Harry abban teljesen biztos volt, hogy Hermione segítségére számíthat, így elsődlegesen nem ez volt a probléma. Úgy érezte azonban, hogy úgy illik, ha Ginny szüleivel beszél először lányukkal való terveiről. Ám ahogy lenni szokott, nem úgy alakultak a dolgok.

Odalent a Rendtagok éppen megbeszélést tartottak. A legtöbben jelen voltak így a társalgóban ültek össze, ahova természetesen Harryt is lehívták.

A fiú nem mulasztotta el megérdekelődni, hogy McGalagony hogyan döntött Liam Grantel kapcsolatban, akit nyílván már meghallgattak az ügyben, hogy szívesen csatlakozna hozzájuk. Az idős boszorkány mosolyogva nézett rá.

- Azóta számos kémet lefüleltünk, hála Mr. Grant-nek. Furcsa mód remekül meg tudja figyelni az emberek viselkedését, és még Scrimgeour nem feltétlen vette készpénznek amit mondott, addig a mi információinkkal összeadva sikeresen kivontuk őket a forgalomból. Hasznos tagja lesz a Rendnek. Igaz a főbb jelentéseit majd neked szeretné tenni, – biccentette kicsit oldalra a fejét McGalagony – bár ennek gondolom nem lesz akadálya.

Harry feszengve viszonozta a szúrós pillantást.

- Sajnálom. Sokan gondolják úgy, hogy én lennék a Rend vezetője. Beszélek vele, hogy inkább…

Az igazgatónő megrázta a fejét.

- Erre semmi szükség. Tökéletesen megfelel így. Két hét múlva esedékes egy teljes körű gyűlés a Promised házban, – ahonnan természetesen Ms. Brownt már a megérkezésed után pár perccel elszállítottuk, és megfelelően eltemettettük – ahol számos változásról fogunk beszámolni és döntést hozni.

Harry elgondolkodva bólintott. Rendben, rajta nem fog múlni.

Ekkor a fiú nem kis meglepődésére, - mintha Fawkes is tökéletesen tisztában volna vele milyen gyűlést is tartanak, néhány perccel gazdája távozása után felreppent ülőkéjéről, és a következő pillanatban már Harry mellett tűnt fel ismét, a fotel karfájára ereszkedve, amiben a fiú idáig ücsörgött.

A Rendtagok körében természetesen nem kis feltűnést keltett a főnix felbukkanása, így Harry kénytelen volt előrébb hozni az új segítőjéről szóló beszámolóját.

Tonks és az ikrek csak vigyorogtak, hiszen ők már értesültek a dologról, az idősebbek megfontoltan bólogattak, de általánosságban a csodálkozás volt érezhető.

McGalagony is hökkenten fogadta Fawkes visszatértének hírét és látványát, majd sokkal inkább elégedetnek tűnt.

- Harry, ugye tisztában vagy vele, hogy a főnixek csak olyan nagy erejű mágusoknak segítenek, akik arra érdemesek, és életükben sokra hivatottak – szólalt meg végül.

A fiú hökkenten nézte egykori házvezetőjét.

- Nem tudtam, tanárnő.

Hermione és Lupin jókedvűen mosolyogtak Harryre.

- Hát Mr. Potter, ezek szerint sok minden függ még magától, és ebben biztosan lesz legalább egy biztos segítője aggastyán koráig – mondta nagy komolyan McGalagony vidáman csillogó tekintettel.

A zöld szemek töprengőn és csodálkozva figyelték a nem mindennapi élőlényt, mígnem a sötét szemek rá nem meredtek, és egy rövid ének után, mintha csak elvégezte volna a dolgát, Fawkes ismét köddé vált.

Miután napirendre tértek az új, vagy inkább visszatért névadójuk megjelenésén a Rendtagok, folyt tovább a tanácskozás, aminek hála Harry is felhagyott a mélázással.

Figyelmesen hallgatta a híreket, ám amikor már az őt kevésbé érintő és érdeklő témákról tanácskoztak, úgy döntött mégis inkább Hermioneval beszél először, hiszen a Weasley házaspár még jó ideig el lesz foglalva.

Észrevétlenül félrehívta hát a lányt, és halkan szólalt meg.

- Hermione, szeretném a segítségedet kérni valamiben.

Barátja azonnal rábólintott.

