürítetted, és lezártad az agyadat. Amit mindenképpen gyakorolnunk kell még, az az, hogy ezt az állapotot huzamosabb ideig fenn tudd tartani. Ha valaki nagyon meg akarja tudni tőled az őt érdeklő információkat, nem fogja két perc után feladni.

- Értem. – mondta Hermione eltökélten, de látszott rajta, hogy kifárasztotta az elme védelme. Harry ezt nyomban észrevette, hiszen ő is ugyan így érezte magát az okklumencia órái után. Kissé előrébb lépett.

- Befejezzük mára? – kérdezte az előtte álló lánytól. – Tudom mennyire kikészítenek a támadások.

- Nem. – rázta meg a fejét Hermione határozottan. – Lupinnal soha nem sikerült még ilyen szintet elérnem. Azt hiszem ez a te érdemed. – nézett hálásan a fiúra.

- Nem hinném. – mondta Harry, majd hosszan vizsgálta a lány arcát. Fáradtnak tűnt, bár alighanem mindnyájan azok voltak. A tegnap éjszaka után csak alig pár órát aludtak délelőtt. Ám makacsság is sugárzott a vonásairól, s a fiú jól tudta, nem hagyná magát egykönnyen lerázni. Így hát felsóhajtott, majd azt mondta:

- Rendben. Utoljára. – Hermione szeme megvillant, de Harry leintette. – Hidd el nekem, bőven elég lesz így elsőre. Amikor csak lehetőségünk lesz, megígérem, hogy folytatjuk.

A lány szerencsére belátta igazát, hiszen valóban kimerültnek érezte magát. Hálásan rámosolygott barátjára, aki vélhetően hozzá hasonlóan fáradt volt, mégis gyakorolt vele.

- Megegyeztünk. Igazad van. – azzal felemelte a pálcáját. – És köszönöm. – tette még hozzá.

Harry egy kissé hátrébblépett, majd mélyen Hermione szemébe nézett. – Jól figyelj! Ezúttal megpróbálok mélyebbre menni, nem csupán az emlékképeket, de a hozzá tartozó érzéseket is látni fogom, ha nem zársz ki elég sikeresen.

A lány pislogott egyet, de rábólintott.

- Legilimens! – mondta Harry, azonban nem kerülte el figyelmét, hogy barátja kissé megijedt. Ronéknak is feltűnhetett, mert hosszú idő óta először mozgolódás zaja hallatszott felőlük.

Hermione próbálta kiüríteni az agyát, és elrejteni gondolatait, ez a nyilvánvaló erőlködés azonban nem használt sokáig. Harry látta, hogy mind jobban veszít a koncentrációból, mert valami elvonja a figyelmét. Végül ezzel pont azt az egy dolgot mutatta meg, amit minden jel szerint nem szeretett volna.

Beszélgetésük Pitonról és a halálos átokról. A döbbenet érzete, majd enyhe csalódottság, aztán a meggyőződés egy dolog helyességéről, végül mégis megannyi kétség. Képes volt rá! Milyen érzés lehet?

Harry megszüntette a bűbájt, és leeresztette pálcáját. Felvont szemöldökkel nézte a lányt, aki azonban enyhén lehajtotta a fejét.

- Féltél. Ezért nem koncentráltál. – mondta kissé hideg, tárgyilagos hangon. Hermione megremegett. A fiú elfordult, és odasétált az ablakhoz.

- Sajnálom. – motyogta a lány.

- De hát mi történt? – szólalt meg értetlenül Ron és Ginny egyszerre.

- Mért nem szóltál? – kérdezte Harry, még mindig tompa hangon. Tekintetével a fák lombjainak hajladozását nyomon követve a szélben.

- Jaj, Harry. – indult el felé Hermione. – A legjobb barátom vagy, én bízom benned! Csak… - torpant meg a fiú háta mögött, aki erre szembefordult vele.

- Csak? – kérdezte az arcába nézve.

