Hermione részletesen beszámolt barátainak hogyan telt az utóbbi két hete. Elmagyarázott mindent a könyvekről, az azokban talált mágiáról, és természetesen arról, hogy az ominózus kötet hiányzik.

Harry ezen hosszan elgondolkodott, és látszott rajta, hogy lenne egy elmélete, de azt nem osztotta meg a többiekkel. Helyette arról kérdezgetett, mi is volt pontosan az az utalás amit találtak, és átnézte azokat az oldalakat is, amit Hermione hozott el neki a képzése végett.

A sikertelen pálcakutatás miatt nem tűnt különösebben nyugtalannak, bár Hermione nem volt benne biztos, hogy ezt nem csak azért mutatja e így, hogy ő ne érezze magát rosszul amiatt, hogy eredménytelenül zárult a két hetes kutatása. Bár azzal is tisztában volt, hogy Harry sosem róna fel neki egy olyan dolgot, amiért minden tőle telhetőt megtett, és nem rajta múlt, hogy a megoldást rejtő könyv hiányzott.

- Pitonnal hogy boldogultál? – kérdezte a fiú, miután elégedetten nyugtázta, hogy amely köteteket Hermione hozott a számára, nagy hasznára válhatnak.

A lány erre mélyen a szemébe nézett, és elmondta neki hogyan látta ő a férfit, mindazt amit tesz, azt, hogy szerinte Harry és Piton sok tekintetben tulajdonképpen mennyire hasonlítanak egymásra. Ron ennél a résznél ingerülten horkantott, de Harry nem szólt közbe, csupán hallgatta Hermione beszámolóját.

Miután a lány a végére ért, várakozóan tekintett a zöld szemekbe, melyek ezidáig nem árultak el semmit a gondolatairól.

- Hogy Harry és az a szemétláda hasonlítanak egymásra!? – horkant fel Ron. – Ez baromság!

Hermione csúnyán nézett rá, Harry azonban nyugodtan fordult felé.

- Nem is annyira elképzelhetetlen Ron - barátja erre eltátotta a száját.

- Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyet hallok tőled – mondta Harryre nézve.

A fekete hajú fiú egy kicsit megrázta a fejét.

- Nem feltétlen szembetűnő tulajdonságokra kell gondolnod. Nem vagyok olyan megkeseredett és mogorva mint ő, - bár még könnyen eljuthatok odáig - viszont a céljaink, a hozzáállásunk, az eltökéltségünk megegyezik. Nem tudom pontosan miért teszi, de egyetértek Hermioneval abban, hogy ő még talán nálam is jobban szeretné, ha Voldemort végre valahára eltűnne, és megkapná amit megérdemel. Nem túl barátságos, de határozottan jól együtt lehet vele működni, és tagadhatatlanul képzett, meglehetősen nagy varázserővel rendelkező mágus. Egykor óriási hibát követett el, de látnod kéne manapság mennyire küzd ellene. Gyűlöli a jegyet a karján, és gondolkodás nélkül a segítségedre van, ha rászorulsz. Nélküle valószínűleg még mindig a kúriában állnék, abban az átkozott tűzben.

- Elfelejtetted mindazt, amit veled tett? – meredt rá Ron.

- Természetesen nem. Elárulta a jóslatot Voldemortnak, megölte Dumbledoret. De olyan bűntudatot érzek belőle emiatt, még úgy is, hogy elkerülhetetlen volt, hogy azt lehetetlen megjátszani.

- Ezek szerint beláttad, hogy nem volt más választása, csak megölnie Dumbledoret? – kérdezte most Ginny.

Harry felsóhajtott.

- Ez meglehetősen bonyolult kérdés. Már elég korán megtanultam, hogy az igazgató terveit ritkán láthatjuk át. Ő nem egyszerűen egy dologra összpontosít, hanem előre néz legalább húsz lehetséges történésre. Sosem osztja meg az egész elképzelését senkivel, csupán részleteket közöl azokkal, akik éppen szükségesek a végrehajtásához. Mit gondolsz, miért dühöngtem Sirius halála után? – nézett szerelme arcába. – Elhallgatott előlem olyan dolgokat, amivel bár engem akart kímélni, mégis tragédiát idézett vele elő. Piton csupán egy ilyen nagyszabású tervének a részese lett, és ezzel együtt tehetetlen bábja is.

Hermione emésztgette a Harrytől hallottakat, majd bele tekintetett a ragyogó smaragdokba.

- Miközben vele voltam, nem éreztem fenyegetést. Sokszor amilyen állapotban hazaérkezett, sokkal inkább én jelentettem volna rá veszélyt. Azt hiszem megbízom benne.

Ron el sem rejtette rosszallását, ahogy barátnője felé fordult.