- Persze Harry. Miről van szó?

A fiú enyhe zavarral küszködve folytatta.

- Hát tudod úgy döntöttem, hogy… hogy megkérem Ginny kezét, és…

Idáig jutott el, ugyanis Hermione arca felragyogott és egy óriásit sikkantva Harry nyakába ugrott. Vidáman nevetett a kirohanását teljesen váratlanul ért fiú fülébe.

A tanácskozók elhallgattak és érdeklődve, kíváncsian néztek a két fiatal felé. Harry mikor ezt észrevette szabadkozóan rájuk mosolygott, miközben igyekezett kibontakozni az ölelésből.

- Bocsánat, nem akartuk megzavarni a megbeszélést – azzal fogta a még mindig felvillanyozott lányt és kivezette az ajtón, maguk mögött hagyva a sok értetlen rendtagot. Egyikük kivételével, Ron ugyanis elmosolyodott barátai viselkedésén, mint egyetlen olyan a jelenlévők közül, aki pontosan tudta mi váltotta ki Hermione üdvrivalgását.

Odabent még egy ideig csend volt, majd McGalagony szokásos, szigorú hangja ismét felcsendült.

- Jaj Harry. Annyira örülök! Ginny nagyon boldog lesz! – lelkesedett Hermione, immár odakint az előszobában, némileg távolabb húzódva az ajtótól.

Azt azonban már nem mondta ki, hogy a másik ok ami miatt ennyire boldog, hogy ez azt jelenti, hogy Harry végre már nem gondolja hogy mindenképpen meghal a Voldemorttal vívott összecsapásban. Végre bízik abban, hogy lehet jövője szerelme oldalán.

- Én mihez kellek? – kérdezte izgatottan.

- Nagyjából ugyan akkora lehet a kezetek, így azt szeretném, ha eljönnél velem gyűrűt választani – mosolygott a fiú.

- Nagyon szívesen! – vágta rá Hermione, majd enyhe nosztalgikus kifejezéssel az arcán vizsgálgatta az előtte álló Harryt. – Tudod annyira furcsa. Emlékszem még magunkra, mikor 11 évesen csetlettünk, botlottunk ismerkedve a varázslóléttel és a világgal. Most pedig itt vagyunk, annyi dologgal, tapasztalattal a hátunk mögött, és te immár férfiként arra készülsz, hogy feleségül kérd Ginnyt. És én nagyon örülök, hogy ennek a részese lehetek, és hogy pont az én segítségemet kéred.

- Erre bizony csak az ember legjobb barátja és egyetlen nővérkéje alkalmas, aki nem árt ha lány, és némi jóízléssel van megáldva – karolta át a nevető Hermionet a fiú. – Várom a javaslataidat.

- Természetesen több ékszerüzletet is meg kell néznünk. Én ajánlok, és véleményezek, te pedig a döntő szó jogán leteszed a voksodat az egyik mellé. A méret miatt valóban nem kell aggódnod, de úgy lenne a legpraktikusabb, ha élből megbűvölt ékszert vennénk, ami igazodik a viselője ujjához.

- Hüm. Ez bizony nem egy utolsó ötlet – gondolkodott el Harry, majd ismét a barna szemekbe nézett. - Mrs. Weasleyékkel is beszélni szeretnék. Úgy illendő.

Hermione helyeselt.

- Boldogok lesznek.

- Remélem is. Eléggé izgulok – felelte Harry. – Akkor holnap el is kezdhetnék. Mit szólsz?

- Benne vagyok!

Véget ért a tanácskozás, és Harry úgy döntött addig beszél a Weasley házaspárral, amíg Ginny nem ér haza. A Rendtagok többsége elhagyta a Grimmauld téri házat, a többiek pedig még kisebb csoportba verődve beszélgettek.

Harry immár idegesen lépett oda a vörös hajú varázslóhoz és boszorkányhoz.

- Beszélhetnék magukkal egy percet?

Mr. Weasley rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Veletek, Harry. Veletek – hangsúlyozta a szót.

A fiú zavartan bólintott.

- Ja, persze.

- Gyere, menjünk a konyhába. Molly? – engedte előre feleségét.

Mikor beértek a helyiségbe, Harry vett egy mély levegőt, és mikor a két arc felé fordult, belevágott.

