Greenwith egy eldugott település volt Anglia déli részén. Kisvárosi épületek, pár nagyobb kúriával, s a keleti szélén barátságos parkkal.

Harry besétált a kovácsoltvas kapun, és lassan megindult a főcsapásként kikövezett úton a hajladozó fák lombja alatt. Nem kellett sokáig bóklásznia.

- Potter! – szólította meg nem messze az ismerős hang.

A fiú felé fordult, és megállt.

A férfi körvonalai a szokásos öltözékének hála alig bontakoztak ki a fák és bokrok sötét árnyai közül.

- Csak nem álmatlanságban szenvedsz, Piton?! – kérdezte a fekete szemekbe nézve Harry. – A változatosság kedvéért olykor alvásra is használhatnád az éjszakát.

- Amennyiben befejezted a siránkozást, - húzta el fanyarul a száját – rátérhetnénk valami lényegesebbre.

Harry furcsa tekintettel nézett végig rajta, majd halvány mosollyal vállat vont. Tehát beletaláltam. Bizonyára nem hagyja nyugodni a lelkiismerete.

- Ahogy gondolod – mondta gúnyosan.

Piton intett hogy kövesse, elindultak egymás mellett. Harry szándékosan nem szólalt meg. Valamiért úgy érezte, mintha a férfi csak azt várná, mikor kérdez rá, mégis hova mennek? És bár ez valóban foglalkoztatta, nem akart lehetőséget adni Pitonnak a gúnyolódásra.

Így csendesen haladt mellette, pálcáját készenlétben tartva, s figyelmesen szemlélte környezetét. Valamelyest biztonságérzettel töltötte el a tudat, hogy barátai nyomban a segítségére siethetnek, bár nem volt benne biztos, hogy nagy baj esetén valóban hívná őket. Ha már neki meg kellene halnia, ugyan miért öletné meg barátait is?

A bájitalmester is töprengeni látszott, ráadásul Harrynek szemet szúrt, hogy legalább olyan éberen tekintget, és tartja kéznél pálcáját, mint ő maga.

- A Nagyúr iszonyú dühös volt, amikor hírét vette Bellatrix halálának – törte meg Piton a csendet. – Tartottam tőle, hogy a színe elé kerülsz.

- Hát majd legközelebb, az ilyen esetek kivédésére, talán próbálj időben figyelmeztetni – morogta Harry. – Lestrange pedig megérdemelte a sorsát. Régen kijárt neki.

- Ne gúnyolódj, Potter! – vetette oda ingerülten. – Már megmondtam, hogy a Sötét Nagyúr sosem közöl mindent a terveiről. Külön-külön tájékoztatja az embereit, a többiek ritkán tudnak a másik feladatáról. Hoppanálunk, aztán tedd, amit mondott. Ezen az elven működik.

Harrytől nem messze ág reccsent, odakapta a tekintetét, de nem tapasztalt semmi gyanúsat.

- Panaszkodsz, Piton? – szólalt meg gúnyosan, ahogy visszafordult társához.

A férfi dühösen felé villantotta szemeit.

- Okosabban kellett volna megválogatnia, milyen társaságba keveredik, nemde, professzor? – folytatta Harry.

Piton megtorpant, és felé fordult.

- Túl sokat engedsz meg magadnak, Potter! – sziszegte közelebb hajolva hozzá. – Már te is gyilkoltál. Akár csak a halálfalók.

- Eszedbe ne jusson a magadfajtákhoz hasonlítgatni engem! – felelte a fiú figyelmeztetően.

Piton azonban fel sem vette.

- Milyen érzés volt megölni Lestranget? Könnyen ment? – mosolyodott el gonoszul.

Folytatta volna még, ám nem jött ki hang a torkán. Dühösen az előtte álló fiúra meredt, akinek pálcája nyakára irányult, és minden bizonnyal egy némító bűbájt küldött rá.

Egyáltalán mikor vette elő? Észre sem vettem – tűnődött.

- Na ide figyelj! – nézett a szemeibe Harry. – Az, hogy elszúrtad az életedet, és arra kényszerülsz, hogy azt a szemétládát szolgáld, a te dolgod. Az én életemet közösen tettétek tönkre. Ne várj tőlem semmiféle tiszteletet! Amennyiben a halálfalók ránk támadnak, nem fogom megvárni, míg valakit elintéznek, hanem inkább én teszem meg. De hogy tudd, Lestranget meg akartam ölni! És mikor megtettem, nem lettem tőle boldogabb. Halvány elégtételt éreztem. Ennyi.

