|
3. fejezet: Rád néz egy gyáva, zöld szemű gyermek...
Itt van az új és egyben befejező rész. Ez a rész szerintem a legromantikusabb :). Most kiderül mi sül ki Harry és Ginny sületlenségéből. Jó olvasást és szeretnék legalább egy uccsó kritikát kapni:)
Rád néz egy gyáva, zöld szemű gyermek…
(Harry)
Fejemben csak úgy cikáznak a gondolatok, miközben csúszok le a korláton (tudni illik, eddig ezt az egyetlen lehetséges módszert találtam, hogy bejussak a lányhálóba). Hogy hagyhattam csak úgy ott? Ez olyan izén jön ki, ezzel, ha lehet valószínű még jobban elrontottam az egészet. „Király!” Dühösen dobbantva ugrok le a földre, erre természetesen az egész klubhelység fölfigyel. Parvati és Lavander kapásból sugdolózni kezdenek, biztos valami szaftos pletykát sejtenek az egész mögött.
Ha-ha! Ez most nem jött be! Kivéve, ha halál izgi dolognak számít az, hogy egy fiú meg egy lány tíz percig vagy tovább bambul maga elé egy szobában. Szerintem, nem számít annak. Sőt dög unalmas és jelen esetben kínos tevékenység. Egy szóval: gáz! Így is érzem magam, hogy lehettem ekkora ekkora… barom! Kész, vége, ennyi. Nem tudok mit csinálni. Dehogynem! Szólal meg ismét a drágalátos hangocskám, a fejemben. Nyugi nem vagyok őrült! (A többi hang is ezt mondja) Na, jó tényleg nem beszélek illetve gondolok hülyeségeket. Tehát, akkor mit is tehetek azon kívül, hogy lehúzom magam a budin? Semmit…
De, de, DE! KUSS! Ha már ilyen okos vagy megmondanád, hogy mit? Vers… Ááá, tényleg! Hogy én mekkora hülye vagyok! (A hang ha lenne teste buzgón bólogatna, de nincs neki, úgyhogy szívta. Whehehe!) Akkor go! Verset írni! (Ez még mindig jobb, mint egy kéttekercses doga Pitonnak!) Bár még életemben nem írtam, még egy rímpárt se, szerintem eléggé meg fogok szenvedni… De ha ez az ára, akkor ez az ára! Ginnyért mindent. Tompán hallom, hogy Ron kiabál felém, de csak satnyán intek egyet és a hálótermünkhöz veszem az irányt. Ott lezuttyanok egy székre, előveszek pennát, pergament és tintát, majd „írni” kezdek…
(Ginny)
Vá! Most már kezdek aggódni. Totál beszívtam. Mondhatni amennyire csak lehetett elcsesztem! Marhára okos vagy Ginevra Weasley! Csak gratulálhatsz magadnak. Dobok egyet magamon, s hánykolódni kezdek, nem bírom ki. Muszáj megmondanom neki. Azt’szem írok egy levelet. Igen ez jó ötlet. Biztos ezt akarom? Hát… igen. Nem tudok jobbat. Mély levegőt veszek, felsóhajtok, végül felülök és az íróasztalhoz botorkálok. Ott leülök a székemre pennát, tintát és papírt kapok elő, majd lázasan írni kezdek. Azaz inkább csak írni kezdenék, ugyanis fogalmam sincs mit biggyesszek az előttem heverő pergamenre. Na lássuk csak:
Drága Harry Nem ez nem jó, túl nyálas. Végül is fiúnak írok levelet nem? S Harry, nem buzi! Ö… ugye nem? Á, hét évesen értelmesebb voltam, mint most az tuti. Letépem a lap tetejét, s rágódok tovább az első soron. Akkor legyen kedves? Igen az lesz. Tehát:
Kedves Harry! Huhú! Bulizunk! Már a megszólítás meg van! S most? Valld be neki! Monda a „bűbájos” kis hang. Persze! Hülyének nézel!? Aha Puff. Ez fájt. Igazán jól esett kösz. Na azt hiszem, kezdek bedilizni. De legalább már rájöttem, hogy mit fogok körmölni. Jé! Mit? Pszt! Mindjárt meglátod. Belemártom a pennát a tintába s írni kezdek.
Bocs, amiért olyan undok voltam veled. Nem tudom mi ütött belém. Egyébként mért mentél el? Haragszol? Ha igen akkor még egyszer bocsi. (Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen levelet fogok írni :))
Ui.: Légyszi válaszolj!
,,Kifordított” Ginny
Még egyszer átfutom a sorokat, majd összehajtom a levelet. Azzal elrobogok, a bagolyház felé. Oda érvén lihegve esek be az ajtón, egyenesen neki az előttem álló személynek. Fel emelem a fejem, hogy meg nézzem ki az, s elkerekedik a szemem…
(Harry)
Ááá! Kész! Durr! Belevertem a fejem az íróasztalba ez nekem nem megy. Hogy lehet, egyel talán verset írni? Segítség! De nem ismerek egyetlen költőt sem. Jó inkább nem nyávogok. Mit írjak köszönésnek? Drága? Kedves? Szép? Ginnym? Ginny? Á ezek hulla gázok. Inkább nem írok semmit csak a verset, hál istennek kábé a fele már kész van. Gyorsan előkaparom az összegyűrt pergamen halom alól, a kis fecnit, amire írtam.
