Különösen sötét éjszaka honolt, egy eldugott városka környékén. A Holdat sűrű köd és szürke felhők takarták, fényforrást csak egy baljóslatú kúria ablakán kiszűrődő fáklyák lángja nyújtott.

Az épület kertjében hatalmas árnyékok mozogtak, és egyre közeledtek a bejárat felé. A két sötét alak láthatóan vonszolt valamit, így nehézkesen haladtak. Miután az ajtóhoz értek, és odamormogtak valamit, az kinyílt, és éppen akkorára tágult, hogy az óriások beférjenek rajta.

A kissé alacsonyabb harmadik erre felnyögött közöttük, de nem volt ereje eltaszítania magától a foglyul ejtőit.

Durván cipelték tovább egy tágas előszobában haladva, mígnem egy kétszárnyú ajtóhoz nem értek. Benyitottak, és egészen a terem közepéig mentek, majd ledobták az idáig erősen tartott férfit.

- Nagyon jó – csendült ekkor egy elégedett, hideg hang. – Már elmehettek – mondta most a két óriásnak.

Azok dörmögtek valamit, de végül megfordultak, és elindultak arra, ahonnan éppen csak az imént érkeztek.

Az összecsuklott alak felnyögött, és kissé felemelte bozontos fejét. Nem volt túl meleg a teremben, ennek ellenére meglehetősen sokan tartózkodtak benne. Körbe sötét taláros és csuklyás alakok álltak. Mind őt figyelték.

Arcukat nem láthatta, árnyékba veszett valamennyi, egy alakot láthatott csak tisztán. Azt, aki az előtte álló trónusszerű emelvényen foglalt helyet. A férfi most felemelkedett, és közelebb indult hozzá. Méregzöld talárt viselt, bőre sápadtan verte vissza a világító fáklyák fényét, szeméből semmilyen érzelmet sem lehetett kiolvasni, csipán a hideg csillogást.

- Hát ismét találkozunk – szólalt meg, mikor már úgy vélte kellő közelségbe ért, és megtorpant.

- Ne várd hogy örüljek neki – morogta megvetően a hatalmas alak, és igyekezett legalább ülő helyzetbe feltornázni magát.

Az előtte álló erre hidegen felnevetett.

- Tudod kedves Hagrid, ez valahogy meg sem fordult a fejemben.

A nagy, barna szemek gyűlölködve meredtek rá.

- Mit akarsz? – vetette oda a kérdést.

Voldemort vonásai most megkeményedtek, és kissé megmozdította pálcát tartó kezét.

- Már így sem vagy túl jó állapotban, így nem kínozlak meg. Egyelőre – sziszegte. – Válaszolni fogsz a kérdéseimre.

Hagrid most dühösen felhorkant.

- Azt lesheted! Sosem fogom elárulni a Rendet és a barátaimat!

Néhány alak mocorogni kezdett körülöttük, de gazdájuk csupán megvetően nézett le az óriásra.

- Nevetséges a hűségetek Harry Potterhez! Akárcsak hajdan a Dumbledore iránt tanúsított érzéseid – ejtette ki az utolsó szót gúnyosan megnyomva. – Az a vén bolond…

- Mert te mit vársz el az embereidtől?! – kiáltott fel Hagrid félbeszakítva. – A különbség csak az, hogy míg Harryt szeretjük és tiszteljük, addig tőled csak rettegnek! Nemhiába fordulhat elő, hogy elárulnak.

Ezen szavakra az egyik csuklyás mintha kicsit megremegett volna. A bozontos férfi azonban nem nézett senkire, és Piton sem lehetett benne biztos, hogy nem pusztán csak ő rá célzott. Mindenesetre összeszedte magát, mert bár most senki nem vette észre meglepődését, talán legközelebb nem lesz ilyen szerencséje. Lázasan gondolkodott hogyan léphetne közbe, vagy mihez kezdhetne Hagrid érdekében.

Voldemort gonoszul elhúzta a száját, és a vadőrre emelte tekintetét. Hagrid szaporán vette a levegőt, és sosem nézett elég ideig a rideg szemekbe, hogy még véletlenül se adjon lehetőséget a legilimentálásra.

Voldemort folytatta, bár látszott rajta hogy egyre jobban dühíti a férfi.