Piton meglepődötten bámult rá. A fiú metszően őszinte volt, ennek ellenére nem tűnt dühösnek. Hosszan nézték egymást, majd a férfi saját pálcáját a torkának szegezte, és kimondta magában: Finite!

Azután továbbindult, immár a város szélén haladva, egy keskeny utcában. Fojtott hangon szólalt meg:

- Mostanra a Sötét Nagyúr mindennél jobban meg akar ismerni – Harry erre felhorkantott. – Mit szeretsz, mit utálsz, mi a gyengéd, mit tudsz róla, mit mondott neked Dumbledore a halála előtt. Tudni akarja mit tudsz, mert nem akarja hogy megerősödj. Bár az utóbbival, - vágta tekintetét a mellette haladó fiúra – szerintem már elkésett.

Mindenesetre, - folytatta, Harry pedig hökkenten hallgatta – a non-verbális Avadad, az, hogy használni is mered, valamint a pálca nélküli varázslatok kellően felkeltették az érdeklődését. Már biztosan mondhatom: tart tőled. Sok tervet sző ellened, de mindenekelőtt meg akar, vagy inkább ki akar ismerni. Természetesen arra már rég rájött, hogy megtanultad az okklumenciát és legilimenciát, így álmodban nem érhet el semmit – majd mentében ránézett a fiúra. – A helyedben nagyon vigyáznék a barátaimra. Azokra, akik közelről ismernek.

Harry megtorpant. Nem, ez nem lehet. Hát megint miatta kerültek veszélybe a szerettei. És pont azok, akik a legközelebb állnak hozzá, és pontosan azért, MERT a legközelebb állnak hozzá – gondolta keserűen.

Piton látva, hogy a fiú lemaradt, pár lépéssel odébb megtorpant. Közelebb lépett, és továbbra is fojtottan megszólalt:

- Dracot és engem már korábban is kérdezett rólad. Túl sokat nem mondhattam neki, nem engedhettem, hogy bármilyen fontos információhoz jusson veled kapcsolatban. Dracoval sem járt jobban, hiszen gyűlöl téged, így sosem törekedett rá, hogy a szembetűnő tulajdonságaidon túl akármennyire is megismerjen téged. Viszont az ő elmondásaiból következtette ki, hogy tudhatsz a horcruxokról.

Harry agya lázasan járt.

- A különórák az igazgatóval – suttogta.

Piton bólintott.

- Úgy van. És persze Lumpsluck újbóli felbukkanása, akiről tudva lévő, először kérdezett rá, hogyan is lehet horcruxot készíteni, lélekdarabot elrejteni.

Harry hallgatott egy ideig. Sokáig biztos volt benne, hogy Piton árulta el ezt az információt, de most már belátta hogy ez képtelenség.

Majd hangosan folytatta a gondolkodást.

- Tehát ezért kezdett gyanakodni mit csinálok, és jött rá pont a cél előtt – azután egészen más fordult meg a fejében.

- Voldemort mind olyan dolgoktól fél, amitől én nem. A legjobban például a haláltól retteg. Fel nem foghatja, hogy van rosszabb. Valaki elvesztése, a magány. Sose voltak barátai, nem bízik senkiben. Vajon egy ilyen ember miért törekszik örök életre? Főként ennyire megcsonkított lélekkel – megrázta a fejét. – Szánalmas – suttogta maga elé.

Bár sajnos akárhogy is álljon a helyzet, az nem változtat a jelenleg égető problémáján. Ez a szörnyeteg bármit meg fog tenni azért, hogy neki fájdalmat okozzon, és hogy ezt a barátain keresztül érje el. Ráadásul most még minden vágya vallatni is őket, hogy a megtudottakat felhasználhassa ellene. Azt hiszem a többiek nem örülnének neki, ha bezárnám őket a Grimmauld térre – csóválta a fejét.