Most veszem észre, hogy ismét rád nézek. Itt hagytam abba és most? Mi rímel erre?
Utánad vágyom, érzem.
Á, ez nem jó. Fuj még én is hányok tőle. Hát még akkor mit szólna hozzá, ő? Szerintem röhögve összetépné az egészet. Rögtön egy kitörlő bűbájt mormolok, s eltűnik a rossz sor. Gyerünk Harry! Törd fejed! Töröm én, töröm én. De semmi sem jut eszembe. Végül kibámulok az ablakon és nézem a csillagok ragyogását, amíg el nem takarja őket s a holdat, ekkor korom sötét lesz egyetlen fény forrás csak az asztalomon levő, lassan csonkig égő gyertya. (Vajon lesz még madár a bagoly házban?) Eszembe jut mennyire is hiányzik Ginny, hirtelen meg kordul a gyomrom rá kell döbbennem, hogy már jó ideje nem ettem semmit, éhes vagyok. Meg van! Az éhségem eszembe juttatta a következő sort. Szuper!
Rád néz egy gyáva, szeretetedre éhes,
Zöld szemű gyermek.
Innentől kezdve nem tudok megálljt parancsolni a kezemnek, csak ír, ír és ír. Egyszer csak ki esik a kezemből penna (valójában leteszem, de olyan kába vagyok ettől a „csodától” , hogy ezt se fogom fel), ránézek a lapra és örömmel veszem észre, hogy befejeztem a verset. Már ha ezt annak lehet nevezni. Átmásolom, egy rendes pergamenre s a bagolyház felé veszem az irányt.
Fáradtan lépek be, s azonnal egy iskolai bagoly után kezdek kutatni. Nem akarom Hedviget, küldeni mivel őt Ginny azonnal felismerné. Szerencsére, még (Vagy már? Mindegy.) van három bagoly az egyik rúdon. Hedvig nincs is bent, biztosan vadászik. Ropog a sok rágcsáló csontváz a lábam alatt, ahogy haladok a madarak felé. Rámutatok a nagy szürkére s magamhoz hívom, engedelmesen rászáll a karomra s nyújtja a lábát a küldeményért. Gyorsan rákötözöm a lábára a levelet, s oda suttogom neki, hogy:
- Vidd le Ginny Weasleynek! Minél hamarabb!
Amint ezt kimondtam szárnyra kap, s távolodó alakja elveszik az éjszakai égbolton. Felsóhajtok, kicsivel nyugodtabb lettem. Elindulok kifelé, mikor már az ajtónál vagyok valaki teljes erőből lihegve nekem rohan. Megtántorodok, de sikerül megkapaszkodnom az ajtófélfában így nem esek el. Megnézem, hogy ki is az s döbbenetemben, csak annyit tudok kinyögni:
- Hát te meg mit keresel itt?
(Ginny)
Széles izmos vállak, kócos fekete haj, kerek szemüveg, mögötte smaragdzöld szempár kíváncsian néz rám. Minden kétséget kizárólag Harry az. Látszik rajta, hogy eléggé furcsának találja a helyzetet. Végül nagy nehezen meg szólal:
- Hát te meg mit keresel itt? – őszintén szólva nem erre a kérdésre számítottam, de azért próbálok nyugodtan és normálisan válaszolni.
- Azt amit az emberek a bagolyházban szoktak, egy levelet szeretnék fel adni – gondolatban hozzá tettem, hogy „neked”, ezt hangosan természetesen nem mertem s nem is akartam kimondani. Erre ő mosolyogva hátrébb lép, s be enged, én vissza mosolygok s a baglyok felé, veszem az irányt. Aztán meg gondolom magam. Csak leülök az egyik ablak elé, nem érdekel, hogy tiszta kosz leszek.
- Mért nem küldted el? – szólal meg újra, egy pillanatra összerezzenek nem számítottam rá, hogy még itt van.
- Nem tudom, talán felesleges lenne, mert azt hiszem személyesen is oda tudnám adni az illetőnek – felelem.
- Aha, értem – mondja s lehuppan mellé a koszba.
- Egyébként te kinek írtál levelet? – kérdezem, mielőtt még megelőzne ezzel a kérdéssel.
- Pont ezt akartam én is kérdezni – nevet fel, de ugyan ebben a pillanatban el is komorul – nem biztos, hogy örülnél neki, ha elmondanám.
Mi? Van valaki az életében, sejthettem volna. Ó, én naiv kis liba!