- Halljam a tagok nevét! – mondta parancsolóan. – Már úgy is mindegy nekik. A kis reménységük elbukott – gúnyolódott.

Az óriás erre erőltetetten, gúnyosan felnevetett. Voldemort szeme fenyegetően megvillant. 

- Sosem fogok beszélni! – kiáltotta remegve a kimerültségtől. – Úgy halok meg, hogy tudom, te is nemsokára követsz! – és felemelte a fejét, hogy ezúttal hosszan az előtte álló szemébe nézzen. – Harry nagyon is él! Meg fog találni, és végez veled!

Piton szeretett volna tenni valamit a vadőrért, de tudta, hogy a férfinek már mindegy. Ha Potter itt lenne, bizonyára csinálna valami őrültséget, hogy megakadályozza, ami mindjárt bekövetkezik, de neki már ideje sem maradt.

Voldemort dühödten lendítette pálcáját

- Akkor többé nincs rád szükségem – sziszegte, és a gyilkos, zöld fény végigsüvített a fél termen a bozontos Hagridig.

Piton keze ökölbeszorult, majd már csak az élettelen test halk puffanását hallotta, ahogy hátrahanyatlott.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Két nappal az Aidera elvégzése után Harry éppen Ginnyvel beszélgetett az ágyán, mikor Lupin nyitott be a gyengélkedőbe. Arca komor volt, és megviselt.

Harrynek borzasztó rossz érzése támadt, és azonnal kiült az ágy szélére.

- Mi történt? – kérdezte.

Ekkor megpillantotta a belépő Ront és Hermionet. Barátja sápadt és szomorú arccal nézett rá, Hermione pedig sírt. Most már biztosan tudta, hogy borzalmas dolog történt.

- Harry, Hagridot elkapták az óriások. Megverték, majd Voldemort elé vitték – mondta Lupin csendesen. – Meghalt.

A fiú csak nézett rá, és megrázta a fejét.

- Nem – mondta tagadólag.

A férfi azonban hallgatott, s szomorúan állt előtte. Ekkor Hermione nem bírta tovább. Felzokogott, s odaszaladt hozzá.

- Jaj, Harry – súgta, s a nyakába vetette magát.

Harry magához szorította a kétségbeesett lányt, és lehunyta a szemét. Észre sem vette, hogy ő maga is könnyezik.

Hát megtörtént. Még egy barátját elveszítette. Még egy ember, akiért bosszúval tartozik, még egy, akiért harcolnia kell. De van ennek értelme? Mennyit bírhat még ki?

Másnap borús és nyomott volt a hangulat a Grimmauld téri házban. Hermione viselte a legrosszabbul, mint az közülük, aki még nem vesztett el senki olyat a háború alatt, aki igazán közel állt volna hozzá. Nem csinált semmit, teljesen kedvtelen volt. Ron próbálta vigasztalni, hiszen ő is elvesztette barátját, és nem is olyan rég bátyját. Sajnos nagyon is jól tudta min megy most keresztül a lány. Harry magára hagyta őket, nem érezte úgy, hogy még rá is szükségük lenne. Ron majd segít neki, gondolta.

Ő maga pedig tulajdonképpen nem érzett semmit. Hatalmas üresség mardosta a belsőjét. Olyan volt, mintha hirtelen bekerült volna egy a környezetétől teljesen elzárt szobába, ahol nem érheti semmilyen behatás, nem érzékelhet semmit a világból. Tudta jól, hogy ez ideiglenes állapot. Tompasága elmúlik majd, de az csak rosszabb lesz.

Nem volt képes megérinteni a lelkében keletkezett űrt, mert tartott az azután következő fájdalomtól, bűntudattól. Mégis, valahol mélyen vágyta, érezni akarta, gyászolni. Nem csupán fel-le mászkálni, mint egy érzékleteitől megfosztott élőhalott.

Azt akarta, hogy elmúljon a kábulat! Hallotta amint Hermione ezt kiáltja: Azt akarom, hogy Hagrid éljen!

Harry estére úgy érezte, nem bírja tovább. El kell mennie valahová. Gyorsan magára kapta ruháit, s elhagyta a házat. Nem szólt senkinek.

