Ginny keservesen sírt és Harry – félretéve saját érzéseit – megpróbálta megnyugtatni. Mikor azonban a nő elhúzódott tőle, rá kellett ébrednie, hogy neki van szüksége vigasztalásra. Elhagyatottnak érezte magát, mintha vaksága bezárta volna őt egy sötét világba, ahol teljesen egyedül van. Büszkesége azonban nem engedte, hogy kimutassa a fájdalmát.

- Ginny, kérlek, ne sírj! Lehetne rosszabb is!

- Rosszabb? Mi lehet ennél rosszabb?

- Például az, ha soha nem tértem volna magamhoz!

- Harry!

Ebben a pillanatban ajtócsapódás hallatszott és a zajokból ítélve, több ember is betoppant a szobába. Harry ösztönösen a hangok irányába fordult, de újra rá kellett ébrednie, hogy nem lát semmit.

- Ezt nem hiszem el! Magához tért!

- Végre!

- Harry, kis drágám, hogy vagy?

Ginny erre újra zokogásban tört ki.

- De hát miért sírsz kislányom? Hiszen magához tért!

- Már megint miattam sír! – mondta Harry. – Mrs. Weasley! Ron és Hermione is itt vannak?

- Hát persze, hogy itt vagyunk, Harry! – hallatszott Ron hangja valahonnan az ágy mellől. – Mi van? Nem látsz? – és elnevette magát.

- Ne nevess már, Ron! – kiáltotta Ginny.

- Mi van?

- A helyzet az, hogy… tényleg nem.

- Mi nem? – kérdezte Hermione.

- Nem látlak titeket.

- Tessék?

- Harry megvakult! – sírta Ginny.

- Micsoda? – kiáltották egyszerre többen is.

- Nem látok!

- Az lehetetlen! Nem lehet! Harry, fogd meg a kezem!

Harry elkezdett tapogatózni az ágyon, majd a levegőben hadonászott, hátha megtalálja Ron kezét, eredménytelenül.

- Ron! Hol vagy?

Valaki elkapta a kezét és megszorította.

- Te nem tréfálsz! – mondta elcsukló hangon Ron. – Tényleg nem látsz!

Mindenki tehetetlenül állt Harry vaksága előtt. A gyógyítók számítottak valamilyen komplikációra, de ilyen súlyosra nem. Dumbledore, ahogy megtudta a hírt a Szent Mungóba sietett, de ő is tehetetlen volt. A gyógyítók között is megoszlottak a vélemények. Egy részük a koponyatörés, másik részük a hosszan tartó kóma és trauma számlájára írta a vakságot. Bármi is volt az ok, Harry látását nem tudták visszaadni. Mindenki el volt keseredve, de leginkább Ginny, aki saját magát hibáztatta mindenért.

Meglepő módon, aki a leghamarább magához tért, az maga Harry volt. Elfogadta a tényeket és azt is, hogy soha többet nem fog látni. Ezzel azonban csak még jobban elkeserítette barátait, akik döbbenten látták, hogy a férfi ilyen könnyen feladja. Nem volt rá jellemző az effajta hozzáállás. A gyógyítók egy újabb súlyos probléma lehetőségét vetették fel: a depresszióét.

Harryt pár nap múlva kiengedték a kórházból, mivel a vakságot kivéve, semmi problémát nem találtak nála. A férfit éjszaka vitték haza, hogy megóvják a csodálkozó és szánakozó pillantásoktól. Visszatérve a Grimmauld térre azonban Harry nem kereste barátai társaságát. Bezárkózott a szobájába és alig mozdult ki onnan. Tehernek érezte magát, egy koloncnak, aki semmire sem jó. Órák hosszat ücsörgött a fotelban és ha ezt megunta, elbotorkált az ágyig és lefeküdt. Aludni azonban nem tudott és így csak bámult bele a sötétségbe.

Harry maga sem tudta, hány nap telhetett el így. Egyik nap éppen a fotelban ült, mikor arra riadt fel, hogy valaki megérintette a vállát.

- Ki van itt?

- Hát én! – hallatszott az ismerős női hang.

Harry elmosolyodott. Az elmúlt időben egyedül Ginny társaságát tudta elviselni. A nő hozott neki enni, és segített az olyan hétköznapi dolgokban, amit Harry immár képtelen volt egyedül megcsinálni.

- Mit keresel itt?

- Én is örülök, hogy látlak! – mondta fanyarul Ginny. – Egyébként azért jöttem, hogy kirángassalak innen! Odakint gyönyörű idő van.

- Én inkább itt maradnék!

- Arról szó sem lehet! Már több mint egy hete vagy bezárkózva ebbe a szobába. Tavasz van!

- De…

- Semmi de! Addig nem hagylak békén, amíg nem jössz ki velem!

- Akkor úgy tűnik nincs más választásom!

Harry kelletlenül a botja után nyúlt, de Ginny elkapta a kezét.

- Most nem lesz rá szükséged! Majd én vezetlek!