- Bármennyire is hihetetlen még számomra is hogy így érzem, de azt kell mondanom, egyetértek veled – jelentette ki Harry, látva, hogy Hermione a véleményét várja.

Ron hol az egyikükre, hol a másikukra nézett, latolgatva vajon mennyi esélye van rá, hogy kiverje ezt a fejükből, de az arcukat látva nem fűzött hozzá túl nagy reményt.

- Remélem igazatok van, és nem fordít még egyet a köpenyén – mondta komolyan.

- Bízz bennem Ron – nézett mélyen a szemeibe Harry. - Te tudod a legjobban mennyire gyűlöltem, sőt talán még most sem szűnt meg bennem ez az érzés, és hogy mennyire bizalmatlan és óvatos vagyok. Ennek ellenére úgy érzem, számíthatunk Piton segítségére.

A vörös hajú fiú húgára nézett, majd mindketten beleegyezően rábólintottak.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ron éppen csak hogy kivédte Harry ártásait, mikor Hermione már küldte is a lefegyverzést. Csaknem sikerült neki a hárítás, de míg visszaverte barátja támadását, már nem volt ideje a megfelelő mozdulat elvégzésére ahhoz, hogy megakadályozza pálcája elrepültét.

- Francba! – nyögte.

Majd ott állt tehetetlenül, Harry pedig kinyújtotta a kezét, és belehívta Ron elvesztett fegyverét. Ha alkalma nyílt rá, ezeket a pálca nélküli varázslatokat használta, hogy gyakorolja őket.

Ekkor kinyílt a társalgó ajtaja, és Mr. Weasley lépett be rajta.

- Hallottam, hogy egy ideje csönd van – mondta, majd elmosolyodott. – Márpedig ha robajlás mentes a szoba, az azt jelenti, hogy benyithatunk.

Ránézett fiára.

- Na, hogy ment Ron? – a kérdezett elhúzta a száját, Mr. Weasley tekintete pedig továbbsiklott Harryre. A fiú kezében két pálca volt, s mosolyogva figyelte a bosszankodó barátját. – Értem – mosolygott édesapja is.

Közben még többen tévedtek be a helyiségbe. Lupin és Tonks is helyet foglalt egy-egy gyorsan helyreállított fotelban. Harry erre már felhúzta a szemöldökét.

- Történt valami? – kérdezte.

Az elsőként érkező Mr. Weasley rögtön felé fordult.

- Leveled jött, Harry. A Minisztériumtól.

A fiú azonnal elkomorodott, és indult, hogy átvegye a küldeményt. Már egyáltalán nem csodálta, hogy a Rendtagok mind idejöttek, és várakozóan szemlélgették őt, ahogy elvette, és kibontotta a borítékot. Gyorsan végigfutotta a szöveget, majd megvetően felhorkantott. A többiek érdeklődve figyelték.

- Mi van benne? – kérdezte Ron.

- Meghívás – morogta gúnyosan Harry, s átnyújtotta a mellette álló Hermionenak a levelet, aki hangosan felolvasta.

Tisztelt Mr. Potter!

A maga, valamint a Főnix Rendjének tevékenysége, már jó ideje teljességgel ismeretlen a Mágiaügyi Minisztérium számára. Az illegálisan működő szervezet, és az ön elutasító viselkedése az együttműködésre, arra sarkall, hogy beidézzem egy hivatalos meghallgatásra. Az utóbbi időben több halálfaló életét vesztette, ám sajnálatomra ezen ügyek részletei előttünk nem ismeretesek.

Elnéztük már pár törvényszegését, ám ezúttal erősen számítunk a megjelenésére szeptember 28-án tizenhat órakor.

Rufus Scrimgeour

Mágiaügyi miniszter

- Ez a hapsi egyre hülyébb – véleményezte Ron elhúzva a száját.

Senki nem ellenkezett vele.

Miután befejezte az olvasást, Hermione bátortalanul visszanyújtotta a borítékot Harrynek, aki összegyűrte a kezében, és gondolataiba merült.

Nem tartott sem a Minisztériumtól, sem Scrimgeourtól már jó ideje. A vezetés gyenge volt, de a Rendtagoknak sok problémát okozhatnak. Annyira például még a miniszter sem lehet ostoba, hogy ha még bizonyítani nem is tudja, de ne gyanítsa, hogy Mr. Weasley velük, Harryékkel van. Márpedig a férfinek szüksége van a fizetésére, hogy eltarthassa a családját.