Ekkor tűnt fel neki, hogy a mindig zsebében lévő érme forró, már jó ideje melengeti lábát. Előhúzta, majd elgondolkodva nézte. Vajon mióta jelezhetett már neki Piton? Vajon előre szólt Hagriddal kapcsolatban is, csak ő nem vette észre? Erre a gondolatra fájdalom hasított a mellkasába. Nem – rázta a fejét, - nem lehet, hogy erről is én tehetek. Elolvasta a vésetet, s látta az utolsó feltűntetett dátum a ma este tíz óra.

Hát jól van – gondolta – akkor találkozik Pitonnal. Addig még van csaknem két órája. Besétált a szokott sikátorba és hoppanált.

Mikor körülnézett, a tengerparton találta magát, azon a sziklán, ahol egykor Dumbledore professzorral bukkantak fel. A háta mögött pedig az a barlang húzódott, ahova a fiatal Denem elrejtette horcruxát.

Sötét volt, s meglehetősen hideg. Harry leült a sziklára, és elbámult a hatalmas víztömeg felé. A szél időről időre vizet permetezett rá, de ő nem törődött vele.

A tenger hullámai mintha folyamatosan kimosták volna belőle az idáig feszítő ürességet, és újra megtöltötték volna lelkét a kábulat utáni érzésekkel.

Borzasztóan fájt neki Hagrid hiánya, a kedves fél óriásé, aki mindig velük harcolt, s elsős kora óta barátok voltak. Majd a lelkében egy másik, erősebb érzés is fellángolt a gyász mellett. A gyűlölet és a bosszúvágy. Tudta, hogy ha most összetalálkozna a halálfalókkal, addig küzdene, mígnem mindegyiküket meg nem ölné. Mérhetetlenül gyűlölte Voldemortot, aki ennyi embertől megfosztotta már, s oly sok szerettének okozott fájdalmat.

Remustól is elvette már minden barátját, Mrs. Weasley-től a fiát, és még hosszan sorolhatná. Mikor mindezt végiggondolta, úgy érezte, semmiképp sem adhatja fel.

Jól emlékezett még Sirius és Dumbledore elvesztése után arra az eltökéltségre, ami eluralta gondolatait, ahányszor csak felrémlett előtte Voldemort és a halálfalók alakja. Akkor tudatosult benne először, hogy már nem retteg tőlük, hanem egyenesen várja a találkozást. Azt, amikor véget vethet a háborúnak, amikor biztos lehet benne hogy már nem veszíthet el mást, és amikor megfizet azokért, akiket már elvettek tőle. 

Ekkor hoppanálás zaja hallatszott a háta mögött. Nem mozdult, tudta ki érkezett.

- Végre! – csendült a bájitalmester hangja. – Hát jól vagy, Potter – állapította meg.

- Fogalmazzunk úgy, hogy élek – javította ki a fiú, továbbra is a tenger hullámait nézve.

Piton elésétált, s tekintetével végigpásztázta az előtte ülőt. Sápadt volt és szomorú.

- Már nagyon régóta próbállak elérni, de mindeddig nem reagáltál – mondta hidegen. – Malfoy azt jelentette a Sötét Nagyúrnak, hogy a Rend rajtuk ütött, s te valószínűleg meghaltál, mert Weasley elé ugrottál, miközben ráküldtek számos átkot, ami így téged talált el.

Harry rábólintott.

- Így volt – mondta. – Kivéve a meghalást, úgyhogy elhalaszthatja az ünneplést.

- Már értesült róla – folytatta ekkor Piton. – Hagridtól.

A fiú erre megmerevedett.

- Mit csinált vele az a szemétláda?! – kérdezte haraggal és gyűlölettel teli hangon.

A férfi érdeklődve tekintett rá, s szenvtelenül folytatta.

- Addigra szinte halott volt, hogy elé került. Csupán annyit vágott a Nagyúr fejéhez, hogy ne örüljön, mert te életben vagy, és úgyis elkapod egyszer. Erre a Sötét Nagyúr dühös lett, és megölte. Nem tanácsos hergelni, ha egy mód van rá, bár Hagrid bizonyára így járt jól, hiszen akár meg is kínozhatta volna, mielőtt megöli.

Harry dühösen felugrott, s a férfi arcába sziszegte.

- Hagrid a barátom volt, te aljas áruló! Attól hogy neked nincsenek érzéseid, még másokét tiszteletben tarthatnád! DE MEGFIZETEK MÉG VOLDEMORTNAK MINDENÉRT!! – kiáltotta keserűen a tenger felé.

