- Hogy van? – kérdezte fáradtan Lupin, s lerogyott a székre. Mindenki napja Harry ágyánál végződött.

Egy hét telt el azóta, hogy Harryt elérték az átkok, s néhány Rendtagot kezdett elhagyni a remény. Dawlish már kikerült a kórteremből, a lábtörésén kívül nem esett különösebb baja. Tonks sérülése makacsabb volt, még mindig kötés díszelgett rajta, s Ginny valamiféle bájitalt itatott vele, hogy karjáról folyamatosan tűnjenek el az égési hegek és kelések.

Shacklebolt is kezdett jobban lenni, gyógyfőzetek kombinációjával egyre erősödött. Nagyrészt a biztonság kedvéért volt még bent.

Éppen Ronnal sakkozott, míg Hermione és Ginny Harry ágya mellett ültek, és beszélgettek. Hermione ölében Csámpás dorombolt, aki szórakozottan simogatta az állatot. Eltökélten itt töltötték az időt. Míg Harry fel nem ébred, mondogatták - ott akarunk lenni.

Estére szokás szerint csak Ginny maradt a kórteremben, beadta a napi gyógyító főzeteket, és leült az ágy melletti székre. Ilyenkor hosszan nézte a fiú arcát, figyelte hogyan emelkedik a mellkasa minden légvételénél. Egyedül ez mutatta, hogy még él. Mikor elég álmosnak vélte magát, lefeküdt a szomszédos ágyra, és aludt egy keveset.

Ezúttal a széken nyomta el az álom, Kingsley és Tonks már régen aludtak.

Reggel szokásához híven már korán ébredt, meglehetősen fáradtan, s rögtön érezte, kicsit elaludta a nyakát, és tagjai elgémberedtek.

Mikor végül felpillantott, éppen beletekintett egy kissé még zavart, de életteli zöld szempárba, akinek tulajdonosa őt nézte.

Szemei elkerekedtek, majd örömében felsikkantott.

- Harry! – kiáltotta, s sírva a fiú nyakába vetette magát. – Végre!

A két beteg felriadt kitörésére, és pislogva figyelték mi történt.

Tonks volt az első, akinek leesett.

- Tudtam! – kiáltotta boldogan.

Ginny felpattant, és az ajtóhoz rohant, feltépte és már a folyosón kiabált.

- Ron! Hermione! Remus! Gyertek gyorsan!

Harry felvonta a szemöldökét barátnője viselkedését látva, majd a két szobában lévő rendtaghoz fordult.

- Jól vagytok? – kérdezte halkan.

Kingsley zengő hangon felnevetett. Tonks pedig épp válaszolt volna, mikor az ajtón besietett a népes baráti társaság. Így a fiatal boszorkány már hozzájuk is intézte szavait.

- Megáll az eszem! Felébred ennyi idő után, és mit gondoltok mi volt az első kérdése?! „Jól vagytok?” – majd visszafordult a fiúhoz. – Mi remekül, Harry.

Ekkor ért az ágyhoz a boldog és megkönnyebbült Remus, s azonnal lehajolt megölelni a fiút.

- Hallom máris másért aggódsz – nevette a kissé hökkent Harry fülébe.

De amint a férfi elengedte, máris a zokogó Hermionet kapta a nyakába, majd mire nagy sokára elengedte, érkezett Mrs. Weasley. Végül a kicsit zavarban lévő Ron is odaállt, megölelte, és megkönnyebbülten rávigyorgott barátjára. Ekkor kinyílt az ajtó és a fáradt Mr. Weasley is befutott.

- Gondoltam, hogy mind itt lesztek – mondta, majd amint megpillantotta Harryt azon nyomban felderült. – Harry, édes fiam! De örülök hogy magadhoz tértél! – sietett oda az ágyhoz.

- Én is örülök nektek – mosolygott a társaságra a fiú, csak most tudott rendesen körbenézni.

