Egy szerelem margójára

1. rész: Éjféli fürdés

A csend néma lepelként borult a kastélyra. Csak a fáklyák árnyéka táncolt a falon, s én igyekeztem minél halkabban eljutni célomhoz. Az első pár percben még izgultam, utána szinte földöntúli nyugalom szállt meg. Mintha előre tudtam volna, hogy az égiek kivételesen pártfogásukba vettek.

Egyik kezemet a derekamon tartottam, hogy véletlenül se ejtsem el a talárom alá rejtett ruhacsomót, a másikkal pedig a pálcámat markoltam; azért a puszta biztonságérzetért, hogy ha akarnám, ronggyá átkozhatnék bárkit, aki csak hátráltatni merészel. Egyszer csak mozgást észleltem a folyosó elágazásánál. És valóban - igen megnyugtató volt keményen megszorítani a fadarabot…

Mikor azonban megláttam, ki közeledik, csak egy hajszál választott el attól, hogy megforgassam a szemem, és kelletlenül felsóhajtsak. A Szürke Hölgy lebegett irányomba, ugyanolyan fensőbbségesen, mint mindig. Igyekeztem rá sem nézni, de ő egyre csak engem bámult, mintha valami roppant érdekes lenne rajtam - vagyis, úgy értem, a félrecsúszott taláromon, a pizsamám alá dugott gombócon, a félhomályban még sápadtabbnak tűnő arcomon, és a magamba fojtott bosszankodástól hatalmasra tágult szemeimen kívül. Na és persze attól eltekintve, hogy éjszaka közepén kódorgok az Ő szobája közelében.

Pedig esküszöm, tényleg nem szándékosan jöttem erre. Úgy értem, csak plusz öt percnyi séta, most őszintén, számít ez valamennyit? Terveim szerint nem, de a Szürke Hölgy megjelenése mindent a feje tetejére állított. Ahogy közelebb ért hozzám, mindentudóan elmosolyodott, majd teljesen váratlanul cinkosan rám villantotta a szemét. Mindent félreért, hiszen én nem is Elijahhoz megyek... Azon kaptam magam, hogy magam elé vigyorgok a semmibe. Képzelem, milyen arcot vág majd Elijah, mikor a Hölgy letámadja, és kenetteljesen így szól:

- Remélem, kellemesen telt az éjszakátok! – Elijah persze csak értetlenkedne, a nő azonban csilingelőn felkacagna. – Ugyan, kedvesem! Láttam a lányt a folyosókon kószálni, jóval takarodó után. Ne is tagadd, ne is szólj! – Újra nevetne, és fensőbbségesen tovalibbenne a döbbent Elijah mellől. Hm, nem is rossz – Elijah igencsak elgondolkozna azon, hogy ugyan mit csinálok késő éjszaka, ha nem vele vagyok…

Újra elmosolyodtam, aztán ellöktem magam a faltól. Ha valamire tényleg nem érek rá, az a bohóckodás, gondoltam, és tovább haladtam célom felé.

Mi van, ha nem jó a jelszó? Megráztam a fejem. Nem lehet, egyszerűen nem lehet csapda! Csak véletlenül hallottam meg, miről fecserészik Cornelia, ősi ellenségem, és Nicky, egy hollóhátas prefektuslány.

- Ugyan – horkantott Cornelia. Biztosan ez ütötte meg a fülem, ez a vadállatias hang, ami annyira hasonlított a lány természetéhez… - Tudod, hogy ez nem érdekel. A fürdő. A fürdőről mesélj!

Nicky hangosan kuncogott.

- Elismerem, hogy marha jó ott fürödni, de nem kell prefinek lenned, hogy használhasd…

- Most épp szabályszegésre készülsz? Hogy lehetsz ennyire felelősség-

- Ne játszd már a hercegnőt! – forgatta a szemét Nicky. Nagyot nyeltem, és látszólag még mélyebben az átváltoztatástan jegyzetembe mélyedtem. Bár általános megvetettségnek örvendhettem, arról nem tudtam, hogy szólásokat is gyártanak rólam. – Szappanbuborék. Szerintem még az is bejut, aki hanyattesik a küszöb előtt, és blöfföl.

