Harry hamar észrevette, hogy érdemes komolyan vennie és figyelnie Pitonra, mert a férfi láthatóan nagyon is tudta miről beszél, és rengeteg érdekes, használható információval látta el. Bár megmaradt a szokásos gunyoros hangnem, mégsem ragadt le bántó kifejezéseknél, s nem is beszélt oly módon. Nem vetette a szemére, hogy erről neki már tudnia kellene, amely elvárását mindig éreztette, ha órát tartott korábban a Roxfortban. Érthetően, tömören adta elő, valóban csupán segíteni akart.

- Biztos vagyok benne, hogy ha megismered a benned rejlő mágiát, rengeteg dologra leszel képes – mondta a magyarázata közben. – Ne felejtsd, hogy a Sötét Nagyúrral egyenrangú vagy. Sőt Dumbledore szerint a szeretet a legnagyobb erő, - itt mintha kicsit vontatottá vált volna a hangja, mint aki nem annyira bízik ebben az erőben – ráadásul ezt az indíttatást a Sötét Nagyúr nem ismeri. Tehát… tulajdonképpen többre is képesnek kell majd lenned, mint ő – fejezte be, miközben végig Harry arcát vizsgálta, mintha csak arra lenne kíváncsi milyen beképzelt, öntelt válaszra számíthat tőle.

Igazából azonban, ha őszinte akart lenni, az eddigi párbeszédük alapján, nem kifejezetten várt ilyen reakciót Pottertől. Igaza is lett. A fiú arca sokkal inkább elgondolkodó és majdhogynem kétségbeesetten tanácstalan volt. Ezen viszont kissé meglepődött.

- Mi az? – kérdezett rá.

- Ha sikerül a tanácsaiddal az uralmam alá vonni a mágiámat, akkor már végképp elvárható lesz, hogy végre Voldemort nyomára bukkanjak, és végezzek vele. De ezt bármennyire is akarjam, nem én döntöm majd el. Ráadásul Nagini továbbra is itt van, mint horcrux és ezáltal elég komoly probléma – mondta keserűen.

Ekkor a férfi olyat tett, mint még soha.

- Harry! – szólította meg a fiút, aki nem túlzottan figyelt rá, mert mereven bámulta az előttük rohanó víztömeget.

Harry azonnal felkapta a fejét, és döbbenten nézett Pitonra. Sosem hitte volna, hogy egyszer még megéri, hogy volt professzora önszántából a keresztnevén szólítsa.

Látva Potter megrökönyödését, megeresztett egy gúnyos kis mosolyt, majd mindenesetre most, hogy újra rá figyelt, folytatta.

- A kígyóval ne törődj, nyugodtan rám bízhatod, amikor itt az idő. Ha kimozdul, úgysem viszi soha magával, hanem erős védelem alatt hagyja. Nem tudod mindkettőjüket egyszerre elérni. Igaz hogy egyedül te győzheted őt le, de nem kell mindent magadra vállalnod, és egyedül csinálnod. Ne felejtsd el, hogy ez nem csak a te háborúd – mondta.

Bár hangja semleges és csaknem kioktató volt, Harry valahogy úgy érezte, ez csak álca, és valójában Pitont ez igazán foglalkoztatja. Az, hogy elérje, ne csupán a Kiválasztottra háruljon minden feladat.

A fiú csak azt vette észre, hogy a nyomasztó hangulata, ha nem is múlt el, de mindenképpen enyhült, talán mert megbeszélhette valakivel, aki érti is mire gondolt. És nehéz volt elhinnie, hogy ezt a bájitalmesternek köszönheti.

Ezt meg is osztotta a férfival, aki erre kiismerhetetlen tekintettel vizsgálta.

- Azt hiszen, igaz az a mugli mondás, hogy holtáig tanul az ember, és senki sem tévedhetetlen – mormogta, de nem szólt többet.

Nem is kellett. Harry értette. Piton viselkedése és mostani szavai azt mutatták, hogy lassan kezdi belátni, mennyire tévesek voltak a vele kapcsolatos elképzelései.