- Nem tudom. – sóhajtotta a lány. – Nem szóltál nekünk, úgy hiszem, mert egy kicsit zavart, és talán szégyellted, aztán kiderül, hogy már használtad is. Sosem gondoltam volna, hogy pont te fogod. – dadogta, de belenézett a ráirányuló zöld szemekbe. – De amit mondtam utána, azt őszintén gondoltam. Én is biztosan megtenném, akár csak Ron és a többiek, ha olyan helyzetben lennénk mint te, és nem tehettél mást! – folytatta gyorsan. – Egyszerűen csak…én nem kételkedek benned. Erre fel kell készülni. Az érzésre, arra, hogy ha valóban ott vagy, meg is tedd. Te erős vagy! – fejezte be végül.

- Elárulná végre valaki, hogy mi a nyavalyáról van szó?! – csattant fel Ron.

Nem Hermionetől és nem is barátjától kapott rá választ.

- Úgy hiszem, az Avada Kedavráról. – szólalt meg mellette halkan Ginny.

Harry nem reagált, még mindig Hermionet figyelte.

- Szóval azt akarod tudni milyen érzés, és hogyan készültem fel rá. Hogyan voltam rá képes. – hangja hallatán a lány kissé hátralépett. – A kulcsszó a gyűlölet, Hermione. Hiszen az Avada Kedavra, akár csak a Crucio, érzelem alapú varázslat. Egyszerűen csak akarnod kell. – ijesztő volt a hangja. Hideg és gúnyos. A lány önkéntelenül pár lépéssel ismét hátrébbhúzódott.

- Én, én… - dadogta félősen.

A fiú azonban félbeszakította, nem váltott hangot, saját keserűsége táplálta.

- Talán kegyetlenség. – vont vállat. – Ki tudja milyen átalakuláson megy át annak a lelkivilága, aki körül hullanak az emberek. A szerettei, a barátai, és mindez csupán azért, mert közel álltak hozzá. Ki tudja, talán szép lassan olyanná válok, mint Voldemort. – jelentett ki halálosan komoly hangon.

- Hagyd abba, Harry! – szólt határozottan Ron, aki már húgával együtt nem messze Hermionetól álltak. Barátja rátekintett ugyan, de folytatta.

- Ha bizonyosságot akarsz Hermione, - nézett ismét a lányra, hangja ezúttal csak keserűen csengett – azt nem adhatom meg. Sosem lehetsz benne biztos, hogy valóban ez volt e a helyes, sosem lehet rá felkészülni. Igen, megtanulhatod az átkot, de hogy használd is, ahhoz akarni kell, és gyűlölni. Sirius halála után úgy éreztem, meg tudnám kínozni, meg tudnám ölni Lestranget. De valójában akkor nem lettem volna rá képes. Most már azonban megöltem volna Pitont. Akár mikor. Hát ilyen változás játszódik le az emberben. Mikor valakire kimondod az Avadát, ezt látod a legjobb megoldásnak, de ugyanakkor szeretnéd is, ha bekövetkezne. Utána azonban nem érzel semmit, nem érzel megelégedettséget, csak ürességet, kétséget, és ott a tudat: most megöltem valakit. A halálfalók parancsra, és élvezetből teszik. Rájuk nem hat, éppen ezért veszélyesek. – mondta, majd végignézett barátai komor arcán. – Soha ne kérjen rá egyikőtök sem, hogy tanítsam meg neki a halálos átkot. Ha a körülmények miatt nem kényszerülnék rá, hogy ismerjem, és ha úgy adódik használjam, soha nem vettem volna a számra azt a két szót. És ha nem tudod mindezt elfogadni, Hermione – nézett a földbegyökerezett lábbal álló lányra – akkor attól tartok, nem taníthatlak, mert csak görcsösen próbálnád elrejteni a hasonló érzéseidet.

Tudta, hogy ez talán túl sok volt barátainak, és nem is akarta volna mindezt rájuk zúdítani, de Hermione kétségei, és kíváncsisága feldühítették. Mit érzett? Hogyan volt rá képes? Csak így élhetik túl!

Mikor leért a lépcsőn a konyha elé, beszélgetés zaját hallotta bentről. Megtorpant. Nem akart senkivel találkozni, szüksége volt egy kis egyedüllétre. Ki kell mozdulnom innen, gondolta, s már hívta is kabátját, s az előszobában lévő kis cetlik egyikére felírta üzenetét:

„El kellett mennem egy rövid időre. Ne aggódjatok!