Így is lett. Harry a nőbe karolt és így indultak el lefelé. A lépcsők miatt egy kicsit sokáig tartott mire leértek a földszintre. Lent aztán balra fordultak és jó egy percig mentek, mire elérték a hátsó kertre nyíló ajtót. Kint valóban csodálatos idő volt. Harry érezte, amint az arcát melengetik a napsugarak, hallotta, ahogy a madarak csiripelnek és érezte a virágok csodálatos illatát. Nagyon sajnálta, hogy nem láthatta mindezt. Végül elérték a kerti padot és leültek. Harry egy pár percig csak gyönyörködött a tavasz hangjaiban, majd meghallotta, amint valami megzörren mellette.

- Mi van nálad, Ginny?

- Csak a Reggeli Próféta.

- És mit írnak benne?

- Semmi érdekeset.

- Ginny! Úgyis tudom, hogy írnak valamit rólam, ne is próbáld titkolni! Hidd el, nem leszek tőle lelki beteg, úgyhogy légyszi olvasd fel!

- De…

- Kérlek!

- Na jó!

"Harry Potter kálváriája folytatódik

A depresszió meggátolja a gyógyulást

Több mint egy hét telt el azóta, hogy Harry Potter, balesetét követően, elhagyta a kórházat. Mint azt mindannyian bizonyára jól tudják, Mr. Potter egy balul sikerült aurori akció során, olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy napokig élet és halál között lebegett, majd hetekig kómában volt és miután magához tért kiderült, hogy megvakult. Az aurorok vezetője, James Norrington így kommentálta az esetet:

„Szörnyű dolog ez, de sajnos nem tudjuk nem megtörténté tenni! Sajnos részben ez a mi hibánk, mivel nem készítettük föl eléggé aurorjainkat az akcióra! Még nem tudtam bocsánatot kérni Mr. Pottertől, mert nem találkoztam vele!”

Nos a gond éppen itt van! Mr. Potter még barátai számára is elérhetetlen és ez nagyon aggasztó tény. Harry egyik Szent Mungós gyógyítója szerint, ezek egyértelműen a depresszió jelei:

„Az ilyen esetekben elég gyakori viselkedés ez, és sajnos a legrosszabb is! Tehernek érzi magát, és úgy véli, már nincsen semmi sem, amiért érdemes élnie. Nem egy olyan esettel találkoztam, akik ezek után öngyilkosok lettek.”

„Szerencsére, Harrynek itt vagyunk mi! – nyilatkozta Harry legjobb barátja, Ronald Weasley. – Minket nem érdekel, hogy talán egy kicsit gorombább velünk, mert tudjuk, hogy csak azért ilyen, mert el van keseredve! Mi mellette állunk!”

Ez valóban szerencse! De vajon visszanyeri – e valaha Harry a látását? Erre nehéz a válasz. A gyógyítók úgy vélik, hogy Mr. Potter vaksága már nem csupán fiziológiai, hanem pszichés eredetű is. Ha ez tényleg igaz, akkor a depresszió csak hátráltatja a gyógyulást.

Szerkesztőségünkbe talán még sohasem érkezett ennyi levél, mint most. Mindenki Harry Potterért aggódik. Most egy pár sort idézünk olvasóink leveleiből:

„Szörnyű azt látni, hogy az a férfi, aki megszabadított minket a Sötét Nagyúrtól, most ilyen állapotban van!” – írja Elizabeth Keyran.

„Nem ezt érdemli! Neki mindannyiunknál nagyobb joga van a boldogsághoz!” – véli Nathan Dolos.

„Egész életében megpróbáltatásokon ment keresztül: rengeteg harcot kellett vívnia, sok embert elvesztett, akit szeretett és hatalmas áldozatokat kellett hoznia, hogy megmentsen minket. Tudtam, hogy az élet igazságtalan! De hogy ennyire?”

Christina Felton szavainál jobb végszót nem is találhattunk volna e szomorú hangulatú cikkünkhöz. Reméljük, hogy Harry Potter, a kis túlélő nemsokára újra a régi lesz!"

- Mondd csak, Ginny? Hányadik oldalon volt ez?

- Az elsőn!

- Értem.

- Kérlek, Harry! Ne kezdj el kiabálni! – kérte Ginny.

- Nem állt szándékomban! Végül is igazuk van!

- Igazuk van? Miben?

- Hogy tehernek érzem magam.

- Jaj, Harry!

- Őszintén! Mire jó egy vak ember? Az égvilágon semmire! Ha nem segítenél nekem, én is teljesen tehetetlen lennék!

- De én szívesen segítek! És különben is! Igenis értékes vagy!

- Értékes? Én? – kérdezte rezignáltan Harry.

- Igen! Egy rettentően nemes lelkű férfi vagy, Harry, akinek akkora szeretet van a szívében, hogy azt elmondani sem lehet. Még akkor is, ha ezt mostanában nem mutatod ki! És ezt mindenki tudja!

- De… én csak… olyan elveszettnek érzem magam! Te nem tudod, milyen rossz állandóan sötétségben élni! Folyton úgy érzem, hogy teljesen egyedül vagyok a világon!