- Szóval én csak szeretném ha tudnák… tudnátok, hogy úgy döntöttem, illetve szeretném megkérni Ginny kezét, hogy ha egyszer túlleszünk a háborún feleségül vehessem.

A Weasley házaspár döbbenten bámult rá, ezért gyorsan tovább beszélt.

- Én nagyon szeretem Ginnyt, és úgy gondolom örülne ha…

- Ebben nem kételkedünk Harry – szakította félbe Mr. Weasley a zavart magyarázkodást.

- Istenem – suttogta az asszony könnyes szemmel.

A fiú nem tudta hogy ez most jót jelent e, de ekkor Mrs. Weasley odalépett hozzá és megölelgette. – Hát persze, Harry drágám. És tudom hogy ő is nagyon szeret téged – mondta el-el csukló hangon.

Mr. Weasley pedig mosolyogva nézett rá.

- Bár már régen úgy tartalak számon, mint a családunk tagját, most mégis csak azt tudom mondani, hogy isten hozott köztünk – veregette meg vidáman Harry vállát. – Örülök hogy elhatároztad magad, és biztos vagyok benne, hogy nagyon fogsz vigyázni a lányomra, és szeretni őt.

Harry boldogan visszamosolygott.

- Tehát nem bánjátok?

- Már miért tennénk? – nézett rá értetlenül a házaspár.

És ez az értetlenkedés végképp megnyugtatta Harryt, mert ékes bizonyítéka volt annak, hogy fel sem merült bennük semmilyen kétség.

- Alighanem akkor ennek tulajdonítható Hermione örömkitörése – jegyezte meg Arthur.

- Igen – bólintott Harry. - Ne haragudj, nektek akartam elsőként elmondani, de a tanácskozás sokáig tartott, és pont ott volt mellettem, ráadásul mindenképp a segítségét akartam kérni a gyűrűvásárlásnál. És persze szeretném ha nem mondanátok el senkinek, hiszen Ginny még nem tud róla.

- Persze, drágám – biztosította Mrs. Weasley. – Azért jól megleptél minket.

- És ez még nem is minden! – nevetett Harry. Ron még hátravolt. Nem is csak lányuk, de a legkisebb fiuk is nősülni készült. Erről azonban természetesen még nem mondott semmit a házaspárnak.

- Na hogy ment? – lépett be Ron Harry szobájába néhány perccel később.

- Simán – vigyorgott barátja. – Hermione, ahogy magad is láthattad, nagyon örült. A szüleiddel is beszéltem, elvégre arra készülök, hogy megkérjem az egyetlen lányukat. Szerencsére nem volt kifogásuk.

- Viccelsz?! Miért lett volna? – hökkent meg Ron.

- Hát… nem mellettem van a legbiztonságosabb élete. Na meg bármikor kinyírhatnak… - vonogatta Harry a vállát.

- Amint vége Voldemortnak, te leszel a legjobb parti a mágusok között – legyintett a vörös hajú fiú, és lehuppant a barátjával szemközti fotelba. 

- Ha, Ron. Ha vége lesz - meg aztán halálfaló is marad elég, gondolta.

- Úgy lesz Harry. Biztos vagyok benne.

Barátja nem válaszolt, inkább így folytatta.

- És te? Szóljak este Ginnynek, hogy beszélni szeretnél vele, vagy kivárod, hogy Hermione biztos távolban legyen?

Ron kényelmesen hátradőlt a fotelban.

- Van mostanában valamilyen elintéznivaló, ami elszólítja a közelünkből? Neked könnyű dolgod volt a húgocskámmal, hiszen előfordul, hogy behívják a Szent Mungóba. Majd megnézem holnap hogy oldod meg.

Harry elvigyorodott.

- Igen, hála a hozzáértésének be szokott segíteni ha gyógyító hiány van. Pontosabban beteg van a kelleténél több. El kell keserítselek azonban, nekem van a legegyszerűbb dolgom azzal, hogy Hermioneval elmehessek holnap. Ezzel pedig teljesítettem jóbaráti kötelességemet is, hiszen az alatt míg elviszem, te nyugodtan beszélhetsz Ginnyvel és hozzáláthattok a szervezéshez, anélkül hogy Hermione gyanakodni kezdjen és faggatózni miben mesterkedünk. Az ilyet mindig kiszúrja. Engem pedig…

- Senki nem von kérdőre – morogta Ron, befejezve barátja előtt.