- Azt hiszem, én is valahogy így vagyok veled – szólt csendesen.

A férfi ránézett, mintha nem várta volna, hogy ilyen gyorsan megérti mire célzott, majd a szeme sarkában egy apró mosoly tűnt fel.

Ezt vajon hova írjam fel? - gondolta magában még mindig egy kicsit zavartan Harry. – Habár, mindenből kell, hogy legyen egy első alkalom. Piton fejében is hasonló gondolatok futhattak végig, ahogy az arckifejezését látta. Elüldögéltek még egy darabig csöndben figyelve az előttük szaladó folyót, majd meglepően kellemes hangulatban váltak el, mikor hazaindultak.

Harry Piton utasításait követve, a minisztériumi eset után, amikor is először sikerült összpontosítania az erejét, rájött, hogy ennek megismétléséhez egyáltalán nem kell erőfeszítést tennie. Sőt, sokkal inkább fordítva!

A nagyon erős érzelmei automatikusan kiváltották, ezzel nagy riadalmat keltve azokban, akiket éppen érintett és jelenvoltak. Tovább fejlesztette hát magában okklumencia tudását, hogy tökéletes biztonsággal uralni tudja „érzelmi kitöréseit”, és ez által erejét. Egy bizonyos idő eltelte után sokkal hamarabb le tudta csillapítani magát, vagy képes volt már - már természetellenesen nyugodt maradni. Immáron uralta a benne lévő mágiát, és képessé vált tudatosan előhívni azt.

Némileg a külsejét is befolyásolta ez a változás, legalábbis barátai elmondása szerint. Sokkal erőteljesebb kisugárzása lett, de ami ennél is feltűnőbben látszott, és ezt még ő is észrevette magán, az a szeme volt.

- Eddig is csillogóan, átható zöld volt, de most valahogy… átvilágít – mondta Ginny. – Sokkal fényesebb, és ha nem ismernélek olyan jól, zavaró is lenne, mert szinte érzem, hogy nem tudnék eltitkolni előled semmit.

Valóban élesebbé vált a pillantása, és be kellett látnia, hogy a legilimencia lényegesen egyszerűbben ment a számára. Nem volt szüksége határozott szemkontaktusra, sem akkora koncentrációra és figyelemre.

Miután több hét gyakorlás után mindezt elérte, újabb érdekes megpróbáltatással találta szemben magát.

Az ikrek beállítottak vacsorára, és szokás szerint igyekeztek minden nemrég született találmányukat bemutatni. Természetesen ehhez nem tartották feltétlen szükségesnek a kísérleti alany tájékoztatását. Alig fél óra elteltével gyanakodva méregette őket valamennyi jelenlévő, s Harryt kezdte kifejezetten idegesíteni a dolog.

Fred nevetve hintázott az egyik széken, mire a fekete hajú fiú odavágott tekintetével, és felmerült benne a gondolat, vajon mennyire lenne jó kedve a kárörvendő Weasleynek, ha hirtelen eltűnne alóla a szék, és hanyatt vágódna a földön.

Ekkor nem csak az ő, de a barátai megdöbbenésére, az említett bútordarab egyszerre köddé vált, és Fred döngve elterült a padlón. Harry csodálkozva nézett rá, és ellenőrizte a pálcáját, de az nem volt olyan közelségben a kezéhez, hogy akaratlanul végrehajthatta volna a varázslatot.

A többiek azonban túljutva első megrökönyödésükön, már egyértelműen őt nézték.

- Harry? – kezdte Tonks érdeklődve.

A fiú felnézett.

- Oké, valószínűleg tényleg én voltam, de fogalmam sincs hogyan.

- Naná – tápászkodott fel Fred. – Egyedül neked van bátorságod kitolni velünk.

- Figyeljetek… - kezdett bele Harry, azzal elmondta tulajdonképpen mi is történt.

Hermione elgondolkodva figyelte.

- Még csak rá se mutattál?