- Kösz, Nic, de kizárt, hogy mostanában kedvem támadna belógni. McGali közölte, hogy félévkor meghúz, ha nem kapom össze magam.

Erre a szenvedő hangsúlyra kis híján felnevetettem, de szerencsémre még idejében sikerült torokköszörüléssé visszafognom. Ha felfigyeltek is rám, nem adták jelét – a nagyterem zsúfolt volt, és én jó pár méternyire ültem tőlük. A lebukást tehát megúsztam, és nagyon reménykedtem, hogy az éjjel sem csinálok mást, mint úszkálok – ezúttal egy óriási, gyönyörű medencében…

Ugyanis bárhogyan próbálkoztam, a kísértő gondolat nem hagyott nyugodni. Egy kis hang megállás nélkül mondta a magáét, és be kellett ismernem, hogy igaza volt. "Csak egyszer, Violet" - hajtogatta. - "Egyetlen egyszer te is megcsinálhatsz valamit azért, mert vágysz rá." Hát, az tény, hogy nem a legkellemesebb rögtön a tanítási órák után zuhanyozni, csak mert akkor néptelenek a fürdők. És ha hozzávesszük a rettegést, hogy elfelejtem a záróvarázslatokat, és valaki rámtör... "Senki nem tudná meg, soha senki. Kivéve, ha valakinek el akarnád mesélni... példaul Elijah..." Tényleg, utána beszélhetnék vele a szobájában, és akár ott is maradhatok reggelig... vagyis, nem! Mit képzelek! Dehogyis. Erre még gondolnom sem szabad. "Hallottad - Cornelia nem megy, és kevés rá az esély, hogy pont a prefektusok akarnának takarodó után megmártózni..." Egy szó mint száz, eldöntöttem, hogy megyek. És nem is biztos, hogy a hang miatt. Könnyen lehet, hogy én akartam az egészet - ha szabálysértés árán is, de végre jól érezni magam. Még akkor sem nyugodtam meg egészen, mikor már az ajtó előtt álltam. Nem tudom, hogy a hidegtől-e, mindenesetre egészen kicsit remegtem. Mi van, ha nem jó a jelszó, és Corneliáék a következő sarkon várnak rám? Mi van, ha már van bent valaki? Ha pont Corneliáék...?!

- Szappanbuborék - suttogtam tétován, szinte kérdésként. A lemondó hangsúlyba akaratlanul is belesűrűsödött minden aggályom és félelmem. Az ajtó olyan hangos nyikordulással tárult ki, mintha nevetne rajtam. Összerezzentem, de aztán ijedezés helyett jobbnak láttam gyorsan besurranni, és becsukni az ajtót.

- Úristen - motyogtam magam elé, hátamat a falnak vetve, arcomon széles vigyorral. - Ezt nem hiszem el.

Márpedig kétségkívül valóság volt minden - hogy elértem célom, hogy bejutottam, és maga a helység is. A magasban egy óriási csillár függött, tele gyertyákkal; (milyen kedves, hogy gondolnak az éjszakázókra) a fal mentén húzódó márványpadon egy hatalmas kupac törölköző várta a prefektusokat (ezek szerint feleslegesen hoztam magammal a sajátomat. De én legalább nem csak játszom a hercegnőt; az is vagyok...), a medence pedig olyan óriási volt, hogy nem csak az összes prefektus, az évfolyam is kellemesen elfért volna benne. Legalább száz aranycsap sorakozott körülötte; a szóbeszédből tudtam, hogy mindegyikből másféle illatú víz folyik.

