London egyik csendes utcájában, az egyik lakóházban Harry Potter álmosan nyújtózkodott ágyában, majd átfordult a másik oldalára. Ezt követően fülsiketítően megszólalt az éjjeliszekrényén az ébresztőóra.
– ’Nyád… - morogta Harry, és lecsapta az órát. Jóleső morgással feküdt vissza. Ám órája harci kiképzést kapott… tudta, nem szabad megállni. Éppen hagyta visszasétálni gazdáját az álmok mezsgyéjére, ismét megszólalt.
– Menj oda! – motyogta Harry a párnájába.
– Miért tartjuk meg ezt az órát? – szólalt meg mellette barátnője.
– Ginny, emlékeztetnélek rá, hogy apád adta… - mondta Harry. Felült, majd nagy nehezen kinyitotta szemét. Álmosan pislogott egyet-egyet, és kikászálódott az ágyból. Odament az ébresztőórához, és egyszerűen földhöz vágta. Az óra ripityára tört, de abban a pillanatban elkezdett sivalkodni: úgy tűnt, a megsemmisítés nem volt teljesen hatásos. Harry felemelte a lábát.
– Harry, nem ajánlanám… - szólalt meg Ginny az ágyból. Intő szava azonban későn érkezett. Szerelmes jólesően taposott bele az óraroncsokba, elfelejtve azt az icuripicuri kis bakit, hogy nem volt rajta cipő. Ergo, meztelen volt a talpa. Ergo, a csendes londoni utca már nem volt csendes.
Ginny fülére szorított kezekkel odarohant oda ordító kedveséhez.
– Nyugodj már meg, Harry, és ülj le! – mondta Ginny. Leültette Harry-t az ágyra – különben a padló már úgy nézett ki, mintha vérfürdőt rendeztek volna -.
– Valetudo! – mormogta a lány, pálcáját Harry lábára szegezve. A seb rögtön begyógyult, csak egy-két horzsolás emlékeztetett a balesetre.
– Hát ez a nap is nagyon jól indul… - morogta Harry.
– Ha nem akarsz, nem kell bemenned dolgozni… - ajánlotta Ginny, Harry azonban tagadólag megrázta fejét.
– Be kell mennem. Tudod, ott van az a fontos jelentés… a fenébe.
Ginny vállat vont, majd elment kezet mosni. Lezuhanyozott, aztán felöltözött, majd segített Harry-nek is, aki még a sebe miatt nyavalygott.
– Szedd össze magad! – mérgelődött Ginny. Lementek a földszintre, és megreggeliztek. Harry a sebére panaszkodva nem evett semmit. Ginny ismét vállat vont. Harry erősen bicegett a sebe miatt, de azért sikerült még időben elindulniuk. Ginny bezárta az ajtót, majd odasegítette szerelmét a kocsihoz. Ő vezetett. Hamarosan megérkeztek a Mágiaügyi Minisztériumba. Bepréselődtek a liftbe, beléptek a minisztériumba, és ellifteztek az aurori osztályhoz. Ginny végig támogatta Harry-t, és ezért sokan meg is bámulták őket. Az egyik saroknál elváltak, mert Harry-nek az igazgatói irodájába kellett mennie, Ginny-nek meg a Gyakorlati Ügyosztályhoz.
– Kösz, hogy segítettél nekem – mosolygott Harry kedvesére.
– Te is megtetted volna, nem? – mosolygott szintén Ginny.
– Hááát… - gondolkozott el Harry viccből, majd meglátva Ginny arckifejezését, elvigyorodott.
– Hát persze, te buta! – Azzal egy csókkal elbúcsúzott szerelmétől, és jobbra indult. Ginny is elmosolyodott, és balra indult. Harry, amint elvált Ginny-től, rosszkedvű lett. Minden nap ez történt vele, miután elváltak. Harry főleg irodában dolgozott, de nagyon féltette barátnőjét, hiszen sokkal veszélyesebb munkája volt: a Gyakorlati Ügyosztályt vezette: minden bevetésen ott volt. Harry ezért sokszor el is ment a csapattal vadászni a „rosszakra”, azzal álcázva aggódását, hogy unja a papírmunkákat. Ami igaz is volt…
Egyszóval, nem volt éppen virágos jókedve. És még ez a fránya láb is! Morogva köszönt vissza a ráköszönőknek, és tessék-lássék kezet rázott néhány emberrel. Ekkor azonban észrevette azt az embert, akiről tudta, hogy ha találkoznak, elrontja az egész napját. Igyekezett belépni egy oldalsó irodába, azonban a tömeg nem így akarta. Egyenesen szembe találta magát egy denevérszerű, hosszú, zsíros fekete hajú, fekete szemű, sápatag férfival.  
– Piton – morogta oda neki.
– Potter – morogta vissza a másik.
Harry egyetlen jót tudott elmondani Pitonnal közös kapcsolatukba: mégpedig azt, hogy a közvetlen felettese volt. Tudta, hogy Piton az ő posztjára pályázik, és élvezettel töltötték el azok a kis malőrök, amikkel félreérthetetlenül közölte, hogy Piton egy aljas kis giliszta, és ő, Harry pedig a Minisztérium egyik fő ágának a vezetője.
Éppen kikerülték volna egymást, mikor Piton észrevette, hogy Harry sántít.