Piton felvonta a szemöldökét, majd hátrébblépett.

- Bevallom, aggódtam az életed miatt. Ostobaságot csináltál, Potter!

A fiú megvetően felhorkantott.

- Hát persze! Te bizonyára nem tennél semmit a barátaidért hasonló esetben. Már ha egyáltalán lennének barátaid. De én úgy tartom: könnyebb meghalni, mint nézni, hogy meghal valaki.

- Csakhogy te nem engedheted meg magadnak ezt a luxust! – vágta rá a bájitalmester.

Harry hosszan vizsgálgatta az arcát, mielőtt válaszolt volna. Gúnyosan elhúzta a száját.

- Lám, lám Piton. Csak nem lépsz be te is a Kiválasztott imádói klubba?

- Sokáig nem vettem komolyan a jóslatot – mondta mereven a férfi. – De ahogy múlt az idő, el kellett ismernem, hogy nagy tehetséggel teszel keresztbe a Nagyúrnak. S megkockáztatom, hogy most már jobban tart tőled, mint korábban Dumbledore-tól.

- Féljen is! – tekintett Harry Piton arcába. – Mert rengeteg élet megfizetésével tartozom neki!

A halálfaló elgondolkodva simított végig hosszú ujjával a száján, majd megkérdezte.

- Hogyan élted túl az átkokat? Mik találtak el?

Harry megvonta a vállát.

- Dolohov Sectumsempraja, – válaszolt mégis – de ő megfizetett érte – szólt sötéten. – A csonttörés és a Crucio. A többit nem tudom, és nem is lényeges.

Piton még mindig mereven nézte. A fiú ruhája és haja meglehetősen nedves volt már, a hullámok permetétől. Arckifejezése komoly és mérhetetlenül szomorú volt. Ez a fiú már nem az volt, aki kényszeresen megszegett valamennyi szabályt az iskolában, és nem is az a felfuvalkodott hólyag volt, akinek apja révén mindig is gondolta. Már egy fiatal férfi, tele tapasztalatokkal, fájdalommal és félelemmel.

- Nos, Potter. Híreim vannak Lupin számára – a fiú erre minden érzelme ellenére figyelmesen rátekintett. – A vérfarkasok támadást terveznek a hétvégére Cornbeacknél. A célpont egy mugli intézet. Már kevesen maradtak, ezért növelnék a fajtájuk számát. Előre menekítsétek ki őket, vagy csaljátok csapdába a farkasokat. Lupin dönt.

Harry rábólintott, majd hirtelen felkapta a fejét.

Barátai hívták, ebben biztos volt. Bajban lennének? De hát az nem lehet! Éjszaka van, és mind a főhadiszálláson voltak.

Piton érdeklődve nézte a zavart fiút, aki láthatóan valamit megérzett.

- Ennyi? – kérdezte Harry. Miután a férfi bólintott, azt mondta.

- Mennem kell! – azzal intett egyet köszönés képen, és dehoppanált, barátaira koncentrálva. Mikor a Grimmauld térnél bukkant fel, már tudta mi történhetett. Nem találták az ágyában, s bizonyára aggódtak érte. A megtalálásának legegyszerűbb módját választották.

Mikor belépett az előszobába, máris veszekedés zaja csapta meg a fülét, mely a konyha felől hallatszott.

- De hát hol kereshetnénk?! – fakadt ki Tonks.

- A temetőnél már jártunk – csendült most Hermione tompa hangja.

Harry vett egy nagy levegőt, és belépett az ajtón. Rögtön megannyi aggódó arc fordult felé.

- Hol jártál?! – reccsent rá Mordon.

- Jól vagy? – kérdezte a felegyenesedő Lupin.

- Jézusom, Harry! Csurom víz vagy! – mondta az odasiető Ginny és Mrs. Weasley.

- Sajnálom, – nézett rájuk a fiú - de szükségem volt erre.

- Arra, hogy az éjszaka közepén ruhástól vegyél fürdőt valahol?! – hitetlenkedett Fred, aki ikertestvérével szintén a népes csoport között volt.

Harry elhúzta a száját. – Dehogy. Az egyedüllétre gondoltam, és hogy végre kimozdulhassak innen.