Harry”

Azzal beküldte a levélkét a konyhába, és már nyitotta is a bejárati ajtót. Odakint erős szél fújt, a nap nem tudott áthatolni a felhőtakarón, szürkeség borította a külvilágot. – Átkozott dementorok! – dörmögte a fiú, miközben begombolta a nyakáig kabátját, s megindult a szokásos sikátor felé, ahonnan észrevétlenül hoppanálhatott.

 De mégis hová menjen? Fordult meg a fejében. Egy ideig tanácstalanul állongott, majd döntött. Oda, ahol minden elkezdődött.

Legegyszerűbb volt, ha kapásból a temetőbe érkezik, Godric’s Hollow temetőjébe. Ebben az állandó ködben nem volt veszélye a muglik előtti felbukkanásnak.

Az utóbbi években gyakran látogatott el ide, szüleinek, és alig egy évig neki otthont adó városkába. Nem sok minden változott, talán csak a temetőben fellelhető márvány sírok száma bővült idővel. Felkereste szülei sírját, ismerte a járást. Már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy jó választás volt úti célja a jelenlegi lelkiállapotában. De ha már ideért, lassan letelepedett a sírt fedő márványlap szélére.

James és Lily Potter. Hirdette a felírat. Mennyi halál. Hány és hány embert ölt meg Voldemort, vagy okozta a halálát, esetleg megbízta vele követőit. Mennyi ember életét tette tönkre, s alakította sorsunkat, ennyi éven keresztül. A Rendből is sokan meghaltak, a régi, első csapatról nem is beszélve. Sirius, Dumbledore, Mundungus, Percy Weasley, - aki alig hogy visszatért családjához, és belépett a Rendbe elbukott. Podmore, és most Elphias Doge. Vajon mekkora veszteséget lehet még épp ésszel elviselni?

Mindig emlékeztette magát, hogy ő értük is harcol. Jobban szeretett erre a háborúra úgy gondolni, hogy nem a halálfalók, dementorok és Voldemort ellen, hanem barátai, szeretteiÉRT küzd.

Alig hogy mindezt végiggondolta, falkapta a fejét. Valami furcsa dolgot érzett. Ami mágikus eredetű, ebben biztos volt. Felállt és körülnézett. Nem látott senkit, már ameddig elláthatott a szürkeségben. Pálcáját már előhúzta, mert hatalmába kerítette az érzés, hogyha nem kötötték volna le borús gondolatai, már hamarabb is feltűnhetett volna neki, hogy valami történt. És főleg, hogy ki idézte elő. Azonban hiába várt. Felsóhajtott, bár éber maradt. Visszafordult még a sír felé, majd úgy döntött ideje indulnia.

Azonban alig tett egy lépést, már tudta hogy nincs egyedül. Megmerevedett, és csendben figyelt.

- Ne menj sehova Potter! – hallotta pár méterről a sírok közül az ismerős hangot. Megint sóhajtott, majd visszalépett a márványhoz, és leült rá. Pálcáját készenlétben tartotta, de a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy különösebben érdekelné volt tanára jelenléte.

- Tehát láthatás van. – morogta maga elé, miközben figyelte a közeledő fekete alakot. Majd hirtelen bevillant egy gondolat a fejében. Az a különös érzés, ahogy hozzáért a sírhoz megint elkapta. – Elhelyeztél egy jelzőbűbájt a márványon, igaz? – kérdezte.

Piton végre megállt vele szemben, és mintha érdeklődően nézett volna a fiúra.

- Ha tudtad, miért maradtál itt? Csapda is lehetett volna.

- Érdekelt mi történt, és hogy ki csinálta. – vonta meg a vállát válaszul.

- Ez egy kicsit vakmerő húzás volt, nem gondolod, Potter? – gúnyolódott a férfi.

- Nem féltem, ha netán erre céloztál. – nézett rá nyugodtan Harry. Nem állt fel, habár egy kissé zavarta, hogy a halálfaló fölé magasodik, bár annyira közel nem volt hozzá.

