A ház nem volt túl nagy, s teljesen sötétnek és elhagyatottnak tűnt. Barátaival óvatosan közeledtek a hátsó ajtó felé, mely a kis kertre nyílt. Csend volt, a környék muglijai bezárkóztak otthonaikba, egy-egy ablak lehúzott sötétítőjén keresztül szűrődött ki csupán gyenge fény.

A három fiatal mágus pálcáikat készenlétben tartva haladtak az éjszakában, nem gyújtottak lángot a végén. Mikor odaértek az ajtóhoz, Harry elmotyogta magában a zárnyitó varázsigét, majd a résnyire nyitott ajtón belesett.

Bizonyára a szemből közeledő Lupin és Tonks is hasonlóan járt el.

Nem látott semmi nyugtalanítót, alighanem a félhomályos étkezőbe nyitottak. Belépett a helyiségbe, majd hátraintett barátainak, hogy nyugodtan kövessék. Az utolsónak érkező Ron zárta maguk után az ajtót.

Körbenéztek, s azonnal tudták, hogy Dawlish nem tévedett. Érezhetően nem egy dolog mágikus volt a házban. Egyik irányból sem hallottak zajt, így úgy gondolták, a többiek sem futottak össze halálfalókkal. Mordon a felsőszintet, Kingsley és Dawlish pedig a pincét kapták.

Harryék elindultak, hogy körbenézzenek. A bal oldali kisebb helyiség a konyha volt, majd jobbra az előszoba a gardróbbal, és az emeletre vezető lépcsővel. Tisztára, mint a Privet Drive, morogta magában Harry.

Majd hirtelen, mintha a semmiből tűnt volna elő egy férfi magas alakja jelent meg az előszobában. Hermione vette észre először, s kérdés nélkül támadott a talárosra. Ekkor azonban a hátuk mögül halk pukkanás hallatszott, s Harry azonnal megpördült. Miközben szembenézett az érkezővel, arra lett figyelmes, hogy immáron több helyütt is újabb hoppanálás zaja hallatszik. A fiú meglepődött mikor megpillantotta Harryt.

- Potter – sziszegte, miután pár pillanattal később felismerte. Nem is teketóriázott tovább. Pálcája felizzott, s átka már suhant is Harry felé. Ő azonban hárította, s az eltévedt sugár az előszobába pattant.

- Jól látod, Malfoy – felelte hasonló gyűlölettel a hangjában, és küldte is az összetett varázslatát.

Időközben a nappaliban is csata dúlhatott, az átszűrődő hangokból ítélve.

Harry azonban pillanatnyilag ellenfelével foglalkozott, aki egy pajzzsal védte viszonttámadását. Nem esett kétségbe. Pár apró mozdulattal ismételten összetetten támadott, hármat egymás után, nem hagyva időt a másiknak a reagálásra. Draco eltátotta a száját, látva a sok, felé suhanó fénycsóvát, s kettő kivételével sikeresen védte is. A kábítás és a hátráltatás azonban egyszerre érte. Hátrarepült, s fejét a falhoz csapta, ám addigra a kábításnak hála nem sok mindent érezhetett.

Lezuhant a földre, s nem mozdult. Tarkóján vékony vércsík folyt végig. Ekkor az előszoba felé kapták a fejüket, Mordon épp a nappaliba sietett, ahol többen is lehettek. Hermione ügyesen elbánt ellenfelével, aki megkötözve vergődött, mindhiába. Ron ráküldött egy Stuport, Harry pedig vissza se fordulva Malfoyt kötözte meg.

Már rég másra figyelt. Az imént általa védett átok egy csaknem embermagasságú képre csapódott a gardrób mellett. Közelebb sétált, de közben éberen figyelt.

- Nézzétek! – suttogta barátainak. – Az átka felfedett egy titkos járatot. Menjünk be! – azzal már lépett is a festmény mögött feltáruló folyosóra.

- Vagy inkább NE menjünk be! – morogta Ron, de már követte is barátját. Hermione zárta a sort, aki alig hogy belépett, eltűnt a lyuk, amin bemásztak, és a helyében tömör fal húzódott. Korom sötét volt, és semmit sem lehetett hallani az eddigi robajlásból, kiáltásokból. Mintha hirtelen megsüketültek volna.

- Mi a fene…! – kezdte Ron.

- Hát ezért nem hallotta őket Dawlish. – mondta a lány. Harry bólintott, s óvatosan beljebb indult.