- Fred! – fordult testvéréhez George. – A következő találmányunk a lerázhatatlan nyomkövető lesz nyughatatlan barátunk számára – a másik rábólintott.

Harry fáradtan odasétált az asztalhoz, s leült. – Át kellene öltöznöd. – mondta Mrs. Weasley, és pálcájával hozzálátott a fiú hajának szárításához.

- Nem gondoltam, hogy észreveszitek, hogy elmentem. Elszaladt az idő. Nem akartam eddig távol lenni – mondta, és megremegett, miután kirázta a hideg.

- Azonnal menj fel átöltözni! – mondta komolyan és ellentmondást nem tűrő hangon az amúgy szelíd Lupin. – Itt várunk!

Harry rátekintett felhúzott szemöldöke alól, idegen volt a férfitől a parancsoló hangnem. Megtámaszkodott az asztallapon, és szótlanul felállt.

- Nagyon aggódtunk érted – mondta a sápadt Hermione. Látszott rajta, hogy sokat sírt, szemei egész vörösek voltak már. Harry elszégyellte magát. Idáig sem volt túl jól, és most még biztos ő is nagyon megijesztette.

- Ne haragudj – kérte. – Én tudom hogy neked is mennyire nehéz.

- Nem vagy még elég erős ehhez, Harry – szólt csendesen Ginny is. – Ráadásul, ha most még megfáztál…!

A fiú felé tekintett. Mindkettejüket megpuszilta, azután elindult, hogy teljesítse Lupin utasítását, és átöltözzön. Valóban nem érezte túl jól magát.

Mire leért, valamivel nyugodtabb volt a hangulat a konyhában. Mutatták hova üljön, Mrs. Weasley pedig egy pohár forró teát rakott elé, s ahogy látta, valamennyien bögrét szorongattak.

- Köszönöm – biccentett, és belekortyolt az italba. Majd belekezdett. – Mikor felöltöztem, csupán el akartam szabadulni egy kis időre, túl régóta voltam a gyengélkedőhöz kötve. Aztán mikor már kint jártam, akkor figyeltem fel rá, hogy Piton hív. Addig még két óra volt hátra, de nem bántam. A megadott helyre hoppanáltam.

Lupin megmozdult. A fiúval szemben ült, bizonyára hogy ellenőrizhesse, miközben beszél. Harry rátekintett.

- Most elég fáradt vagyok ahhoz, hogy legilimentálhass Remus. De biztosíthatlak, igazat mondok – hangja egy kissé tartózkodó volt.

- Nem feltételezem, hogy hazudnál, csupán hogy elhallgatsz pár dolgot – felelte a férfi.

A fiú elfordította a tekintetét, és ismét kortyolt a teából.

- Mikor odaértem, - folytatta a beszámolót, - leültem, és gondolkoztam. Nem törődtem semmivel, mígnem Piton oda nem ért.

- Hova érkeztél? – kérdezte George.

- És mitől lettél vizes? – folytatta Ron.

Harry rájuk nézett.

- Egy sziklára a tengerszorosban. Víz veszi körül, s a szél és a hullámok időnként bepermeteznek. Dumbledore-val jártunk ott egyszer.

- Ezt értsem úgy, hogy két órát ültél kint egyedül a sötétben, csurom vizesen?! – kérdezte élesen Ginny.

Harry megvonta a vállát, jelezve, hogy egyértelműen ez történt, így nincs hozzáfűznivalója.

- Aztán megjött Piton. Azt mondta tartott tőle, hogy nem élek, mert már régóta igyekezett jelezni, és találkozni velem. Érdekelte hogyan éltem túl, milyen átok talált el…

- Ez engem is érdekelne – mondta Mordon.

- Malfoyék persze jelentettek Voldemortnak. De akkor, ez előtt egy nappal már ő is tudta, hogy élek. Hagridtól – mondta a szemüveges fiú, s egy ideig nem folytatta. Feszült csend volt a szobában. Ron és Hermione fájdalmasan összenéztek. – Voldemort ölte meg – folytatta csendesen – dühében, miután Hagrid a képébe vágta, hogy úgyis el fogom kapni, úgyhogy ne örüljön, mert életben vagyok. Piton ezután azt mondta, mostanra úgy gondolja, hogy az a szemétláda jobban tart tőlem, mint hajdan Dumbledoretól, s már meggyőződése, valóban a Kiválasztottnak van esélye a Nagyurat legyőzni – fejezte be maró gúnnyal.

