-         Nos Mr. Potter! Eljött az ideje, hogy elbeszélgessünk egymással

-         Nem Mr. Weasley mellett lenne a helyünk, uram?

-         Mr. Weasley hazament a feleségéhez, hogy megnyugtassa.

-         Hogyan? – kapta fel a fejét Harry. – Nem arról volt szó, hogy itt marad a Minisztériumban? Uram! Ki vigyáz most a miniszterre?

-         Mr. Weasley hamarosan visszatér és akkor egyenesen az irodámba jön! Ne aggódjon, Mr. Potter!

-         Én akkor sem hagytam volna magára.

-         Kétségbe vonja a döntéseimet, Mr. Potter?

-         Nem akarok tiszteletlen lenni uram, de nem helyeslem a döntését. Túl kockázatosnak tarom!

-         Persze! De ennek ellenére mégis itt ül, és nem tesz semmit.

-         Ön parancsolta, hogy maradjak itt! Mellesleg nem hinném, hogy sokat tehetnék ebben az állapotban!

-         Ön döntött úgy, hogy visszajön!

-         Miután megkértek, hogy jöjjek vissza! – csattant föl Harry. Kezdett kijönni a béketűrésből. – Mégis mit akar elérni, uram?

-         Azt hogy végre elismerje, hogy egy hasznavehetetlen alak!

-         Hogy?

-         Jól hallotta! Ön egy magatehetetlen emberi roncs, Potter! Mindig másokra van utalva, mert egyedül semmire sem megy!

Harry meg se bírt szólalni a nagy döbbenettől. Felállt és a botja után kezdett kutatni, de nem találta a helyén

-         Csak nem ezt keresi, Potter? – nevette Norrington és a szoba túlsó végébe dobta Harry botját. – De jó volt végre megmondani a magamét! Olyan sokáig kellett eltűrnöm, hogy annak ellenére, hogy én vagyok az aurorok vezetője, a maga dicsfénye mégis háttérbe szorít. De ennek nemsokára vége!

Mintha hirtelen lámpát gyújtottak volna Harry fejében. Egyszerre mindent megértett. Előkapta a pálcáját a zsebéből és Norrington hangjának az irányába szegezte. De a gúnyos nevetés mégis máshonnan jött.

-         Maga volt! Maga az áruló!

-         Ó sokkal több vagyok én árulónál, Potter! Én irányítom a halálfalókat! Még Malfoyt is!

-         Maga árulta el a halálfalóknak, hogy közbe akarunk avatkozni azon az estén. Hát persze! Miért nem jöttem rá előbb? Az akcióban csak magas beosztású aurorok vehettek részt! Csakis felső szintről jöhetett az árulás.

-         Nagyon ügyes, Mr. Potter! Tudtam, hogy rá fog jönni! Ezért is akartam eltenni magát láb alól azon az estén! De sajnos a kis vörös miatt nem sikerült!

-         Mit tett Ginnyvel?

-         Egyelőre semmit!

-         Ha egy haja szála is meggörbül…

-         Akkor mit tesz, Potter? Megöl? Ugyan már! Vakon nem sokat tehet ellenem! De hogy lássa, hogy szakmailag elismerem az eddigi teljesítményét, megengedem, hogy hallja a hangját, mielőtt meghal.

Norrington megnyomott egy gombot a tükör keretén, mire az ajtó módjára kitárult. Ginnynek nem volt ideje rátámadni Norringtonra. A férfi kiráncigálta a szobába.

-         Búcsúzzatok el szépen egymástól!

-         Ginny! – kiáltotta Harry. – Jól vagy?

-         Igen. Végig itt tartott a szobájában. Ne hagyd, hogy legyőzzön, Harry!

Norrington eszelősen kacagni kezdett és az ajtó felé kezdte rángatni Ginnyt. Harry a pálcájával követte a hangokat, de nem mert varázslatot használni. Félt, hogy Ginny találja el. Ezért inkább úgy gondolta, húzza az időt.

-         Miért csinálta? Csak hogy engem legyőzzön?

-         Ne legyél ilyen beképzelt, Potter! Tény, hogy te is az egyik tényező voltál, de csak egyik a sok közül. Elegem volt abból, hogy a közvélemény még azt a vén Mordont is többre tartja nálam! Én is harcoltam a háborúban és mégis kit emlegetnek folyton? Potter, Weasley, Granger, Shackelbolt, Mordon… Petersen! És az auror parancsnok? Őt ki említette meg? Senki!

-         Maga tényleg azt hiszi, hogy nekünk minden vágyunk az volt, hogy hősök legyünk? A francba is Norrington! Mindenemet odaadnám, ha újra életben láthatnám a barátaimat, akiket a háborúban vesztettem el! Ha akarja, én is tudok neveket mondani! Hagrid, Longbottom, Lovegood, Trelawney, Diggory, Black… Soroljam tovább? Ők harcolni sem akartak, mégis megtették a szeretteikért. És mit kaptak cserébe? – üvöltötte magából kikelve Harry. – Halált!