Arra is számított már, hogy előveszik törvényszegéseit, és felhasználhatják ellene, ha jónak látják. Személy szerint neki, nem árthattak. Biztos volt benne, hogy nem olyan idióták, hogy a háború közepén börtönbe zárják. Nekik információ kell, hiszen a maguk módszereivel nem sokra jutnak, ráadásul Piton sem a Minisztériumnak, hanem a Rendnek kémkedik. Ezen felül, Harryék sokkal többször vannak tűzközelben. Valamit fel kell mutatniuk az embereknek, s mindezt az ő támogatásával szándékoznak megtenni.

- Ez majdhogynem zsarolás – mondta csendesen Hermione.

- Csak majdhogynem?! Szerintem teljesen egyértelmű – fintorgott Ron.

Mr. Weasley hangosan morfondírozott a problémán.

- Rég sejtettem, hogy ellenőrizni akarja a Rend működését.

- Ennek ellenére, - mozdult meg az idáig némán ücsörgő Lupin – úgy gondolom Harry, hogy el kell menned. Sok gondot okozhatnak nekünk. Nem teheted meg, hogy nyíltan szembefordulsz a Minisztériummal, és…

- Ki mondta, hogy nem megyek el? – nézett rá a fiú komolyan.

Barátai tágra nyílt szemekkel csodálkoztak rá. Még győzködni sem kell?

- Hogyan? – hökkent meg Remus is.

- Ha másért nem, hát azért, hogy megtudjam mit is akarnak elérni – felelte Harry nyugodtan. – Már átgondoltam – kezdett fel-alá járkálni. – Kiszúrhat sok emberrel, árthat Mr. Weasleynek, akinek a közreműködését már biztosan rég sejti. Nem csak rólam van szó, így nem kockáztatok. Emellett pedig, - vont vállat. – az égvilágon semmi érdemlegeset nem fog tudni kiszedni belőlem, azon kívül, amit én el akarok mondani. Bár biztos vagyok benne, hogy ezért mindent meg fog tenni.

Ekkor Ginny nyitott be a szobába, s végighordozta tekintetét a bent lévőkön. A járkáló Harryn, és a döbbent arcot vágó rendtagokon. Kezében két borítékot tartott, amiket sorban átnyújtott.

- Ez a tiéd Ron – sétált oda bátyjához. – Ez pedig a tied – adta át Hermionenak a másikat.

Erre Harry is abbahagyta a keringést, és gyanakodva nézett a levelekre.

- A Minisztérium – mondta Ron a címzés láttán.

- A Szent Mungóban adták oda – szólt Ginny. – Mivel nem ismerik a tartózkodási helyünket. – tette hozzá a gunyoros elégtétellel.

A két fiatal végigfutotta az üzenetet, majd komor arccal fordultak várakozó barátjuk felé.

- Kicsit más a szöveg, de a jelentése nagyjából ugyan az – mondta Hermione.

Harry most már láthatóan dühös volt. Elsötétült az arca.

- A szemétláda – sziszegte. – Fél hogy belőlem úgy se szed ki semmit.

- Mindenki számára egyértelmű, hogy még mindig a barátaid vagyunk, és veled harcolunk – bólintott rá Ron.

Erre már Lupin is felállt a fotelból.

- Megpróbálhatnak hatni rád velük – mondta nyíltan.

- Tudom! – vágta oda Harry mérgesen. Majd gyorsan sóhajtott egy mélyet. – Ne haragudj.

A férfi csak legyintett egyet. Mr. Weasley idegesen fordult felé.

- Nem tetszik ez nekem Remus. Akármeddig elmehetnek. Veritaserumot is beadhatnak – szólt aggódva. - Mi pedig nem lehetünk ott, hogy segítsünk.

Lupin bólintott, majd mielőtt válaszolhatott volna, Harry közbeszólt.

- De én ott leszek – morogta. – És biztosíthatlak, hogy egy újjal sem nyúlhatnak a barátaimhoz.

- Hát ha megpróbálja, elég ostoba – vigyorodott el Tonks, s ráhunyorgott Harryre. A fiú mintha egy pillanatra viszonozta volna a gesztust.

- Csak ésszel, Harry! És légy óvatos! – figyelmeztette Lupin.

- Úgy lesz – biztosította róla a fiú.

- Igen. Tudom – bólintott Mr. Weasley.

Másnap reggel mindenki idegesen ébredt. Harry pedig szabályszerűen mogorva és ingerült volt. Délután négy órára voltak hivatalosak a Minisztériumba, így nem siette el a készülődést. Kedvetlenül indult a konyhába reggelizni, nem is telt bele tíz percbe, s aki tehette inkább elkerülte. Mindenre mogorván válaszolt, és hála az utóbbi években tanúsított metsző őszinteségének, nem egy megnyilvánulása bántóra sikeredett.