Remus, Hermione, Ginny és Mrs. Weasley mosolygós, ám kissé aggódó arcát látta közvetlen maga mellett, Ron vidám, de némileg bűntudatos ábrázatát. Kicsit távolabb Mr. Weasley nevetett rá, azt pedig már korábban látta, hogy Tonks és Kingsley is a gyengélkedőn fekszik.

A férfin nem látott sérülést, a boszorkány karja pedig ugyan be volt kötve, ahogy vidáman az ágyán ücsörgött, egyébként egészségesnek tűnt.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Lupin.

- Jól vagyok – vágta rá reflexszerűen a fiú.

A férfi kissé elkomorult.

- Az igazat Harry, különben nem tudunk segíteni.

A fiú ránézett, majd megadóan felsóhajtott.

- Szétmegy a fejem – kezdte. – Alighanem csontforrasztót itattatok velem, mert hányingerem van az ízétől. Nem látok rendesen a szemüvegem nélkül, szúr mindenem, és baromira fáj a vállam meg a jobb lábam. Így hirtelen ennyi.

Mire újra felnézett, már csak aggódó, borús arcokat látott maga előtt, ahogy haladt a felsorolással.

- Ne hülyéskedj, Harry! – szólt rá szigorúan Ginny, és a fiú szemére illesztette a szemüvegét.

- Eszembe sincs – rázta meg enyhén a fejét, immár tisztán látva kedvesét.

- Nem lehet még mindig ennyi! – nézett rá a lány és hangjából aggodalom csendült.

- Akkor minek kérdeztél? – ült fel egy kissé, de azonnal megbánta. Éles fájdalom hasított bele a bordái környékén. Önkéntelenül odakapott, és elfintorodott.

- Mi történt?! – kérdezték többen is, miközben Ginny felugrott az ágy széléről.

- Kihagytam az oldalam a felsorolásból – szűrte a fogai közt Harry.

- Mit mondtatok, hány átokkal találtak el? – fordult meg azonnal a lány a többiek felé.

- Nem tudjuk pontosan, talán néggyel – mondta kissé remegő hangon Hermione.

- Ugyan Ginny! – ügyeskedett Harry, hogy felüljön. Mrs. Weasley és Hermione rögtön odalépett, hogy segítsenek neki. – Ez már édes mindegy. Elég átok talált már el életemben. Ezek utóhatások. Most csak annyi a különbség, hogy több talált el egyszerre. Köszönöm – nézett barátjára és Mrs. Weasleyre, miután sikeresen felült.

- Na ne mond! – csattant fel a lány. – Szerintem meg annyi a különbség, hogy most majdnem belehaltál!

A fiú nem akart veszekedni, ezért inkább mást kérdezett.

- Meddig aludtam?

- Egy hétig – válaszolt Lupin. Harry pedig felvonta szemöldökét. – Féltünk, hogy…

- De ez most nem lényeges! – vágott közbe Mrs. Weasley. – Nem vagy éhes, Harry drágám?

A fiú elmosolyodott.

- Nem, köszönöm Mrs. We… - majd megpillantotta az asszony bosszankodását, és így folytatta. – Molly. Azt hiszem egyelőre az is sikerélmény, hogy ülök.

- Nem kellett volna ezt csinálnod Harry! – szólalt meg komor határozottsággal Ron. – Harry felé tekintett, átható zöld szemeivel. – Majdnem meghaltál, ráadásul helyettem!

- Ron… - szólt rá halkan Hermione.

- Ugyan, Hermione! A közelébe sem jutottak az átkok, ha nem vagyok én… - de nem folytatta, csak legyintett, és visszafordult Harryhez. – Edzeni fogok, hogy jobb legyek, mert a bénaságom akár mindkettőnk életébe is kerülhetett volna!

A szobában lévők döbbenten meredtek a fiúra szavai után. Harry azonban figyelmesen nézte egy ideig, majd értőn bólintott.

- Pontosan így éreztem Sirius és Dumbledore halála után – most rá meredtek döbbenten. – Edzek veled, amint kikerülök innen.

Ron megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Tudtam, hogy te érteni fogod.

Mrs. Weasley ekkor hirtelen elsírta magát, ezzel elérve, hogy a jelenlévők ezúttal ő rá meredjenek. Most Harry is értetlenül csodálkozott.