- Láttam. – bólintott Piton. – A jelző bűbájt nem olyan rég helyeztem el. Nem tudtam, hogy üzenhetnék a Rend főhadiszállására neked, így úgy döntöttem én kereslek fel. Nem akartam halogatni a találkozást, és ez az egyetlen hely, ahol tudom, hogy biztosan felbukkansz. Reméltem, nem kell túl sokáig várnom. És lám. – tárta szét a karját. Fekete köpenye meglebbent körülötte.

- Szerencséd volt. – rántott vállat Harry. – Idejövök, ha emlékezni akarok. – mutatott körbe. -

És sajnos van mire.

A férfi felhúzta szemöldökét. Láthatóan a fiú nagyon furcsa hangulatban volt. Nem igen törődött azzal, hogy ő itt áll. De nem volt túl sok ideje, és végeredményben a fiúnak igaza van. Szerencséje volt, hiszen csak reggel bűvölte meg a márványt.

Így belefogott mondanivalójába.

- Annak idején Dumbledore tisztában volt vele, hogy Draco feladatul kapta az ő megölését. És arról is tudott, hogy a fiú anyjának letettem a Megszeghetetlen esküt. – mióta itt van, Harry most először figyelt rá teljesen. – Amennyiben Malfoy nem tudja elvégezni a rábízottakat, azt helyette nekem kell megtennem. Abban az esetben, ha ez nem történik meg, nos meghaltam volna. – Potter maga elé dünnyögött, de Piton csak annyit értett belőle: „jobb is lett…ha inkább te…” Gúnyosan elhúzta a száját. Gondolta miről szólt a megjegyzés. – Mindezt közöltem Dumbledore professzorral, amint visszatértem a Roxfortba – folytatta a férfi. – Ő azt mondta, nincs választásom, és hogy sokkal fontosabb az, hogy továbbra is Voldemort közelében maradjak kémkedni, mint az, ami vele fog történni. A tanév folyamán sokszor, hosszan vitatkoztunk a dologról. Végül megesketett, hogy ha úgy alakul a helyzet ne tétovázzak, öljem meg. Túl öregnek, és lassúnak vélte már magát a harchoz, hiába volt a szelleme még mindig fiatal. Erre hozta fel példának a második horcrux, a gyűrű elpusztítását, melynél olyan csúnyán megsérült a keze, sőt ha nem gyógyítom meg, talán meg is halt volna.

Harry most a horcruxokra gondolt. Voldemort rájött, hogy barátaival azok nyomában járnak, ám mire ez bekövetkezett, addigra már csak az átkozott kígyója volt hátra. Persze mióta megtudta, hogy az az utolsó ép lélekdarab, féltve őrzi a csúszómászót.

- Te meg tudnád ölni Voldemort kígyóját, igaz? – szakította félbe a magyarázó férfit. Az merev arccal nézett vissza rá.

- A lebukás veszélye nélkül semmiképp. Állandóan maga mellett tartja, így ha megölném, azonnal menekülnöm kéne, amennyiben szándékomban áll még életben maradni.

- Akkor mi sem egyszerűbb, elmondod nekem, hol van Voldemort. – mondta Harry.

Piton rámeredt.

- Lehetetlen. – rázta meg a fejét. – Bujkál. Csak akkor tudunk a rejtekhelyére érkezni, ha ő hív. Irányítja a hoppanálást, így mi sem tudjuk hova érkeztünk. Egy nagy kúria, ami bűbájok tömkelegével van védve. Ha csak nem vagy halálfaló, lehetetlen még odajutnod is, nem hogy csak úgy simán megtalálnod. Amíg a Sötét Nagyúr nem akarja, hogy odajuss, vagy ő maga el nem megy onnan, te nem találhatsz rá.

- Tehát ki kell csalogatnom. – merengett Harry, gondolataiban jó okok után kutatva, amire Voldemort ráharapna, és oda csalhatná, ahol neki megfelel. Bár, gondolt bele, biztosan nem lenne olyan hülye, hogy a kígyót is hozza magával. Piton előrébb lépett, hogy az előtte ülő fiú ismét rá figyeljen.

- Öngyilkosság lenne. – mondta szárazon. – Elismerem Potter, hogy sokat fejlődtél. Erős vagy, de ennyire mégsem. Nem csak Vele kell megküzdened, hanem ott vannak a követői, a dementorok, vérfarkasok még mindig van pár óriás is. Ráadásul még a kígyóját próbálod megölni, biztosíthatlak, nem fogja tétlenül nézni. Nem tudom hány tagja van jelenleg a Rendnek, ha együttes támadásra gondoltál, de szerintem akkor sem lennétek elegen. A Sötét Nagyúr igazán erős Potter!