- Csinálj valamit Hermione! – szólt rá a vörös hajú fiú, a bezárult falra utalva.

- Miért én?! – méltatlankodott.

- Mi, Harryvel értünk ahhoz, hogyan kell bajba kerülni. Te pedig ahhoz, hogyan kerüljünk ki belőle – érvelt a fiú.

Harry elmosolyodott, ám ekkor egy fénycsóva közeledett feléjük.

- Vigyázz! – kiáltotta, s arrébb ugrott az átok elől, elrántva Hermionet is.

Mivel nem sokat láttak, elküldtek egy-egy átkot, majd Harry úgy vélte az a legokosabb, ha megidézi kedvenc pajzsát. Barátai hasonlóan cselekedtek, majd most már Ron fényt gyújtott pálcája végén.

Ahogy haladtak előre, egy fekvő alakba botlottak. Alighanem valamelyikük átka célba talált. A férfi nem volt magánál, s a szemüveges fiú azt is biztosra vette, hogy korábban még nem találkozott vele.

- Harry, szerintem ne menjünk tovább – szólalt meg Hermione. – Nyugtalanít, hogy lezáródott a fal. Úgy gondolom, ez amiatt lehet, hogy három embert vártak még, s érzékelt minket. A kinti zajokból ítélve azonban biztos többen lehettek a halálfalók háromnál. Az egyikük riaszthatott még párat közülük. Márpedig akkor Lupinék bajban lehetnek.

Harry levette a tekintetét a férfiról, és visszafordult.

- Igazad lehet. Menjünk. Majd szólunk nekik, hogy ezt meg kell nézniük.

Megindultak visszafelé, mígnem az üres falhoz értek.

- Szerintetek? – torpant meg elsőként Ron.

- Ha kívülről felfedhette egy eltévedt átok, akkor belülről se működhet nagyon másként – morfondírozott Harry.

- Próbáljunk pár zárnyitást – bólintott rá Hermione. Az ötlet azonban nem vált be. Harry ideges lett. Aggódott a kint lévőkért, de az volt az érzése, hogy ezen a folyosón ők sincsenek nagyobb biztonságban.

- A fenébe!  - ütött a falra tehetetlenségében, mire azt vette észre, hogy azon átszaladt a keze, akár a levegőn. – Hoppá! – lepődött meg, majd előreindult. Akadálytalanul kijutott az előszobába. Azonnal megszűnt a némaság, erőteljes robajlások, és különféle színű fények felvillanása zavarta a nyugalmat.

Megvárta, míg barátai is kiértek, s már indult is a nappali felé. Hermione megtapogatta az időközben renoválódott festményt, s az ezúttal nem engedte át a kezét.

- Milye furcsa. Megint szilárddá vált.

Ezt azonban már csak fél füllel hallották a fiúk, akik időközben a ház belseje felé haladtak.

A lány gyorsan utánuk indult, s azt látták, hogy a még talpon lévő Lupin, Tonks és Mordon vagy hat halálfalóval küzd egyszerre. Egy pillanatra mind az érkezők felé kapták a tekintetüket, s ketten amint felismerték már fordultak is Harry felé. Az egyikük Dolohov volt, a másik a még életben lévő páros tagja, az idősebb Monstro.

A fiú azonnal beljebb lépett, és viszonozta a támadást. Időközben észrevette, hogy Kingsley és Dawlish a földön fekszenek eszméletlenül.

- Hermione, nézd meg őket! – kiáltott a lánynak, miközben Ron csatlakozott a küzdelemhez.

A lány gyorsan odaszaladt Shacklebolthoz, s pajzsot húzott maguk köré, míg vizsgálta a férfit. Monstro nem okozott túl sok problémát Harrynek, láthatóan csak a főben járó átkokat szerette használni, azzal azonban nem sok eredményt ért el, miután a fiú átkai eltalálták. Mielőtt dédelgethette volna törött lábát, a kábítás már meg is tette a hatását.

Dolohov azonban erős volt, de Harry nem bánta. Meg akart neki fizetni Elphias miatt. Pálcáik hihetetlen sebességgel mozogtak, akár egy kardvívásnak is beillett volna.

Hermione időközben kénytelen volt átszaladni Dawlish-hoz, Kingsley ugyanis nem volt túl jó állapotban, viszont az ő segítsége kevés volt ehhez. A fiatal aurorral hasonlóan járt el, mint az imént a sötét bőrű mágusnál. A férfit csupán a kábítás érte, így elmotyogta a stimulát, s az auror magához is tért.

