Nem látszott rajta kezdetben semmi, ám hamarosan feltűnt a barátainak, hogy még sincs minden rendben Harryvel. Igyekezett fesztelenül viselkedni, úgy mint máskor, mikor azonban nem figyelt oda magára eléggé, tekintetéből tanácstalanságot lehetett kiolvasni.

Előfordult, hogy megfeledkezve magáról elgondolkozva ücsörgött a többiek társaságában, oda sem figyelve igazán, hogy miről folyik a szó. Lupin egyre többször szólította fel, a véleményét kérve úgy, hogy Harry vagy meg sem hallotta, vagy fogalma sem volt róla mi volt a megbeszélés témája. 

Mikor az ikrek bolondoztak, és Ronék is igyekeztek felvidítani, vagy legalább száz százalékosan bevonni a társalgásba, mindig mintha egy kicsit kívülállóként figyelte volna őket.

Ekkor történt, hogy bár Piton is a lelkére kötötte, hogy ne csináljon semmit, és be kellett vallania vajmi kevés kedve is volt hozzá, de nagyon úgy tűnt, hogy Joneséknak szüksége lenne a segítségére. Ez pedig, egy pillanat alatt eldöntötte a kérdést Harry számára.

Akármilyen problémája is legyen, a céljaikat mindig szem előtt tartotta.

Barátai nem túl jó szívvel nézték, és engedték, amikor indulásra készült. Így is éppen eléggé aggódtak már érte. Nem is sejtették, hogy levertségének valódi okai pont az ő közelségük.

Végül öten indultak el aznap reggel, hogy megakadályozzanak egy félig mugli lakta település ellenei támadást, és kimentsenek egy nőt, akit a hírek szerint magukkal akartak vinni a halálfalók.

Azonban semmi sem úgy sült el ahogy tervezték. Voldemort csatlósai legalább tizenhárman voltak, és már hajnalban támadtak. Harryék a rombolásra és rengeteg mugli lemészárlására értek oda. Kiderült, hogy az a nő, aki különösen érdekelte őket, az egyik frissiben csatlakozott társuk felesége volt, aki nem túlzottan támogatta férje választását, így Voldemort szerint akadályozta őt tervei elérésében, és a halálfalóként való kibontakozásában. Egyszóval nem árt, ha a boszorkány másnapra halott, és akkor már senki sem köti ide és tántorítja el az általa meghirdetett ügytől a varázslót.

- A család és a szeretet csupán gyengévé tesz, és megakadályoz abban hogy igazán hatalmassá, és hűségessé válj az eltervezett világrenddel kapcsolatban – hangoztatta az egyik elvakult halálfaló, amikor Harry szóvá tette neki mégis mi a fenét művel.

- Ezt csak azért mondod, mert téged sosem szeretett senki – felelte a fiú.

A túlerővel azonban nem tudtak mit kezdeni. Szerencsétlen nőt nem elég, hogy megölték, de néhányan közülük meg is erőszakolták. Harry nem tudott annál rosszabbat elképzelni, mint ilyen becstelenül és megalázottan meghalni.

Undorodva nézte az emberi lét ilyen szintű elfajulását, ahogy élvezettel kínoztak és romboltak amerre csak haladtak Voldemort átkozott tanítványai. Tenni azonban, bármennyire is próbálta, már nem sokat tehetett ellenük. Ahol tudott, törmelékeket távolított el, hogy kiszabadítsa az alá szorultakat, néhány sebesültet, akiknek nem volt túl súlyos az állapota még helyben meggyógyított, s miután a halálfalók visszavonultak, szótlanul fordult körbe, hogy megnézze, mit hagytak maguk után.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry késő délután ért haza a Grimmauld térre. Besurrant a szobájába, és kimerülten rogyott le az ágyára. Hátradőlt, és a plafont bámulta. Mindene fájt, és koszos volt. Bánta már hogy nem hívta barátait mikor elindult. Megkönnyíthették volna egymás dolgát.