Az őt figyelő Piton pedig immár sokadszorra csodálkozott el rajta, hogy ő valóban Harry Potter e. Bár küzdött az érzés ellen, de be kellett látnia, hogy kezd valamiféle elismerést, tiszteletet érezni ez iránt a fiú iránt. Oly sokáig kitartott Voldemorttal szemben, annyi szerettét elvesztette már, és most mégis itt áll, erős, és képes bármit megtenni, hogy véget vessen a háborúnak.

- A Sötét Nagyurat a hatalomvágy élteti – szólalt meg. – Minél nagyobb erőre és befolyásra vágyik.

Harry bólintott.

- Nem csoda, hogy gyűlölte Dumbledoret. Voldemort hatalmát a félelem táplálja, nem a tisztelet.

Piton belátta igazát. A legtöbb halálfaló retteg a Nagyúrtól. Az erejétől, kegyetlenségétől, s főként ezért lesik minden szavát. Ez alól csak páran kivételek. Azok az elvakult követői, mint Lestrange volt. Éppen ezért el kellett ismernie, örült, hogy Potter megölte.

Miután tovább indultak, csendben folytatták az utat, mindketten gondolataikba merülve. Pár perccel később a kihalt utcát követve, egy magányos, elhagyatott kúriához érkeztek.

- Nos, Potter. Ide készültünk – jelentette a férfi megtorpanva.

Harry figyelmesen tekintett végig az épületen. Ablakai sötéten néztek a környékre, kerítése kovácsoltvas, fekete szalagként futott végig, egy nagyobb, meglehetősen gondozatlan kertet. Hatalmas fákkal övezve, bokros, csalitos látképet mutatott.

Maga a ház nagy volt. Tulajdonosai bizonyára gazdag, befolyásos emberek lehetnek, bár Harrynek az a benyomása támadt, hogy rég nem lakja senki.

- Számos oka van annak, hogy ma ide hívtalak – szólalt meg halkan Piton. - Az első az volt, hogy figyelmeztesselek, és hogy figyelj a barátaidra. A második ez – mutatott az előttük álló kúriára. - Az utolsóról pedig majd akkor, ha a mostanit túléljük – jegyezte meg sötéten.

Harry felvonta a szemöldökét, és felé fordult.

- Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy elmond, mit terveztél – szólalt meg a férfi példáját követve ugyan olyan halkan. – Mit keresünk itt? És kié ez a ház?

- Már régóta tudom, csak eddig nem volt lehetőségem lépni ellene, hogy a Sötét Nagyúr számos értéket őriz itt, ereklyéket, pénzt, könyveket. Mint mindenkinek, neki is szüksége van ezen eszközökre, hogy megvalósíthassa, amit eltervezett. Bizony, - tette hozzá a fiú arckifejezését látva – a megfélemlítés sem minden. Bár sok halálfalója gazdag és befolyásos, néha ezek nem elegendőek. Most azonban szükségünk lenne egy igen fontos feljegyzésre, az egyik itt található varázskönyvből. És…

- … és az sem lenne hátrány, ha megszabadíthatnánk kincseitől, remélhetőleg ezzel valamelyest tehetetlenné téve – folytatta helyette Harry, láthatóan tetszett neki a lehetőség.

Piton rábólintott.

- Nagyon óvatosnak kell lennünk. Bár már hallottam erről a helyről, még sosem jártam itt. Őszintén szólva más halálfaló se nagyon. Most is csak azért vállaltam, mert nincs kizárva, hogy az általatok elfogottak kikérdezése során valamelyik auror rákérdezett vannak e rejtett készletei a Sötét Nagyúrnak. Ily módon, a körülmények végett most nem fog áruló után kutatni.

Harry figyelmesen hallgatta, s közben végigpásztázta az épület környékét. Már nagyon sötét volt, csaknem éjfélre járt az idő. A kert árnyékos, az épület csendes, és baljós.

- Én készen állok – biccentett a férfi felé, mikor az elhallgatott.

Nem tudta ugyan mire kell neki az említett könyv, de ez most másodlagos volt számára. Amennyiben sikerrel járnak, alaposan kiszúrhat Voldemorttal, és ennek a lehetősége egészen felvillanyozta. A kötettel kapcsolatos tudatlanságával ráér utána foglalkozni.

- Rendben. Csapdákra számítsunk. Nem hiszem, hogy túl egyszerű dolgunk lesz – felelte Piton, azzal a kapu elé léptek.

