Karácsony…Ez a szó mindeddig a szeretetet és a boldogságot jelképzete számomra. Mostanra azonban már semmiben sem vagyok biztos. Nehezen, de végül beismertem magamnak, hogy háború dúl a varázsvilágban. Ezek után pedig azt hiszem, teljességgel érthető, hogy nem vagyok boldog és nem tudom szeretni az egész világot.
Dumbledore halála után Harry is elhagyott, azért, hogy Voldemort csatlósainak ne legyen okuk bántani engem. Bár, az igazat megvallva, szerintem nekik nincs szükségük indokra. Ettől függetlenül persze elfogadtam szerelmem döntését, és amikor csak lehetett elkerültem Őt.
Nehezen ment, de végül azt is beláttam, hogy az én érzéseimnél és személyes boldogságomnál sokkal fontosabb dolgok is vannak.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette észre sem vettem, hogy valaki leült a mellettem lévő fotelba. Mikor felnéztem, alig mertem hinni a szememnek.
Nem is egy, hanem két személy volt ott. A bátyám Ron, és barátnője Hermione. Azt hiszem, kicsit felvidított a jelenlétük, bár egyelőre még nem szóltak hozzám. Nagyon régen beszéltem velük, jobban láttam, ha egyedül maradok a gondolataimmal. Harry volt az aki rosszul látta a dolgokat, nem Ő hozott volna bajt rám, hanem én őrá. Hiszen én mindenkire csak bajt hozok. Elsőben is halálos veszélybe sodortam szerelmemet és bátyámat, mikor lementem a Titkok Kamrájába.
Ez az én nagy bajom…És még az, hogy félek. Félek önmagamtól és félek másoktól is. Ostobák voltak, akik valaha hittek és bíztak bennem, nem ezt kellett volna tenniük, hiszen én…
Ám ekkor Hermione megtörte a csendet.
- Szia Ginny! – mondta. – Remélem nem zavarunk.
- Nem – feleltem. – Mondjad csak Hermione.
- Rendben. Nos, beszélnünk kellene – bökte ki rövid gondolkodás után.
- Sejtettem, hogy ezért vagy itt. De Ron? Ő még csak meg sem szólalt, nem is köszönt nekem, pedig a testvérem.
- Bocsáss meg Ginny, de nem csak neked nehéz. Dumbledore temetése óta hozzánk sem szólsz, teljesen magadba fordultál. A nyakadba kéne ugranom, vagy esetleg a lábad előtt könyörögni, hogy végre mond el mi bánt?
Először nem találtam szavakat. Mondjam el mi bánt? Ezek szerint van, akiknek ennyire nem egyértelmű mit érzek mostanában? Azt hittem, legalább Ron ismer valamennyire és lám, most kiderült, hogy fogalma sincs az érzéseimről.
- Te bocsáss meg nekem Ronald, amiért azt hittem, hogy testvérek vagyunk – mondtam végül.
- Miről beszélsz? – nézett rám értetlenül.
- Arról, hogy azt hittem, legalább Te tudod, vagy legalább sejted, hogy mit érzek. Figyeljetek, Ti is szeretitek Harryt, másképp, mint én, de szeretitek. És Ő titeket is eltolt magától, hogy ne soroljátok bajba. Tudnotok kéne, hogy mit érzek, és mit érez valószínűleg Harry is.
- Merlinre Ginny, miket beszélsz? – kérdezte Hermione. – Tény, hogy Harry elég önfejű mostanában, de ennyire nem vészes, rémeket látsz.
- Nem látok rémeket Hermione, Dumbledore temetése óta hozzám se szólt, és ha megfigyeléseim pontosak, veletek sem beszél túl sokat. Teljesen egyedül van, még karácsonykor is.
- Erről van szó hugi – mondta Ron. – A karácsonyról. Emlékszel mennyire szeretted régen? Mert én igen. Sőt, én arra is emlékszem, Harry milyen boldog szokott lenni ilyenkor. Elsőben, mikor felfedezte, hogy Ő is kapott ajándékot. Azt hiszem, ezek mind olyan pillanatok voltak, amiket sosem fogok elfelejteni.
- Ginny, nem bírjuk tovább nézni, hogy szenvedsz. – vette át a szót Hermione. – Hidd el, mindenkinek rossz most, de nem az a megoldás, hogy elbújunk a világ elől.