- Harry drágám – mosolygott rá Mrs. Weasley. – Szerintem jót tehet, ha egy kicsit elegánsabban öltöznétek fel – javasolta.

A fiú szúrósan rátekintett, a többiek csöndben ücsörögtek mellette.

- Szerintem viszont nem! – vágta rá.

- Harry! – szólt rá Remus szigorúan.

- Nem fogok a Minisztériumnak bájologni! – szólt vissza.

- Viszont Mollyval viselkedhetnél tisztelettudóbban is! – villantotta rá Remus a tekintetét.

Harry sóhajtott egy mélyet, és sokkal higgadtabban mondta.

- Igaz – majd ránézett a boszorkányra. – Sajnálom, Mrs. Weasley. Csak nem tetszik ez az egész.

- Nem vagy egyedül – morogta Ron.

Ekkor Tonks nyitott be közéjük, vidáman mosolyogva. Odalépett férje mellé, megcsókolta, majd helyet foglalt az asztalnál.

- Úgy hallom a többiektől, egy kissé harapós vagy ma reggel Harry! – vigyorgott.

- Biztosíthatlak, hogy már csak kevéssé. Nem túl jó döntés rajtatok kitöltenem a dühömet. Délutánra csupán rossz kedvem lesz.

Igaza is lett. Ingerültsége elmúlt, ám hangulata továbbra is mogorva maradt. Pedig szó se róla, a látogatóba érkezett Fred és George állhatatosan próbálták jobb kedvre deríteni.

- Ne erőlködjetek már kérlek! – szólt rájuk elunva az igyekezetüket. – Amíg nem leszünk túl az úgynevezett meghallgatáson, ne várjatok vidámságot tőlem. Bár amilyen előérzetem van, utána se nagyon – tette hozzá borúsan.

Az ikrek bosszúsan legyintettek.

- Reménytelen – mondták, és visszavonultak rögtönzött laborjukba.

Magukra maradtak barátaival.

- Én is aggódom – szólt halkan Ginny az ágyon ücsörögve.

Harry a hátát a falnak támasztva ült mellette, a lány feje a vállán nyugodott.

- Én amiatt aggódom, hogy Ronékat is behívta – felelte. – Oka van rá.

Hermione a szemben lévő fotelban kuporgott, s most felnézett a fiúra.

- Ezt már Remussal megmagyaráztátok. Számításba veszi, hogy veled nem fog boldogulni.

Harry elgondolkodva hallgatott, majd az órájára pillantott.

- Nos, fiúk lányok, úgy látom kezdhetünk készülődni – mozdult meg.

Ron felsóhajtott, és elindult a szobájába, nyomában Hermioneval.

- Tíz perc és lent vagyunk – mondta a lány.

Harry rábólintott, és lekászálódott az ágyról. Elment tusolni, majd előszedte egyik farmerjét egy egyszerű pólóval, és egy kényelmes zöld pulóvert. Ginny csendben figyelte, ahogy öltözködik. Ezúttal ő döntötte hátát a hűvös falnak.

Mikor a fiú végzett, szerelme felé fordult, és széttárta a karját.

- Milyen vagyok?

Ginny elmosolyodott. Jól láthatóan végigmérte az előtte állót. A farmer mindig is illett Harryre, pulóvere színe összhangban volt szemével, magas volt, és erő sugárzott belőle. Arca a szokásosnál komorabb, fekete haja szokásosan szertelen, szemüvege mögött megcsillant tekintete. Mindig is helyesnek tartotta a fiút, - amivel nem volt egyedül - és bármit is viseljen, vonzónak.

Kissé megrázta a fejét.

- Sejtettem, hogy azért sem fogadod meg anya tanácsát – kezdte rosszallóan, majd felállt az ágyról, s Harry elé lépett. Arcán huncut mosoly játszott. – Egyébként szívdöglesztő vagy, mint mindig. Félek ám, hogy valaki lecsap a kezemről.

A fiú röviden felnevetett.

- Szeretlek – csókolta meg a lányt.

Ginny mélyen a szemébe nézett.

- Légy óvatos. És vigyázz, hogy ne veszítsd el a fejed.

Harry bólintott.

- Ez már egészen jól megy. Az okklumencia sokat segített. A higgadtság mintapéldánya vagyok.

- Igen. Általában. De Scrimgeourtól percek alatt a plafonon tudsz lenni – folytatta a lány, nem tudva elnyomni egy mosolyt a fiú utolsó megjegyzését hallva.

- Ne aggódj – fogta meg a kezét Harry. – Gyere, menjünk le.

Az előszobában Mrs. Weasley és Ron várakozott. Mikor az asszony észrevette a lépcsőn közeledő fiút, és végigmérte öltözékét, rosszallóan megcsóválta a fejét, s halkan maga elé motyogott.

