-         Mondd csak, Gin, mi is volt az a kis csevely tegnap, a büfében? – kérdezte Harry vigyorogva. Kézen fogva mentünk a minisztérium felé, mint a muglik, mert nem volt kedvünk hopponálni. Különben is, ilyen hideg, de szikrázóan napos időben nincs is jobb egy sétánál, természetesen a szerelmeddel az oldaladon…

-         Hááát – nevettem zavartan. – Csak beszélgettünk. Jaj, Harry, annyira sajnálom, hogy elfelejtettem az ebédet… szörnyű vagyok.

-         Nem, nem vagy az – szorította meg picit a kezemet. – De mégis miről beszélgettetek több mint két órán keresztül?

-         Öö.. – habogtam az előzőnél is zavartabban. – Hát, rólad meg rólam – böktem ki kínos vigyorral az arcomon.

-         Hűha – komolyodott meg Harry. – És… ezen belül?

Muszáj volt nevetnem ezen a szinte riadt hangsúlyon meg a kínos pókerarcán. A bökkenő csak az volt, hogy nem bírtam abbahagyni; kissé összegörnyedtem, és a könnyeim is kis híján potyogni kezdtek.

-         Naaa! – méltatlankodott Harry. – Most meg mi ilyen vicces?

-         Jaj, úristen… - mély levegőt vettem, de a kacagás újra kibukott belőlem. – Jézusom… oké, oké, megnyugszom. – kínjaimat nézve ő is szélesen vigyorgott. – Húú… megvagyok. Szóval… csak örültek, hogy együtt vagyunk, és boldogok vagyunk. Meg persze cáfoltam a pletykát, miszerint hétfőn, nos, mindenféle erkölcstelen cselekedettel múlattuk volna az időt.

-         A szex-rekord felállításra gondolsz?

-         Cssss! – néztem körül riadtan, azt keresve, ki figyelt fel ránk. – Harry, ez egy utca! Itt emberek vannak!

-         Na nem mondod! – torpant meg mű-rémülten a férfi, utánozva a riadt hangsúlyt és arckifejezést. – De Ginny; ezek az emberek nem is ismernek minket, én pedig minden percet ki akarok használni, amíg nem választ el minket egy iroda… és különben is, az emberek egyszerűen nem gondolhatják rólunk, hogy ilyen komolytalan és gyerekes dolgokra pazarolnánk a drága időt.

Prüszkölve felnevettem, de pár másodperccel később ráncba szedtem az arcizmaimat.

 - Jogos az érvelésed – utánoztam elmélyített hangon a komolykodó hanglejtést. Erre aztán egyszerre robbant ki belőlünk a kacagás, és szorosan Harrybe kellett kapaszkodnom, hogy ne essek el. Fél perccel később, megkomolyodva figyeltem, ahogy arca elé hulló tincsekkel, és félig lehunyt szemmel küzd a nevetés utolsó hullámaival. Egyszerűen elragadónak találtam.

-          Harry… csókolj meg! – kértem. Rám nézett, és méltatlankodva eltátotta a száját.

-         Nem! – ráncolta össze a homlokát. – Te csókolj meg engem! Mindig én kezdeményezek, és kezdem azt hinni, ho-

Hosszú percekig álltunk összefonódva, mígnem úgy éreztem, sikerült elfelejtetnem vele a mondvacsinált problémákat. Mikor lassan szétváltunk, végigsimított az arcomon és elmosolyodott.

-         Szeretlek, te nőszemély – motyogta.

-         Én is szeretlek – suttogtam, még egy apró csókot lehelve az ajkaira.

-         Gyere – fogott újra kézen, majd átvezetett az utca másik felére.

-         Harry, mit… - akartam kérdezni, de nevetve csendre intett.