Egy ideig kótyagosan nézett körbe, ám a látvány nem valószínű, hogy megnyugtatta volna.  Harrytől pár lépésre az előszobához közel Ron harcolt Rodolfus Lestrangel. A férfi vérfagyasztó mosollyal szemlélte ellenfelét. Tapasztaltabb és erősebb volt Ronnál, bár a fiú mindent bevetett, ami erejéből tellett.

Ekkor hangzott fel egy sikoly, s Tonks a karjához kapott, ami csúnyán megsérült. Mordon időközben legyőzte ellenfelét, s most egy pajzsot küldött a sérült nő felé, szinte egy időben a felesége sikolyára felfigyelt Lupinnal. Tonks egy gyors fintorral megköszönte a segítséget, de ekkor vette észre, hogy pálcája elrepült a közeléből. Tehetetlenül nézett körbe.

Hermione észrevette a helyzetét, és már indult is, hogy odaérjen, amíg kitart a két férfi védelme.

Harrynek mindeközben sikerült egy jól irányzott átokkal Dolohovot eltaszítania, aki vagy három métert repült hátrafelé, magával sodorva a kávézóasztalt. A férfi pont akkor ért földet, mikor Lestrange sikeresen lefegyverezte Ront. A fiú rémülten nézte ellenfele gonoszul rávillanó szemeit. Szinte ezzel egy időben az előszoba felől az idősebb Malfoy közeledett, s pálcáját a legközelebb álló vörös hajú fiúra szegezte, ugyan így tett az imént még Tonksal párbajozó halálfaló is. Hárman támadták egyszerre. Harry odakapta tekintetét, és megrémült. Nem halhat meg! Futott át az agyán ez az egyetlen gondolat.

- Ron!! – kiáltotta, de már mozdult is barátja felé. Mintha lelassult volna az idő az ő kedvéért, még mielőtt bármelyikük átka is eltalálhatta volna a dermedt, fegyvertelen fiút, Harry ott termett, és félrelökte a suhanó fénycsóvák útjából. Neki azonban már nem maradt ideje, hogy arrébb vetődjön, így azok mind őt érték. Az erejük felrepítette, majd a földre érkezve összeroskadt.

- NE!!!! – kiáltották többen is halálra váltan. Ebből azonban Harry már nem sokat érzékelt. Tudta, hogy az egyik átok a Sectumsempra volt, mert végighasította mellkasát, aztán elsötétült előtte a világ.

Egy pillanatra mintha mindannyian megálltak volna, s nézték mi történt a fiúval, majd Lupin kiáltása zendült.

- Ron! Hermione! Vigyétek Harryt! – arca halottsápadt volt. A fiú körül vértócsa gyülekezett. A szólítottak először fel sem fogták mit mondott. Dermedten nézték barátjukat. A halálfalók azonban nem vártak tovább. Újult erővel lendültek támadásba, s Remus ismét kiáltott.

- Siessetek!

Hermione eszmélt először. Odaszaladt Ronhoz, s lerántotta egy átok útjából, majd Harry mellé ugrottak, s megfogta a kezét a hoppanáláshoz. Az hideg volt, és élettelen.

Mire újra körülnéztek a főhadiszállás előtt álltak. Nem foglalkoztak vele, hogy esetleg megláthatták őket. Közös erővel felhurcolták az eszméletlen fiút a lépcsőn, majd amint beléptek, Ron elordította magát.

- Ginny! Hol vagy?! Siess!! Harry! – ennyire futotta, mert elcsuklott a hangja, ahogy barátjára nézett. Hermione remegő kézzel egy hordágyat varázsolt a fiú alá, s leeresztették rá.

- Ginny! – zokogott fel kétségbeesetten.

Ekkor végre Mrs. Weasley és lánya rohant ki a konyhából. Amint odaértek és megpillantotta szerelmét elsápadt és megingott. Ron kapta el, majd rászólt.

- Gyorsan! Csinálj valamit!

- Tudtam. Éreztem – hebegte a lány, és megkövülten meredt a fiúra.

Harry egyre sápadtabb lett, mellkasán a pulóverét átitatta szivárgó vére. Lába természetellenes szögben állt, akárcsak egyik karja. Halántékán vöröslő folt jelent meg, alighanem a földre érkezés okozta, miután az átkok felrepítették.

Mrs. Weasley teljesen ledermedt a hordágy mellett, s csak ennyit hajtogatott.