Harry megrázta a fejét.

- Láttad, hogy ilyet tettem volna?

- Nem. De az nem jelent semmit, hiszen félelmetesen gyors vagy. Viszont, - nézett a szék hűlt helyére – megpróbálhatnád visszahozni.

- Hiszen azt se tudom hogy csináltam! – hívta fel rá a lány figyelmét.

- Csak ismételd meg, amit tettél – vont vállat Hermione.

Harry felsóhajtott. Végülis miért ne?

Odanézett, ahol korábban a szék volt, és erősen arra koncentrált, hogy legyen ismét a helyén, mert szükségük van rá. Ám először nem történt semmi. Igyekezett nem csupán az akaratra, hanem a varázsigére is összpontosítani. Pár pillanattal később a bútordarab fel is tűnt az asztal mellett.

- Ilyen nincs! – nyögte Ron. – Hiszen csak odanéztél!?

Harry viszont eltöprengett. Ez egyértelműen pálca nélküli, ráadásul non-verbális varázslás. Méghozzá elég a koncentrációja, a kezét sem kell felemelnie. Viszont láthatóan a bonyolultabb varázslatokhoz még nincs meg benne a kellő irányítás. Az, hogy eltüntette Fred alól a széket, pusztán véletlen volt.

Jobb kezét egy hirtelen ötlettől vezérelve feltette az asztallapra, és ujjait szétnyitva arra gondolt, hogy a Ginny előtt lévő alma kell neki. A gyümölcs azonnal megindult, és tenyerében landolt. Hmm… úgy látszik az invito viszont így könnyebben működik – gondolta magában.

- Már értem – nézett fel. A többiek döbbenten figyelték. – Mikor Remussal a pálca nélküli varázslást gyakoroltuk, azt mondta, egyes igéket sokkal egyszerűbb elsajátítani, amiket ugye meg is tanultam. De tulajdonképpen bármelyik varázslatot alkalmazhatja így az ember, csupán készség kell hozzá. Nemrég sikerült a teljes mágiámat megismernem és az uralmam alá hajtanom. Nyilvánvalóan ez tette lehetővé.

Barátai vegyes érzelmekkel hallgatták, bár abban mind egyetértettek, hogy Harry varázsereje finoman szólva nem mindennapi, de ez már nekik is sok volt.

- Haver, Tudjukki helyében kezdenék menekülni – tréfálkozott félig komolyan George.

Fred egyetértően bólogatott.

- Pontosan hogy csinálod? – kérdezte Hermione kíváncsian.

- Fogggalmam sincs – vágta rá. – Teljesen ösztönös volt. Csak baromira idegesítettek már az ikrek, mire eltűnt Fred alól a szék. Egyszerűen a varázsigére gondolok, s arra hogy mit akarok elérni. Vagy egyszerűbb igéknél csak az egyikre – válaszolta meg barátja kérdését az imént megtapasztalva, hogy egy egyszerű gondolatával érte el az imént az alma hozzá röptét. 

- Tyűha… hú… hát ez – ujjongott Ron.

- Óriási – mondta Ginny.

- Van róla fogalmad, hogy ezzel mi mindent megtehetsz, amint sikerül teljesen irányítanod? – kérdezte Hermione komolyan.

- Semmi mást nem akarok, csak legyőzni Voldemortot. Utána felőlem elenyészhet az egész – jelentette ki Harry a lány szemébe nézve.

- Te nem vagy normális! – vágta rá Fred. – Bárcsak nekem lenne ilyen erőm – villant meg elmerengve gonosz huncutsággal a szeme.

- Na akkor aztán nem lenne biztonságban senki – mondta Ginny észrevéve az árulkodó jeleket.

- Nem feltételeztem, hogy bármi rosszra használnád – szólt Hermione. – De már a non-verbális átkaid is veszélyesek voltak, akkor mit érhetsz el pusztán az akaratoddal!?

- Öreg, akár ki is dobhatod a pálcádat – tette hozzá Ron.

Harry megfeszült.