De persze nem volnék az, aki, ha legelőször nem pakoltam volna le törölközőmet a padra, nem messze az ajtótól. A puha, mélykék anyagot valamivel később követte az iskolai egyentalár, majd az egyszerű, sötétkék pamut férfipizsama. A szobatársaim miatt nem mertem hálóinget hordani, apám viszont nem díjazta volna, ha férfi hálóruhát kérek tőle. Szerinte egy nő legyen minden helyzetben nő; azt sem szerette, ha nadrágot viselek - hát még ha tudta volna, hogy az előző nyáron elcsentem Will néhány ruhadarabját, így ezt a pizsamát is. Kicsit ugyan nagy volt rám, de nem bántam, hiszen akárhogy is én viseltem, Willé volt - az illata, az anyaga, a ráncai. Bár az én vékony bokámat fedte el a bő szár, én mégis Willt láttam benne, azt az embert, aki ugyan jobban ismert engem, mint én önmagamat, mégis szeretett.

El-elkalandozó gondolataim lassan ismét visszatérték a fürdőhöz, és a rám váró kikapcsolódáshoz. Fehérneműben a medence mellé sétáltam, és sorra nyitogattam a csapokat, viszont mindegyikből csak egy keveset folyattam. Nem akartam olyan szagot húzni magam után, mint aki napi tizenhat órát dolgozik egy parfümgyárban - hiszen csak az hiányozna, a Cordeliáék egyből és szó szerint kiszagolnák, honnan jövök. Inkább választok egy finom, de nem túl erős illatot, hogy azért picit érződjön rajtam, ha esetleg találkoznék El... vagyis... egyáltalán érzik a szellemek a szagokat? Elhessegettem a gondolatot, és bővebben megengedtem az egyik csapot. A belőle folyó víz melegétől az ujjaim rögtön kipirosodtak, az illata pedig a frissen nyíló, tavaszi virágokra emlékeztetett. A többi csap is megnyílt és ezt a vizet engedte a medencébe. A zubogás minden más hangot elnyomott. A lábaimat már a vízbe lógattam, mikor eszembe jutott, hogy nem vetkőztem le teljesen. Kelletlenül felálltam, de mivel nem volt kedvem körbesétálni az egyre párásabb helységben, a két kis ruhadarabot nem vittem oda a többihez. Először csak ledobtam a padra, majd felkaptam egy fehér törölközőt, és belecsomagoltam, és a kupacot a fal mellé toltam. Hiába, megszokás nagy úr...

A víz bárki másnak égetően forró lett volna, de én pont így szerettem. A medencét vékony, fehér habréteg borította, a levegőben pára terjengett. A víz alatti márványpadkára feküdtem, fejemet a gondosan odakészített fehér selyempárnára hajtottam, és ekkor megpillantottam valamit, ami élesen elütött a fürdő fehérségétől: a medence szélén egy fekete, mugli cd lejátszóhoz kísértetiesen hasonlító mágikus szerkezet hevert, körülötte ott tekergett a fülhallgató vékony fekete zsinórja. A prefektusoknak tényleg nincs olyan rossz sorsuk, gondoltam mosolyogva, és elindítottam a zenét.

Az idő innentől fogva szárnyakon repült. Csak hallgattam a kedvenc énekesnőmet, mígnem egy furcsa zaj magamhoz nem térített - olyan volt, mintha kinyitották vagy éppen becsukták volna az ajtót. Összeráncolt szemöldökkel néztem körül, de a helység teljesen üres volt. Megállítottam a lejátszást, majd belekezdtem abba a műveletsorba, amiért idejöttem. Nagyjából fél óra múlva elégedetten kászálódtam ki a medencéből: végre úgy néztem ki, mint egy igazi nő. A hajam frissen mosva hullott le majdnem a csípőmig, és finom illatfelhő lengett körül. Tökéletesnek éreztem magam, teljesen kipihentnek, és... boldognak.