Mindketten elgondolkodva vizsgálgatták. Előfordulhat hogy csupán elegendő egy zárnyitó varázslat? – morfondírozott Harry. Végül mintha Piton is erre jutott volna, mert megpróbálkozott elsőként a zárnyitó varázsigékkel.

Körülbelül a harmadik, erősebb bűbáj hatására nyikorogva kitárultak a kapu szárnyai, és mögötte, mintha csak eddig egy betonfal takarásában lett volna a kert ezen része, egy hosszú, kavicsokkal felszórt út jelent meg előttük, mely egészen a ház falához kígyózott.

- Ügyes – morogta maga elé a bájitalmester.

A tér valósággal kitágult körülöttük, ahogy óvatosan megindultak. Hallgatólagosan megegyezve, Harry a bal, még Piton a jobb oldali kertrészt tartotta szemmel. Úgy gondolták, nem lenne bölcs dolog letérni a kijelölt útról, így akármennyire is szeszélyesen kanyargott, nyomon követték.

Ekkor Harryt furcsa érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte nem szabadna tovább mennie, mert mintha valami lenne előtte. Azonnal megtorpant, és még mielőtt a mellette haladó férfiért nyúlt volna, Piton is megmerevedett.

- Ezek szerint te is észrevetted – pillantott a fiúra, aki válaszként csak bólintott.

Pásztázni kezdték maguk előtt a semmit.

- Valamiféle védelmi vonal? – kérdezte csendesen a bájitalmestert.

- Hmm – gondolkodott Piton. – Nem hinném. Csapdákra szerintem majd csak a házban számíthatunk.

- Várj – szólalt meg hirtelen Harry. – Eszembe jutott valami – azzal felemelte pálcát tartó kezét.

Felrémlett előtte egy régies nyelven íródott sötét varázslatokról szóló könyv megsárgult oldala. Mintha lenne rá mód, hogy kiderítsék mi az ami az útjukat állja, s hogy veszélyes e a mágikus védelem. Be is ugrott neki a megfelelő ige. Gyorsan odaszólt Pitonnak, s egy széles mozdulatot tett pálcájával. – Invisible visual! (Láthatatlant láttas!) – mondta magában. Ekkor halványan egy búra kezdett kirajzolódni, ami körbevette a házat, és nem sokkal a lábuk előtt ért a földre körvonala.

Piton ránézett a fiúra.

- Ezt meg honnan…?

Harry gyorsan megvonta a vállát.

- Olvastam.

Nem tudta leolvasni a bájitalmester arcáról a gondolatait, mert az gyorsan visszafordult a halványan derengő bűbájhoz. Összehúzott szemmel vizsgálta.

- Hamarosan megszűnik a hatás – figyelmeztette Harry.

A férfi rábólintott.

- Tudom – alig hogy kimondta, ismét a semmit fürkészhette. A színes derengés elfoszlott.

- Szerintem ez valamiféle időburok lehetett – mondta. – Talán arra szolgál, hogy aki belép, ne töltsön ott sok időt, vagy épp ellenkezőleg, hogy a kint maradottaknak úgy tűnjön, nagyon is sok idő telt el. Meglehet, ezt is csapdának szánta. Nem mérhetjük fel pontosan mennyi időt töltünk bent, s az alatt az idő alatt akár ide is érkezhet.

Harry összevonta szemöldökét.

- Biztos vagy benne?

Nem örült volna neki, ha halálra rémíti barátait azzal hogy hetekre eltűnik, vagy hogy míg kutakodnak Voldemort betoppanhat.

- Biztos nem lehetek semmiben – válaszolta ingerülten Piton.

A fiú azonban fel sem vette. Egy pillanatig csak állt ott, majd

- Akkor lássuk – szólalt meg Harry, és belépett a határvonalon túlra.

A férfi azonnal követte.

Semmi észrevehető nem történt. Egy rövid ideig várakozóan álltak, majd a fiú megszólalt.

- Úgy tűnik, igazad volt – hátranézett, a kupolán túl ugyan úgy éjszaka volt.

Ebből azt a következtetést vonta le, hogy ha torzítja is az idő múlását, nem lehet akkora eltérés a valós és az itt uralkodó viszonyok között.

Továbbindult hát a ház felé.