Harryt bosszantották Piton szavai, főleg hogy ő oktatja ki, és osztogat tanácsokat, de leginkább az, hogy bárhonnan is nézi, igaza van. Most már felállt a kőről, és kis körben ideges járkálásba kezdett.

- Tehát minél több halálfalót és vérfarkast kell kivonnunk a forgalomból. – motyogta. – Így van csak esélyünk.

Piton fekete szemével nyomon követte a mozgását, és megszólalt.

- Ebben pedig én segíthetnék.

Harry ránézett, de nem hagyta abba a fel-alá járkálást. A férfi folytatta: - Dumbledore rám bízta halála előtt, hogy utána téged informáljalak majd a tervezett akciókról. Ha együtt tudunk működni, sikeresen megnyirbálhatjuk a halálfalók sorait. A vérfarkasok nem okoznak nagy gondot. De óvatosnak kell lennem. Nem lehetünk túl feltűnőek, hiszen akkor a Sötét Nagyúr kutatni kezdene az áruló után.

Harry megállt a bájitalmester előtt, és a szemébe nézett.

- Én már nagyon sok embert elveszítettem Piton. Ezért akik megmaradtak azokra különösen vigyázok. A meggondolatlanság jó ideje nem tartozik a tulajdonságaim közé. Uralom az érzelmeimet, megtanultam az okklumenciát. Ha lassan is, de a közös megmozdulásaink eredményt hoznak, akkor én elégedett leszek, és együtt fogunk tudni működni. Ha más nem is közös bennünk, de az érdekeink és a céljaink igen. Bár az indokaidat nem ismerem. – fejezte be, semmi jelét sem mutatva annak, hogy szeretné ezeket az okokat megismerni.

Piton csak nézte egy ideig a fiú valószínűtlenül zöld szemeit, végül rábólintott.

- Akkor megegyeztünk, Potter. – lépett távolabb. – Már csak azt kellene kitalálnunk, hogyan tarthatnánk a kapcsolatot. – merengett, azonban a fiú szavai félbeszakították gondolatait.

- Tudod, furcsa. – szólalt meg szórakozottan. – Mintha sokkal kevésbé gyűlölnélek.

Piton hökkenten rábámult.

- Az árulásodat sosem bocsátom meg. – morfondírozott tovább, - De végre nem a gyűlöletesen undok bájitaltanárt, és halálfalót látom benned. – majd miután ezt elmondta, gondolataiba merült.

Piton csak döbbenten nézte, és fogalma sem volt mit mondhatna. Az egyetlen, ami eszébe jutott, hogy mennyire más ez a fiú, mint amilyen az iskolában volt. Vagy mindig is ilyen volt, csak ő nem vette észre? Dumbledore tisztelte, és szerette Pottert. Sokkal inkább a fiú miatt halt meg, mintsem azért, mert öregnek és haszontalannak érezte már magát, vagy hogy ő, Piton életben maradjon kémkedni.

Ekkor Harry megmozdult: - Megvan! – mondta, azzal kivett a zsebéből két galleont, és rászegezte pálcáját. – Ezt Hermioneval már alkalmaztuk, Próteusz bűbáj. – azzal az arany halványan felizzott, majd lassan kialudt. Az egyiket visszasüllyesztette a zsebébe, a másikat odanyújtotta a férfinak. 

- Ezzel jelezhetsz. Tudni fogom, mert felforrósodik.

- Okos. – jegyezte meg Piton, azzal eltette a pénzt. – Ha találkoznunk kell, a tájékoztatás miatt, az időpontot és a helyet karcolom bele. Ha már nincs idő ismertetésre, mert hirtelen akciót terveznek, és nem fenyeget a lebukás ha értesítelek, akkor csak a helyet és azt írom bele hányan lesznek.

- Rendben. – bólintott Harry. – Ez így teljesen megfelel.

Ránézett a férfire, aki láthatóan tétovázott valami miatt, végül aztán megszólalt.