Körbesétáltam a helységet, a talpaim apró, vizes nyomot hagytak maguk után. A víz a levegőt is felmelegítette, így nem fáztam, de szerettem volna megtalálni a törölközőmet. Átkoztam magam, amiért képtelen vagyok megjegyezni, hova teszem a dolgaimat. Aztán rájöttem, hogy nem velem van a hiba; a hófehér padon sehol sem sötétlett a ruháim mélykék kupaca. Eszembe jutott az a hang, amit még a vízben hallottam - és azonnal összeállt a kép.

A lányok direkt beszélték meg pont ott, pont akkor, mi a jelszó. Pontosan erre a reakcióra számítottak - hogy nem bírok ellenállni a fürdőnek, és még ma éjjel eljövök. Aztán, mikor már jócskán benne jártunk az éjszakában, Cornelia utánam jött, és szép csendben elvitte a ruháimat. Csak azért, hogy lássanak egy szál törölközőben, amint könyörgök, hogy ha a ruháimat vissza nem is adják, legalább ezt az egy anyagot ne bűvöljék le rólam... Láttam magam előtt, ahogy a hálóterem sarkában didergek, Cornelia és Ann velem szemben áll, kinyújtott pálcával, szinte hallottam a vihogásuk, és magamat, ahogy halkan kérem őket, engedjenek el, máris éreztem a gombócot a torkomban...

Összerezzentem, ez már a hidegtől volt. Menekülj, hallottam egy suttogó hangot a gondolataim tengerében, minél messzebb innen, amíg nem késő. Gyorsan a fehér kupac mellé sétáltam, és kapkodva kihajtogattam mindegyiket. Egyforma méretűek voltak, és tudtam, korántsem akkorák, mint a sajátom. Felrángattam az alsóneműm, remegő ujjaimmal csak harmadik nekifutásra sikerült helyére illeszteni a melltartó kapcsát. Jó szorosan magam köré tekertem az egyik törölközőt, ami még a térdemig se ért, aztán a pálcám után nyúltam - de az a pizsamám mellett volt. Kétségbeesetten az ajkaimba haraptam, körmeimet pedig a tenyerembe vájtam. Ekkor már tudtam, mint nem fogok csinálni: magatehetetlen csecsemőként asszisztálni a mocskos kis játékukhoz. Várhatják akár reggelig, hogy betegyem hozzájuk a lábam; inkább halálra fagyok valamelyik folyosón. Pár másodpercet azonban még töprengenem kellett ahhoz, hogy más megoldást találhassak, de aztán letettem róla. Az egyetlen személy, akihez mehetnék, Elijah. Választhatok: megfagyok, vagy bekopogok Elijahhoz. Arra már gondolni sem mertem, Ő mit tesz majd velem...

Erősen megmarkoltam a törölköző szélét, és kisétáltam a fürdőből. A hideg szél úgy vágott mellbe, mint egy pofon, azonnal remegni kezdtem, és ujjaimat még jobban a puha anyagba vájtam. Mit is várok egy kőkastélytól decemberben? Akár jég is lehetett volna meztelen talpaim alatt, a kő is ugyanolyan hidegnek tűnt. Egyre jobban reszkettem, már attól féltem, összecsuklik alattam a lábam. Erősen harapdáltam a számat, hogy ne koccanjanak össze a fogaim. Magam sem tudom, hogyan, de végre eljutottam az Ő folyosórészére. Felemeltem a kezem, hogy kopogjak, de hirtelen elöntött a zavartság. Lenéztem az enyhén szederszínű lábaimra, és majdnem elsírtam magam. Nem tehetek mást, bíznom kell Benne, különben végem. Olyan finoman érintettem a kezemet a fához, hogy meglepődtem, mikor meghallottam az Ő dallamos hangját, ahogy egy "szabad"-ot mond. A bokámra szegeztem a tekintetem, és vártam, hogy ő maga nyissa ki az ajtót. Hallottam a lépteit, és csak vártam. Aztán az ajtó kinyílt, és egy fél percig csak meredtünk egymásra. Értetlen és szégyenlős tekintete miatt talán még jobban remegtem.