- Hát már tényleg felnőttetek! – sírta az asszony.

Mostanra, hogy mindenki megnyugodott és megkönnyebbült, vidám társalgás vette kezdetét. Az utóbbi egy hét óta először, felszabadultan a szorongásból. Harryt érdekelték volna a hírek, s hogy mit tudtak meg a rendtagok, de tisztában volt vele, hogy ezzel korai lenne előhozakodnia.

Így csak mosolyogva figyelte barátait, a családját, és érezte, hogy egyre fáradtabb. Nagyon gyenge volt még, és valóban fájt mindene. Lassan elnyomta az álom, s még utoljára Lupin levette róla szemüvegét.

Estefelé ébredt megint, a csendből ítélve azonban későn lehetett már, félhomály volt a szobában. Ekkor valaki megmozdult mellette a széken, és egy puha kéz simított végig az arcán, majd szorosan megfogta az ágyon pihenő kezét.

- Ginny – suttogta, mikor megérezte a lány finom illatát és felé fordult, miután szabad jobb kezével a helyére illesztette szemüvegét. Nyitotta a száját:

- Alu… - de nem tudta elmondani, mert a lány hirtelen felé hajolt, és a szájára tapasztotta az ajkait. Hosszan, gyengéden csókolóztak, mígnem Harry úgy nem érezte, hogy menten elfogy az összes levegő a tüdejéből. Ginny kissé felemelte a fejét, de csak annyira, hogy egymás szemébe nézhessenek.

- Hiányoztam? – kérdezte Harry halvány mosollyal, majd elkomorodott a lány sápadtságát látva. – Aludnod kellene – fejezte be, amibe legelőször belekezdett.

Már reggel is feltűnt neki a lány nyúzott, fáradt, szinte fehér arca.

- Majd alszom – felelte Ginny. – Téged figyeltelek.

- Elég rosszul nézel ki – mondta aggódva a fiú.

Erre Ginny halkan, örömtelenül felnevetett.

- Te beszélsz?! – mondta. – És hogy hiányoztál e? Hát megnyugtathatlak, borzasztóan.

A fiú szomorúan nézett rá.

- Ginny, kérlek. Tudom, hogy mit akarsz mondani, de te is tudod, hogy én…

- Nagyon féltem, Harry – jelentette ki egyszerűen a lány. Majd kijavította magát. – Nagyon féltünk. Mindent megtettem, de nem lehettem benne biztos, hogy felébredsz e.

- Nem tehettem mást. Ha Ron meghalt volna,…vagy bármelyikük… - itt azonban csak megrázta a fejét, mintha a gondolatát is ki akarná űzni belőle.

- Te mindig meg akarsz menteni mindenkit, csak magadat nem!

- De Ginny! Hiszen épp ugyan olyanok vagyunk! Te is pont annyira féltesz minket, mint én titeket.

A lány felsóhajtott. Látszott hogy tudna mit mondani erre, de nem akart veszekedni.

- Nagyon szeretlek, Harry – hajolt ismét a fiú fölé. – Sosem akartam mást, csak téged. Szeretem a bátorságod, a szerénységed. Szeretem, hogy számíthatunk rád, a gyors észjárásodra, a lélekjelenlétedre. Szeretem örökké borzas fekete hajadat – azzal belesimított. – Az észbontóan, átható zöld szemedet – mire Harry elmosolyodott. – Szeretem a mosolyodat – érintette meg ujjaival a fiú száját. – Egyszóval mindazt, ami valójában te vagy.

Elmerültek egymás tekintetében. Harry már túljutott azon, hogy a lánnyal való kapcsolatában zavarba jöjjön érzéseitől, vagy ne legyen vele mindig teljesen őszinte. De Ginny nyílt szavai és szeretete, most megdöbbentették.

- Ha meghaltál volna… - súgta a lány, de Harry nem hagyta, hogy befejezze.