- Úgy van – somolygott Harry.

- Akkor maradjon ez a felállás. Amíg ti válogattok, én maradok Ginnyvel. Tényleg jól jön ez nekem. Hermione azonnal észreveszi, ha titkolunk valamit. Mellesleg Ginny ugyan ez a kategória.

Harry egyetértően bólogatott.

- De vajon hogy csinálja? – kérdezte, épp mikor az egyik említett lépett be a szobába. Ginny mosolyogva köszöntötte a két fiút, Ron pedig felállt, megveregette Harry vállát, és azt mondta.

- Úgy hogy ismernek haver. Ismernek – majd elköszönt, és magukra hagyta a szerelmeseket.

- Ki mit csinál? – kérdezte a lány, miközben Harry odalépett hozzá, hogy köszöntse.

- Csak Hermioneról beszéltünk – s megcsókolta barátnőjét.

- Mert hogy?

- Hogyan képes ennyi mindent megjegyezni a könyvekből – vágta rá, mert nem lett volna szerencsés, ha elmondja, hogy éppen a lányok jó megfigyeléséről folyt a szó, amivel rögtön rájönnek, ha titkolóznak előttük. Mindeközben azonban nem nézett Ginnyre, s ez a lány figyelmét nem kerülte el. Ahogy az sem, hogy a fiúk előtte többes számban beszéltek, és Harry iménti válasza sem stimmel igazán ahhoz, amit Ron mondott, mielőtt kiment volna.

Elkapta a fiú kezét, és fürkészően, szigorúan a szemébe nézett.

- Ki vele Harry! Tudom, hogy az előbb kerteltél.

Na már csak az hiányzik, hogy csípőre tegye a kezét, és máris Mrs. Weasley áll előttem, gondolta a fiú.

- Oké, oké – mondta megadóan, és az egyetlen ésszerű és eszébe jutó megoldást választotta. – A pontos részleteket Ronnal kell majd megbeszélned. Ő fogja a segítségedet kérni, ugyanis nagy dologra készül – ezzel egy árva szót sem hazudott a lánynak. – Ja igen, és Hermioneról van szó, úgyhogy neki ne említsd. Holnap mindent megtudsz.

Ginny láthatóan megnyugodott, hogy nem Harry titkol előle valamit, annak pedig főleg, hogy Voldemortnak semmi köze hozzá.

Mire másnap Harry útra készen állt Hermioneval vásárló körútjukra indulva, kiderült, hogy milyen gyorsan híre ment a Rendtagok között Fawkes visszatértének, és mindnyájan nagyon pozitív jelnek vették, hogy a főnix Harry mellé szegődött.

A fiú remek hangulatban töltötte napját barátnője társaságában ékszer üzletről üzletre járva, és természetesen cseppet sem érte felkészületlenül, hogy néhány könyves bolt útba ejtése után, számos kötettel gazdagodva cipelhette Hermione vadiúj szerzeményeit.

Ennél azonban sokkal nagyobb örömmel töltötte el, hogy nagyjából a harmadik üzlet magasságában, ráakadtak egy csodálatos gyűrűre, ami épp olyan volt mint akinek szánták. Egyszerű, vidáman megmunkált, eredeti és gyönyörű. Elképzeléseik szerint méretre igazodott, ha esetleg mégis nagyobbnak bizonyulna a kívántnál.

Harry egy percig sem teketóriázott. Választott mellé egy mélykék dobozkát, és máris elégedetten sűlyeszthette zsebébe Ginnynek szánt ajándékát. Hermione biztosította róla, hogy remek választás volt, és még szerencse, hogy a fiúnak nem kell az árral törődnie.

Vidáman, felszabadult hangulatban érkeztek vissza a Grimmauld térre, amit csak fokozott Harryben, Ron délutáni beszámolója.

Megtudta, és látszott is Ginnyn, hogy örömmel töltötte el a tudat, hogy legjobb barátnője és bátyja eljegyzésre készülődnek, ugyanakkor csalódott is volt egy kicsit, mert úgy gondolta, Harrytől biztos jóideig nem számíthat hasonlóra. A fiú figyelmét ez nem kerülte el, de ezt most csak megmosolyogta, tudván mi vár majd a lányra.