Hiábavaló volt a kockázatvállalás, újra csak ugyan ott tartott, ahonnan elindult, és ez már nem csupán dühvel, hanem csalódottsággal töltötte el. Bármennyire is szerette volna elkerülni, de kezdte feladni a reményt. Az átkozott halálfalók sosem fognak elfogyni. Addig legalábbis biztos hogy nem, amíg lesznek a varázslók között olyanok, akik élvezik, ha káoszt okozhatnak, és mások fájdalmát nézhetik. Mégis milyen eséllyel nézhet így szembe Voldemorttal?

Mélyet sóhajtott, és belemerült borongós gondolataiba.

Mindeközben, ahogy a fent elmélkedő fiú eljutott erre a következtetésre, a konyhában beszélgetők különös dologra figyeltek fel. Nem messze az asztal mellett lángcsóva gyúlt a levegőben, és egy gyönyörű madár bontakozott ki belőle.

Kitátotta csőrét, s belefogott csodálatos dalába. Csillogó sötét szemeivel ráhunyorgott a jelenlévőkre, akik megdöbbenve bámulták, majd mint aki nem találja azt, akit keres, kirepült a konyhából, egyenesen az emeletre.

A Rendtagok azonnal felpattantak, és követték a főnixet. Kíváncsian figyelték hova tart. Harry szobája előtt megállt, majd egy lángcsóva villant, s már odabentről hangzott rövid, figyelmeztető éneke.

Lupin a homlokát ráncolta.

- Harry nincs itthon, igaz? – fordult a többiekhez.

Ám ekkor kicsendült a fiú döbbent hangja.

- Fawkes?!

Válaszként felhangzott az ének.

Erre aztán már benyitott a népes társaság is a szobába. Harry az ágyán ült, és farkasszemet nézett a mellé leszállt főnixel. Az érkezők nem is tudták mi hökkentette meg őket jobban. Fawkes felbukkanása, vagy az enyhén szólva megviselt fiú látványa.

Harry feléjük fordult.

- Mi történt? – kérdezte értetlenül. – Hiszen mióta Dumbledore meghalt…

A madár ekkor szomorú dalra fakadt, és fejét ráhajtotta Harry sérült kezére, mely eddig combján nyugodott, s mély, hosszú vágás volt rajta. Szemeiből könny szivárgott, lassan begyógyítva a csúnya sebet.

A többiek némán figyeltek. Ők sem értették a főnix felbukkanását, de a fiú állapota most jobban foglalkoztatta őket. Szeme szomorú volt, száján lemondó mosoly játszott, ahogy Fawkes dalát hallgatta. Fáradtan, görnyedten ült ágya szélén. Ruhája koszos, szakadt, bőre tele karcolásokkal, horzsolásokkal, mint aki legalábbis kavicsokon kúszott.

A főnix befejezte énekét, s a sérülés is behegedt. Fejét most Harryhez fordította, és várakozóan nézett rá. A fiú felemelte kezét, és végigsimított az aranyló tollakon.

- Remus? – fordultak a zöld szemek bizonyosságért a férfi felé.

Lupin kézbe vette pálcáját.

- Ha jól gondolom, csupán egy dologra van szüksége – mondta, azzal intett egyet, s a könyvespolc mellett feltűnt egy míves madárülőke, szinte ugyan olyan, mint egykor Dumbledore szobájában. A tálcán odakészítve különféle magvak, és víz.

Fawkes hunyorított egy utolsót Harry szemében nézve, majd kecsesen feszállt, és elégedetten elhelyezkedett az ülőkén.

A jelenlévők hosszan nézték a gyönyörű madarat, majd a fekete hajú fiú megtámaszkodott, és felállt. Bizonytalan léptekkel indult a főnix felé. Ingatag járását látva a legközelebb lévő Mr. Weasley és Bill már oda is léptek hogy segítsenek, de Harry leintette őket.

- Köszönöm, boldogulok – mondta, majd a madárra tekintett. – Biztos vagy benne, Fawkes? Úgy gondolod jó gazdád és társad leszek? Én már valószínűleg nem fogok túl sokáig élni, te viszont mint örök életű… - erre újra énekbe fogott, és jelentőségteljes pillantást vetett az előtte állóra, mint aki máshogy tudja.