- Én is nagyon szeretlek Ginny. És talán nem tudom úgy megfogalmazni, mint ahogy az előbb te elmondtad, de nagyon fontos vagy nekem. Nem szerettem volna fájdalmat okozni neked. Sem a többieknek, de soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha Ron meghal, én pedig nem tettem semmit ellene. Mint ahogy Sirius halála is örökre az én hibám marad. Az ostobaságomé.

- Elhiheted nekem, Harry Potter, - intette szeretettel a lány – hogy van pár negatív jelző, amit rád mondhatnánk, de az ostobát semmiképp.

A fiú halkan felnevetett.

- Sorold!

Ginny ravaszkásan mosolygott.

- Nos: makacs, olykor önfejű és hirtelen haragú. Túl vonzó, ismert és népszerű – villant huncutul a szeme, s Harry ismét nevetett – Ami miatt csak barátnője féltékenykedhet.

Harry egy kissé arrébb csúszott az ágyban, és felemelte maga mellett a takarót.

- Gyere! – mondta.

A lánynak nem kellett kétszer mondani. Óvatosan lefeküdt a fiú mellé, nehogy fájdalmat okozzon neki. Harry megmosolyogta, s magához húzta, hogy megcsókolja. Ginny hozzásimult, és átölelték egymást.

- Ne haragudj, de sajnos még elég gyenge vagyok „ahhoz”. Jelenleg ennyire futja az erőmből – incselkedett a fiú, mire Ginny gyengén belecsípett a karjába.

Harry ismét megcsókolta, barátnője pedig elhelyezkedett a karjaiban a mellkasához bújva. Hosszú idő óta Ginny igazán jól aludt.

A következő napokban sokan megjelentek a kórteremben, hogy szót váltsanak a magához tért Harryvel. Természetesen az ikrek sem hiányozhattak, akik meséltek legújabb találmányaikról, és sajnálatukat fejezték ki, hogy ezek miatt nem tartottak velük. Merthogy akkor nem érhette volna Harryt semmi baj, természetesen.

Hagrid is megjelent egy rövid időre, jól megropogtatta a lábadozó fiú csontjait. Bár ahogy jobban elnézték, ő maga sem volt sokkal jobb állapotban, mint Harry.

Hamarosan tisztába jött a Rend eddig kihagyott ügyeivel, s barátai, - akik szinte minden idejüket nála töltötték - folyamatosan tájékoztatták és meséltek. Harry pedig egyre jobban lett, és erősödött.

- Ne dicsérjétek, így is hallott mindent – mosolygott Ginny.

- Tudjátok, elég furcsa volt – mondta egyik alkalommal. – Magamnál voltam, és mégsem. Legtöbbször hallottam, amit beszéltek – mosolygott huncutul, Ron pedig közbevágott. – Na tessék. Most még beképzeltebb lesz, mint eddig – vigyorgott.

- De bárhogy próbáltam nem ébredtem fel, nem tudtam megmozdulni – folytatta Harry. – Be voltam zárva.

- Borzalmas lehetett – mondta Hermione. – Ilyen lehet a mugliknál a kóma – majd egy kissé közelebb hajolt a fiúhoz, aki erre figyelmesen rátekintett. – Tudom hogy most már nem vagy olyan meggondolatlan és forrófejű, mint régebben voltál. Sokkal megfontoltabb lettél. És Remus már elfogadta, hogy felnőttél. Sajnálom, hogy mielőtt ez történt éppen veszekedtünk.

Harry rábólintott, természetesen értette, hogy Hermione mért mondja ezt.

- Én is így gondoltam. Bár abban teljesen igazad volt, hogy akkor sem maradtam volna, ha megkér rá. Utálok tétlenül ülni, és azt látni, hogy a barátaim kockára teszik az életüket, miközben én otthon ülök. Alig várom már, hogy kikerülhessek ebből az ágyból.

- Azért ne siettesd túlzottan – szólt szigorúan Ginny.

Tonks és Shacklebolt már elhagyhatta a kórtermet, így csak négyen voltak a szobában.

- Na persze! – horkantott Ron. – Téged hátsó szándékok is vezetnek.