- Potter! – szólította meg a mellette haladó Piton. – Nem tudom pontosan milyen irányba befolyásolja az időt. Ha gyorsítja, és majd felizzik a jegy, nekem mennem kell, különben…

- Tudom! Különben lebuksz – fejezte be helyette csendesen Harry. – Próbáljunk minél gyorsabban végezni.

- Azért úgy intéztem a mai találkánkat, hogy ha csak nem jön közbe semmi érdemleges, három-négy napig biztosan nem fog szólítani.

Erre Harry kissé felnevetett, bár ugyanakkor meg is nyugtatta a tudat, hiszen ezek szerint nem úszhatnak el hetekkel, be tudják határolni mióta vannak bent. És ez éppen Voldemort közbenjárásának köszönhető.

- Azért remélem annyi ideig nem leszünk összezárva! – mondta.

Piton hidegen végigmérte.

- Nekem sem minden vágyam veled tölteni a szabadidőm. Mellesleg a mi szemszögünkből az a három nap csupán óráknak is tűnhet.

Harry ráhagyta. Igaza is volt, na meg jobban lekötötte az előtte álló fal, amelyen bizony egy árva ajtó sem vezetett a túloldalára. Piton is az előttük álló akadályra összpontosította figyelmét.

Harry közelebb hajolt a falhoz, hogy alaposan megnézze. Biztos volt benne, hogy itt kell lennie a bejáratnak. A járda is ide vezetett. Ahogy figyelmesen nézte a sima felületet, egy alig észrevehetően, az alaptól eltérő színnel festett kígyó alakját vette észre.

- Azt hiszem, - mondta ki az első dolgot, ami az eszébe jutott erről – ez úgy működhet, mint a Titkok kamrájának bejárata.

Kézenfekvőnek tűnt, hogy egy ilyen fontos raktárnál Voldemort kihasználja az egyedüli ismeretét a párszaszónak. Vagyis hát majdnem egyedülit.

- Valószínűleg – morfondírozott a bájitalmester, aki szintén megvizsgálta az árnyalatnyit sötétebb zöld állatrajzot. – Próbáld ki! – nézett a fiúra.

Harry a kígyóra összpontosított, és parancsolóan felszólalt.

- Nyílj ki!

Piton nem értette a fiú sziszegését, ám azt látta, hogy megjelenik a falon egy szépen megmunkált sötétzöld fa ajtó, s kitárul a szárnya, utat nyitva a ház előterébe.

Egyikük sem lépett be meggondolatlanul, csak álltak korábbi helyükön.

Ezúttal Piton fogta a pálcáját, és egy különös fénycsóvát küldött be a nyíláson. Az végigfutott az előtéren s néhányszor levált belőle egy apró jelzőpont. Miután végzett, három helyen csillant fel.

A férfi bólintott.

- Ott vannak védelmi varázslatok – mondta.

- Tehát az ajtón beléphetünk – szólt Harry, aki érdeklődve figyelte a bűbáj jelzéseit. Vajon miért pont oda tette őket?

Immáron házon belül tekintettek körbe, mögöttük az ajtórés bezáródott.

Egy meglehetősen nagy előszobában voltak, mely szembe, egy tágasabb szobába vezetett, alighanem a társalgóba, míg balra két ajtó volt látható. Jobbra boltív vezetett a konyhába, s kicsit távolabb lépcső az emeletre. A helyiségekben homály uralkodott, villanykapcsoló természetesen sehol.

Mielőtt Voldemort ide rejtette volna a fontos eszközeit, ez az épület alighanem már rég varázslók lakta volt. Ami még inkább feltűnt, hogy nem voltak porosak a bútorok, sőt, mintha egyes darabokat sűrűn használatba vennének. Ekkor Harrynek furcsa gondolata támadt. Nem értette a védelmi vonalak elhelyezését, és őszintén szólva többre is számított. Mind lényegtelen, felesleges helyen volt, a fontosabb bejáratok, vagy épp a lépcső viszont szabadon hagyva.

- Piton – suttogta. – Szerintem van itt valaki.

A férfi bizonyára igazat adott neki, mert ő is homlokráncolva tekintett körbe.

- Húzódj egy kissé távolabb – suttogott vissza.