A többiek viszont neheztelően és mérgesen néztek rá utóbbi szavaiért.

Harry megcsóválta a fejét Fawkes reakcióját látva.

- Ahogy akarod – mondta, és végigsimította az állat hátát. – Remélem érdemes.

- Harry? – szólította meg Remus, aki eddig társaival érdeklődve figyelte a főnix hűségtételét. – Hol jártál? Mi történt? Borzasztóan nézel ki.

- Hát úgy is érzem magam – morogta a fiú, és visszaült az ágyra. – Csak öt percet kérek csendben, és összeszedem magam.

Lupin megrázta a fejét.

- Nem kell mindig ilyen erősnek lenned! Nem várjuk el tőled.

- Akkor ez nem lesz nehéz, mert sose voltam elég erős – nézett rá Harry szomorúan.

Ginny leült mellé, és a karjára tette a kezét.

- De hát… - az érintésére azonban Harry máris felszisszent. A lány gyorsan elkapta a kezét. – Ne haragudj.

Hermione és Ron egyszerre szólították meg.

- De hát mi történt?

Harry azonban csak makacsul elfordította a fejét.

- Nem akarok beszélni róla.

Fawkes dala ekkor újra felcsendült, figyelmeztetően.

- Jól van, tudom! – villantotta felé a fiú zöld tekintetét.

Barátai csodálkozva néztek rá.

- Te szót értesz vele? – kérdezte Ron.

Harry fásultan legyintett.

- Igen persze, hiszen az éneke… - ám ekkor hirtelen elhallgatott, és ő maga is döbbenten fordult a madárhoz.

Az úgy nézett rá, mint aki jót mulat a fiú reakcióján.

- Hát úgy néz ki – motyogta. – Ez hogy lehet?

- Rendesen szavaknak hallod? – kérdezte Bill érdeklődve.

- Nem – rázta meg a fejét Harry. – Inkább csak… mintha érteném egészében a jelentését.

Hermione megjegyezte.

- Az előbbi válaszodból ítélve, mintha lekorholt volna.

- Valóban. Mármint… - Harry nem tudta, hogy elmondja e. Felsóhajtott. – Nem tetszett neki a hozzáállásom.

- Meg tudom érteni – bólintott rá Ginny.

Harry megrázta a fejét, s hátradőlt az ágyon. Kimerült volt és fásult. Halkan beszélt, leginkább a plafonhoz.

- A mai nap meglehetősen kockázatos, nagyon kellemetlen, és ami a legrosszabb, eredménytelen és elkeserítő volt.

- És? – kérdezte Lupin az ágy mellől.

- Tömören ennyi.

- Nem erre gondoltam. Mitől van világ vége hangulatod?

Ezt hallva Harry keserűen felnevetett.

- Világvége hangulat? Hmm… ez jó. Hát ha a mai nap még nem lenne elég, az utóbbi kilenc év is megteszi hozzá – válaszolta, majd felhúzódzkodott, és nagyon komolyan nézett a férfira.

- Már nem igazán reménykedem semmiben, Remus. Fásult vagyok, fáradt és fáj mindenem. Már csak azt várom, hogy legyen már vége. Az életem az örökös, átkozott harcról szólt, amiben eddig csak én vesztettem. Ami mondjuk nem is csoda, hiszen Voldemortnak nincs is semmilye, amit elveszthetne – rántotta meg erőtlenül a vállát. Alaposan tett róla, gondolta magában, ahogy eszébe jutott szerencsétlen nő sorsa. Talán ő még visszafordíthatta volna a férjét, de Voldemort nem enged meg ilyen gyengeséget.

Ginny szomorúan és szeretettel nézett rá. Gyengéden megsimította a Fawkes által gyógyított kézfejét, hiszen arról tudhatta csak biztosan, hogy nem fáj neki.

