Harry arra ébredt a merengéséből, hogy valaki kétségbeesetten dörömböl az irodája ajtaján. Mikor kivágódott az ajtó, a hangokból ítélve több ember is berontott az irodába.

-         Harry! – kiáltotta Petersen. – Norrington összehívatta az aurori tanácsot. Azonnal jönnöd kell!

-         De hát a tanácsot nem hívták össze már több mint öt éve. Mi történt?

-         Én sem tudom, de valami nagyon nagy gáz van, mert Norrington baromira ideges.

Ez Harry baljáról jött és a következő pillanatban a férfi már érezte is, amint Ron belékarol, hogy segítsen neki felállni a székből.

-         Hol van Ginny? – kérdezte Harry.

-         Fogalmam sincs, haver! De az tuti, hogy most állatira kell sietnünk, mert különben elkésünk.

-         Norrington téged is meghívott a tanácsra? Az hogy lehet?

-         Egyre jobbakat kérdezel! A válaszom ugyanaz: halvány lila gőzöm sincs.

Ginny hatalmas fejfájásra ébredt. Mikor kinyitotta a szemét, először csak homályos foltokat látott, de aztán kezdett egyre tisztulni a kép.

Hirtelen eszébe jutottak az elmúlt néhány óra történései. Éppen Roxmorts utcáin sétált végig, amikor sikoltozásra lett figyelmes. Mivel a közelből hangzott, azonnal a hang irányába futott. Mikor befordult a szűk kis utcába, kiderült, hogy zsákutca. És ki várta a zsákutca végén? Hát nem Harry. Draco Malfoy, és még három halálfaló, akiket Ginny csak látásból ismert, vigyorogva néztek rá. Mind a négyen rá szegezték a pálcájukat. Mikor Ginny megpróbált hátrálni, két erős kar ragadta meg. Csapdába esett. Mielőtt a szúrós szagú kendőt a szája elé rakták, még hallotta Malfoy gúnyos hangját.

-         Tudod, Weasley! A túlzott segítőkészség néha ártalmas lehet!

Aztán már csak a szúrós szagra emlékezett és utána elsötétült minden.

Felült és rájött, hogy egy apró kamrában van, amiben épphogy csak kényelmesen elfér. A kamra egyik fala üvegből volt. Ginny felállt, hogy megpróbálja kitörni az üveget, de az túl erősnek bizonyult. Csalódottan lerogyott a kőre. Malfoy elrabolta és ide rakta be. De miért? Mire jó ez az egész? Ezzel csak magára haragítja az apját és Harryt. Ezzel csak bajt hoz magára.

Ginny ekkor vette észre, mi van az üveg másik oldalán. Elkerekedett a szeme. Te jóságos ég! Ez a szoba… Lehetetlen!

Hirtelen Ginny mindent megértett. Harryéket kezdettől fogva félrevezették. Hiszen pofon egyszerű volt az egész! Visszatekintve így már minden teljesen egyértelművé vált Ginny számára. Ha ez igaz, nemcsak ő van nagy veszélyben, de mindenki más is a jók oldaláról.

Apa, Ron… Harry… Harry…

És Ginny nem tudott kiszabadulni, hogy figyelmeztesse őket.

-         Ezt mondja még egyszer! – ordította Ron és felpattant a székből.

-         Miss. Weasleyt elrabolták – ismételte meg Norrington. A mindig magabiztos auror hangja, most halk volt és bizonytalan. – Igazán sajnálom, Mr. Weasley.

Harry dermedten ült a székben. Úgy érezte, hogy a körülötte lévő világ teljesen összeomlott. Távolról hallotta Ron dühös lépteit, Petersen talárjának susogását és a többi auror izgatott sustorgását, de nem igazán érdekelte semmi. Egyetlen egy szó visszhangzott a fejében: Ginny, Ginny, Ginny.

Sohasem gyűlölte még ennyire a vakságát. Ide van kötve a parancsnoksághoz, miközben a szerelmét lehet hogy épp most bántalmazzák brutálisan, vagy ami még rosszabb, lehet, hogy már nem is él. Ökölbe szorult a keze a nagy erőlködéstől, nehogy kimutassa a kétségbeesését.

-         Mit tegyünk? – kérdezte az egyik auror.

-         Természetesen megyünk és megmentjük! – jött Ron ingerült válasza.

-         És mégis mit javasol, hol kezdjük? – csattant fel Norrington. – Semmi információnk sincs az ön húga hollétéről. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy csak úgy itt hagyjuk a parancsnokságot és a keresésére induljunk.

-         Miket beszél?

-         Ron, nyugodj meg! – szólalt meg higgadtan Kingsley. – Mr. Norringtonnak igaza van. Ha most kiürülne a parancsnokság, azzal Malfoy elérné a célját, hiszen a miniszter védtelen lenne.