- Ez érdekes – morfondírozott Mr. Weasley. – Voldemort végre tisztelne mint ellenfelét?

- Szerintem pedig épp ideje – mondta Fred, s Harry felé fordult. – Te mit gondolsz?

- Azt, hogy mindent meg fogok tenni, hogy valóban így tegyen, mert sok életért meg kell neki fizetnem! – válaszolta eltökélten.

- Mérhetetlen gyűlölet van benned – figyelte Lupin az arcát.

Harry sötéten felnevetett.

- Bőven elég ahhoz, hogy megtegyem, amit mindenki elvár. És kevéssé érdekel, hogy ez alatt hány halálfaló veszik oda. Akár általam.

Lupin erre előrébbdőlt, és mélyen a szemébe nézett.

- Nem szabad ennyire megkeseredetté és rideggé válnod! – figyelmeztette. – Erősnek kell maradnod, mi támogatunk! A szeretet erejével győzheted le őt.

- Erősnek?! – kérdezte élesen a fiú. - Nem! – rázta meg a fejét. – Gyenge vagyok. Miattam nem fog több ember meghalni! Ha választanom kell, egyértelmű a döntésem. De ne aggódjatok, ez persze nem azt jelenti, hogy feladom a harcot, ellenkezőleg! Sokkal keményebb leszek, és ezentúl is gondolkodás nélkül megteszek mindent azért, hogy nektek ne essen bajotok. Ha csak úgy megy, hát akkor megölöm őket.

Lupin komoran nézett rá, barátai megrökönyödtek Mrs. Weasley a fejét csóválta. Mordon viszont mintha egyetértene ezzel.

- Féltem, hogy eljutsz majd idáig – szólalt meg Remus. – Csupán a bosszú és keserűség vezet.

Harry nem válaszolt rögtön. Egyre rosszabbul érezte magát. Nagyon fájt a feje, és fázott. S a férfi hangjából kicsendülő enyhe csalódottság bántotta.

- Tudom, hogy most csalódást okoztam – mondta. – De már nem vagyok képes máshogy viselkedni – azzal felállt, hogy felmenjen a szobájába.

- Ülj vissza, kérlek! – szólt rá Lupin.

A fiú fáradtan felsóhajtott, de leereszkedett a székre.

A férfi folytatta: - Titeket ismerni, és veletek lenni a legjobb dolog, ami a szüleim, és a barátaim halála után velem történhetett. Családot nyújtotok nekem, megtaláltam a szerelmet, - nézett Tonksra, majd Harry szemébe tekintett – téged pedig fiamként szeretlek.

Pedig miután Greyback megmart, azt hittem ilyet sosem tapasztalhatok meg. Igyekeztem neked mindent megtanítani, és felelősséget érzek irántad. Éppen ezért rémisztett meg, amit az előbb mondtál. Gyűlölném a gondolatát, ha Voldemorthoz hasonlóan a gyilkolásban látnád a megoldást.

Harry határozottan megrázta a fejét.

- Félreértettél. Nem fogok olyan céllal vadászni a halálfalókra, hogy sorra megöljem őket – állta még mindig Remus tekintetét. – De nem fogok visszariadni tőle, hogy megtegyem, ha titeket fenyeget hasonló. Nem szabad határozatlannak és gyengének lennem! Mert minden döntésemmel az életetekkel játszom.

Most a mellette ülő Hermionehoz fordult.

- Annyira sajnálom, hogy neked is meg kellett tapasztalnod milyen elveszíteni egy barátot. Nem kívánom, hogy valaha is így érezz, mint most én. De remélem megérted.

A lány könnyes szemmel bólintott, Ron pedig vigasztalóan átölelte barátnőjét.

- Túl éljük ezt is kedvesem – súgta.

Hermionenak nagyon jól estek a szavai, és sokkal nyugodtabban bújt hozzá.

- Aztán meg, Harry úgy is itt van, hogy megmentsen minket – folytatta Ron, hogy kicsit felvidítsa szerelmét. – Ahhoz nagyon ért.

Az ikrek azonnal vették a lapot.

- Bizony haver! A még általad meg nem mentett fele a Weasley famíliának simán bajba keveredhet! – veregette hátba George nevetve a fekete hajú fiút.