- És mi?! A barátságunk?! Ginny! Remus! És a Rend! – sorolta Hermione ingerülten. – Nem jelentünk semmit!? Nem számítunk?

Harry összerezzent szavai hallatán és ránézett a lányra. Szemeiben azonban csak aggodalom, kétségbeesés és érzelmek tömkelege volt olvasható, egyáltalán nem a szemrehányás.

- Már jó ideje csak miattatok csinálom, Hermione – felelte csendesen. – És azokért, akik már az életüket adták a Voldemort elleni harcban. Nagyon sokáig hajtott a bosszú a szüleim, Sirius, Dumbledore, Hagrid miatt, s ez még talán nem is enyészett el. De annyi minden történt már velünk… – rázta meg a fejét. – A halálfalók mai akciója… látnotok kellett volna, milyen állapotot hagytak maguk után. Sokan vannak. Még mindig.

Mielőtt még folytathatta volna, Remus közbeszólt.

- Magunkra hagynátok Harryvel egy kicsit? – hangja halk és rekedt volt.

Hermione és Ginny szeme enyhén vöröslött, ahogy Harryre meredtek, és hallgatták mit mond. Ron is furcsán nézett, de most mindnyájan rábólintottak Lupin kérésére. Miután elhagyták a szobát mégsem mentek el. Maradtak, hogy hallják a beszélgetés folytatását. Már így is valamennyien rémültek voltak, tudni akarták mi történt.

Remus leült Harry mellé az ágyra, és egymásra néztek.

- Hagrid elvesztése volt az utolsó csepp? Az, ami utána Anushaval történt és a mai nap? Az sodort ebbe a kilátástalanságba?

- Én szóltam, hogy nem szeretnék beszélni.

- Most viszont beszélgessünk! És válaszolj kérlek, mert csak kétségbe ejtettél mindenkit, holott nem hiszem hogy normálisan végiggondoltad a szavaid jelentőségét.

- Ha tudnád hányszor gondoltam már végig, és mindig ugyan oda jutottam – csattant fel Harry ingerülten, és felállt. Odasétált az ablakhoz, és kibámult a sötétségbe. - Nagyon szeretem Hermionet és Ront, testvéremnek tekintem őket. A Weasley család mintha a sajátom lenne. Téged szinte már apámként tisztellek és szeretlek, Ginnyt pedig szerettem volna egyszer felségül venni. De egyre csak azt látom, hogy minden hiábavaló. Olyan, minthogyha egy kórral hadakoznál, amiben meggyógyítasz egy embert, de közben már öt másik ismét beteg. 

Itt elhallgatott egy ideig, majd visszafordult a csendben várakozó, Remus felé.

- Mindazon okoktól, amiket említettél, csak gyengébb lettem és keserű. És én magam is túl sokszor voltam már közel a halálhoz. Hányszor játszhatom még ki? Közel voltam hozzá, hogy elveszítsem önmagam. Lestrange megölése – mondta csendesebben, majd hangja ismét erőteljesebbé váltott. - Soha többet nem akarok úgy érezni. Soha többet nem akarok gyűlöletből vagy bosszúból ölni! Elhatároztam, hogy nem fogok a csata végén egyedül meghalni. Magammal viszem Voldemortot is.

- Nem – fogsz – meghalni! – kiáltotta az arcába hajolva Remus, miután ő is felállt.

Az odakint hallgatózók halottsápadtak voltak, akár csak Lupin, aki nem akarta hagyni, hogy Harry ennyire reménytelen maradjon. 

- Akkor most hagy mondjam el, én hogy látom és érzem. Úgy gondolom, hogy az hogy itt vagy erőt és kitartást ad a Rendnek és a barátaidnak, mert te magad képviseled ezeket. Dumbledore tiszteletreméltó, hatalmas mágus volt, de téged mindennél többre tartott.