- Erre szeretnénk kérni téged is – szólt közbe Ron. -  Ne bujkáljál tovább.
- Inkább gyere el velünk a karácsonyi bálba. Egy óra múlva kezdődik – folytatta Hermione.
- Nem is tudom… - kezdtem óvatosan. – A karácsonyi bálon mindenki boldog szokott lenni, a diákok a tanárokkal együtt szoktak táncolni és hasonló dolgok. Én nem vagyok boldog, ráadásul táncolnom sincs kivel.
- Mi van, ha mégis? – mosolygott rám Hermione.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem.
- Mi van, ha lenne kivel táncolnod, mi van, ha valaki azért várja a mai estét, hogy felkérhessen téged?
- Kétlem, hogy van ilyen személy – feleltem.
- Ne legyél ilyen pesszimista hugi, téged szeret mind ki ismer.
- Tévedsz Ron. Ha így lenne, Voldemort nem állhatna közénk.
- Voldemort nagyon ért hozzá, hogyan álljon ellenségei közé. Ha Ő nem lenne, mint boldogok lennénk. Most viszont egyikünk sem igazán az.
- Lehet, hogy igazad van Hermione.
- Biztos, hogy igaza van Ginny, mert ezt egyszer Dumbledore mondta Harrynek.
- Mégpedig Pitonra vonatkoztatva – tette hozzá Hermione.
- Akkor még sincs igazad – ráztam meg a fejem. – Ha Piton nem árul el minket, nem tartanánk most itt. Közvetlenül, vagy közvetetten, de Ő tehet mindenről.
- Albus Dumbledore haláláig megbízott Pitonban, talán nem kellene elítélnünk a látottak miatt – mondta Hermione a szemembe nézve.
- Hermione, nem vagy normális, hogy még mindig ezt szajkózod, Piton áruló! – nézett Ron a lányra.
- Ne most vesszetek össze rajta – szóltam közbe. – Perselus Pitonról mindenkinek megvan a maga véleménye, de nem ez a lényeg. Valami bált emlegettetek…
- Ginny? – így Ron.
- Hogy mondtad? – kapta föl a fejét Hermione.
- Ne nézzetek így, Ti hívtatok. Elmegyek készülődni, fél óra múlva találkozzunk itt.
Aztán fölmentem a szobánkba, gyorsan lezuhanyoztam, megcsináltam a hajam és felvettem a dísztalárom. Nem voltam biztos abban, hogy helyes amit cselekszem, és abban sem, hogy jól fogom érezni magam, de nem törődtem vele.
Ron és Hermione szavai eszembe juttatták a múltat, és egy halvány reménysugarat véltem felfedezni az alagút végén.
Így hát a fél óra elteltével mosolyogva léptem oda Ronékhoz. Még akkor is mosolyogtam, mikor leértünk a Nagyteremhez. Az ajtó előtt megálltunk, barátaim nem árulták el miért.
Aztán pár perc múlva Harry lépett oda hozzánk fekete dísztalárjában.
- Szabad a Kisasszonyt? – kérdezte a szemembe nézve.
- Igen – feleltem boldogan, majd felé nyújtottam a karomat. Együtt léptünk be a Nagyterembe, és rögtön a táncparkett felé vettük az irányt. Kifulladásig táncoltunk. Mikor leültünk, Ő törte meg a csendet.
- Bocsáss meg nekem Ginny Weasley, ostoba voltam, mikor eltoltalak magamtól. Csak arra lennék kíváncsi, hogy mit jósolsz nekem. Van helyem a jövődben?
- Ó Harry…Felejtsük el a múltat és az ottani hibáinkat. – feleltem könnyes szemekkel.
- Szeretlek Ginny, boldog karácsonyt! – mondta Ő, majd megcsókolt. Sokáig el sem szakadtunk egymástól.
- Boldog karácsonyt Harry! – mondtam én is, mikor véget ért a csók.
- Csak ennyi? Te csak boldog karácsonyt kívánsz nekem? – kérdezte enyhe csalódottsággal a hangjában.
- Igen, csak ennyit mondok, több most nem megy. Meg aztán, a karácsony a szeretet ünnepe. Szerintem nincs szükség szavakra.
- Igazad van, úgyis tudom mit érzel – mondta, majd átöleltük egymást.