- Gondolhattam volna… - a többit aztán már tényleg nem lehetett érteni.

Harry barátjára nézett, aki semmivel sem csípte ki jobban magát nála. Édesanyja reakciójára Ron is az érkezők felé fordult, s váltott Harryvel egy fanyar mosolyt.

- Hermione? – kérdezte a kissé sápadt Ront.

- Itt vagyok! – csendült a lány hangja a háta mögött, majd leszaladt közéjük.

Nem is ő lett volna, ha biztos, ami biztos meg nem fogadja Mrs. Weasley tanácsát. Elegáns fekete nadrág volt rajta, világoskék hosszú ujjú inggel, rajta egy sötétebb árnyalatú kardigánnal. Végignézve a fiúk ruháján elhúzta a száját, barátai ugyan ezt tették az ő öltözetét vizsgálva.

Ekkor befutott pár Rendtag, és ellátták őket tanácsokkal. A legtöbb a higgadtságról, óvatosságról szólt, a „csak ésszel” jeligére.

- Ron, csak óvatosan, még nem megy túl jól az okklumencia – figyelmeztette Mrs. Weasley.

Fia morgott valamit válaszul, Harry pedig futó csókot nyomott Ginny szájára, azzal indult a konyhaajtó felé. Elsőként Hermione, Ron, majd Harry szórta a kandallóba a csillogó hopport.

Még látta ahogy Ginny , Mrs. Weasley és Remus rámosolyog, majd mire újból kinyitotta a szemét, a Mágiaügyi Minisztérium fogadócsarnokában találta magát.

Gyorsan kilépett a tűzhelyből, és egy apró pálcamozdulattal letisztította ruháját a hamutól. Barátai pár lépéssel odébb ugyan ezt tették. Nem volt akkora nyüzsgés. Sokaknak alig volt hátra a munkaidejéből, néhányan viszont most érkeztek. A mágikus testvériség szobra az öt évvel ezelőtti események óta nem lett újraemelve. Helyén egy egyszerű szökőkút kapott helyet, s Harry ezt a jelenlegi helyzetben jó döntésnek tartotta.

Az újonnan jöttek megindultak az őrvarázsló asztalához, hogy pálcájukat ellenőriztessék. Ron és Hermione is így tett, miután Harryvel az oldalukon sorba álltak. A fekete hajú fiú azonban már korábban eldöntötte, hogy nem engedi ki a kezéből pálcáját. Nem bízott Scrimgeourban és módszereiben. Igazán nem hiányzott, hogy megbűvöljék a pálcáját, vagy ami még rosszabb, maguknál akarják tartani a tárgyalás idejére.

Mindenfelől beszélgetés zsivaja szűrődött, míg az őrvarázsló kötelességtudóan végezte feladatát. Végül Hermioneék kerültek sorra, s Ronnal egyszerre nyújtották pálcájukat. A középkorú férfi felnézett rájuk, majd tekintete továbbsiklott, a kissé távolabb álló Harryre. Arca döbbenetet és érdeklődést tükrözött, s még az ellenőrző mozdulatot is félbehagyta, mellyel Ronék pálcáját vette kézbe. A rutin mégis győzedelmeskedett, s miután végzett, ismét a fekete hajú fiúra nézett.

- Mr. Potter… lenne szíves a pálcáját… - kezdte tiszteletteljes hangon.

Harry komolyan tekintett rá, és megrázta a fejét.

- Sajnálom, de nem áll szándékomban kiadni a kezemből – mondta. – Ha megfelel, - lépett közelebb, mire az őrvarázsló kissé hátrébb húzódott – csupán bemutatnám – emelte fel jobb kezét.

Barátai nem szóltak egy szót sem, a férfi pedig láthatóan nagyon zavarban volt.

- I…igen – felelte, azzal megvizsgálta messzebbről a feltartott varázspálcát. – Rendben, Mr. Potter.

Harry bólintott, s odalépett barátaihoz, akik szintén kezükben tartották visszakapott eszközüket.

A közelükben immáron valamennyi beszélgetés az ő felbukkanása körül forgott. Három éve annak, hogy utoljára a Minisztériumban járt, s nem volt titok, hogy Harry kevéssé támogatja a vezetést. Sőt Scrimgeourral a beszélgetéseik általában vitába torkollnak. Megindultak hát a találgatások, a csodálkozó, fürkésző pillantások.

Természetesen mindenki tudta, hogy a Kiválasztott valóban az, s hogy az utóbbi időben számos halálfalót ejtettek foglyul, öltek meg, és akadályoztak meg támadásokat, merényleteket. Harry Potter nem tétlenkedett, s bár Tudodki legfőbb célja, hogy megölje őt, még mindig él.