A többiek mosolyogtak.

- Számíthattok rám! – biztosította viccelődve a fiúkat. - És remélem még sokszor megtehetem bármelyikőtökért – majd Ron felé fordult. – Most is ugyan így tennék.

- Tudom – bólintott most barátja. – De amint jobban leszel, nekilátunk az edzésnek, és hamarosan én lehetek az, aki téged véd meg.

- Hát igen – morfondírozott George. – Itt lenne már az ideje!

Erre öccse válaszként ráfintorgott. Ginny pedig azt mondta.

- Mielőtt elmentél volna, azt ígérted vigyázol magadra. Ezentúl jobban is csinálhatnád!

Harry csak megvonta a vállát.

- Én vigyáztam magamra! Csak Ronékra jobban!

Ginny és Remus sóhajtva megcsóválták a fejüket.

- Te nyertél.

- Ne haragudjatok, de azt hiszem fel kellene mennem – mondta Harry. Mindenki felfigyelt sápadtságára. - Elég rosszul érzem magam.

- Jaj, Harry! – sóhajtotta Ginny, amint gyanújától vezérelve megérintette a fiú homlokát. – Lázas vagy.

- Gyere, segítünk – támogatták az ikrek. De pár lépés után Harry megtorpant.

- Ó, Remus. Majdnem elfelejtettem… – kezdte, de a férfi kedvesen a szavába vágott.

- Majd holnap, Harry. Ismét végigaggódhatok érted egy éjszakát.

Amint jobban lett, természetesen beszámolt Lupinnak a vérfarkasok tervezett támadásáról. A férfi azonnal értesítette McGalagonyt, és megbeszéléseket folytattak az ügyben. De bármi is történt, Harryt mindenből kihagyták.

Mikor felépült, természetesen folytatta volna eddigi közreműködését, de valamilyen indokkal állandóan leszerelték. Nagyon úgy tűnt neki, hogy ebben az összeesküvésben mindenki közrejátszik. Ginny sokszor vizsgálgatta ellenőrzésképpen, ahogy ő mondta. Ronnal edzéseket folytattak, Hermione pedig sürgette a legilimencia tanítást. El akarták terelni a gondolataikat, túl akartak jutni ezen a nehéz időszakon, és mindenki fel akart készülni, hogy elégtételt vehessenek.

Ezen kívül Mrs. Weasley folyton etetgette, Lupin egyértelműen nem osztott meg vele sok lényeges információt. S bár a fiúnak nyilvánvaló volt mire megy ki a játék, és tényleg hálás volt a gondoskodásukért, de egyre inkább érezte, hogy előbb utóbb ebbe beleőrül.

Egyik alkalommal, mikor szinte mindegyiküknek feladata volt, Harryt otthon akarták hagyni Ginny őrizetében. A fiú jól tudta, hogy ha ennek nem vet végre véget, felrobban a tehetetlenségtől.

Miközben a többiek előtte állva sorolták kifogásaikat, ugyan miért nem mehet velük, elszakadt a cérna.

- Na jól van, elegem van! – kiáltott rájuk.

Barátai megszeppenten pislogtak rá vissza.

- Rendben, ti csak menjetek a dolgotok után, én pedig addig meglátogatom kedvenc nagynénémet a Privet Driveon. Nem jártam még utána, mit akart ezzel Dumbledore – jelentette ki.

Mr. Weasley igyekezett ellenérvet fogalmazni, de a szemüveges fiú leintette, és a mellette szobrozó lányra tekintett.

- Mi lenne, ha elkísérnél Ginny? A többiek már találkoztak Dursleyékkel, de neked még nem volt „szerencséd” beszélni velük.

- Harry, szerintem nem túl jó ötlet magatokban nekiindulni – szólt közbe Lupin, mielőtt a zavart Ginny válaszolhatott volna. – Nem tudhatod Dumbledore mire figyelmeztetett.

A fiú erre megrántotta a vállát, és végignézett rajtuk.

- Rendben. Tehát melyikőtök ér rá elkísérni? – kérdezte, bár érezte, hogy nem fair amit csinál, hiszen jól tudta, hogy mindnyájunknak fontos elintéznivalója van. De már idegesítette, hogy mióta felépült, úgy vigyáznak rá, mintha nem tudna még önállóan járni sem.