- Semmi nem lehet erősebb egy pálcás varázslatnál – majd gyorsan felállt. – Bocs, de azt hiszem felmennék.

A többiek csodálkozva néztek utána.

Ismét elővette az a nyomasztó gondolat, amit Pitonnal megosztott néhány hete. Az ereje ismét nőtt, és már csak idő kérdése, hogy a Rendtagok felhozzák vagy megkérdőjelezzék, miért is él még Voldemort ezek után. Nap mint nap emberek halnak meg, noha ami az erejükből telik igyekeznek megtenni, hogy minél több támadást megakadályozzanak.

Na de ő most már véget vethetne ennek, vagy legalábbis jóval nagyobb eséllyel, és bármekkora is legyen a benne rejlő mágia, most mégis tehetetlennek érezte magát.

Harry egyedül Remussal osztotta meg a kétségeit, mikor a férfi az este hazaérkezett a főhadiszállásra, és természetesen kikérte a véleményét az újonnan tapasztalt képessége miatt is. Lupin azonban tanácstalannak tűnt a témával kapcsolatban, mondván, hogy ő maga csupán egyszerűbb pálca nélküli igékre képes, amiket már neki meg is tanította, s ezen felül nem mélyedt el a témában.

Azt azonban nem mulasztotta el közölni, hogy teljességgel kizártnak tartja, hogy most hirtelen mindenki csodát várjon tőle, mert koncentrálódott az ereje, hiszen ettől függetlenül semmivel sem vált könnyebben elérhetővé a Sötét mágus, és a meglévő, sőt sajnos egyre bővülő csatlósai fenyegetése sem szűnt meg.

Ezt pedig Harry is kénytelen volt belátni. Piton legelőször adott tanácsa még mindig helyénvaló volt. Voldemort határozottan nagy erejű varázsló, és sok követője is nagy mágiával bíró elkötelezett híve az eszméinek, és még mindig nagy létszámmal vannak.

Bár megkönnyebbülésére, sok igazán veszélyes emberétől megfosztották már.

Most hogy eszébe jutott egykori tanára megjegyzése, felmerült benne, hogy esetleg kérhetné az ő segítségét. Ez a gondolata meglehetősen bizonytalanul körvonalazódott, nem tudva, mire számíthat, ha előáll ezzel Pitonnak. Ugyanakkor érezte azt is, hogy megfelelő útmutatás nélkül nem fog boldogulni, hogy megismerje a benne lévő mágia természetét, és hogy meddig mehet el vele. Márpedig ezt nem engedheti meg magának, a barátai is számítanak rá.

Nagyon nem szeretett volna abba a csapdába kerülni, ami Voldemortot ilyen messzire sodorta a hatalomvágy és a minél nagyobb tudás elérését követve a józan, emberi léttől.

Most jött csak rá igazán, mekkora hatalmi eszköz egy nagyobb varázserővel bíró ember számára a mágiája, s főleg, hogy mekkora félelmet válthat ki másokból, leginkább a kiszolgáltatottság érzete miatt.

Ő maga is hányszor megtapasztalta miközben szemben állt Voldemorttal, hogy tulajdonképpen a férfi bármit megtehetne vele, és neki nincs más fegyvere ellene, csak a lélekjelenléte, bátorsága és a tartása, hogy bármi történjen is, nem fog megalázkodni és könyörögni.

Azóta ő maga is megtapasztalta, milyen ez. Amikor még a saját barátai is féltek, vagy tartottak tőle.

Ugyanakkor ezzel együtt jött rá egy igen fontos különbségre is. Dumbledoreval kapcsolatban soha nem érezte azt a fajta fenyegetettséget, amit Voldemort közvetített. Pedig volt igazgatójuk is hatalmas és bölcs mágus volt. Ebben ismét megmutatkozott az az újabb felfedezés, ami eddig is nyilvánvaló volt a számára, hogy nem lehet eredendően gonosz senki, a sötét mágia sem az. Csupán az számít kinek a „kezébe kerül”, s az a rendelkezésére álló képességét, tehetségét mire használja, pontosabban mi az indíttatása, és célja. Mert a világon mindent lehet ártó szándékkal használni, s csupán a benne rejlő lehetőség nem teszi gonosszá.