- Jobb lesz, ha megyünk – morogta barátainak, s elindult az egyik felvonó felé.

- Úgy érzem magam, mint valami megvilágított színpadon – motyogta Ron miközben barátjuk mellett lépkedtek.

Harry elhúzta a száját.

- Mesélhetnék.

Ekkor két taláros férfi lépett eléjük. Kezükben pálca, köpenyükön az aurorok jelzése. A magasabbik határozottan megszólította a megtorpanó fiút.

- Mr. Potter! A Miniszter úr kérésére elkísérnénk önöket a megbeszélés helyszínére – hangja, akár csak fellépése kemény volt.

- Igazán? – mérte végig a férfit Harry felvont szemöldökkel. Különösen készenlétben tartott pálcájukat. – És mégis hol van pontosan a helyszíne?

- Ha odaértünk, meg fogja látni – felelte az auror.

Harry zöld szemei rávillantak. Az alacsonyabbik, bajuszos társa megköszörülte a torkát.

- Azért én mégis csak szeretném most megtudni – makacsolta meg magát Harry. Hermione enyhén megbökte, de nem foglalkozott vele. Tudni akarta mi ez az egész.

A férfinek nem tetszett a válasza.

- Ellenállást tanúsít? – kérdezte fojtott hangon.

A fiú higgadtan elmosolyodott.

- Esetleg megtehetném – mellette Ron máris előrébb lépett. – Bár úgy gondolom maguknak is könnyebb lenne, ha válaszolnának arra, amit kérdeztem. Főként, mivel nem hinném, hogy valóban leállnának itt párbajozni. Nem fogom magukat vakon követni – mutatott rá a nyilvánvalóra.

A bajuszos rábólintott, a magas fickó azonban dühbe gurult, s rámeredt a fekete hajú fiúra. Harry azonban nem hiába nézett mélyen a szemébe.

- Eszébe ne jusson! – mondta vészjóslóan halkan. – Esélye sem lenne.

A férfi meghökkent, majd kelletlenül szólalt meg.

- Az alsó tárgyalótermekbe megyünk. Ahol a hivatalos pereket szokták elvitatni.

- Mi szükség akkora helyre?

- Elég magas a jelenlévők létszáma – azt már nem tette szóvá, hogy a fiú egyáltalán honnan tudja, hogy milyen az a hely.

Harrybe bevillant a gyanú, hogy Scrimgeour, akár csak korábban Caramel, képes volt összehívni csaknem a teljes Wizengamotot egy egyszerű ügy elbírálására. Cseberből vederbe, gondolta immár sokadszor. Ennek ellenére elmosolyodott.

- Na látja. Akár mehetünk is.

Az alacsony auror fujt egyet megkönnyebbülése jeléül, majd elindultak a felvonók felé. A jelenlévő varázslók és boszorkányok mind utat nyitottak nekik, és érdeklődve, tisztelettel vegyes félelemmel szemlélték az elhaladó Harryt, akinek arca komoly és eltökélt volt.

Mikor bezáródott mögöttük a fülke ajtaja, a magas varázsló ismét megszólalt.

- Mire volt jó az iménti közjátéka? – kérdezte ingerülten.

Harry rátekintett.

- Nem került volna rá sor a lekezelése nélkül, s ha rögtön válaszol egy végtelenül egyszerű kérdésre – felelte nyugodt hangon.

- Biztosan nagyon komolyan veszi a feladatait – morogta Ron.

Harry halványan megmosolyogta barátja szavait. Neki is ez volt az érzése az aurorral kapcsolatban. Nagyon biztos volt benne, hogy mint miniszteri embert, nem fogja megtámadni. Olyan ember, aki mereven ragaszkodik a szabályokhoz, és a kapott parancsaihoz. Ellentétben a másikukkal, aki tartott Harrytől. Hiszen felismerte, hogy ugyan miért ne tehetné meg, hogy fellépjen ellenük?

- Harry? – szólította meg az idáig hallgató Hermione. A fiú rögtön felé fordult. – Arra a szintre megyünk, és abba a tárgyalóba, ahol … ugye? – nem fejezte be, mert jól tudta, hogy barátja érti mire céloz.

Harry elgondolkodva bólintott.

- Alighanem – valószínűleg abba a terembe készültek, ahol ötödéves korában már egyszer átesett egy ilyen meghallgatáson. A folyosó pedig, mely odavisz, az álmaiban oly sokszor látott, Misztériumügyre vezetett. Arra a szintre, ahova kevés varázslónak volt bejárása. Nem is véletlenül – gondolta sötéten. S ahol szembe kellett nézniük megannyi halálfalóval, és amely azt a lépcsőzetes termet rejti, ahol Sirius örökre eltűnt a szemük elől. – Nekem sem kellemes érzés – mondta halkan, látva hogy a lány arcán ugyan azon meglátások suhannak át.