-         Apám vállalná ezt a kockázatot Ginnyért.

-         És Malfoy is pontosan ezt várja! – szólalt meg hirtelen Harry. Egyszerre megértette Malfoy logikáját. – Rájött, hogy tudunk arról, hogy áruló van közöttünk és ezért változtatott a tervén. Elrabolta a miniszter lányát. Ha nem teszünk semmit, megölik Ginnyt. De ha elindulunk megkeresni, nem tudjuk kellő védelem alá helyezni Mr. Weasleyt. Ki tudja, hogy ki az áruló? Az is lehet, hogy azok között lesz, akiket itt hagyunk, de az is lehet, hogy a kereső csoportban. Mindkét lehetőség, csak rossz következményekkel járhat.

-         Tehát bármit teszünk, veszítünk – mondta ki a szomorú tényeket Petersen és most már az ő lábai sem bírták tovább és leroskadt egy székbe.

-         Valamit mégiscsak tehetünk! – kiáltotta feldúltan valaki hátulról. – Olyan nincs, hogy nem tehetünk valamit!

-         Nekem egyszer egy nagyon bölcs ember azt mondta, hogy ha már mindenképp rossz döntést kell hoznunk, akkor a kisebbik rosszat válasszuk. – Harry nagyot sóhajtva Norrington irányába fordult. – Öné a döntés, parancsnok!

Norrington is nagyot sóhajtott, de azért mikor megszólalt hangjából nem lehetett kivenni semmilyen bizonytalanságot.

-         Maga és én itt maradunk a parancsnokságon, Mr. Potter, arra az esetre, ha az áruló, vagy Malfoy próbálkoznának. Mr. Petersen, Mr. Shackelbolt és Mr. Weasley pedig a felderítő csapattal tartanak és ügyelnek arra, hogy esetleg az áruló az ő csapatukban van. Roxmortsban történt az elrablás. Ott kezdjék a kutatást! A biztonság kedvéért csak akkor lépünk egymással kapcsolatba, ha feltétlenül szükséges! Világos voltam?

-         Igen, uram!

Mikor Harry Norrington oldalán végigsétált a parancsnokság folyosóján, furcsa érzés kerítette hatalmába. Mióta megvakult rengeteg érzéke kifinomult, köztük a legilimencia is. Érezte, hogy az áruló a közelben van, mivel nagyon erős hazugsághullámok ütötték meg. Azonban egy kis hang belül valamiért arra figyelmeztette, hogy ne szóljon Norringtonnak.

A parancsnok megkérte Harryt, várakozzon az irodájában, amíg ő beszél Mr. Weasleyvel a fejleményekről. Bekísérte a szobába és leültette az egyik fotelba, majd távozott.

Harry tudta, hogy késélen táncolnak. Azzal, hogy ennyi embert elküldtek Ginny keresésére, nagyon védtelenné tették a Minisztériumot. Ugyanakkor nem hagyhatták, hogy még egy ártatlan essen áldozatul a halálfalóknak. És Ginny duplán nagy ár lett volna. Nemcsak, hogy az ő szerelme, hanem a mágiaügyi miniszter egyetlen lánya. Mindketten beleőrültek volna az elvesztésébe.

-         Ki? Ki jár ezzel a legjobban közülünk? – kiáltott fel Harry. – Miért kell mindennek ilyen rosszul alakulnia?

A férfi a kezeibe temette az arcát. Megpróbálta elfojtani a zokogását, de az olyan erővel tört fel belőle, hogy végül képtelen volt küzdeni ellene.

Ginny ahogy meglátta Harryt, örömében sikoltani tudott volna. Ő majd kiszabadítja! De aztán gyorsan rájött, hogy Harry nem látja őt. Ginny hiába verte az öklével az üveget, az cseppet sem engedett. Hiába kiabált, Harry meg se hallotta, ellenben Ginny a férfi minden egyes szavát hallotta.

-         Ki? Ki jár ezzel a legjobban közülünk? Miért kell mindennek ilyen rosszul alakulnia?

Ginny sikoltozott, kiabált, mindhiába.

-         Harry! Nem lehet, hogy nem jössz rá! Tudom, hogy már nem jársz messze! Rakd össze, Harry! Rakd össze!

Harry azonban ekkor a kezeibe temette az arcát.

-         Ne, Harry! Ne add fel! – kiabálta Ginny. – Az áruló itt van! Itt ülsz az irodájában! Az áruló…

Ebben a pillanatban azonban a nőnek a torkán akadt a szó, mert James Norrington egy ördögi mosollyal az arcán, belépett a szobába.