Miután minden érvet és ellenérvet alaposan végiggondolt, úgy döntött, hogy nincs vesztenivalója, ha Piton segítségét kéri.

Legutóbb is nagy hasznát vette a tanácsainak, és úgy vette észre, a férfi valóban örült, hogy mindazt megoszthatta vele, és ezáltal Harry képes lett uralni a mágiáját. Az ő érdeke is – motyogta ilyenkor mindig magának.

De a lényeg nem is az indíttatása volt, - amit mellesleg még most is csak Dumbledore tudhatott – hanem az hogy valóban velük volt, és félretéve Harry iránti ellenérzéseit, segítette őt.

Ennyit pedig a fiú is megtehetett. Piton mostanában jóval elviselhetőbb volt, sőt örökös cinizmusával olykor még szórakoztató is.

Mielőtt azonban bármit is léphetett volna az ügy érdekében, hátravolt egy Kingsley által közvetített másnapra tervezett találkozója Liam Grantel. Ma este pedig még egy Lupin információi szerint várható halálfaló támadás megakadályozása.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ginny egyáltalán nem volt fáradt, hosszan figyelte a mellette alvó Harryt, aki viszont ismét kimerülten érkezett az éjszaka folyamán, mint oly sokszor az utóbbi négy év alatt. A lány gyakran aggódott emiatt. Túlhajszolja, és túl sokat vár el magától. Óriási súly nehezedett rá, mégis kitartott minden helyzetben, s ezért már elsős kora óta csodálta a fiút.

Nem is emlékszik már rá, milyen volt, mikor nem szerette őt. 16 éves korától, amint felnőtt, és megnőtt, Harry nagy népszerűségnek örvend a másik nem körében. A kisebb hányadot a hírneve, a többieket valóban a személyisége és külseje vonzotta. Magas volt, erős, smaragdzölden csillogó szemeit még hangsúlyosabbá tette fekete haja, arcán pedig majdnem mindig jelen volt egyfajta szomorúság. Vagy inkább komolyság és beletörődés. A fájdalom.

Erről azonban nagyon ritkán beszélt.

Harry azonban minden kiváltsága ellenére sem törődött a lányokkal. Még tőle, Ginnytől is elfordult. Dumbledore halála óta nem volt mese, ő volt a Kiválasztott, és a varázslótársadalom rá számít. Pedig ez a fiú sosem vágyott erre. Jobban szeretett csendesen ellenni a barátaival, s gyűlölte, ha felismerik, és a sebhelyét kezdik vizsgálgatni.

Ginny tekintetével most megkereste az említett villám alakú heget. Óvatosan végigsimított a homlokába hulló fekete tincseken. Ez a jel mégis csak nagyon fontos volt, a lánynak azonban másért.

Hogy alakult volna a sorsuk, ha akkor régen, 19 évvel ezelőtt, mikor Harry még csak egy éves volt, Voldemort nem támadja meg a családot, és nem kerül a homlokára a sebhely?

Vajon a fiú akkor is ilyen lenne? Valószínűleg túlnyomó részt igen, hiszen bátorságát, eszét, fürgeségét, lélekjelenlétét szüleitől örökölte. De a családi közegben felnőni más. Lettek volna barátai, tudta volna, hogy varázsló, hogy ki is ő.

Akkor is összebarátkozott volna Ronnal? És a mindig okoskodó Hermioneval, ha nincs az a troll a Wc-ben? S vele, mint a barátja húgával? Talán soha még csak észre sem vette volna őt. Hiszen tehetséges, kedves, jó humorú, nem lettek volna a kételyek, az előítéletek, a félelem. Nem – gondolta Ginny. Valószínűleg nem lennének együtt. Egyszóval, bár Harry rengeteget veszített a homlokán lévő heg miatt, - akárcsak maga Voldemort – de talán ugyan annyit vissza is nyerhetett belőle. És bár ez a seb soha nem gyógyulhatna be, mind átvitt, mind normál értelemben, már Harry is rájött, hogy mindezek ellenére sokat kapott.