- Többet be sem teszem a lábam az agyak közé – motyogta Ron is, önkéntelenül megdörzsölve a karjait.

- Nincs is rá szükség – válaszolt komoran Harry.

A két auror összenézett, majd miután a kívánt szintre érkeztek, kisétáltak a liftből az ismerős, félhomályos folyosóra.

Harry felsóhajtott, miközben végighordozta tekintetét, s megakadt a szeme a fekete ajtón.

- Nem is Scrimgeour lett volna.

Azzal elindultak a magas auror nyomában.

A tárgyalóterem ugyan úgy festett, mint öt éve. A különbség pedig az volt, hogy egy szék helyett három állt középen, s a láncok hiányoztak róluk, valamint a bent lévők személye is megváltozott. A miniszter, és számos auror várakozott odabent, néhány hivatali személy társaságában. Harry végighordozta rajtuk a tekintetét, s felfedezte, hogy Kingsley is köztük van. Nem időzött el a férfi arcán, az gyanús lett volna, továbbsiklott hát a többiekre.

- Áá! Harry! – lépett elé Scrimgeour.

A fiú biccentett.

- Miniszter úr – mondta, hangjában a legcsekélyebb tisztelet nélkül.

Scrimgeour nem reagált, inkább Ronék felé fordult.

- Ms. Granger, Mr. Weasley! Foglaljanak helyet – mutatott a székekre és visszasétált emberei körébe.

A három jó barát beleegyezően a felkínált székekhez sétáltak, s úgy helyezkedtek, hogy egymást is láthassák ültükben. Harry a bal szélen, mellette Hermione, majd Ron.

- Hallom Harry, nem igazán az előírásoknak megfelelően ellenőriztetted le a pálcádat – kezdte Scrimgeour.

A fiú megvonta a vállát.

- Nevezzen gyanakvó természetnek.

- Mitől kellett volna tartanod? – kérdezte egy szakállas férfi.

Harry egy pillanatra ránézett, de nem válaszolt.

- Nos, Mr. Potter – köszörülte meg a torkát egy idős varázsló, aki velük foglalt helyet. – A meghallgatásunk célja az lenne, hogy elbíráljuk a maga korábbi törvényszegéseit…

- Hány év is az elévülési idő? – motyogta cinikusan Ron.

Harry és Hermione is felé nézett, de míg a lány rosszallóan, addig Harry cinkosan.

- Továbbá, - folytatta zavartalanul az ősz mágus – hogy tájékoztatást kapjunk önöktől az elmúlt időszakban történt halálfaló elhalálozásokról, foglyul ejtésekről, s természetesen a maguk tevékenységéről.

- Nem látom be, ezen „törvényszegések” felelevenítésére mért van szükség – mozdult meg Hermione az előző vádakra visszautalva.

A fiúk rábólintottak.

Scrimgeour komolyan válaszolt.

- A Minisztérium a társadalom érdekeit szolgálja – Harry alig tudta elnyelni megvető horkantását, ám mivel Ron is hasonlóan járhatott, kettejük hangja lényegében kifejezte mit gondolnak erről. A miniszter szeme megvillant. – Ily módon Önök is a hatásköre alá tartoznak, mint bármely polgár. Információjukkal elősegíthetik aurorjaink nyomozását, támogatásukkal elérhetnénk, hogy a varázslótársadalom megfogadja az óvatosságukra vonatkozó tanácsainkat.

- Ezt már ismerem – bólintott Harry. – Népszerűsítsem.

- Továbbra is törvényt szegtél – szólt fojtott dühvel Scrimgeour.

- Akkoriban miért nem zavarta!? – kérdezte Harry nyomban. Érdeklődése, és érve nyilvánvaló volt, ahogy a miniszter egyre nagyobb dühe is.

- Biztos voltál a dolgodban! – dörrent az ücsörgő fiúra. – Számítottál rá, hogy nem tehetjük meg hogy börtönbe zárjunk. Emellett más megoldásra váró problémáink is voltak.

- Amik most nincsenek – bólintott Harry higgadt gunyorossággal. - A háború közepén - a zsarolásuk átlátszóbb már nem is lehetne. Mindenképpen ellenőrizni akarta őt, és a Rendet. – Értem.

Scrimgeour rávicsorgott, és felállt a helyéről.

- Dumbledore már régen meghalt, Potter! Nem tud a védelmébe venni, és kijátszani minket. Az iránta való hűséged valóban csodálatra méltó, – nyomta meg szavait - de egy kissé már elavult. Nem gondolod?