- Erre van megoldás! A barátaid!

Ginny váratlanul megölelte Harryt és a férfi teljes odaadással simult a karjaiba. Annyira, de annyira jó érzés volt. Végre nem érezte magát egyedül. Percekig nem szakadtak el. Harry hetek óta először, végre boldognak érezte magát.

Harry egyre több időt töltött barátai társaságában. Már nem zárkózott be a szobájába, hanem sokat időzött a kertben, vagy a konyhában, miközben barátai egyre csak meséltek és meséltek. Azonban egy idő után Harrynek feltűnt, hogy Ginny egyre többet foglalkozik vele. Ez egyáltalán nem volt a férfi ellenére, de ugyanakkor lelkifurdalás is gyötörte, mert nem akarta, hogy Ginny minden idejét rá áldozza.

- Én örülök, hogy segíthetek! – mondta a nő már vagy századszor, mikor Harry újra felhozta a témát. – Különben sincs mostanában sok dolgom!

- De én nem akarom, hogy minden idődet velem töltsd! Úgy értem: biztos vannak dolgok, amit szívesebben csinálnál, mintsem egy vak embert ápolj!

- De hát mondtam, hogy szívesem teszem!

- Persze! Mert úgy érzed, tartozol nekem! De ez nem igaz! Nem tartozol semmivel!

- Megmentetted az életemet, Harry! Kötelességem ápolni téged!

- Dehogyis! Bevallom, örülök, ha mellettem vagy! De nem várom el, hogy ez töltse ki az egész életedet! Ne láncold le magad egy vak ember mellett! Te egy életerős, fiatal nő vagy! Éld a saját életed!

- Én már döntöttem – mondta határozottan Ginny. – Melletted maradok!

- De miért?

- Mert…

Nem derült ki, hogy Ginny mit akar mondani, mert ekkor kinyílt az ajtó és belépett Ron és Hermione. Harry most kivételesen nem örült barátai érkezésének. Szerette volna hallani, mit mond Ginny, de mikor Ron és Hermione egy fél óra múlva távoztak, a nő már nem hozta fel újra a témát.

...Mindent holttestek borítottak. Harry végigrohant az élettelen emberek között és tekintetével a bűnöst kereste. Malfoy azonban nem volt sehol. Harry ekkor meglátta az égen a Sötét Jegyet. Pálcát rántott és futni kezdett. Pár perc múlva egy hatalmas tisztásra ért, aminek a közepén ott állt a vigyorgó Draco Malfoy. Körötte két test feküdt: egy férfi és egy nő. A férfinek égővörös, a nőnek pedig barna haja volt. Harryn bénultság vett erőt: Ron és Hermione.

- Mit tettél velük? – kérdezte rémülten a halálfalót.

- Megöltem őket! – válaszolta nevetve Malfoy. – Meg kellett halniuk, mert nem voltak hajlandóak elárulni, hogy hol élsz! Igen, Potter! Miattad haltak meg!

- NEEEM!

Harry újra futni kezdett. Elhagyta a tisztást és egy sötét erdőbe jutott. Rohant tovább. Többször is elesett, az ágak felsértették a bőrét, de ez őt nem érdekelte. Könnyei végigfolytak az arcán, a lelke haldoklott. Hirtelen fényességet látott maga előtt. Egy pillanatra megállt, majd újra futni kezdett. Ginny állt előtte, hófehér ruhában. Haján virágkoszorú volt, kezében pedig egy gyönyörű liliomcsokor pompázott. Varázslatosan szép volt.

- Végre itt vagy! – mondta mosolyogva. – A násznép már csak ránk vár!

- A násznép?

- Persze! Mindenki csak az ifjú párra vár.

Ginny a férfi felé nyújtotta a kezét, ekkor azonban a semmiből megjelent egy csuklyás alak és kimondta Ginnyre a halálos átkot. Harry halálra váltan rohant oda a nőhöz és térdre rogyott mellette. Finoman a karjaiba vette az élettelen teremtést. Már nem is próbálta meg elfojtani zokogását.

- Miért? – kérdezte a csuklyás alakot. – Miért kell mindenkinek meghalnia?

- Mert te sosem lehetsz boldog, Harry Potter! A boldogtalanság a sorsod! – válaszolta mély hangon a varázsló. – Avada Kedavra!

Harry nem tudott védekezni, mert nem volt nála a varázspálcája. A következő pillanatban ő is holtan zuhant a földre, de életének utolsó előtti pillanatában, Harry mégis boldog volt. Boldog, mert tudta, hogy annak a nőnek a karjaiban hal meg, akit a legjobban szeret az egész világon.

Harry felébredt az álomból. Remegés futott át a testén, de nem a holttestek miatt. Sok ilyen rémálma volt már és az idők folyamán megtanulta kezelni őket. De az az egy mondat nem ment ki a fejéből és ez volt az, ami nem hagyta nyugodni: „Mindenki csak az ifjú párra vár!”