Nem is kell mondanom, hogy állati izgatott lettem, mikor megláttam Harry-t. Mióta nem láttam, eléggé megváltozott. Felvett valami egészen egyedi ízlést, és ezt követve csak fekete cuccokat hordott (ami, meg kell hogy mondjam, piszok jól áll neki). Szemüveget sem hord, és a szeme még zöldebb lett, mint valaha… Borzas haja szinte semennyit nem változott, csupán egy kicsit hosszabb lett, és féloldalt választotta el. A sebhelye még mindig látszott… de ez már a természetes velejárója volt, és nem is tudtam volna elképzelni nélküle.
Teljesen ledermedve figyeltem, ahogy felült a tanári pad tetejére, és vigyorogni kezdett.
– Hello… - mondta, abszolút hanyagolva a tanári stílust. Páran motyogtak neki valamit, de ő szerencsére nem kezdett el úgy nyekeregni, mint Umbridge: „Nem hallottam tisztán… akkor gyakoroljuk egy kicsit, jó? Jó napot kívánok, tanár úr!” Micsoda mázli! Persze, le is ütöttem volna, ha ezt csinálja.
– Harry Potter vagyok – mutatkozott be, mintha valaki nem ismerné –, és én fogom nektek tanítani a sötét varázslatok kivédését.
Azt hiszem, mégsem hanyagolja a tanárstílust?!
- Na jó, ez a szöveg nekem nem megy… - legyintett Harry, és törökülésbe ült a pad tetején. – Szóval azért nem jelentették be az évnyitón, hogy én leszek a tanárotok, mert későn jelentkeztem az állásra, és csak most érkeztem. De akkor kezdjünk is.
Többen kezdték előszedegetni a könyveiket, ám Harry ismét megszólalt.
– Teljesen felesleges könyvet hoznotok az órára. Az elméletet én elmondom, és ti majd megtanuljátok később. Minden órán fogunk a gyakorlatban is tanulni.
Erre szinte örömujjongásban törtek ki a többiek, én viszont meredtem figyeltem Harry-t. Ő ezt valószínűleg észrevette, mert felém nézett… egyenesen a szemembe. Nem tudtam felfedezni érzelmet a szemeiben, hiszen nagyon jó okklumentor és legilimentor, de valami halvány felismerést észrevettem. Jelezte hát, hogy nem felejtett el. Hát ez szép. Igazából, nem is vártam mást. Már régen elfelejtette, hogy együtt jártunk, és azóta már ötvenezer barátnője volt, gondolom… legalábbis a lányoknál most nagyon befutó.
Elfordítottam a tekintetemet, és lesütöttem a szemem. Valami melegebb fogadtatásra vártam, ha már a legjobb barátja húga vagyok, de főleg, hogy az ex-barátnője.
Igazából magam sem tudtam, hogy milyen érzelmeket táplálok iránta. Az elmúlt két évben nagyon ritkán láttam… mindig a Rendnek dolgozott, vagy végezte aurori munkáját, beépülve a Minisztérium, és Rufus Scrimegour hatalmába. Azt tudom, hogy nem vagyok belé szerelmes teljesen… de még szeretem.

Többen félreugrottak az utamból, amikor troll-módra végigrobogtam az iskolán, át a harmadik és negyedik emeleten, fel a toronyba, ott be a Griffendél klubhelyiségbe, és onnan pedig a szobámba.
Iszonyatosan dühös voltam, és egyben szomorú is. Hát már nem lesz semmi… semmi az ég világon. Megint csak lealacsonyodtam a „Legjobb barátom húga, Ginny” szintre. Már barátok sem leszünk? De miért van ez?
Elkezdtem bőgni, mint egy óvodás, és tényleg kicsinek éreztem magam. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy elmenjek bármilyen órára, vagy csak egyszerűen kimozduljak a szobámból. Csak feküdtem az ágyamon, körülöttem ezernyi kispárna, amik már vizesek voltak a könnyeimtől. Aztán abbahagytam a sírást, és megnéztem magam a tükörben: nem is kell mondanom, borzalmasan néztem ki. Rémesen. Azonban már nem volt időm ezen is sajnálkozni, mert belépett Claire, egy csomó könyvvel megrakodva, amit aztán lihegve csapott le az ágyamra.
– Jössz nekem egy szívességgel, amiért felcipeltem ide neked a leckéket… - mondta, majd észrevette, milyen siralmas állapotban vagyok. – Mi a baj? Harry?
– Szerinted…? – szipogtam.
– Ugyan már! Nem érdemel meg téged! Figyelj! Mi már minden hétvégén lemehetünk Roxmortsba. Mit szólnál hozzá, hogyha csapnánk egy pasistírölős, kocsmázós estét?
Megvontam a vállamat… jelen pillanatban tényleg semmi, de semmi kedvem nem volt az ilyesmihez. Máskor talán belementem volna, de ebben az állapotban nem mertem volna kidugni az orrom a szobámból.

- Nincs vita! – jelentette ki Claire, majd belemélyedt az egyik könyvébe.