- Szia - leheltem esetlenül.

- Uramisten - nézett rajtam végig még egyszer, hitetlenkedve. - Gyere be!

A falnak támaszkodtam, és próbáltam nem összeesni. Ő becsukta az ajtót, aztán pár másodpercig ismét csak nézett. Átfutott az agyamon, hogy vajon melyikünk van nagyobb zavarban...

- Beszöktem a prefektusi fürdőbe, Corneliáék meg ellopták a ruháimat és a pálcám - motyogtam magam elé.

- Valahogy sejtettem, hogy nem önszántadból... - harapta el a mondat végét félrenézve. Pár másodpercig csend volt, amit csak fogaim tompa citerázása tört meg. - Egy pillanat - kapott észbe Elijah, majd sarkon fordult. Vártam, hogy valami magyarázatba kezdjen, de egy szót sem szólt. Kinyitotta a sarokban álló fa szekrényt, és jóformán belebújt. Kisvártatva megjelent egy kupac ruhával a karján. A csomagot az ágyra helyezte, és felém fordult.

- Ezeket vedd fel - intett az ágy felé. - Addig kimegyek, szólj, ha végeztél.

Bátorítóan rám mosolygott, és kiment a szobából. Az ágyhoz sétáltam, és kiterítettem a ruhákat: a vastag, pamut nadrágot, a lenvászon inget, és a többféle anyagból összefont, nehéz pulóverszerűséget. Egy pillanatig sem tétováztam, ledobtam a törölközőt, és felvettem Elijah ruháit, bár nem sokat használt. Mintha egy hatalmas kutya rázott volna a fogai közt.

Kinyitottam az ajtót, ott állt tőle nem messze, hátát a falnak vetve. Most igen meglepve nézett rám.

- Csinos vagy – mondta kedvesen, végignézve rajtam.

- Ha-ha – vacogtam, ugyanis bár Elijah nem volt sokkal magasabb nálam, a ruhákon látszott, hogy nem az enyémek; az ing talán rá is nagy volt, nekem pedig minduntalan húzkodnom kellett, hogy ne csússzon át a vállamon.

- Nem vicceltem – vonta össze Elijah a szemöldökét. – Ez… sokkal inkább illik hozzád, mint az egyenruha.

- Az lehet – mosolyodtam el. Hiszen hányszor gondolkodtam már azon, milyen lenne Elijahhal együtt, az Ő korában élni…

- Még mindig reszketsz – mondta már a szobában. Egy szipogással nyomatékosítottam a kijelentést, ő pedig elgondolkodva nézte csurom vizes tincseimet. Kisvártatva közelebb lépett, mintha meg akarna ölelni. Csakugyan, átkarolt, és a fejemre tettem a kezét, amit furcsán melegnek éreztem. Néhányszor végighúzta ujjait a hajamon, és meglepődve éreztem, hogy az egyre szárazabb. Szóval varázsolt, csak miattam, gondoltam. Rám emelte tekintetét, és meglátta a könnyeket a szememben. Megfogta a kezem, és az ágyhoz vezetett. Leült mellém, és mélyen a szemembe nézett. A könnyek szorították és égették a torkomat, de képtelen voltam sírni.

- Nem fogok vigasztalás címén összevissza fecsegni – szólt, majd egyszerűen majd kitárta a karját. Mintha a könnyeim csak erre a jelre vártak volna. Azonnal a mellkasára vetettem magam, és kirobbant belőlem minden fájdalom. Csak zokogtam és zokogtam, magam sem tudom, mennyi ideig, de úgy tűnt, Elijahot nem zavarja. Lassú mozdulatokkal simogatta a hátamat, és szorított magához. Ebben én sem maradtam alul. Valahogy melegebbnek éreztem az ő halott testét, mint az enyémet, így hát ösztönösen bújtam hozzá egyre közelebb. Végül már szinte az ölében ültem, görcsösen kapaszkodva a vállába és az ingbe, de egyre csak fogott a derekamnál és simogatta a hátam. Már alig sírtam, mikor egyszerre nézett le rám, s én föl rá. Kicsit zavarba jöttem, de ő elmosolyodott, és egyik kezével letörölte a könnypatakok maradványait az arcomról.