Piton még nem adott hírt magáról, csupán a Rendtagok beszámolóiból értesültek róla, hogy Voldemort alighanem visszavonta az embereit egy időre, mivel nem történtek nagyobb megmozdulások. Így leginkább Hermioneval vizsgálgatták a jegyzeteket, edzettek Ronnal, és más dolguk nem lévén megbeszéltek egy találkozót Nevilleékkel és az ikrekkel az Abszol úton. Harry szerette egykori évfolyamtársas barátai társaságát. Mind annyira mások voltak, és pontosan ezért volt érdekes és vidám hangulatú valamennyi összejövetelük. Már kivéve persze a Rend gyűléseit és a közös rajtaütéseket. 

Harry jókedvűen lépett ki az üzletből, mely még így a háború közepén is sikeresen működött, hála Fred és George kifogyhatatlan ötleteinek. Luna nyíltsága és őszintesége már egyáltalán nem hozta zavarba, hiszen ő maga is ugyan úgy állt a dolgokhoz. De az az elvörösödés, amit Ron produkált, nevetésre késztette.

Az Abszol – út nem sokat vesztett kihaltságából, ami Voldemort elismert visszatérte után fogadta az odalátogatókat. Harry sajnálta, hogy így kell látnia a régen oly nyüzsgő és élettel teli kanyargós utcát. Bár mostanában, hogy egy kicsit csend volt a halálfalók háza táján, kicsivel mintha többen lézengtek volna egyik üzletből a másikba sietve.

Harry pár pillanattal később egy közeledő alakra mégis felfigyelt. Mikor felismerte a férfit elkomorult, és minden további nélkül indulni készült. Mindenképpen szerette volna elkerülni a nem kívánt találkozást. Barátai is biztosan meg fogják érteni, ha magukra hagyja őket, és majd követik a Grimmauld térre.

Scrimgeour azonban sajnos észrevette szándékait, és gyorsan a fiú előtt termett.

- Reméltem, hogy itt talállak. Szükségem lenne rád.

Harry keresztbe fonta kezeit mellkasa előtt, s zárkózottan nézett a miniszterre. Az egyetlen ok amiért nem hagyta már ott, az a hangjából hiányzó mesterkéltség, s a kicsendülő őszinte feszültség és enyhe kétségbeesés. – És ezúttal valóban kérlek!

A fiú erre elhúzta a száját.

- Igazán? Megtisztel – biccentett felé gúnyosan.

A fejében azonban egyfolytában az járt, hogy van pofája még idejönni!

A háta mögött ekkor tűnt fel az ajtón kilépő vidám és népes társaság. Amint észrevették a szembenálló Scrimegourt és barátjukat, lelohadt arcukról a mosoly.

- Harry? – szólította meg Neville bátortalanul.

- Minden rendben – fordult feléjük a szemüveges fiú.

Barátai felsorakoztak körülötte, és megvetően szemlélték a minisztert.

- Nézd, Harry! Ezúttal nem rólunk és a Minisztériumról van szó. Azaz hogy közvetve, valamennyire mégis. Az emberek több helyütt kivonultak, főként hivatalos intézményekhez, és téged követelnek!

Harry erre őszintén megdöbbent.

- Hogy mi?! – nyögött fel egy időben Ronnal.

Scrimegour folytatta.

- Nem fogadják el a mi tájékoztatásunkat. Azt visszhangozzák, hogy tőled szeretnék hallani a dolgok állását, mert benned bíznak, és neked hisznek. – az utolsó szavakat úgy ejtette ki, mintha régóta kísértő rémálma vált volna valóra. – Ha messzebbre mennek, az aurorok kénytelenek lesznek megállítani őket. Sokan megsérülhetnek.

Harry még mindig döbbenten nézett az előtte álló férfira.

- Megelégelték a bizonytalanságot – mondta a közelében Hermione. – Miután bebizonyosodott, hogy korábban is, mikor a Reggeli Próféta és a Minisztérium hazugnak és őrültnek állított be, mégis neked volt igazad, és ráadásul te vagy a Kiválasztott, úgy gondolom ez a lépésük nem is olyan meglepő.

- Azért én megdöbbenek, ha megengeded – szólt oda Ron.

Hermione bosszúsan pillantott rá.

- Csupán arra céloztam, hogy egyértelmű miért Harrytől akarják hallani mi a helyzet a halálfalókkal, és persze Tudjukkivel. Főleg ha az utóbbi évekre gondolsz.