- Uram isten, uram isten… - bevillant előtte az egykori mumus képe, a halott Harryvel, s teljesen lebénította a félelem.

Ginny azonban végre összeszedte magát, és odaugrott a fiú mellé. Pálcáját a mellkasán lévő vágásra szegezte, majd hosszú varázsigét mormolt, mindaddig, míg a seb össze nem forrt. Aztán gyorsan felfelé intett, és a hordágy megindult a lépcső fölött lebegve. Ron és Hermione sietve követték, Mrs. Weasley késve eszmélt, de utánuk indult.

- Hány átok találta el, és melyikek? – kérdezte Ginny remegő hangon, ahogy beértek a kórterembe.

- Ne… nem tudom. – dadogta Hermione. – Há…három biztosan, de talán Malfoy kombinált varázslatot küldött. A a csonttörés… de… nem tudom! – zokogta.

Ginny közben már egy bájitalt meg is itatott Harryvel, amely pótolja, felgyorsítja a vérképzést. Túl sokat vesztett, gondolta kétségbeesetten. Ezután különféle vizsgálatokat végzett, tette a dolgát, szinte gépiesen. Folyamatosan fohászkodott, alig látott patakzó könnyeitől. Remegése miatt sokszor melléöntötte a gyógyitalokat.

Alig egy óra múlva megjelentek a többiek is, Mordon kivételével. A vágásokkal teli Lupin azonban megnyugtatta őket, hogy nincs semmi baja, csupán a foglyokat vitték kihallgatni, s Rémszem ott maradt. Mindezt azonban csak azután volt hajlandó elmondani, miután megkérdezte:

- Harry hogy van?

- Él – felelte tömören Mrs. Weasley, aki lesietett eléjük.

Ezután mindenki a gyengélkedőbe ment. Tonks meggyötört arccal lógatta sérült karját, Remus sok helyütt vérzett, Kingsley pedig még mindig eszméletlen volt. Dawlish törött lábát sín tartotta, úgy bicegett felfelé a lépcsőn.

Ront és Hermionet barátjuk ágya mellett találták, s úgy tűnt most mesélték a náluk is megviseltebb Ginnynek mi történt. Először nem is vették észre az érkező csoportot.

- Te nem láttál még senkit olyan gyorsan reagálni! Én meg csak ott álltam, és egyszerűen ledermedtem! – mondta Ron mérhetetlen önváddal a hangjában. – Ha nem ébred fel, én esküszöm…

- Mit!? – csattant fel Hermione könnyes szemmel. – Mit fogsz tenni?! Ne merészelj ezek után valami hülyeséget csinálni! Azzal nem hálálod meg amit tett!

Ron válaszolt volna, de ekkor észrevette az őket néző rendtagokat.

- Jól vagytok? – kérdezte. Lupin az egyik ágyhoz irányította Kingsleyt a pálcájával, majd a többiekkel együtt odalépett a súlyos állapotban lévő fiú ágya mellé.

- Harry? – kérdezte.

Ginny üres tekintettel fordult felé, hogy válaszoljon.

- Nem tudom – rázta a fejét tompa hangon. – Nem vagyok benne biztos, hogy… - de nem folytatta. Belenézett Remus kétségbeesett arcába, majd ennyit mondott.

- Kések átka – mutatott sebeire, s rövid keresgélés után egy főzetet nyomott a férfi kezébe. – Ezt idd meg!

Azután Shacklebolt ágyához sietett. Lupin nem tágított.

- Annyira súlyosak a sérülései? Nem tehetünk valamit érte?

Ginny megmerevedett, és farkasszemet nézett az aggódó férfivel.

- Úgy gondolod én nem tettem meg eddig mindent érte?! – kérdezte élesen.

Remus gyorsan megrázta a fejét: - Dehogy!

Ginny azonban már sírt.

- Rengeteg vért vesztett, a vágás súlyos sérüléseket okozott a szerveiben. Több törés és zúzódás, a fejét erős ütés érte, agyrázkódása van. Egyáltalán nincs magánál, és ki tudja mikor fog felébredni, - Mrs. Weasley nem bírta tovább hallgatni, kirohant a szobából – ha felébred egyáltalán. – zúdította rá a tényeket a sápadtan hallgató Lupinra, az utolsó megjegyzést már ő is csupán suttogta.

- Fel fog ébredni! – jelentette ki határozottan a férje mellett álló Tonks.

A feldúlt lány rámeredt, majd visszafordult Kingsleyhez. Remus nem szólt egy szót sem. Némán állt a gyengélkedő közepén.