- Persze hiszen…

- Nem! Messze nem amiatt, mert rólad szól a jóslat. Magadért becsült és szeretett. És biztos vagyok benne, hogy valamennyi barátod nevében beszélek ha azt mondom, bármelyikük szívesebben kockáztatja az életét veled, mint hogy a te meglátásaid szerint biztonságban legyen nélküled. Tudom, mert én ugyan így érzem. Fogalmam sincs mi történt pontosan, amiért ilyen gondolatok fordultak meg a fejedben, vagy csak a fáradtság beszél belőled. De amit mondtam, abban teljesen bizonyos vagyok, és hidd el, értem mindazt, amit elmondtál. 

Erre már a többiek is úgy gondolták, hogy ideje visszajönniük. Kinyílt az ajtó és az élen barátaival mind odaléptek hozzájuk. Ginny könnyezve ölelte magához olyan szorosan, mint aki sosem akarná többé elengedni. Fejét Harry vállgödrébe fúrta, míg a fiú lehunyta szemeit, és próbált nem figyelni a fájdalomra. Ekkor érezte, hogy két másik ember áll meg közvetelnül mellette. Felnézett, és a vöröslő szemű Hermioneval, s a komoly tekintetű Ronnal találta magát szemben.

- Harry, – szólalt meg Ron - ugye te sem gondolod, hogy éppen most fogod feladni! Mindig ott voltál, ha kellett, és segítettél, holott neked sokkal nagyobb problémáid voltak. Támogattál mikor be akartam lépni a kviddics csapatba, tanítottál a DS-ben, hányszor békítgettél Hermioneval – mosolyodott el. – Edzettél velem, miután kitudja hanyadszorra megmentetted az életemet. Igaz, hogy melletted sosem volt unalmas az élet, de pont ez volt a lényeg! A kalandok, a barátság – majd ismét egészen komoly arccal folytatta. – Fogadd el tőlem, ha azt mondom, hogy a testvérem vagy! Minden tekintetben.

Harry hirtelen nem tudta mit válaszolhatna erre. Természetesen tisztában volt a saját érzéseivel, és barátjáét is minden tekintetben tiszteletben tartotta, de amit most elmondott neki…

- Ahogy nekem is! – szakította félbe gondolatait Hermione. Ginny is megnyugodott kissé, így kiengedte Harryt a karjai közül, és szorosan mellé állva ő is a barna hajú lányra nézett. – Nekem sosem voltak barátaim, ti voltatok az elsők, akik elfogadtatok, és hála nektek, sokat változtam. Te vagy a legjobb barátom Harry. Megértjük egymást, hasonló az észjárásunk. Mikor nekünk már világossá válik a dolog, és sokatmondó pillantást váltunk, Ron sokszor csak bambán bámul – mosolygott itt szerelmére, aki erre oldalba bökte. – És tudod az ember nem igazán szereti, ha az egyetlen testvére azt mondogatja hogy meg fog halni.

- Még ha igaza is van? – kérdezte Harry.

- De nincs. Sokkal szívesebben harcolok itt veled, mikor tudom hogy ha baj van te vagy az első aki a segítségemre rohan, mintsem hogy otthon üljek, aggódjak értetek, és mint mugliszületésű várjam a halálfalókat. Nem szeretném, ha ellöknél minket magadtól – azzal bátortalan megölelte a fiút, aki magához vonta, és szorosan átkarolta.

Hermione ráhajtotta fejét a fiú vállára. Érezte, hogy Harry egy kissé megremeg, és eszébe jutottak sérülései.

- Jaj, ne haragudj! – mondta gyorsan. – Fáj, igaz?

- Nem baj – válaszolta Harry, és nem engedte el. 

Kis idő múlva Hermione hátrébbhúzódott, és a négy fiatal összemosolygott.

- Azt hiszem jobb, ha ezt már most megtanulod – figyelte Remus a fiút. – Később egy rakás fájdalmat megtakaríthatsz magadnak: nem menthetsz meg mindenkit Harry. Csak az erős, és elkötelezett varázslók mertek valaha is szembeszállni Voldemorttal. És hidd el nekem, már kétszer is meggondolná, hogy hátat merjen e fordítani neked – mondta sokkal nyugodtabban.