-         Ne hogy azt higgye, hogy ezzel a szentbeszéddel meggyőz engem, Potter! Még ha el is ismerem, hogy van igazság a mondókájában, akkor sem változtat semmin! Soha nem ismertek el eléggé! De ez most megváltozik! Kingsley és csapata odakint belesétál a halálfalók csapdájába: négyszeres túlerővel kell majd szembenézniük!

-         NEM! – sikoltotta Ginny és megpróbálta kiszabadítani magát Norrington szorításából, mindhiába.

-         De igen! – kacagta jéghidegen Norrington és az ajtóhoz lépett a kapálódzó Ginnyvel. – A legjobb aurorok odavesznek, és ha még lesznek is túlélők, ide többé nem jöhetnek vissza! A Minisztérium addigra már az én irányításom alatt lesz!

-         Ne legyen benne olyan biztos! – Harry hangja magabiztosan csengett. – Itt is vannak még aurorok!

-         Azokra gondol, akik be vannak zárva a Misztériumügyi osztályra?

-         Hogyan? – hőkölt hátra Harry.

-         Tényleg azt hitte, hogy nem gondolok mindenre? Már egyedül két ember áll az utamba! Maga és Mr. Weasley. De hamarosan mindketten meghalnak, miközben megpróbálták megmenteni Miss. Weasleyt egy őrült halálfalótól!

-         Senki sem fogja elhinni magának, hogy nem volt benne!

-         Kit érdekel, ha az aurorok eltűnnek és a halálfalók engem fognak támogatni! Én leszek az új Sötét nagyúr! Mr. Malfoy pedig megkapja jutalmul Miss. Weasleyt.

-         Ne merészelje, különben megölöm! – kiáltotta Harry és előre lendült.

-         Ostoba! Avada Kedavra!

-         NEEE! – kiáltotta Ginny. Egy kétségbeesett mozdulattal meglökte Norrington kezét, ezzel sikerült elérnie, hogy az átok Harry helyett a könyvespolcba csapódjon, de a következő pillanatban már hisztérikusan sikoltott, mikor a polc maga alá temette Harryt.

-         Igazán köszönöm, Miss. Weasley! Elintézte helyettem a szerelmét!

-         NEM! NEM! NEM!

-         Ennyit a nagy Harry Potterről! Gyerünk!

Azzal kirángatta a zokogó Ginnyt a szobából. Az erőlködés közepette elkerülte a figyelmét Harry ujjainak mozgása.

-         Vingardium Leviosa!

A polc felemelkedett a földről és pár méterrel arrébb ért talajt. Harry felült. Minden porcikája sajgott, de különösen a feje fájt, amit elsőként talált el egy súlyos enciklopédia. Nem törődve mindezzel felállt és kiviharzott az ajtón. Végigfutott az üres folyosón. Meg sem állt a liftekig. Csak akkor engedett magának egy szusszanásnyi időt, mikor megnyomta a lift hívógombját. És ekkor esett le neki. Hiszen ő végigfutott a folyosón és megnyomta a lift hívógombját! Belenézett a csillogó felületbe és meglátta saját arcát, amint pirosan és zaklatottan néz vissza rá.

-         Látok! – suttogta Harry. – LÁTOK!!!

Harry miközben a liftre várt, gyorsan összerakta a dolgokat. Biztos az ütés hatására kapta vissza a látását. Csak ez a magyarázat.

Ezek után már sokkal könnyebb volt eltervezni, mit is fog tenni. Miközben belépett a liftbe, letépte a talárjáról a kitűzőt és megkopogtatta a pálcájával. Ezzel jelzett a Rendnek, hogy azonnal jöjjenek a Minisztériumba. Társai gyorsaságában nem is kellett csalódnia. Mire felért az aulába, Dumbledore, McGalagony és Mordon már feléje tartottak.

-         Mi történt Harry? – kérdezte az igazgató.

-         Norrington az áruló! Ő ejtette foglyul Ginnyt. Most Mr. Weasleyt akarja tőrbe csalni azzal, hogy nála van Ginny! Figyelmeztetni kell Ront és a többieket, hogy csapdába sétálnak. Túlerő vár rájuk!

-         Megyek! – harsogta Mordon és hoppanált.

Ezalatt futottak be a Weasley ikrek, Charley és Bill, valamint Madame Bones és Cornelius Caramel.

-         Valakiknek le kell mennie a Misztériumügyi osztályra kiszabadítani a bezárt aurorokat!

-         Majd mi! – ajánlkozott Madame Bones és Caramel, majd el is tűntek a liftajtók mögött.

-         A többiek jöjjenek utánam! Ha jól sejtem Norrington a miniszteri irodába tart!

Harry futni kezdett keresztül az aulán. Társai egyetlen szó nélkül követték. Akár a tűzbe is utána mentek volna. Egy pár pillanat után azonban Frednek feltűnt, hogy Harry túl jól igazodik ki az épületben.

-         Harry! Hiszen te látsz! – kiáltotta.

-         Zseniális észrevétel! – szólt hátra Harry, majd futott tovább.

Most már a többiek is csodálkozva figyelték, ahogy Harry végigrohan a folyosón, de szólni egyikük sem szólt. Arra most nem volt idő.

A következő immár az utolsó fejezet!