A következő napokban sokan megfordultak a Grimmauld téri házban. Meglátogatták a sérülteket – Kingsley, Dawlish és Tonks is kezelésre szorult, - s azon tanakodtak, Harry egyáltalán eddig is hogyan élte túl.

Az ikrek szinte minden nap jöttek, mondván hiányzott már nekik az édesanyjuk főztje. Hagrid is befutott vagy kétszer, mikor ideje engedte, s sokáig ücsörgött szomorúan Harry ágya mellett. Végig ott is maradt volna, ha nincs az a „fontos feladata a Rendtől, amit még Dumbledore professzor bízott rá”.

Ron, Hermione és Ginny állandóan a kórteremben voltak. Ginny még éjszaka is ott aludt, már ha sikerült neki. Enni is csak nagyon ritkán és rövid időre ment el. Ronék is inkább fent ettek.

- Nem lesz ez így jó, Ginny – csóválta a fejét barátnője. – Teljesen le fogsz gyengülni – mondta, pedig ő maga sem volt sokkal jobb állapotban. Láthatóan ezt Ginny is észrevette, de azért nem gúnyolódott.

- Nem érted Hermione?! – kezdte keserűen. – Én világ életemben Harryt szerettem. Te tudod a legjobban, sosem akartam mást!

- Igen, tudom – bólintott a lány. – De te se felejtse el, hogy az egyik legjobb barátom, s ugyan annyi ideje ismerjük. Vagy gondolj Lupinra, aki mintha az apja lenne. De ennünk kell! Nem lesz baja, nem adhatjuk fel! Harry nagyon erős.

- Nem hallottátok a többieket? – szólt közbe Ron is. – Mind csodálkoznak hogy még él. Ő sem adja fel, harcol.

A lányok ránéztek a fiú komoly arcára, s látták milyen meggyőződéssel mondta az előző szavakat. Mint Tonks, mikor kijelentette, hogy fel fog ébredni. De annak már négy napja.

Harry gyakran hallotta barátai beszélgetését, de akár hogy erőlködött, nem tudta kinyitni a szemét és megszólalni, hogy megnyugtassa őket.

Időközben Mordon is visszajött, s tanácskozást tartottak az akkor esti eseményekről.

- Dolohov küldte Harry után a Sectumsemprat – recsegte. – Előszeretettel használta azt az átkot. Ha jól emlékszem, - nézett Hermionera – téged is ő sebzett meg vele.

A lány komoran rábólintott.

- Mi lett vele? – kérdezte azonnal Ron.

- Megöltem – nézett rá arcán elégedett kifejezéssel az auror.

A fiú sötét elégtétellel bólintott a szavaira.

- Egy szemétládával kevesebb.

- Az idősebb Malfoy elmenekült, de Dracot elkaptuk. Pontosabban nem tudom ki volt, de alapos munkát végzett – folytatta Rémszem.

- Harry volt – szólalt meg csendesen Hermione. – Az ő hárított átka fedte fel a titkos járatot, ahova bementünk, mielőtt csatlakoztunk volna hozzátok.

- Igen, a járat – mondta McGalagony, aki szintén ide érkezett, hogy megtudja mi történt, s meglátogassa Harryt. – Mit találtatok?

- Bűbájjal működött – mondta Lupin. – Kívülről csak halálfalók nyithatták, s érzékelte hányan mehetnek le, mert csak ötünket engedett be, miután Malfoyyal kinyittattuk. A fiú szerint hat emberre volt legutóbb beállítva, s meg is találtunk a folyosón egy ájult halálfalót – s itt Ronékra nézett.

- Igen, mi voltunk – mondta a fiú. – Hermione után lezárult. Tehát még ketten voltak bent. Malfoy is biztosan onnan jött ki, mikor hátba támadott az előszoba felől.

- Végül is hányat sikerült foglyul ejteni, és mit tudtatok meg? – fordult McGalagony Mordon felé.

- Hármat – recsegte. – Abból kettőt tudtunk kihallgatni – mind bólintottak. Tudták mi lett a harmadikkal. – A Veritaserum megtette a hatását. Akár csak Lupin legilimensi képességei – biccentett a férfi felé. – Számos akciójukról értesültünk, egyet már sikerült is meghiúsítani azzal, hogy odamentünk, egyet pedig tegnap. A többivel azonban bizonyára nem lesz szerencsénk, mert későbbre tervezték őket, s Lestrangek már értesíthették Voldemortot, aki kénytelen változtatni tervein. Bár most a Potterrel történtek miatt, kissé magabiztosabbak.