Ekkor lépések halk zaját hallották az emeletről, majd megreccsent a felső lépcsőfok. Egy taláros férfi tartott lefelé, s a bájitalmester a fáradtságot sem vette, hogy elkerülje a találkozást. Az ismeretlen megtorpant, amint észrevette az állongó alakot, s arcán meghökkenés futott végig.

- Perselus? Mit keresel itt?

Piton nem válaszolt, mintha mérlegelt volna valamit. Az idegen, amint rájött hogy egyelőre, vagy talán egyáltalán nem számíthat feleltre, tekintete tovább vándorolt, és észrevette a távolabb álló Harryt.

- Potter – suttogta rémülten, és egyben zavartan. – Mi a…- kapta vissza tekintetét halálfaló társára, éppen akkor, mikor az rászegezte pálcáját, és már mondta is a halálos átkot.

A taláros arcán a döbbenet és rettegés keveréke futott át, majd elérte a zöld villanás, s ernyedt teste lebucskázott a feljáró aljába.

Harry megmozdult, s megállt csaknem Piton mellett. Nem volt kíváncsi a halott férfire. Egy árva szót sem szólt. Akármennyire is nem kedvelte a bájitalmmestert, azt már belátta, hogy fontos hogy megmaradjon Voldemort körében kémkedni. Tudta jól, miért ölte meg volt professzora a társát. Voldemort előtt semmiképpen sem tudta volna kimagyarázni mit keresett itt, főként hogy hogyan jutott be, még ha ezt a halálfalót meg is győzhette volna. Az úgyis beszámolna urának a különös látogatóról, arról nem is beszélve, hogy őt, Harryt is észrevette. Így csak sötéten annyit nyugtázott magában – még egy szemétládával kevesebb.

Azzal elindult, hogy körbenézzen az ajtók mögött.

Piton mintha bizonytalanul állt volna egy darabig, figyelve a fiú mozgását

- Alighanem titkos járatot kell keresnünk, amihez csak a Sötét Nagyúr fér hozzá – mondta végül, bár még mindig arra számított, Harry megjegyzést fog tenni a férfi megölésére. A fiú azonban hallgatott.

- Úgy látom könnyebb dolgunk lesz azzal, hogy ez a halálfaló itt volt. Sok védelmet megszüntethetett, hogy szabadon mozoghasson a házban – válaszolt Harry, magában kissé mulatva a férfi nyugtalan tekintetén.

Mire számított, hogy majd neki esek és megátkozom? Vagy számon kérem miért ölte meg az alighanem maga is többszörös gyilkos halálfalót?

- A Sötét Nagyúrnak kellett idehoznia, máskülönben nem jut be a házba – lépett Piton is közelebb. - Csak két párszaszájú varázsló élt, és él jelenleg is az utóbbi századokban, ezt teljes bizonyossággal állíthatom.

Erre Harry sötéten elvigyorodott.

- Más szóval, mindenképpen tudni fogja, hogy én jártam itt, és tettem keresztbe – mire elégedetten bólintott. – Helyes – nyugtázta. 

Piton csak morgott valamit. Nem tartotta valószínűnek, hogy ez Harryn kívül akár bármelyik másik embert hasonlóan örömmel töltötte volna el.

- Tehát? Merre? – fordult felé Piton várakozóan.

Harry ledöbbent, s rábámult a férfire.

- Azt hiszem az imént látomásom volt – súgta. – Mintha tőlem vártad volna a megoldást, és kiérted volna a véleményemet.

A bájitalmester ingerülten előrelépett.

- Mivel te kutattad végig a horcruxait, úgy vélem nagyobb gyakorlattal rendelkezel, a csapdái és rejtekhelyei terén. Nos?

Harry elvigyorodott, majd mégis inkább a feladatra összpontosított. A szabad, vagy legalábbis szabadabb közlekedést már biztosították számukra. Azt azonban egyáltalán nem tartotta valószínűnek, hogy Voldemort eltűntette volna azon védelmi köröket, amik közvetlenül a raktár bejáratához vezetnek.

Ugyan nem tudta miért volt itt ez a halálfaló, de biztos nem járhatott be szabadon az értékek közé. Ergo, a még mindig életben lévő védő varázslatok környékén kellene keresgélniük. Azt is megtanulta már, hogy Voldemort sosem közvetlenül az elrejteni kívánt helyiség bejáratánál helyezi el a megoldást a bejutáshoz.