Mikor Harry felnézett, tekintete ugyan olyan őszinte és tiszta volt, mint régen, csak a fáradtság és a fájdalom volt benne mélyebb.

Bill elgondolkodva billegett a sarkain.

- Tudod, mikor anyáék és a testvéreim először meséltek rólad, aztán megismertem az egész történetedet, gondolok itt a nagynénédékre, sokszor gondolkodtam azon, hogy az ördögben lett belőled ilyen erős, rendes ember, abban a háztartásban felnőve. Már akkor sem hagytad magad megtörni, pedig gondolj bele, még csak kisgyerek voltál.

Harry eltűnődve nézte a legidősebb Weasley fiút. Tulajdonképpen ezen még nem is gondolkodott.

- Mindez alátámasztja, amit eddig hittünk Dumbledoreval, mikor erről beszélgettünk. Véleményünk szerint nem csak amiatt van esélyed sikerrel szembeszállni Voldemorttal, mert fiatal korod ellenére igen nagy erejű és tehetséges varázsló vagy, hanem mert emberségben mióta csak élsz, magasan fölötte állsz.

Mr. Weasley bólogatott.

- Valószínűleg ezért érint lényegesen mélyebben mindaz, amit átélsz. Időre van szükséged, de nagyszerűen birkózol meg a problémákkal.

Nem tudni mennyi maradt meg a beszélgetésből Harrynek, s hogy mit jelentett neki, mindenesetre a hangulata jelentős javuláson ment keresztül. Barátai végre megtudták mi zavarta az utóbbi napokban, és örültek, hogy láthatóan segítettek a problémán. Igaz, a fiú megint alapos gyógyításra szorult, de mivel lelkileg lényegesen jobban volt, nem tartott sokáig, hogy rendbe jöjjön.

Néhány nappal később Ron kopogtatott be Harryhez, miután Ginnyt a Szent Mungóba hívták.

Barátja kedvenc helyén, az ablak előtti fotelban ücsörgött, és elgondolkodva nézte a bóbiskoló főnixmadarat. Még mindig megütközve gondolt a tényre, és fel nem foghatta Fawkes miért tért vissza, és választotta őt. Szerette volna megkérdezni a dologról Dumbledore képmását a Roxfortban, de tudta, hogy erre most kevés esélye és ideje lenne.

Harry úgy érezte, hogy talán hosszú idő óta most a legkiegyensúlyozottabb. Barátai tartották benne a lelket, és a jóslatról sem feledkezhetett meg. Igaz, a kötelességtudat erős volt benne, de leginkább az foglalkoztatta, hogy a szeretteit nem hagyhatja cserben, s ha ő meghalna, az emberek nagy részében is csökkenne a remény. Hiszen ha Harry nem teszi meg, amit mindenki elvár, akkor senki. Márpedig Voldemort halhatatlan.

Ron leült vele szemben a másik fotelba, és elvigyorodott.

- Barátkozol újdonsült háziállatoddal?

Harry elmosolyodott.

- Nem hinném, hogy egy főnix hétköznapinak számítana erre a célra – felelte, majd ránézett a fiúra. – Tudod, nem igazán értem. És nem is tudom mit kezdhetnék vele.

Ron bólintott.

- Talán beszélj Dumbledoreal a festményen.

- Igen, én is gondoltam rá. Majd kikérem McGalagony véleményét.

A vörös hajú fiú egy ideig hallgatott, majd megszólította a másikat.

- Harry! Mond csak, komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy szeretnéd majd egyszer feleségül venni Ginnyt? – hadarta el egy kissé mondanivalóját.

A szemüveges fiú felvonta szemöldökét.

- Ha megérem és lesz rá lehetőségem persze. Ezt mint féltő báty kérdezed? – vigyorodott el.

Ron viszonozta, majd úgy szólalt meg.

- Nem igazán. És azt is tudom, hogy te lennél az utolsó, aki bárhogy is megbántaná Ginnyt. Egészen más okból kérdeztem.

Harry kicsit előrébbdőlt, és úgy nézett barátjára. Jól ismerte már.