- Szerintem nem kockáztatja meg – szólt közbe Tonks. A megbeszélést a kórteremben tartották, hiszen hárman, pontosabban négyen, még mindig ott feküdtek.

- Egyetértek – mondta McGalagony. – Nem tudhatja mi történt Harryvel, hogy él e még.

- Ezt még mi sem tudjuk – jegyezte meg csendesen Ron barátja felé tekintve.

- Fel fog ébredni ne aggódj! – jelentette ki Tonks ugyan azzal az eltökéltséggel, mint első alkalommal. Egy ideig mindenki hallgatott, majd az igazgatónő folytatta.

- Tehát maradjunk annyiban, hogy a többi helyszínre nem megyünk oda, mert semmi nem zárja ki, hogy az már csapda lenne. Tudja, hogy ismerjük a terveit. Elégedjünk meg annyival, hogy kétszer így is keresztbehúztuk a számításait, és megszabadítottuk néhány emberétől. Most pedig – állt fel az idős boszorkány, - ne haragudjatok, de vissza kell mennem a Roxfortba. Ha bármi változás történik, azonnal szóljatok! – mutatott a még mindig eszméletlen Harryre.

Mrs. Weasley is felállt, hogy kikísérje, a többiek azonban csak elköszöntek, és maradtak. Harry és Tonks ágya között ültek, ahogy eddig is.

- Sokba került nekünk ez a pár ember – szólalt meg Mordon.

- Ne mondd ezt! – zengte a túlsó ágyról Kingsley mély hangján.

A többiek is csúnyán néztek rá, így Alastor gyorsan folytatta.

- Hogy lehet, hogy túlélte azokat az átkokat, Remus? Így egyesített hatással?

A férfi egy kicsit elgondolkodott, majd azt mondta:

- Harry mindig is sokkal erősebb volt, mint azt valaha is gondolta volna magáról. Gondolj bele, hányszor dacolt Voldemorttal. Már harmadikos korában meg tudtam neki tanítani a patrónus bűbájt, és azóta is az összetett, és érzelem alapú varázslatokat sajátítja el a legkönnyebben. Meggyőződésem, hogyha nem ezek a körülmények lennének, Voldemort már rég megkörnyékezte volna, hogy maga mellé állítsa. De Harryt, ezzel együtt soha, egy pillanatig nem érdekelte a fekete mágia. Egyszerűen, mert nem vágyik hatalomra. Gyűlöli, akárcsak egykor az apja.

Mordon hümmögött egyet.

- Hihetetlen gyorsan felmérte a helyzetet, mikor Ronra támadtak.

Tonks rábólintott.

- Igen. Én szinte még észre sem vettem, mikor ő már mozdult.

Ron kissé feszengett a helyén.

- Nem kellett volna ezt tennie.

Lupin ránézett.

- Tudod mennyire fél attól, hogy bárki is meghal a környezetében. Soha nem akadályozhatjuk meg benne, hogy ezt tegye. Kötelességének érzi, mert szeret titeket.

- Tudjátok, miután Piton jelentkezett, egyik este az ablakban állt, és gondolkodott – kezdte Ginny halkan, aki Harry kezét fogta ültében. – Azt mondta, minden miatta történik, s ő csak ezért van. Egy eszköz, ami azért született, hogy egyszer megkísérelje megölni Voldemortot – Lupin megmozdult hogy mondana valamit, de a lány folytatta. – Tudtam, hogy nem gondolja teljesen komolyan. Szomorú volt Elphias miatt.

 Azt mondta, mi valamiféle csodaként, hősként kezeljük, pedig mindig is sokkal jobban szeretett volna egy nyugodt, hétköznapi életet. De aztán láttam az arcán, hogy ezt sem gondolja komolyan, hiszen egy háborúban nem élhet nyugodtan, és ha van lehetősége véget vetni ennek, akkor nem bújhat el. Meg kell próbálnia. Ha nem ő lenne a Kiválasztott, akkor is harcolna.

Mindnyájan elhallgattak, s csak ültek csöndben, mintha erre a szavakra azt várnák, Harry ugorjon ki az ágyból, és ismét álljon bátran a végzete elé. A fiú azonban nem mozdult. Fekete haja borzas volt, mint mindig, arca azonban sápadt és kifejezéstelen.

- Fel fog ébredni! – ismételte makacsul Tonks.