- Úgy látszik én pedig hajlamos voltam összekeverni téged az apáddal. – azzal sarkon fordult, s csak a válla fölött szólt még vissza. – Viszlát, Potter.

Harry egy ideig csak állt, és bámulta a helyet, ahonnan az imént dehoppanált a bájitalmester. Nem akarta elhinni. Teljesen emberi módon tudtak beszélni egymással, ráadásul úgy tűnt sikerült egy jól működő rendszert kialakítani. Visszatelepedett a márványlap szélére, majd hitetlenkedve felnevetett.

Éppen akkor, mikor három ember hoppanált a közelében. Gyorsan megmarkolta a pálcáját és már lendítette is, amikor látta kik érkeztek. Nem volt szüksége védekezésre.

- De örülök, hogy itt vagy, Harry. – szaladt oda Ginny a fiúhoz.

- Min nevettél? – kérdezte felhúzva szemöldökét Ron.

- Pitonon. – felelte Harry.

- Mi? – kérdezte barátja, és most már egészen bamba képet vágott. Ezt látva Ginny felnevetett, Harry azonban még csak el sem mosolyodott.

Most egyáltalán nem örült barátai jelenlétének. Szeretett volna mindent alaposan végiggondolni. És még bántották a nemrég történt események.

- Régóta elmentél már, és mi kezdtünk aggódni. – folytatta Ginny, s leült a fiú mellé. – Hermione ötlete volt, hogy itt keressünk. – mutatott a lányra, aki komoly arccal megállt barátja előtt.

- Harry, beszélhetnénk? – kérdezte kissé félénken. – megvárta, míg a fiú bólintott, és csak utána kezdett bele. – Szeretnék bocsánatot kérni. Ostoba voltam.

Harry azonban leintette. És belenézett a lány szemébe.

- Nem kell bocsánatot kérned, mert kíváncsi voltál, és azért sem, mert azt gondoltad és érezted amit.

- Nem, Harry. Hülye voltam. – folytatta Hermione a fiú azonban megrázta a fejét. Nem akarta a lány szabadkozását hallgatni. – Kérlek, ne szakíts félbe. – majd vett egy mély levegőt. – Nem omlottál össze, pedig annyi embert elvesztettél, és rengeteg szörnyűségen mentél át. Nem menekültél, hanem úgy döntöttél maradsz, és harcolsz a rendelkezésedre álló eszközökkel. És igen, változtál. De nem kegyetlen lettél, és még kevésbé olyan mint Voldemort. Eltökéltebb lettél, és talán több benned a bosszúvágy, de erős maradtál. Nem adtad fel önmagad. Bátor vagy és továbbra is bármit megtennél azokért akiket szeretsz. – folytatta volna, de Ron átvette a szót, aki Hermione mellett állt, s barátjára nézett.

- Mindig fennállt előttünk a választás, és te meg is próbáltad azt elérni, hogy ne maradjunk melletted. De nagyon sajnáljuk pajtás, minket ugyan már le nem vakarhatsz magadról. Segíteni fogunk a végsőkig, mert te képes leszel legyőzni Voldemortot, és ez mindnyájunk érdeke. Ezen felül pedig, bár néha kissé idegbajos vagy, nálad jobb barátot nem igazán találhatnék. Meg most már vénségemre, hol keressek? – nevetett a kissé döbbent és zavart Harry arcába.

- Komolyan mondjátok? – nézett hol Ronra, hol a mellette bólogató Hermionera.

Ron vigyorogva mellélépett, és megveregette a vállát: - De még mennyire! – jelentett ki.

Hermione pedig kissé bátortalanul közelebb lépett, de aztán csak azt mondta:

- Persze Harry, komolyan. És nincsenek „hasonló érzéseim”. Nagyon örülnék, ha továbbra is tanítanál.

- Akkor én tartozok köszönettel. És bocsánatkéréssel. – mondta erre a fiú, mert értette mire gondolt, s hirtelen felállt. Odalépett Hermionehoz, és magához ölelte. A lány boldogan felnevetett, és belecsimpaszkodott barátja nyakába.

- Na gyertek. – mondta Harry, miután nagy sokára elengedték egymást Hermioneval, s megfogta Ginny kezét. – Van miről mesélnem.