Lettek „testvérei”, szerelme, ott volt Lupin és Tonks, s a Weasley házaspár és gyerekek. Új családot nyert, akikre bizony nagyon vigyáz is.

De vajon tényleg ő nyert e, ő kapott? Nem éppen az imént említettek? Kaptak egy fiút, aki képes legyőzni Voldemortot, s emellett egy remek embert, s ő Ginny vele nyerte el élete szerelmét. És reményei szerint Harry ugyan így érez ezzel kapcsolatban.

Ekkor félbeszakította gondolatait, mert a mellette fekvő fiú megmozdult, s ébredezni kezdett. Kezével kitapogatta szemüvegét az éjjeliszekrényen, majd kérdő tekintettel fordult Ginnyhez. A lány felkönyökölve szemlélte az arcát, ki tudja már mióta.

- Valami baj van? – kérdezte. – Nem tudtál aludni? – s kissé feljebbhúzódzkodott.

Ginny megrázta a fejét.

- Csak gondolkodtam. Nem voltam álmos – felelte.

- És miről gondolkodtál?

A lány végigsimította Harry rakoncátlan tincseit.

- Rólad. Rólunk, és a helyzetünkről. Arról hogyan alakult a sorsunk.

A fiú figyelmesen hallgatta, Ginny pedig minden gondolatát megosztotta vele, ami az imént felmerült benne. Sosem hazudott Harrynek, és utált volna bármit is eltitkolni.

Miután befejezte, Harry értőn bólintott.

- Tudod, nagyjából ugyan ezt már én is végigjátszottam magamban, bár egy kicsit más szemlélettel, hiszen a jóslat szerint akár Neville is lehetne a helyemben. Aztán persze eljutottam odáig is, hogy teljesen lényegtelen azon gondolkodni „mi lett volna ha…”. Mert így történt – sóhajtotta. – A rengeteg halál szörnyű volt, de a barátságok, és te mindennél fontosabbá váltatok. És ezzel – puszilta meg a lányt – meg is válaszoltam utolsó kétségedet. Nem áll szándékomban bárki mást keresni a helyedre, mert tökéletesen boldog vagyok veled, ugyanis nagyon szeretlek. Ebben ne is kételkedj soha, kérlek.

Ginny mélyen a szemébe nézett.

- Szavakkal el se tudnám mondani mit jelentesz nekem.

Harry elmosolyodott.

- És ha megmutatnád?

A lány felnevetett, s lassan szerelme fölé hajolt. Nagyon gyengéden csókolta meg, majd belemélyedtek érzelmeikbe. Néhány perc múlva, miután levegőhöz jutott, Ginny halkan szólalt meg, csupa huncutsággal a hangjában.

- Azt hiszem, elég szemléletes voltam.

- Hüm. Nem panaszkodhatom – felelte Harry. – Most viszont megyek tusolni, mert a mai nap még eleget kell tennem egy különleges meghallgatásnak – s kimászott a takaró alól.

- Igazán? – ült fel Ginny.

- Azzal a minisztériumi aurorral találkozom, aki szeretne belépni a Rendbe. Azután az Abszol útra megyek, mert Ronék vásárolni akarnak pár dolgot. Úgy tudom Lunáékat is odavárjuk.

Ginny mosolyogva figyelte a beszélő fiút, akin már csak nadrágja volt rajta, mielőtt belépett volna a fürdőszobába.

- Veled tartok – mondta.

- Az Abszol útra?

A lány felkelt.

- Oda is, és a tus alá is.

Harry keze megállt a kilincsen, és ránézett a hozzálépő Ginnyre.

- Velem akarsz zuhanyozni? – kérdezte egy kicsit hökkenten.

Ginny ránevetett.