Egyik rendtag, és barátja sem szólalt meg, akik mindeddig útra készen álltak, s csak rámeredtek a fiúra tehetetlenségükben. Nem tehették meg, hogy vele tartsanak.

- Akkor erről ennyit – zárta le Harry.

- Máskor is mehetnél – próbálkozott Mrs. Weasley.

- Nem! – vágta rá a fiú. – Látjátok! – mutatott végig magán. – Jól vagyok! Tökéletesen el tudom látni magam! Képes vagyok egyedül enni, járni, beszélni, sőt már a gondolkodás is elég jól megy. Komolyan, én is szeretlek titeket, de ez már túlzás, amit csináltok!

Erre már nem tudtak mit mondani. Ron arcán látszott, hogy biztos volt benne, hogy ez fog történni, Hermione és Lupin arcán is a beletörődés mutatkozott. Számítottak rá, hogy Harry nem fogja már sokáig tűrni az óvást és tétlenséget.

Így barátnőjéhez fordult.

- Nos Ginny, mit szólsz?

- Veled megyek – vágta rá gyorsan, mielőtt még meggondolná, és inkább egyedül vág neki.

Harry úgy döntött, estefelé indul útnak. Nem közvetlenül a Privet Drivera hoppanált a lánnyal, hanem a közeli parkba, ahol annak idején gondolataiba merülve ücsörgött a játszótéren, és nézte Dudleyt, amint elhalad bandájával.

Akkoriban még Sirius is életben volt, és Voldemort is csak azon a nyáron nyerte vissza testét. Azóta minden megváltozott.

Hűvös volt, és meglehetősen sötét. Megfogta a mellette nézelődő Ginny kezét, és elindult egykori otthona felé. Nem, nem otthona - javította ki magát. Lakhelye felé. Az otthona a Roxfort volt, mindaddig, míg Voldemort nem tette azt is tönkre. Kissé erősebben szorította barátnője kezét, s mikor a Privet Drive elejére értek, éberen figyelt mindenre. A házak felől nem látszott mozgás.

- Milyen nyugis környék – szólalt meg halkan Ginny.

Harry felé fordult, hogy felvilágosítsa, a nyugodt és az unalmas között van egy aprócska különbség, ám ekkor különös zajra lett figyelmes, s már elő is rántotta pálcáját. A másik fél azonban erre számítva gyorsabb volt.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Piton csodálkozott egy kicsit miért hívatta a Sötét Nagyúr magához. Nem tudott tervezett akcióról, de már hoppanált is a karján felizzó jel sürgetésére.

Mikor a házba érve belépett a gyülekezőhelyül szolgáló terembe, Voldemortot szokott székében ülve találta, s rajta kívül Bellatrix volt még jelen.

- Á, Perselus! – köszöntötte „mestere”.

Piton meghajolt előtte.

- Nagyúr! – viszonozta a köszöntést.

- Bár te még nem tudsz róla, - kezdte jeges hangján – számos emberem tartja megfigyelés alatt Potter egykori lakhelyét. És az alig pár perccel ezelőtt tett jelentés alapján, nem is hiába.

A bájitalmester feszülten, és megjátszott elégedettséggel hallgatta. Valójában azonban nagyon aggasztotta a dolog.

- Hamarosan a Kiválasztottat is elkapjuk, Perselus! – susogta gúnyosan.

A férfi rábólintott, Voldemort pedig a mellette álló nőre tekintett.

- Bella! Menj, és hozd elém!

Lestrange azonnal meghajolt.

- Örömmel, Nagyuram! – azzal elsietett, hogy a házból kiérve hoppanálhasson.

- Te pedig, - fordult vissza Pitonhoz. – készülj fel pár kínzó bájitallal, amivel kedveskedhetünk majd rögvest megérkező vendégünknek.

- Azonnal, Nagyúr! – hajolt meg, ahogy az imént távozó halálfaló, azzal már sietett is kifelé a teremből. Még örült is, hiszen így amint lehetősége lesz, figyelmezteti Pottert, hogy tűnjön el onnan.

Szerző: Hát, nem tudom mennyien utáltatok meg ezért a fejezetért. Tudom hogy sötétre, borúsra sikeredett, de a következőkben csupán izgalmakra és némi humorra számíthattok. Ó, igen, és egy revansra. De gondolom, ezt senki sem fogja sajnálni. J