A lány erre elvörösödött, de nem lehetett tudni, hogy zavarában vagy dühében. Harry és Hermione felnevetett.

- Addig is itt tudhatod magad mellett – fejezte be bátyja.

- És biztonságban – egészítette ki Ginny.

- Emlékeztek mikor még hatodikban, Dumbledore halála után megfogadtuk, hogy életünk során, ha bármelyikünknek szüksége lesz segítségre, a másik ott lesz, és megteszi, ami tőle telik? Hogy mindig számíthatunk egymásra?

Ron és Harry azonnal rábólintott.

- De még mennyire! – mondta a vörös fiú.

- És ha lehet, ezt mostanában még inkább így gondolom – szólt Harry is.

- Természetesen én is – mondta gyorsan Hermione. – Sőt rengeteget gondolkoztam rajta, hogyan lehetne ezt vészhelyzet esetén rögtön megtenni. És hát találtam is valamit – nézett barátaira. Ron egy kicsit furcsállóan tekintett rá, de Harryt láthatóan érdekelte a dolog. – Persze, ha ti is akarjátok.

Harry, Ginny rosszalló pillantásával kísérve, kiült az ágy szélére, a lány mellé, és Hermione felé fordult.

- Mindenképpen – mondta. – Hallgatlak.

- Pontosan mire gondoltál? – kérdezte Ron.

- Nos, gondolkoztam rajta, hogyan is értesíthetnénk egymást a leggyorsabban, és kérhetünk segítséget. Először arra jutottam, hogy megbűvölhetnénk valamilyen tárgyat, amiből mindegyikünknek lenne, de aztán letettem róla, mert elhagyhatjuk, vagy teszem azt, ha például dörzsöléssel működne, véletlenül is jelezhetnénk. Az utóbbi időben nem volt túl sok időm ezen gondolkodni, ráadásul együtt voltunk, de mióta Harryvel ez történt, sokat foglalkoztatott a dolog. Persze főleg a félelem motivált bármelyikőtök elvesztése miatt, s többször is előfordul, hogy külön megyünk valahová, vagy együtt, de szétválunk, hogy körülnézzünk meg hasonlók…

- Jaj, Hermione! A lényeget! – szólt közbe Ron türelmetlenül.

A lány bólintott, és folytatta. Barátai pedig figyelmesen hallgatták.

- Amit kitaláltam, az egy bonyolult bűbáj. Nagyjából olyan mint a Megszeghetetlen eskü, vagy a Fidelius. Elrejtjük a lelkünkben, hogy kit, esetünkben kiket szeretnénk akár életünkkel is megvédeni, s ha szüksége van rá, segítséget nyújtani neki. Nagyjából úgy működne a dolog, hogyha például nekem lenne szükségem rátok, csupán arra kell koncentrálnom, hogy segítsetek.

 Ekkor ezt ti éreznétek, s azt is tudnátok, hogy velem van baj. Így amennyiben oda akarnátok jutni, akárhol is lennék, csak rám kell gondolnotok, s a bűbáj a hoppanálással hozzám vezet. És akkor itt jön a Megszeghetetlen eskü rész. Ugyanis nagyon úgy fest, hogy ha elvégezzük a varázslatot, az bizony mindig működni fog. Mármint míg élünk.

Harry elgondolkodott.

- Ez egyáltalán nem jelent problémát, ha e miatt bizonytalankodtál, hogy nem mennék bele. Életed végéig számíthatsz rám – pillantott a lány szemébe, majd rövid időre a gondolataiba merült.

- Ki végezné el a bűbájt? – kérdezte Ginny.

- Ennél nincs szükségünk titokgazdához hasonló személyre, hiszen lényegében ez egy egymásnak tett ígéret.

- Tehát elég, ha a bajban erősen arra gondolok, hogy gyertek segíteni? – morfondírozott Ron.

- Pontosan – érkezett a felelet. – Csak azok fogják hallani, akiket e célból a lelkedbe rejtesz.

Harry megvakargatta az állát, majd tűnődve az ötletgazdára nézett.