– Á, Potter, csak nem érte valami baleset? – kérdezte mű-részvétteljes hangon, és elvigyorogta magát.
– Hát tudja, nehéz a vezetők élete, nemde?  - mosolygott Harry. – Vigyázzon magára, professzor úr. Nehogy valami baja essen itt nekem! – jajdult fel.
– Ne féljen, vigyázok – mondta hűvös dermedtséggel az auror. – De maga is vigyázzon. Nehogy valami újabb kis… baleset érje.
– Úgy lesz – biccentett szenteskedően Harry, és immár sokkal derűsebben tovább sétált a folyosón.

Harry éppen az íróasztala fölött görnyedt, és a hivatalos akták felett egy kis cetlire egy szívecskét rajzolgatott, amikor a szellőzőnyíláson keresztül egy kis, sárga papírrepülő-levél jelent meg irodájában.
Lejössz ebédelni? Ginny
Harry elmosolyodott. A fárasztó délelőtt után mindig szeretett együtt ebédelni Ginny-vel.
Naná! Indulok, édes.
A repülőt visszaküldte, felruházva extra bűbájokkal, hogy csak a címzett tudja elolvasni. Összepakolta az iratait, kilépett irodájából és gondosan bezárta. Kiragasztott egy cetlit: Nem vagyok itt! Hagyj üzenetet, de te ne, denevérkém!   
Vidáman galoppozott le a lépcsőn, kis híján elsodort egy öreg hölgyet, aki csigatempóban vánszorgott felfelé a harmadik és negyedik emelet között. Harry egy nagy ugrással megérkezett a földszintre – többen elnézően mosolyogtak rá. Hamarosan megérkezett a büféhez, ahol Ginny várta már.
– Szia! – vetett egy sugárzó mosolyt kedvesére a lány.
– Halihó! – vigyorgott a srác, és megcsókolta Ginny-t. – Mizujs?
- Nemsokára lesz egy nehezebb bevetés. Régi halálfalókat kell elfognunk… - mondta a lány, immár egyáltalán nem mosolyogva.
– Igen? – érdeklődött Harry. – Én is megyek, jó?
- Jó, az nagyon jó lesz – bólintott a lány. – Veled mi történt a hosszú délelőtt folyamán?
- Oh kérlek, semmi új… papírmunkát végeztem. Komolyan mondom, ha tudom, hogy ezt kell csinálnom, esküszöm hogy nem vállalom el ezt a szar állást – morogta Harry. – Különben meg találkoztam Pitonnal, még reggel.
– Igen? És mi történt? – kérdezte Ginny bujkáló mosollyal.  
– Elbeszélgettünk – válaszolta Harry. – Komolyan mondom, nem értem, miért hittek neki: szerintem még mindig Voldemortnak dolgozik.
– A halott Voldemortnak? – csendült fel egy fagyos hang a hátuk mögött. Egyszerre fordult meg a pár, és éppen Piton hüllőszerű képébe bámultak. Harry egy Aargh szerű hangot adott ki, és undorodva hajolt hátrébb.
– Piton, magának még nem mondták, hogy mosson fogat? – fintorgott, kezével legyezgetve a levegőt.
– Nos, ami azt illeti, mondták… - motyogta Piton kissé elgondolkozva.
– Várjunk csak! – gondolkozott el Harry is. – Lehet, hogy túl közel hajolt Voldemorthoz, és a nagyúr meghalt a bűztől?
- Könnyen lehet… - bólogatott Ginny.
– Nos, Pottika, szeretném ha leadná a jelentését… - mondta Piton.
– Hé! – pattant fel Harry. – Én vagyok a főnök, nem maga! Különben se beszéljen velem így…
- Tudom, hogy maga a főnök. Sajnos… - motyogta Piton. – de maga parancsolt rám, hogy vigyem el gyalog a jelentést.
– Ja, tényleg – vigyorgott Harry. – Akkor nem fogom hátráltatni a munkájában. Majd két óra múlva jöjjön fel az irodámba. Addig NE!
- Világos, mint a vakablak – mondta Piton.
– Ja és prfesszor úr. Szeretném, ha tisztelettudóbban viselkedne velem. Tudja, én vagyok a felettese.
– Köszönöm, hogy emlékeztetett… - morogta a férfi.
– És ez nem azt jelenti, hogy helyettem Miss Weasley-n tölthetné ki a dühét. Tudja ő nagyon közel áll hozzám.
– Fogja már be, felfogtam! – rivallt rá Piton Harry-re.
– Nos, köszönöm hogy ezt megosztotta velem. Mert tudja, nem hittem volna, hogy megérti. A viszontlátásra! – mondta Harry, és elhessegette Pitont. Ginny belekuncogott a poharába.
– Remek voltál! Csak az a baj, hogy a végén jelenteni fog téged a mágiaügyi minisztériumnak! – aggodalmaskodott a lány.
– Kinek? Kingsley–nek? Nem hiszem, hogy érdekelné a dolog! – vigyorgott Harry. – Na gyere!
Azzal kéz a kézben elindultak felfelé, hogy tovább éljék hétköznapjaikat, belemerüljenek a munkába, és hogy szívassák a mi drága, egyetlen, felejthetetlen Piton professzorunkat.