- Kicsit jobb? – kérdezte.

- Igen – bólintottam. – Hála neked.

- Semmiség - mosolyodott el halványan, ujjaival még mindig simogatva az arcomat. Furcsa módon az érintés nem hozott zavarba, épp ellenkezőleg – még jobban megnyugodtam tőle, és biztonságban éreztem magam.

- Te reszketsz – húzódott el kicsit, hogy értetlenül rám nézhessen. Hangtalanul felnyögtem, és igyekeztem visszahúzódni széles vállainak menedékébe.

- Nem is igaz – tiltakoztam halkan. – Elég az a meleg, amit a tested ad.

- Hogy micsoda? – nézett rám majdhogynem nevetve. – Violet, ez teljességgel lehetetlen…

- Nem érdekel, én érzem, és kész – fontam át karjaimmal a nyakát, és a nyakába fúrtam az arcom. Egyik kezét most a hajamba csúsztatta, és csavargatni kezdte a tincseket. Teljesen ellazított. Hirtelen eszembe jutott egy kislányoknak való babona, miszerint ha egy hajtincset a gyűrűsujjad köré tekersz, az illetővel mindenképp összehoz még a sors… talán úgy, hogy igazi gyűrűt is kapsz az ujjadra. Arra nem is gondoltam, hogy Elijah is ismeri ezt a kis mesét, de én nem akartam ökölbe szorítani álmaim ujjait, így hát én is játszani kezdtem a hajával. Volt valami borzongató abban, hogy egymás tükörképeiként cselekedtünk. Lassan csavargattam a fürtöket, majd felemeltem a kezem, és szorosan az ujjam köré tekertem az egyiket. Egy pillanatig nem mozdultam, csak rámosolyogtam a szalmaszőke gyűrűre. Ha van egy csepp igazság a földön, ez a babona valósággá fog válni.

Elijah váratlanul végigdőlt az ágyon, én pedig úgy maradtam, ahogy eddig is voltam: szorosan a mellkasához bújva, csak immáron vízszintes helyzetben.

- Ne haragudj – mondta Elijah, kettőnkre borítva egy vastag, nehéz takarót. – Nem akarom, hogy beteg legyél.

- Már késő – csuktam be a szeme egy pillanatra, valójában egy egészen más „betegség”-re gondolva. Mikor ránéztem, láttam, hogy mosolyog.

- Úgy értem, ha megfáztam, az már egyáltalán nem rajtad múlt… - vágtam ki magam, finoman kerülve a pillantását. Elhelyezkedtem a nagy, puha párnán, és Elijah felé fordultam.

- Tényleg nem zavarlak? – kérdeztem halkan.

- Dehogy – rázta meg a fejét. – Sőt, épp ellenkezőleg.

- Biztos? – erősködtem.

- Hagyd már abba – emelte égnek a tekintetét. – Örülök neked. Úgy értem, a körülmények nem a legszívderítőbbek, de azért…

- Értelek – mosolyodtam el. – És köszönöm.

Hosszú ideig csak feküdtem a karjai között, és az ingje madzagját csavargattam. Testének közelsége kitörölt a fejemből minden értelmesnek mondható gondolatot – csak az járt a fejemben, vajon mit csinálhatott Elijah még életében, hogy ilyen izmos a mellkasa. Teljesen beleolvadtam az ölelésébe. Már az sem tudott érdekelni, hogy miféle kínokat kell holnap kiállnom. Azért a vékony kis szőke gyűrűért önként vállalnék még ennél rosszabbakat is… Csak épp igen kicsi az esély, hogy meghalok álmomban. Arra a gondolatra, hogy minden bizonnyal öregen halok meg, amikor már unja a társaságom, rondának talál, és beleszeretett másba, akaratlanul is összerezzentem.