- Szerintem az egyik, még működő védelmi varázslat mögött lévő ajtó vezet a raktárához – szólalt meg.

- Nos igen. Valószínűleg nem biztosított szabad bejárást Mondfieldnek – értett egyet Piton, aki mindeddig csöndben figyelte a gondolataiba merült fiút.

Hümm. Tehát így hívták a halottat – futott át Harry agyán.

- Ennek ellenére úgy vélem, nem rögtön arrafelé kell elindulnunk – folytatta a fiú, és szemügyre vette mindhárom ajtót, mely előtt ott világított Piton jelzőbűbája. – Szerinted melyik vezethet lefelé, a pincébe? – kérdezte a nem messze tőle állongó Pitont.

- Mire gondolsz? – vonta fel a férfi a szemöldökét, de azért megvizsgálta a bejáratokat.

- Voldemort, akárcsak Mardekár még véletlenül sem magaslatokra, vagy könnyen elérhető helyre rejtette a számára fontos dolgokat. Leginkább föld alá, pincébe, barlangokba – felelte Harry. – Föld és víz. Ez a két elem fontos volt számukra.

Piton elgondolkodva hallgatta, majd rábökött az egyik ajtóra.

- Szerintem ez az.

Harry figyelmesen odatekintett ugyan, de nem indult el a mutatott irányba. Némán bólintott, és szemeit összehúzva a környező falakat vizsgálta.

- Nincs rajta se kulcslyuk, se kilincs – mutatott rá az akadályra a bejáratot szemügyrevevő bájitalmester.

- Hümm – reagált Harry, majd észrevéve valamit, pár méterrel a férfitől megállt egy drapériával szemben. – Igen, számítottam rá. Sosem nyílt bejáratot hagy, hanem elvár valamit cserébe, hogy bejuthass.

Piton odafordult hozzá.

- A jó öreg véráldozat. Igaz? – fintorodott el megvetéssel.

A fiú ránézett, majd visszafordult a falhoz.

- Dumbledore is hasonlóan reagált rá a tengerparti barlangban – jegyezte meg.

A férfi megdermedt egy pillanatra, s szúrós tekintettel meredt Harryre. Tudta hogy sosem fogja neki megbocsátani az igazgató megölését. És ha őszinte akart lenni, ő sem tudta magának.

- Lássuk – mondta a fiú, azzal egy egyszerű ártással, felsebezte tenyerét, amit a drapéria adott pontjára szorított. Amint a vére az ősrégi anyaghoz ért, a Pitonnal szemközti ajtó kitárult. – Valóban jól választottál – indult meg a bejárathoz, miközben egy hanyag legyintéssel begyógyította a vágást a kezén.

- Mehetünk? – kérdezte a férfi.

- Csak utánad – vigyorodott el Harry.

Piton nem reagált, csupán rávillantotta sötét szemeit, de már be is lépett a nyíláson. A fiú nyomban követte.

Pár percig egy lefelé vezető lépcsőn haladtak, mellettük durva kövekből kirakott falak húzódtak, hasonlóan a Roxfort alagsorához. Majd egy nagyobb teremben lyukadtak ki, ahova belépve pár lépés után Piton megállt, és elgondolkodva nézte a helyiséget.

Harry is körbehordozta tekintetét. Kandalló, melyben furcsa mód lángolt a tűz, kényelmes kanapé, fotelokkal, minden ezüst és zöld színben pompázva, kígyó mintákkal tarkítva. A falakat továbbra is durva szürkés kövek alkották, és a fiúban a terem látványa egyértelműen egy már nagyon távolinak tűnő emléket hozott fel.

- Pontosan mint a Mardekár klubhelysége – mondta fennhangon, nem messze egykori professzorától ácsorogva.

A férfi most furcsálló tekintettel fordult felé.

- Honnan veszed?

Harry nem nézett rá, inkább a szoba közepe felé sétált.

- Nos, volt szerencsém látni belülről, és elbeszélgetni Malfoyal.

Piton megütközve, ugyanakkor kíváncsian követte szemeivel.

- Hogyan?

Harry megállt a terem közepén, és most már ráemelte zöld tekintetét a férfi arcára.