- Ok, megértelek, akkor ne mondd el – sóhajtom beletörődötten. Furcsa módon, ezekre a szavakra elmosolyodik s vidám lesz. Mióta örül annak, hogy én szomorú vagyok? Nem értem mi ütött belé. Meggondolom magam, s mégis csak fel adom neki a levelet, úgy sincs veszteni valóm, a végeredményt már úgyis tudom. Odasétálok, azok egyik gyöngybagolyhoz s a lábára kötözöm a levelet. Elmondom neki a címzett nevét, de a lelkére kötöm, hogy repüljön egy kört, mielőtt kézbesíti. Úgy néz ki mintha megértette volna, így útjára engedem. Visszamegyek, majd lezuttyanok Harry mellé, ő csak rám néz, s nem szól semmit. Szótlanul ücsörgünk egymás mellet. Mikor már vagy tíz perc eltelt így, hatalmas szárnycsapásokkal, kér iskolai bagoly repül be az ablakon. Mindegyik lábán egy-egy levéllel. Várjunk csak itt valami nem stimmel? Kinek jött a másik levél, én Harrynek küldtem egyet az oké. De a másik? Kötve hiszem, hogy nekem hozta volna. Ezért hát igen ledöbbenek, mikor az egyik leszáll az ölembe. A másik Harry vállára telepszik le.
(Harry)
Itt ülök a trutyiban, vele édes kettesben. Rohadt romantikus mondhatom! De úgy néz ki ez őt, nem zavarja. Végül mégis csak föl adta a levelet, azóta teljes csönd van. Valami suhogást hallok, két sulis madár röppen be az ablakon, küldeményeket cipelve. Az egyik Ginnyé ez világos, a másik nagy valószínűséggel az enyém mivel, más ember nincs itt s tudtommal a baglyok nem leveleznek egymással (Elég vicces lenne). A nagy szürke leszáll Ginevra ölébe, (jesszus „kimondtam”a teljes nevét) míg egy kisseb az én vállamra repül. Kérdőn a mellettem elhelyezkedő lányra pillantok, de ő is elég tanácstalannak tűnik. Szét tárom a karom s elkezdem leoldozni a levelet. Mikor már a kezemben van, kinyitom s olvasni kezdem. Ez áll benne:
Bocs, amiért olyan undok voltam veled. Nem tudom mi ütött belém. Egyébként mért mentél el? Haragszol? Ha igen akkor még egyszer bocsi. (Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen levelet fogok írni :))
Ui.: Légyszi válaszolj!
,,Kifordított” Ginny
Azt hiszi, hogy haragszok rá? De kis buta! Fülig bele vagyok zúgva, hogy is lehetnék rá mérges? Mosolyogva össze hajtom, rá nézek. Ő még mindig a levelemet bújja. Egy könnycsepp indul végig az arcán, közelebb csúszok hozzá s óvatosan letörlöm. Erre ő föl néz, szintén elmosolyodik.
- Köszönöm, Harry! Ez nagyon szép volt – mondja, látom rajta, hogy meghatódott én meg belül csodálkozok, hogy sikerült szép verset írnom.
(Ginny)
Harry kérdőn néz rám ő, se érti a dolgot, végül széttárja, a karját s leszedi a levelet. Én is így teszek. Mikor már az ölemben fekszik a lap, eléggé meglepődök. Kézírás tutira Harryé, neki látok elolvasni. Egy verset írt. Nekem! Úgy örülök, hogy azt elmondani nem lehet, ráadásul meg is hatódok, így könny akaratom ellenére is kicsordul a szememből. Ő odébb kúszik, s letörli az arcomról. Erre mosolyogva felnézek, s látom, hogy ős is ugyan olyan boldog, mint én. Nagy nehezen megszólalok:
- Köszönöm, Harry! Ez nagyon szép volt – biztos látszik rajtam, mennyire megérintett ez az egész.
Automatikusan közeledek hozzá. Már csak pár centi van köztünk, ekkor ő még egy icipicit közelebb jön, s a távolság megszűnik. Csókban forrunk össze, majd óráknak tűnő percek múlva szét válunk.
- Szeretlek – suttogja.
- Én is – suttogom a szájának. Majd ajkaink ismét összeérnek…
A felkelő nap fénye, a bagolyház ablakain is beszűrődik, s ott egy csókolózó párra vetődött. A fiú haja, mint mindig kócos volt s égnek meredt, kedvesének haja vörösen lenget. A lány kezéből egy kissé már meggyűrődött levél hullott a földre. A papíron ez állt:
Ó, ha tudnád mit érzek!
Mi dübörög bennem, édes!
Mi az mitől rettegek, félek.
Csak két szó: szeretlek téged!
De nem tudod.
Fogalmad sincs róla,
Mert én balga,
Gyáva vagyok.
Milyen szépek is a szemeid,
Most veszem észre, hogy ismét rád nézek.
Rád néz egy gyáva, szeretetedre éhes,
Zöld szemű gyermek.
Érted elvéreznék,
Miattad szenvednék,
Neked mindent elmondanék,
Kizárólag benned bíznék.
Kimondom hát a bűvös két szót.
Neked adom a vétót.
Itt hát a vallomás:
Szeretlek téged!
Válaszodtól félek…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
