Beköszöntött az április. Egyre többet sütött a nap, a csípős reggelek elmúltak és Harry egyre több időt töltött a kertben. Ginny minden egyes nap olvasott neki a Reggeli Prófétából – amiben legalább hetente egyszer írtak Harryről – és sokat nevettek Ludo Bumfolt tehetetlenségén. Ron és Hermione is gyakran látogatták, és barátai örömmel mesélték Harrynek, hogy összeköltöztek. Kingsley – akit pár nappal Harry balesete után engedtek ki a kórházból – és Mordon szinte mindennap eljöttek és szállították az aggasztó híreket a Minisztériumból. Az árulót még mindig nem találták meg és félő volt, hogy a halálfalók újabb támadást szerveznek. Harrynek nem volt többé ideje a saját gondjaival foglalkozni, mert mindig jött egy újabb hír, ami lefoglalta a gondolatait.

Április közepe felé Mr. Petersen látogatott el Harryhez. A férfi éppen akkor egyedül ült a konyhában és mikor megszólalt a csengő felugrott az asztaltól. Azonban elfelejtette, hogy mellette ott állt egy tálaló kocsi, amire Dobby helyezte el a sütőtök levet és a következő pillanatban átbucskázott rajta magával rántva a kancsót és a poharat. Harry hangosan káromkodott egyet majd megpróbált feltápászkodni a földről. Azonban a talárja beleakadt a kocsi kerekébe és ennek az lett az eredménye, hogy mikor megpróbált felállni, a kocsi is rázuhant.

- A fenébe ezzel az átkozott vaksággal! – kiáltotta.

- Merlin szent szakállára! Mi folyik itt? – hallatszott egy ismerős hang.

- Harry Potter, uram! Mi történt?

Valaki kiszabadította Harryt a kocsi alól, és talpra állította. Harry tovább szitkozódott, majd hirtelen észbekapott.

- Oh! Bocsásson meg Mr. Petersen!

- Honnan tudtad, hogy én vagyok?

- A hangjáról!

- Uram! Vegye le ezt a piszkos talárt! Dobby hoz majd egy másikat.

- Köszönöm!

Harry nagy nehezen visszabotorkált a székéhez és leült. Zavarta, hogy főnöke ilyen kellemetlen helyzetben találta.

- Bocsásson meg, az előbbi viselkedésemért, uram! De tudja, már nagyon elegem van abból, hogy a vakságom miatt még a legegyszerűbb mozdulatokat sem tudom megcsinálni.

- Semmi gond, Harry! Megértelek!

- Minek köszönhetem a látogatását?

- A segítségedre van szükségem.

- Az enyémre?

- Tanácsért jöttem. Malfoyról van szó! Tervez valamit.

- Már megint? Ezúttal mit eszelt ki?

- Meg akarja gyilkolni a mágiaügyi minisztert!

- Tessék? Mr. Weasleyt?

- Igen.

- Honnan veszik ezt?

- Ő maga közölte egy levélben. Azt írta készüljünk fel, mert nemsokára nem lesz miniszterünk.

- Ez nem lehet!

- Sajnos igen!

- Félreértett, uram! Malfoy nem Mr. Weasleyre pályázik! Ha így lenne, akkor nem közölné ezt nyíltan!

- Hogy érted?

- Malfoy sosem arról volt híres, hogy nyíltan elmondja, mire készül. Sejtéseket, azt ad, de sosem vallaná be, mire készül!

- De ha nem Arthur a célpont, akkor ki?

- Azt hiszem, mi!

- Mi?

- Az aurorok – magyarázta Harry. – Malfoy arra számít, hogy mindent meg fogunk tenni a miniszter védelme érdekében. Akár az életünket is áldoznánk a biztonságáért! Nehéz ezt mondani, de több ember többet ér, mint egy! Ha Malfoy félreállítja az aurorokat, akkor zöld utat kap! És onnantól kezdve már a mágiaügyi miniszter sem jelenthet akadályt!

- Úgy érted…

- Egyértelműen az abszolút hatalomra tör! Először az aurorok, majd a miniszter!

Súlyos szavak voltak ezek. Még maga Harry is nehezen tudta felfogni őket. Pedig minden jel arra mutatott, hogy Malfoy már annyira megerősödött, hogy hatalomra tör. Mikor Mr. Petersen megszólalt, Harry hallotta a hangjában bujkáló félelmet.

- Az a legrosszabb az egészben, hogy nem is tehetünk mást! Ha nem védjük a minisztert, akkor megöli és ezzel is eléri a célját. Legfeljebb egy kicsit később!

- Sajnos így van!

- És ezek után még azt merészeled kérni tőlem, hogy fogadjam el a felmondásodat? Most derült ki, mennyire pótolhatatlan vagy!