- Mit találtál ki? – kérdezte.

Ron felnevetett, majd komolyabban folytatta.

- Tudod úgy gondolom, hogy egyáltalán nem lenne rossz ötlet ha megkérnéd. Őszintén szólva én is sokat gondolkoztam már ezen Hermioneval kapcsolatban. – Harry csodálkozva nézett rá. – És talán itt lenne az ideje, mindkettőnknek.

A fekete hajú fiú erre felemelte a kezét.

- Várj! Vegyük át, csak hogy jól értettem e. Azt mondod kérjük meg a barátnőink kezét?

Ron egy picit elvörösödve megvonta a vállát.

- Szereted Ginnyt, nem? Én szeretem Hermionet. Ez egyfajta lehetőség a Voldemort utáni életre.

Harry értette mit akar ezzel barátja, és őszintén szólva tetszett is neki a dolog. Egyetlen oka volt csak bizonytalanságának. Egyáltalán nem volt benne biztos hogy túléli a Voldemorttal vívott küzdelmet.

Aztán eszébe ötlött, hogy nem befolyásolhatja életét a félelem, és főleg nem egy aljas feketemágustól. Ezzel megmutatja neki! Őt magát boldoggá tenné a tudat, ha Ginny igent mond, s tudta hogy a lánynak nagy örömet okozna vele. És ki tudja, talán ezért neki is érdemes lesz minél tovább kitartania és reménnyel tölti majd el a jövőbeli életének lehetősége Ginnyvel és barátaival. Fawkes is erre akarta emlékeztetni és mostanra biztos volt benne, hogy megjelenésének ideje nem véletlen. Akkor bukkant fel, mikor Harryben nagyon csekély remény élt a jövőjével kapcsolatban, azon felül, hogy egyszer szembenéz majd Voldemorttal.

Így Ronra nevetett és azt mondta.

- Remek ötlet!

Barátja boldogan rávigyorgott.

- Rendben van, Ron. Nagyon szeretem Ginnyt, és szeretném ha tudná, hogy ha vége ennek a rémálomnak, számíthat rám. És abban is biztos vagyok, hogy Hermione is ki fog ugrani a bőréből – folytatta Harry.

Erre barátja kihúzódott a fotel szélére.

- Akkor ötöljük ki a haditervet – mondta izgatottan. – A legelső lépés a gyűrű.

A fekete hajú fiú elmorfondírozott Fawkes színeit figyelve.

- Itt a tökéletes kiválasztásán van a hangsúly, megvenni ezer helyen lehet – majd egy furcsa ötlet kezdett kibontakozni a fejében. – Ezt hallgasd! – fordult vissza barátjához. Ron figyelmesen ránézett. – Mit szólnál ahhoz, ha egyben attól sem kellene tartanunk, hogy a titkolózásunk miatt a lányok folyton faggassanak, mert őket is belevonnánk?

- Ezt hogy gondolod? – kérdezte Ron érdeklődve.

Láthatóan tetszett neki a lehetősége, hogy leszerelheti Hermione éleslátó faggatózását.

Harry ravaszul elmosolyodott.

- Mi sem könnyebb. Én elmondom Hermionenak hogy mire készülök, és megkérem hogy segítsen kiválasztani a gyűrűt. Te ugyan ezt teszed Ginnyvel.

Barátja szeme értőn felcsillant.

- Így semmiképp nem fogják elmondani egymásnak, hiszen lelőnék a meglepetést, közben segítenek nekünk, ráadásul egyikük sem gyanakodna rá hogy mindketten ugyan arra készülünk, még akkor sem, ha közben egymás között folytatunk megbeszéléseket, hiszen azt gondolják majd, hogy csupán egyikünk eljegyzéséről van szó.

- Pontosan – bólintott rá Harry.

- Zseniális – vigyorgott Ron. – Kezdhetjük.

A két jóbarát összenevetett, és mindketten érezték, hogy most bizony nagy dologra készülnek, és örültek, hogy ebbe együtt vágtak bele.