-         Mindjárt meglátod, csak egy perc az egész. Várj meg itt – azzal pár méterrel odébb benyitott egy pici, fehér boltba. Vagy egy tucat lehetőség megfordult a fejemben, hogy mit vehet, de mindet elvetettem. Hiszen reggelizni sosem szokott, én meg már túlvagyok rajta, egy doboz cigit meg egy öngyújtót mindig magánál hord, és mióta együtt vagyunk, nem is láttam dohányozni…

Megálltam a kis bolt bejárata előtt, de nem lehetett belátni. Kisvártatva meg is jelent, egyik karját a háta mögé rejtve. Deja vu-m volt, de nem igazán tudtam, miért. Ő zavartan elmosolyodott, és mellém lépett. Közel s távol nem volt senki, így nem kellett még félreállnunk sem.

-         Kis híján elfelejtettem – rázta meg a fejét úgy, mintha szörnyűnek tartaná a lehetőséget. Aztán szabad kezével átkarolt, és nagyon gyengéden megcsókolt. Úgy éreztem, cseppfolyóssá válok ennyi gyengédségtől. Aztán a férfi ugyanúgy a kezembe tette a meglepetést, mint legelső alkalommal. Egy rózsa volt, ha lehet, még vörösebb, mint az eddigiek. Szeretlek, áradt felém Harry tekintetéből, szeret, sugározta a rózsa is minden kis szegletével. A férfi nyakába vetettem magam, és szorosan megöleltem, ő pedig átfogta a derekamat. Amikor felemeltem a fejem, hogy ránézhessek, rám mosolygott, és megcsókolt.

-         Csak hogy kvittek legyünk – suttogta, egy pillanatra elszakadva tőlem. Nem bírtam válaszolni, csak elmosolyodtam, és újra birtokba vettem az ajkait. Hosszú percekig álltunk egymásba feledkezve, mikor hangos szipogás ütötte meg a fülem. Továbbra is szinte Harryn lógva oldalra néztem. Egy tíz év körüli kisfiú állt az ajtóban, félrehajtott fejjel, mellette egy terebélyes asszonyság, fű- és földfoltos kötényben. A bolt ajtaja mellett állt, és épp a könnyeit maszatolta. Szemlátomást szólni akart, de nem nagyon ment neki.

-         Hát, Mrs. Lawson, mindig kíváncsi volt, kinek viszem a rózsákat… - nevetett Harry.

-         Nagyon szép pár… gyönyörűek – habogta az asszony, könnyeivel viaskodva. A férfi kissé zavartan elmosolyodott, aztán nagyon lassan újabb csókra hajolt. Elmosolyodtam, és átfutott fejemben a gondolat, hogy új, kedvenc hobbim van: szerelmesnek lenni…

Az irodában az első dolgom volt, hogy a rózsát betegyem egy vázába a többi közé. Egy darabig nézegettem az aktakupacot,  majd úgy döntöttem, a munka előtt még adok egy kis friss vizet a virágoknak. Holnap majd kiveszem a két rózsát, és kiszárítom őket, aztán belekerülnek a kettes számú vázába, amiben a száraz virágokat gyűjtöm. És még mindig nincs vége! A leánylakásban is van egy kupacnyi, kiszárított rózsa. Öröm nézni, ahogy az emberek elmosolyodnak, ha rájuk néznek…

Nyakon ragadtam tehát a vázát, és elindultam a teakonyha irányába. Minek menjek a mosdóba, ha a konyha közelebb van, és ott még társaságom is lesz?

A kis helyiségben egyrészt Emma ült, egy bögre teát kavargatva, az asztalának pedig David támaszkodott nagy lezseren, és halkan beszélgettek. Jöttömre azonnal elhallgattak, ebből tudtam, hogy nem egy egyszerű beszélgetést szakítottam félbe. Ezért majd bocsánatot klrek Emtől, gondoltam.

-         Sziasztok – köszöntem mosolyogva.

-         Heló – viszonozta a gesztust David, mire Emma úgy tett, mintha sorozatlövéssel meggyilkolna mindkettőnket. Felnevettem, Dave pedig kíváncsian visszafordult barátnőm felé.