- Uram…

- Ne is mondj semmit, Harry! Holnap várlak a Minisztériumban! Nincs ellentmondás! Ha kell, felveszek melléd egy titkárnőt, de akkor is dolgozni fogsz!

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet!

- Harry! Nagyon komoly a helyzet! Szükségünk van rád!

Újra nyílt az ajtó és egy pillanattal később Dobby hangja hallatszott:

- Itt a talárja, Harry Potter!

- Holnap a titkárnőd és Mordon érted jönnek! Számítok rád!

Harry hallotta, amint Petersen feláll a székből. Ő is ugyanígy tett. Az idős auror megveregette a férfi vállát.

- Hidd csak el, hogy vakon is nagyon sokat érsz!

Harry egy jó pár másodpercig tapogatózott, mire megtalálta főnöke vállát, de amikor megtalálta, hálásan megszorította.

- Köszönöm!

Így maradtak néhány másodpercig, majd Petersen elengedte Harryt.

- Nem kell kikísérned, Dobby! Inkább maradj az uraddal és készítsd fel lélekben a holnapi napra!

Harry nem aludt aznap éjjel. Újra dolgoznia kell! Ez villámcsapásként érte. Nem érezte felkészültnek magát egy ilyen változásra. És azt sem tudta elképzelni, hogy mi hasznára válhat Mr. Petersennek? Elvégre olvasni, írni nem tudott, segítség nélkül még az ajtóig sem találna el. Titkárnő. Még ez is! Harry megalázónak érezte, hogy lépten, nyomon kísérgetni fogják, és egy ismeretlentől fog függni. Ráadásul emberek közé kell mennie, amit egyáltalán nem akart. Mindenki újjal mutogatna, vagy sajnálkozóan nézne rá, és Harry büszkesége ezt nem engedte meg. Azon gondolkodott, hogy reggel megmondja Mordonnak, hogy mégsem megy be dolgozni, de ekkor eszébe jutott Mr. Petersen mondata: „Szükségünk van rád!” Végül úgy határozott, tesz egy próbát és legyőzi a büszkeségét. Oldalra fordult és megpróbált elaludni, de ekkor valaki finoman megrázta a vállát.

- Harry Potternek fel kell kelnie! – hallatszott Dobby hangja. – Készülődnie kell! Ma munkába megy!

- Jól van, Dobby! Kelek már!

- Dobby segít önnek felöltözni, utána pedig főz önnek egy jó erős kávét! Dobby látja, hogy Harry Potter nem sokat aludt az éjjel!

- Köszönöm, Dobby!

Harrynek nehezére esett újra belebújnia az aurori talárjába. Eszébe jutott róla annak a borzalmas éjszakának minden egyes perce, és amikor feltűzte a rangját jelző kitűzőjét – ami hat rövid, függőleges csíkból állt – azt gondolta, nem méltó rá.

Dobby valóban betartotta a szavát, és olyan erős kávét főzött Harrynek, hogy a férfinak tejet kellett bele kérnie, hogy meg tudja inni. Éppen az utolsó kortyot nyelte le, mikor megszólalt az ajtócsengő.

- Dobby megy és kinyitja az ajtót!

- Remek! – morogta Harry. – Most megismerem a titkárnőmet, aki biztos nagyon fog örülni, hogy egy vak ember kívánságait kell lesnie!

Nyílt a konyhaajtó és emberek léptek be rajta. A bicegéséről felismerte Mordont, de a nő olyan halkan lépkedett, hogy ha Harrynek nem élesedett volna a hallása az utóbbi időben, nem is hallotta volna.

- Szervusz, Harry! Örülök, hogy látlak!

- Én szintúgy! Bemutatnád a hölgyet?

- Miből gondolod, hogy jött velem valaki?

- Hallottam, Rémszem! Bár ami igaz, az igaz! Elég csöndesen jött be!

- Ez érdekes! Eddig mindig sikerült meglepnem téged! – hallatszott az ismerős női hang.

- Ginny? – kérdezte döbbenten Harry. – Mit keresel te itt?

- Én leszek a titkárnőd!

- Te?!

- Aha! Mr. Petersen engem kért meg, mert nem akarta, hogy egy idegen kerüljön melléd. Én pedig…

- Örömmel vállaltad – fejezte be helyette Harry. – Én meg örülök, hogy örömmel vállaltad! – tette hozzá mosolyogva.

Harry szinte látta, amint Ginny elpirul. A beálló csendet végül Mordon törte meg.

- Ginny kapott az irodádban egy asztalt és mindig melletted lesz. Jegyzetelni fog helyetted, és ha jelentést kell írnod, neki diktálod le a szöveget. Ezenfelül, ideköltözik a Grimmauld térre, ha itt is segítségre lenne szükséged. Van vendégszobád, vagy tévedek?

- Nem is kevés!

- Akkor ezt megbeszéltük! Indulhatunk?