- Mi a baj? – kérdezte Elijah, megérezve az akaratlan mozdulatot.

- Semmi… - suttogtam, de a hangszálaimat már megszorította az újra feltörő sírás.

- Ez nem úgy hangzik – támaszkodott fel felém fordulva, és a szemembe nézett. Nem volt menekvés, ráemeltem könnyes tekintetem; ő pedig gyengéden letörölte arcomról az első, tétova könnycseppet.

- Tönkreteszed a szép szemed, ha ilyen sokat sírsz... – mondta halkan. - Mondd, mi bánt? Remélem nem bánkódsz ok nélkül… Hidd el minden jóra fordul.

- Úgy szeretném elhinni neked… - motyogtam, közelebb bújva hozzá. Finoman simogatni kezdte a hátamat, én pedig csendesen sírva, akaratom ellenére lassan álomba merültem…

Életemben talán először ébredtem teljesen kipihenten és nyugodtan. Álomittasan és kissé meglepődve vettem észre, hogy nem a saját ágyamban fekszem, hanem Elijah mellett. Mit mellett… nem csak egyszerűen átkaroltam, ami persze távolról sem egyszerű… szorosan hozzásimultam, fejemet a nyakába fészkeltem, kezemmel pedig egyszerre öleltem őt, és görcsösen markolta az ingét a válla fölött. Nem úgy tűnt, hogy bánná; az oldalán feküdt, nagyon közel hozzám, egyik karja védelmezőn a hátamra fonódott. Szalmaszín tincsei kócosan hulltak az arca elé, s úgy tűnt, még mélyen alszik. Mérhetetlen boldogság öntött el.

És még csak nem is arra ébredtem, hogy rám dobtak egy könyvet.

Átnéztem a válla fölött, az ablak irányába. Odakint lassú, áztató eső hullt, a szobába barátságtalan, szürkés fény ömlött. Még mélyebbre csusszantam a takaró alatt, és rádöbbentem, hogy semmi, de semmi kedvem nincs kimászni a takaró alatti meleg fészekből; még ha azt is terveztem, hogy a lehető legkorábban elindulok visszaszerezni a ruháimat. Halványan pislákolt bennem a remény, hogy a lányok feladták a várakozást, és egyszerűen csak otthagyták a cuccaimat a hálóban. Ezért viszont minimum azonnal fel kéne kelnem, hogy amíg még alszanak, elvihessem… Ennek ellenére meg sem mozdultam, csak kiengedtem a markomból Elijah ingét, és játszani kezdtem az ujjaim közé csúszott hajtincsével. Nem törődtem azzal, hány óra lehet, csak átadtam magam a pillanatnak. Az arcát fürkésztem, azokat a kisfiúsan szabályos, és mégis annyira érzéki vonásokat, az orrát, az ajkait… így, hogy a karjaiban feküdtem, nagyon könnyű volt elfelejteni, hogy nem él. Könnyen el tudtam képzelni, hogy minden reggel így ébrednék, ó, de még milyen könnyen. Mivel semmi másra nem figyeltem, csak Rá, azonnal észrevettem, amikor megrebbent a szempillája; a szívem azonnal kétszeres ütemre kapcsolt. Kissé összeráncolta a homlokát, majd álmosan kinyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett. A ráncok kisimultak, s ahogy elmosolyodott, ajkai picit szétnyíltak.

Édes Istenem, hadd csókoljam meg!

Erőnek erejével más irányba tereltem rakoncátlankodó gondolataimat.

- Jó reggelt – suttogtam mosolyogva.

Elijah néhányat pislantott, majd megdörzsölte a szemét. Álmosnak, és… nagyon kívánatosnak tűnt.

- Mmm, tényleg az – mondta ásítva. – De csak akkor, ha még maradsz kicsit.