- Bizony – azzal benyitott a fürdőszobába, megfogva a fiú kezét. – Miután itt állsz egy szál nadrágban, végignéztem ahogy levetkőztél, és otthagytál az imént a csókunk után, úgy gondolom, ezt igazán megérdemlem.

Megnyitotta a csapot, és berántotta magához Harryt. Nem telt bele sok időbe, hogy csurom vizesek legyenek. Átölelték egymást, és a fiú szenvedélyesen Ginny ajkára tapasztotta a sajátját.

Úgy tíz perc múlva Harry törülközővel a derekán lépett szekrénye felé, hogy felvehető ruha után nézzen, mikor kopogtattak szobája ajtaján.

- Tessék! – szólt ki. – Gyere!

Hermione lépett be, és rögtön beszélni kezdett.

- Remélem kipihented magad, és hamarosan elkészültök, mert jó lenne már találkozni Neville- el és a többiekkel, és … - nagyjából idáig jutott el, mikor felfogta az előtte álló fiú látványát. – Harry! – hökkent meg, és zavartan bámult rá. – Te … ööö, ne haragudj…

A fiú is elpirult egy kissé, de végül arra jutott, hogy Hermione az egyik legjobb barátja, és hát mégsem pucér. Így vállat vont.

- Semmi baj. Csak zuhanyoztam.

A lány bólintott.

- Aha…  Hú Harry, nagyon jól nézel ki – szaladt ki a száján, mire teljesen elvörösödött, s a fürdőszobából kilépő nevető Ginnyre kapta a tekintetét.

A vörös hajú lány fel volt már öltözve, s vidáman lépett oda barátnőjéhez.

- Csak Ron meg ne hallja! – nevetett. – Bizony – nézett Harryre. – Nem hiába irigykedett rám annyi lány! Bár Harry ritkán veszi komolyan, ha dicsérem.

A fiú fogta a ruháit, és a fürdő felé indult.

- Oké. Mostanra kellően zavarba hoztatok – morogta. – Megyek felöltözöm.

- De kár! – sóhajtották a lányok egyszerre.

Harry rájuk villantotta tekintetét, és bezárta az ajtót, a két barátnő pedig huncutul felnevetett.

- Ne haragudj – mondta Hermione. – Lehet, hogy mostantól irigykedni fogok. Harry mindig is helyes volt, mostanra meg hogy így megedződött! Persze Ron se utolsó!

Ginny mosolygott.

- Tudod nagyon örülök, hogy így alakult. Te és Ron, én és Harry, s közben mindnyájan jó barátok vagyunk – a fekete hajú fiú ekkor lépett ki a fürdőszobából, immáron felöltözve. – Helyes és erős védelmezőink vannak – folytatta.

Harry arcán végigfutott a jaj, még mindig ez a téma kifejezés, de azért odalépett a két lányhoz, s átkarolta őket.

- Nekünk pedig gyönyörű és eszes barátnőink – mondta kedvesen. – Indulhatunk?

Természetesen a Liam Grant-el való találkozóján más jelenlétére nem volt szükség, így barátaival úgy beszélték meg, hogy később csatlakozik hozzájuk, akik egy kis bevásárlásra indultak az Abszol útra.

A férfi nyugodtan várt rá, és láthatóan nem feszélyezte Harry kutató tekintete sem.

- Változtál, mióta legutóbb találkoztunk – szólalt meg, miután köszöntötte, és ő maga is végigmérte az érkezőt.

- Legutóbb nem voltak túl ideális körülmények – felelte a fiú fintorogva, ahogy felidézte Scrimgeour ostoba viselkedését és törekvéseit.

- Valóban – bólintott rá az auror, észrevéve a kitérő feleletet. – Nekem viszont valamelyest reményt adott, és felnyitotta a szemem.

Harry leült a csendes kis park egyik barnás árnyalatúra festett padjára, és úgy nézett ismét Grantre.

- Ezt kifejtené bővebben?