- Tudod Hermione, még ennyi év után is meglepsz néha azzal, milyen okosan tudsz egyes problémákra megoldást találni – a lány kissé piros arccal elmosolyodott. Majd a fiú leengedte a kezét, és folytatta.

- Részemről benne vagyok. Jó ötletnek tartom, és nyugodtabb lennék, ha tudom, hogy azonnal a segítségetekre lehetek, ha kellek. Ráadásul még csak körülményes üzengetésre sem lenne szükség.

Ron azonnal rábólintott, majd szélesen elvigyorodott.

- Ugye tudjátok, hogy ez azt jelenti, örökre barátok maradunk?! – a többiek is vidáman elmosolyodtak. – Egy kicsit úgy érzem magam, mintha valamiféle vérszerződést kötnénk.

Hermione felvonta a vállát.

- Majdnem szerződés. Egy nagyon erős ígéret. Ezek szerint te is benne vagy?

A fiú komolyan kihúzta magát.

- Egyértelmű. A legjobb barátaim vagytok. Nem hagylak cserben titeket.

Hermione most barátnőjéhez fordult.

- Ginny?

A lány pislogott egyet.

- Én is? Mármint engem is bevennétek?

- Hát persze! – nézett rá Harry. – Akár mikor szükséged lenne rám, így rögtön szólhatsz.

- Jól gondold meg, mert mindig szükségem lesz rád! – nevetett Ginny, majd komolyan Hermionera nézett.

- Mindenképpen veletek vagyok. Csináljuk meg!

Izgatottan láttak neki, miután Hermione pontosan elmagyarázta miből is áll a dolog. Leültek körben mind a négyen.

- Ami nagyon fontos különbség az Aidera bűbáj – amit elvégezni készülünk – és a Megszeghetetlen eskü között, az, hogy az Aidera nem kötelez semmire. Ha hívtok, természetesen hallani fogom, de eldönthetem, hogy megyek e segíteni. A bűbáj csupán jelez, és segíti a bajbajutottakhoz való érkezést – mondta Hermione. A többiek figyelmesen hallgatták, majd a lány barátjához fordult.

- Nos, Harry. Leszel az első?

- Persze – válaszolta, és közelebb húzódott a lányhoz.

Hermione a fiú mellkasához szegezte a pálcáját, majd bólintott. A fiú ugyan így tett, és hozzáfogott, úgy ahogy megbeszélték.

- Megígérem, hogy a segítségedre leszek, ha kéred, s ez okból a lelkem mélyére rejtelek téged, és a felém irányuló segélykérő gondolataidat – mondta Harry határozottan.

- Megígérem, hogy hasonlóan segíteni foglak, ha szükséged lesz rám, ezért elrejtelek a lelkemben, hogy tudjam mikor szólítasz – mondta most a lány.

Ezzel kimondták a varázsigét, és pálcájuk erősen felfénylett, majd körülfonta őket egy aranyló szalaghoz hasonlatos fénysáv. Bevilágította őket egy másodpercre, azután szétfoszlott.

Harryék leengedték pálcájukat, s összenéztek.

- Sikerült? – kérdezte Ron.

- Próbáljuk ki – mondta Hermione.

Azzal koncentrált, és gondolatban barátja segítségét kérte.

Harry erre felkapta a fejét, és különös érzése támadt. Biztosra vette, hogy baj van, s tisztán érezte, hogy a lány szólította. De amint ránézett Hermionera, az érzés megszűnt, hiszen látta hogy biztonságban van. Vidáman elmosolyodott.

- De még mennyire hogy sikerült! – s gyorsan beszámolt róla mit tapasztalt az imént, azután Ginnyhez fordult.

Elismételték, amit az imént Hermioneval mondtak, majd miután megszűnt az aranyló fény, Ronnal is ígéretet tettek.

Ezután Hermione elvégezte Ginnyvel, és a vörösen szeplős Ronnal. Megvolt a kör.

Egymásra vigyorogtak, s különös érzés lett úrrá rajtuk. Összetartoznak. Ron elővarázsolt egy kis üdítőt, s felemelte a poharát.