- És én még aggódtam, hogy zavarlak…

- Igaz is, erről még le kell szoktatnom téged – nevetett halkan. Újra ásított, én pedig egyenesen féltem, hogy véletlenül lebukom a nagy gyönyörködésben. Szerencsére ez nem történt meg, Elijah álmosságának köszönhetően. Egy darabig csendben feküdtünk, személy szerint nagyon elégedetten, mivel Elijah még mindig határozottan fogott át a derekamnál, és nem látszott dühösnek, amiért átkaroltam a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem. Viszont lassan ébredezni kezdett bennem a lelkiismeret, így lassan elhúzódtam tőle.

Először csak összeráncolta a homlokát, aztán értetlenkedve kinyitotta a szemét is.

- Tényleg nagyon sajnálom, de mennem kéne. Fogalmam sincs, mennyi az idő, és elviekben ma óráim vannak…

- Ja – nyögött fel Elijah halkan. – Te jó ég, elfelejtettem.

- Ugyan, semmi baj… csak most épp megfelelő lenne a cuccaim keresésére indulnom – szóltam, majd kinyújtózkodva felültem az ágyban.

- Várj, ne menj olyan messzire… - kulcsolta ujjait a karomra. – Egy másodperc, és összeszedem magam – ígérte. Figyeltem, ahogy ásítva felült, és visszahúzkodta ingét a derekára. Igyekeztem a kinti esőre összpontosítani, hogy véletlenül se vörösödjek el, mert a zavartság annak ellenére is megkörnyékezett, hogy erre a testre fonódva aludtam az éjjel. Tett egy elvetélt kísérletet a haja hátrasimítására, aztán felém nézett.

- Csukd be a szemed – mosolygott huncutul. A szívem trambulinnak használta a gyomromat, és a torkomba ugrott, miközben engedelmeskedtem a kérésnek. Próbáltam nem gondolni semmire; az ágy megreccsent, mintha Elijah felém hajolt volna…

- Kész – hallottam a hangját, és csalódásomat félresöpörve kíváncsian körülnéztem. Az ölemben gondosan összehajtogatott kis kupac feküdt; legalul a talárom, aztán a mélykék pizsama és a tetején a pálcám. A meghatottságtól elkönnyesedett a szemem.

- De hát… hogyan? – habogtam Elijhra meredve.

- Varázslat – válaszolt zavartan mosolyogva, lesütött pillantással. Szinte gondolkodás nélkül borultam a nyakába, és ha nem lett volna kísértet, biztosan megfullasztottam volna. Így viszont egy pillanattal később éreztem, hogy átkarol, arcát a hajamba temetve. Kis híján elsírtam magam a boldogságtól. Úgy fél perccel később elhúzódtam tőle. Mosolyogva a hajába túrtam, és a füle mögé tűrtem, ujjaimat a tincsek között felejtve. Ő kissé szégyenlősen elmosolyodott.

- Ez az, ami nekem soha nem ment ilyen egyszerűen…

Viszonoztam a gesztust, és kezeimmel még mindig a hajába túrva hozzá hajoltam, és óvatosan arcon csókoltam. Ő elvörösödve bámulta a gyűrött takarót, s én is ugyanilyen arcszínnel húztam ki ujjaim a hajából. Lemásztam az ágyról, és belebújtam a cipőmbe, amit szintén Elijah készíthetett oda. Felnyaláboltam a ruhákat, és a küszöbig sétáltam. Mikor visszanéztem, Elijah már újra engem nézett, némileg halványabb arcszínnel.

- Hát… szia – mondtam, és már vettem a levegőt, hogy egy köszönömmel folytassam.

- Ne – rázta meg a fejét majdhogynem nevetve. – Meg ne köszönd, mert még azt mondom, hogy máskor is, szívesen.

Egyszerre nevettünk fel, aztán kiléptem az ajtón. Nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról, és tudtam, bármit is mondanak Corneliáék, a kedvemet nem ronthatják el…