Nyilvánvaló volt mire vonatkozik a kérdés, a férfi mégsem azzal a válasszal folytatta.

- Tisztában vagyok vele, hogy Tudjukkinek is vannak kémjei a Minisztériumban, bár kérdéses hogy ebből hányan teszik ezt önszántukból. Viszont a segítségetekre lehetek ezzel, mert pár emberről tudom, hogy valójában kinek dolgozik.

- Az nagyszerű lenne, de én pillanatnyilag csak magára vagyok kíváncsi – felelte Harry.

A férfi elmosolyodott.

- Jó vezetőnek tűnsz. Okos, óvatos, erős, nem kertelsz – nézett bele a zöld szemekbe. – Tudom, hogy egy pillanat alatt ki tudod deríteni hazudok e. Így megnyugtathatlak, nem áll szándékomban még csak próbálkozni sem.

Harry látta hogy komolyan gondolja, és Kingsley-től is csak jó dolgokat hallott a szakállas férfiről, így elmosolyodott.

- Akkor talán válaszolhatna az imént feltett kérdésemre.

Grant arca most elkomolyodott.

- Gondolom Shacklebolt mesélt neked pár dolgot a családomról. Az az átkozott úgy döntött, hogy a feleségem útban van neki, és egyik nap, mire hazaértem, már csak a holttestét találtam a konyhában – az emléktől fájdalmasan megrándult. – Minden célom, hogy Tudjukki ellen harcolhassak, és éppen ezért mondtam, hogy a veled való találkozás reményt adott. Lehetőséget, hogy megfizethessek neki – szólt elbámulva a fák rengetegébe. Majd tekintetét ismét Harryébe fúrta. – Láttam milyen tartásod van, hogy mennyire nem tudnak megtörni, hogy erős vagy és elkötelezett. Rég látom, hogy bár Scrimgeour is minden tőle telhetőt megtesz, mégsem vagyunk elég eredményesek. Ti viszont, a Rend, számos emberétől megfosztotta Tudjukkit az utóbbi időben. Felismertem, hogy ti vagytok az erősebbek, és ha kell segítek nektek.

- A Rendbe belépni majdhogynem ugyan olyan kötelezettség, és elkötelezettség, mintha halálfalónak állna, csak épp a másik oldalon – jelentette ki komolyan Harry. - Nem csupán információszerzésben lehet magára szükségünk, hanem összecsapások esetén is. És tudom, hogy ez aurorként nem lehet szokatlan, de alighanem sokkal inkább a tűzvonalba kerülne, mint mostanság.

- Pontosan ezért szeretnék csatlakozni hozzád. Tenni végre valamit, nem csak ülni tétlenül és folyton zsákutcába jutni. Ha nem látnám, hogy komoly esélyed van legyőzni Tudjukkit, nem adnám fel a Minisztériumot. De melletted harcolni jobb, mint jelentéktelen bűnbaknak használt varázslókat begyűjteni.

Harry hosszan hallgatott, némán vizsgálgatva a férfi vonásait. Őszinte volt, ehhez kétség sem fért, és színpatikusnak is tűnt, emellett józan gondolkodású és erős varázsló volt.

- Rendben van – állt fel a padról. – Részemről szívesen látom a körünkben. Még ma értesítem a Rend vezetőjét, és ha valóban a segítségünkre akar lenni, akkor hamarosan újra találkozunk.

Liam Grant elégedetten és eltökélten bólintott.

Harry gondolataiba merülve sétált az Abszol út nem túl zsúfolt üzletei előtt, barátai után kutatva. Ki tudja hol járnak éppen, bár ha Hermioneból indul ki, bizonyára a többiek is rengeteg időt kényszerültek a könyvesboltokban eltölteni.

Először észre sem vette, hogy akiket keres, éppen vidáman felé tartanak, ahogy az is csak nagyobb késéssel jutott el a tudatáig, hogy valaki figyeli.

Nyugtalanul tekintett körbe, s megakadt a szeme egy közelebbi, árnyékos sarokban álldogáló hosszú hajú lányon.