- Az örök barátságra! És egymásra, hogy mind túléljük! – azzal koccintottak, s jóízűen elfogyasztották a hűvös italt.

- Természetesen nem kell minden alkalommal valamennyiünket riasztani, – szólalt meg Hermione. - hiszen arra vonatkozik, az érzi a segélykérést, akire koncentrálunk. Ha arra gondolunk csupán, hogy segítsetek, azt viszont mind hallani fogjuk.

- Értjük – bólintott Ginny. – Nagy hasznunkra lesz ez a varázslat. Bár… - és itt gyanakvóan Harryre nézett. – Ígérd meg Harry, hogy tényleg használni fogod.

- Hívni fogsz minket, ha kell – folytatta Hermione, akinek szintén megfordult a fejében, hogy a fiú azért hogy megvédje őket, nem fog segítséget kérni.

Harry egy kicsit fészkelődött.

- Ha nem feltétlen muszáj, nem sodornálak titeket is bajba – kezdte óvatosan. – Úgy értem, ha egyedül is boldogulok – folytatta gyorsan barátai arckifejezését látva. – Természetesen más esetben szólok majd, s ti is rögtön hívjatok!

A többiek sóhajtva a fejüket rázták.

- Harry, te sosem változol – mondta Hermione.

- Rendben. Védj meg minket – mondta Ginny fásultan. – Tudom, hogy úgy sem kényszeríthetjük rád. De amint úgy látod, hogy nem boldogulsz, azonnal kérj segítséget!

- Mivel nálad többet nem érhetünk el, ezzel én is egyetértek – nézett rá Ron is.

Harry erre elmosolyodott.

- Nagyszerű! Akkor meg is egyeztünk – majd készült rá hogy felálljon. – Most pedig… - de Ginny nem hagyta.

- Most pedig szépen visszafekszel az ágyba – nyomta vissza a kászálódó fiút.

- Ne már drágám! – nézett rá Harry esdeklőn. – Jól vagyok.

Ron és Hermione felnevettek, Ginny azonban rápirított.

- Csak ne drágámozz itt nekem, és hiába nézel így! – fordult el a fiútól, hogy elrejtse mosolyát, s indult a gyógyitalokért. – Nem képzeled, hogy ennyi idő után ki is engedlek!? Madam Pomfrey még felülni sem hagyott volna!

Harry csalódottan felsóhajtott.

- Túl szigorú vagy velem! Ennyi erővel Mrs. Weasleyvel is járhatnék – mondta gúnyolódva.

Erre már a lány sem bírta tovább, és elnevette magát visszafelé tartva az ágyhoz.

- Ezért most bosszúból ezt mind megitatom veled – tartotta Harry felé a gyógyszeres tálcát.

A fiú elsápadt.

- Borzalmas ízük van – panaszolta.

Ginny gonoszul elmosolyodott.

- Így vigyázz magadra legközelebb!

Harry vett egy mély lélegzetet, és lehajtotta az italokat. Közben erősen fintorgott.

Ron és Hermione már jó ideje nem tudták abbahagyni a nevetést, az eseményeket látva.

- Mondhatom, ti aztán könnyen vagytok! – mordult rájuk a fiú. – Töltsétek hasznosabban az időt! Nyomás gyakorolni!

- Máris – tisztelgett Ron, azzal Hermionet átkarolva, nevetve elhagyták a kórtermet.

Harry pedig visszahanyatlott a párnára, és magában füstölgött tovább. Nagyon szívesen tartott volna barátaival, már két hete be volt zárva a gyengélkedőbe, s kezdte nagyon rosszul viselni.

- Mikor mehetek ki? – kérdezte a körülötte tevékenykedő Ginnyt.

- Mostanában semmiképpen, Harry – fordult felé komolyan a lány. – A Sectumsempra és a többi átok erre épülő hatása megtette a magáét odabent.

A fiú elhúzta a száját, de nem válaszolt.

*Szerző:

 Latin: aide – segít, segíts.  aidera – megsegít.

Aide-toi, le ciel t’aidera! – Segíts magadon s Isten is megsegít.