- Hogyan utazunk? – kérdezte Harry miközben felállt a székből.

- Hát! A hoppanálás nem biztonságos az állapotodban, ezért hopp – porral megyünk – válaszolta Ginny és segített Harrynek a kandallóhoz sétálni.

Sistergés hallatszott és a következő pillanatban Harry arcát megcsapta a meleg. Valaki elsétált mellette.

- Én megyek először! – recsegte Mordon. – Utánam jön Harry, majd Ginny. Világos?

- Hát persze, Rémszem! – sóhajtotta Ginny és Harry biztosra vette, hogy a nő mosolyog.

- A Mágiaügyi Minisztérium!

- Most te jössz Harry!

- Ma nem lesz sok dolgod, Dobby! Takaríts ki és utána szabad vagy! Majd küldök egy értesítőt, hogy mikor érkezem!

- Köszönöm, Harry Potter! Dobby előkészíti a kisasszony szobáját és készít majd finom vacsorát! Jó munkát, uram!

- Kösz Dobby!

A férfi belépett a tűzbe. Kissé kellemetlennek érezte ezt a helyzetet, elszokott már tőle. Végül erőt vett magán.

- A Mágiaügyi Minisztérium! – mondta és a következő pillanatban már forogni is kezdett körbe – körbe.

Mikor Harry botorkálva kilépett a tűzből, rögtön észrevette, hogy síri csend veszi körül. Tapogatózni kezdett Mordon után, végül megunta.

- Rémszem, hol vagy?

- Itt vagyok, Harry! – hallatszott a háta mögül Ginny hangja. – Gyere, fogd meg a kezem és menjünk!

Harry belekarolt a nőbe és elindultak. Harrynek még mindig gyanús volt a csend, ezért megkérdezte:

- Ginny! Hol vagyunk?

- Hát a csarnokban!

- Miért van ilyen nagy csönd?

Nem jött válasz, de Harrynek már nem is volt szüksége rá.

- Tele van a csarnok, igaz? – kérdezte hangosan. – Csak mindenki engem bámul. Ne zavartassák magukat! Csak dolgozni jöttem be.

Megindult a sustorgás és Harryben felizzott a düh. Azt gondolta, félre tudja tenni a büszkeségét, de tévedett. Annyira megalázottnak érezte magát, hogy legszívesebben elmenekült volna mindenki elől: a biztonságot nyújtó Grimmauld téri házba, az Elefántcsont tornyába. Megszaporázta a lépteit és Ginnynek szinte rohannia kellett mellette. A liftet könnyen megtalálták, hiszen az idők során ezt az utat Harry kívülről megtanulta. Mikor becsukódott az ajtó, Ginny megszólalt.

- Jól vagy, Harry?

- Persze! Csak úgy éreztem, mintha egy állatkertben mutogatnának! – válaszolta dühösen. – Mégis szerinted hogy kéne éreznem magam? Ugrálnom kéne a boldogságtól, hogy mindenki szeme láttára kell bemutatnom a bénaságomat? Ez olyan megalázó! Nekem nem kell senki sajnálata!

- Légy szíves, Harry, ne beszélj velem így! Nem hiszem, hogy ezt érdemlem!

- Kérlek, bocsáss meg! – Harry most már szégyellte magát. – Nem akartalak megbántani!

- Semmi gond! El tudom képzelni, min mehetsz most keresztül!

Szerencsére nem sok időbe tellett, mire elérték Harry irodáját. Ott aztán Ginny magukra zárta az ajtót és az asztalhoz vezette Harryt.

- Inkább állnék egy kicsit!

- Ahogy gondolod!

- Ginny…

- Hm?

- Örülök, hogy te vagy mellettem!

- Ez a legszebb köszönet, amit valaha hallottam! – mondta a nő és megölelte Harryt.

A férfi azonban már nem érte be ennyivel. Felemelte a nő fejét és megsimogatta az arcát.

- És, ha tudok szebb köszönetet is?

- Mire gondolsz? – suttogta Ginny.

- Erre!

Harry előrehajtotta a fejét és megcsókolta Ginnyt. Maga sem tudta, hogyan találta meg elsőre a nő ajkait, de ez most nem is érdekelte. Egyre jobban mélyítette a csókot, és amikor Ginny visszacsókolta, a lelke szárnyalni tudott volna. Szorosan magához ölelte a nőt, aki a férfi nyaka köré fonta a karjait. Percekig csókolták egymást, majd mikor ajkaik szétváltak, Ginny Harry vállára hajtotta a fejét és így álldogáltak tovább.

Végre eljött a pillanat! Húzhattam volna tovább is a dolgokat, de úgy gondolom, hogy az első csók itt van tökéletes helyen! Pusszantás mindenkinek!

Ja! És a következő fejezetcímet köszönöm Dan Brown-nak és a remek könyvének! Jó olvasást mindenkinek!