- Másodikban meggyőződéssel hittük, hogy a mardekárosok felelősek a támadásokért. Mivel Malfoy olyannyira hangoztatta nézeteit, ki mástól kérdezhettünk volna utána, hogy bocs, de nem te vagy Malazár utóda? És ha nem, akkor nem tudod, hogy ki lehet?

- Ő meg készségesen felelt nektek, igaz? – gúnyolódott a férfi.

Harry sokatmondóan elvigyorodott, mire látszott hogy Piton kezdi összerakni a képet. Ennyi év távlatából, ez még a fiút is elismeréssel töltötte el.

- Százfűléfőzet – mondta, tekintetét mélyen egykori diákja szemébe fúrva.

A fiú vállat vont.

- A készleteidből vettük kölcsön a hozzávalókat, és Hermione készítette el. Régen volt már – mondta kissé szomorkásan. – Most pedig lássuk Voldemort hova rejtette el a számunkra fontos köteteit – azzal továbbra is a szoba közepén állva lehunyta a szemét és koncentrált.

Piton sokáig figyelte még az arcát, aztán ő maga is összpontosította varázserejét.

Harry egyértelműen arra törekedett, hogy megérezze merre van valamilyen bűbájjal ellátva bármilyen tárgy, falrészlet, vagy a padlón egy titkos rekesz.

A férfinak már eddig is nyilvánvalóvá vált, hogy különös érzékkel talál rá rejtett varázslatokra a fiú, sőt már az is megfordult a fejében, hogy talán a Sötét Nagyúr mágiájára a többinél is jobban képes ráhangolódni.

Harry erősen koncentrált, hogy ne kerülhesse el a figyelmét a legkisebb bűbáj jelenléte sem. Ahogy egykoron Dumbledore is megérezte a barlang falának mely részén kell keresniük a bejáratot. Erősebb mágia megnyilvánulást csupán két helyről érzékelt, de nem volt nehéz kitalálnia, hogy abból az egyik, a nem messze tőle álló, meglehetősen nagy varázserővel bíró egykori professzora.

A másik azonban egyértelműen sötét mágiával volt megbűvölve. Kinyitotta a szemét, és a szépen megmunkált kandalló felé fordult. Piton nem sokkal később követte a példáját. Közelebb léptek az őket érdeklő falrészhez, és némán vizsgálgatták a lobogó lángokat. A tűztér pontosan akkora volt, hogy kényelmesen beleállhassanak, akár ha hopp porral utaznának.

A hátulja téglából állt, nem olyan kövekből, amelyek a helyiség további részét alkották. Piton előhúzta a pálcáját, és elvégzett pár bonyolult bűbájt, hogy kideríthesse mire számítsanak a vélhetően átjáróként alkalmazott kandallónál. Mikor megbizonyosodott róla hogy nem tévedtek, megpróbálta eloltani a tűzet.

Kipróbált jó néhány varázslatot, ám a lángok még csak meg sem hunyászkodtak. Harry felvonta a szemöldökét.

- Jellemző – morogta. – Vagy meg kell találnunk a megoldást, vagy csupán próbának vet alá.

- Alighanem. De hogyan derítjük ki, hogy melyikről van szó? – mondta a bájitalmester.

Harry rápillantott.

- Sok választásunk nincs. Nem igaz?

Előretartotta a pálcáját, és a tűztér hátsó falára szegezte. Hosszan motyogott magában, ám úgy tűnt, varázslata hatástalan marad. Elgondolkodva ráncolta össze a homlokát, majd ismét felemelte a pálcát, és ezúttal hangosan, sziszegve adta ki az utasításokat.

Jól gondolta, a párszaszó megtette a hatását. A téglák, akárcsak az Abszol út bejáratánál, átrendeződtek, és mintha csak életre keltek volna, szabad utat engedtek, kihúzódva a tűztér oldalához.

- Csak utánad – viszonozta Harry korábbi gunyoros gesztusát a mellette álló férfi.

A fiú zöld szemei az előttük megnyílt sötétbe vesző átjárót vizsgálták, a lángok továbbra is fenyegetően villództak elzárva előlük a szabad bejutás lehetőségét.

Harry nézte még egy ideig a tüzet, érezte melegét ahogy ott állt előtte, majd vett egy mély levegőt, és előre mozdult.