-         Miről maradtam le?

-         Áá, csak rózsákat néztem – legyintett Em. – Mázlista – mondta olyan őszinteséggel, amire én kezdetben képtelen lettem volna Harryvel egy légtérben.

-         Köszi, egyre jobban érzem én is…

-         Szép is a szerelem – mondta szemmel láthatóan őszintén, gúny nélkül David. – Lelépek, hadd csevegjetek nyugodtan, csajok.

-         Bocsi – vontam vállat, mikor a férfi kiment a konyhából.

-         Ugyan – vont vállat Emma. – nem számít. Amúgy sem jó, ha egyből a karjaiba omlok.

-         Hogy…mi? Csak nem?!

-         Csss, ne kiabálj. Nem, még nincs semmi. De egyre többet beszélgetünk.

-         Az jó. És mosolyogj! – szóltam rá, mert nagyon elmerengett. Rövid nevetés után engedelmeskedett a kérésnek.

-         Én is megyek – állt fel. – Munka is van dögivel.

-         Ez kivédhetetlen – húztam el a számat. – De legalább pasik is vannak.

Rosszállóan kuncogott, majd egyedül hagyott a konyhában. A csap felé fordultam, és kiöntöttem a vizet. Ajtó nyílt, s attól, amit a szeme sarkából láttam, a váza kicsúszott a kezemből, és apró darabokra tört.

-         Ööö… bocs. Szia – hallottam egy Draco Malfoyéra kísértetiesen emlékeztető hangot. Megfordultam, és szembe találtam magam egy roppant zavart arcot vágó, szőke férfival.

-         Semmi – ráztam meg a fejem, de ő közelebb lépett, és egy pálcaintéssel összeforrasztotta a sárga üveget.

-         Köszi – habogtam, miközben ő zsebre vágta a kezeit, én pedig a váza után nyúlva a pultba…. – Hogy kerülsz ide? – érdeklődtem, megtámaszkodva az asztal szélében.

-         Nem te vagy az első, aki kérdezed – mosolyodott el fanyarul. – Daniel Werth akart velem beszélni, de még nincs bent.

-         Ó. Ne haragudj – kezdtem volna szabadkozni, de leintett.

-         Hagyd csak, te legalább nem átkoztál meg – mondta színtelen hangon. Döbbent nyögés tört elő belőlem.

-         Megátkoztak? Itt? Most?

-         Ne beszéljünk erről – kért, tekintetét a padló felé irányítva. Nem bántam, mert nagyon csinos csizma volt rajtam…

-         Ki volt az? Harry?

-         Nem. Nem lényeges – mondta, még mindig a lábaimat nézve. Szerencsére reggel a csinosabbik (és rövidebb…) téli szoknyámat vettem fel.

-         Biztos minden rendben? – aggodalmaskodtam tovább.

-         Igen, biztos – nyomatékosított. Szürke szemeinek pillantását lassan az arcom felé kormányozta. Pár másodpercig csendben néztük egymást, majd megköszörülte a torkát.

-         Szépek a rózsák – intett fejével a mosdó szélén heverő virágok felé. Ettől valami miatt rendesen zavarba jöttem. Éreztem, hogy vér szökik az arcomba, és épphogy ki tudtam nyögni egy „ööö, köszi”-t. Ekkor azonban hangosan kinyílt az ajtó, és beesett egy roppant kócos Daniel.

-         Üdv… bocs, hogy késtem – szabadkozott zihálva. – Harry mondta, hogy itt vagy – nézett Draco felé. Kezet fogtak, Daniel viccesen fenyegetőzött, hogy kötelező visszategezni, aztán elindultak az aurorparancsnoki iroda felé. Draco még vetett felém egy oldalpillantást, majd ismét magamra maradtam.

Kissé durva mozdulatokkal raktam a vázába a rózsákat, miközben elhatároztam: ha tényleg Harry átkozta meg Dracot, elszámolok vele, az biztos…