Harry dühös lett, és érezte, hogy ez csak egyre rosszabb lesz. Arca azonban rezzenéstelen maradt.

- Nem kell rá emlékeztetnie! – emelte meg egy árnyalatnyit a hangját. – De a meglátásaim cseppet sem változtak.

Ekkor a szakállas férfi ismét megszólalt.

- Miért nem lehet titeket elérni? Hol van a ti titokzatos Rendetek főhadiszállása?

Harry összehúzta a szemeit, s rátekintett az aurorra.

- Nem hinném, hogy köze van hozzá – jelentette ki kerek perec.

- Nem hinnéd, hogy közöm van hozzá? – kérdezett vissza.

- Nem – nézett a szakállas szemeibe.

- Nem? – ismételte.

A fiú kissé nevetségesnek érezte a szituációt, így megkockáztatta.

- Ha minden mondatomat megismétli, ez a beszélgetés kétszer olyan hosszan fog tartani.

Ron felnevetett mellette, az auror pedig szinte érdeklődve figyelte a fekete hajú fiút. Tekintetét mélyen a szemeibe fúrta.

Erre már Harry is gúnyosan elmosolyodott, amint megérezte a legilimencia próbálkozását.

- Attól tartok, ez nem fog menni – mondta a szakállasnak, aki kénytelen volt belátni igazát. Mire tekintete Hermionera fordult.

Harry nyugodtan ült székében. Biztos volt benne, hogy barátnője is simán visszaveri a támadást.

- Velem sem jár jobban – csendült a lány elégedett hangja.

A férfi ekkor feladta. Ronnal nem próbálkozott, nem is sejtve, hogy ő lett volna az egyetlen, akivel sikerrel járhatott volna.

- Legilimentálni semmiképpen nem fogjuk tudni őket Miniszter úr – fordult Scrimgeour felé.

- Különösebben nem lep meg – felelte fanyarul.

Harry száján ekkor kicsúszott egy pimasz válasz, bár tudta, nem jól teszi.

- Ó, igazán köszönjük Miniszter úr. Ezt elismerésnek vehetjük.

A teremben csönd támadt.

- Majd meglátjuk meddig tart ki a fölényed – szólt durva hangon a feljebb lévő sorból egy fekete öltözékes férfi.

Harry úgy gondolta, erre a megjegyzésre nem fordít különösebb figyelmet. Úgyis kiderül majd mivel fognak még próbálkozni.

- Jól van – szólalt meg a középen ülő idős varázsló. – Szeretném, ha a megbeszélés végéig az asztalra – ezzel Harryéktől balra a falnál feltűnt az említett bútordarab – tennék a pálcáikat.

Harry arca nem árult el semmit, Ron és Hermione azonban összetekintettek.

- Már mért tennénk? – kérdezte a fekete hajú fiú Scrimgeour arcába nézve. – Gondolom, nem lenne szükségünk a használatukra. Márpedig akkor mindegy, hogy nálunk, vagy az asztalon vannak.

Ám sejtette, hogy a jelenlévők ezt egészen máshogy látják.

- Ez nem kérés volt Potter! – szólt ismét a fekete ruhás férfi. – A meghallgatás ideje alatt pálcájukat az asztalon tartjuk! – azzal lendítette is sajátját, hogy lefegyverezze a vonakodó fiatalokat.

Harry azonban ismét tanúbizonyságot tett gyorsaságáról. Egy apró pöccintés, és az átok szertefoszlott. Addigra barátai kezében is ott volt a pálca. A férfi arca elsötétült, akár csak Harryé, aki most először figyelmesen végigmérte a varázslót.

Talárja és öltözéke elegáns volt, alighanem drága anyagból varrva. A sötét szín, melyet viselt, ellentétben állt szőke hajával. Arca gőgös volt és komor, szemei hidegen csillogtak.

A fiúnak azonnal két gyűlölt ellenfelét juttatta eszébe.

- Had találjam ki - szólalt meg ridegen. – Malfoy, ha nem tévedek.

A varázsló enyhén bólintott.

- Nos, Mr. Malfoy. Erre semmi szükség – intett a férfi jobb kezében tartott fegyverére. Azzal Hermione felé fordult, aki Ronnal együtt komoran tekintettek rá. Mindkettejük arca egyet mondott: Nem lesz ez így jó!

- Hermione, kérlek – s a lány felé nyújtotta saját pálcáját – megtennéd, hogy lerakod őket a kívánt helyre?! – hangja halk volt, de határozott.

Ron felvonta egy kissé szemöldökét, de átadta pálcáját barátnőjének, aki egy szó nélkül felállt, és letette mindhármukét a távolabb lévő asztalra.