Harry Ronra, majd Hermionera nézett.

- Én tartsak nekik beszédet? Ez idegen tőlem. Nem hiszem…

- Szerintem felesleges ezen izgulnod – vont vállat Luna. – Ahogy én látom, mindenképp rád vár a feladat. És hát, joguk is van hozzá – mélázott a lány.

- Menjünk – lépett Harryhez Ginny, és bátorítóan megszorította a kezét.

- Menjünk – ismételte a fiú. – Bár fogalmam sincs mit kellene nekik mondanom.

- Biztosan megoldod. Gondolj csak a DS - re – mosolygott Neville. – Vezettél minket, és mindig jól elmagyaráztad a varázslatok lényegét. Sőt, nem is csak azt.

Harry bizonytalanul rámosolygott, kellemes érzés járta át barátai támogatása által.

- Oké. Akkor ahogy látom mind veled tartunk – összegezte Hermione.

Harry bólintott, majd Scrimgeourhoz fordult.

- Rendben. Számíthat rám. Remélem lesz eredménye a dolognak, ez a tűntetés féle nem hiányzik a háború közepén. De csak ezért segítek! – nyomatékosította.

- Kivételesen ebben egyetértünk. – morogta a férfi. – Szólok az embereimnek, hogy tájékoztassák a kivonult varázslókat és boszorkányokat, hogy beszélsz velük.

Ron félbeszakította.

- Hányan vannak egyáltalán? Nem szúrtak szemet a mugliknak? Hova hívják össze őket?

Scrimgeour láthatólag eltűnődött. Úgy vették észre, a kérdésben felmerülő problémán még nem gondolkodott.

- A minisztériumban nincs megfelelő méretű terem, így a hoppanálási vizsgákra és aurorképzési akadálypályának fenntartott területre lenne célszerű érkezni. Nem győzzük módosítgatni a muglik emlékezetét.

Harry erre elbizonytalanodott, de mielőtt szólhatott volna, Scrimgeour hűvösen biccentett, és dehoppanált.

- Annyi ember? – csóválta a fejét kétségbeesetten.

Barátai megmosolyogták.

- Jó látni, hogy még képes vagy ilyen határozatlanságra – nevetett Luna.

A fiú egy mélyet sóhajtott, hogy megnyugtassa magát, és kevésbé izguljon.

- Jól van. Ki tudja hogy hol van az a vizsgapálya? – nézett végig az arcokon.

- Rajtad kívül alighanem mindannyian – pirított rá Hermione.

Harry megrántotta a vállát.

- Menjünk inkább.

Ron kuncogásával kísérve – akinek természetesen mindig elnyerte a tetszését, ha barátnője éppen nem vele zsörtölődik - hoppanáltak.

Harry mikor észrevette az összeverődött tömeget, valósággal rosszul lett. Számtalan varázsló és boszorkány kezdte éljenezve köszönteni a megjelenő fiút, és a körülötte felbukkanó barátait.

Scrimgeour nem messze állt, az aurorjai pedig készenlétben a terület szélein. Köztük volt Mr. Weasley, Tonks és Kingsley is. Úgy tűnt minden elérhető emberükre szükségük volt.

Végül Harry erőt vett magán, és előrébb lépett egy rögtönzött fél méter magas emelvényen. Az emberek azonnal elcsendesedtek.

- Üdvözlök mindenkit! – szólt emelt hangon, aztán észrevette, hogy nincs rá szükség, mert egy ügyes bűbáj mindenkihez eljuttatja a hangját. Minden mozdulatát és szavát figyelmesen kísérték. – Azt hiszem értem, mért ezt a módot választották, hogy találkozzunk, és azt is mért velem – folytatta normál hangerővel. – Ez a helyzet azonban új számomra, és beszéddel sem készültem még soha. Így azt gondolom, az lesz a legegyszerűbb, ha önök kérdeznek, én pedig ha megtehetem, válaszolok – a jelenlévők bólogattak. – Természetesen mérlegelni fogok, és szeretném ha egyszerre csak egyikük beszélne.

Szavaira kezek százai lendültek nyomban a levegőbe. Harry sóhajtott. Jól van akkor. Odafordult az egyik nem messze álló férfihez. Az látva, hogy a fiú őt nézi, azonnal kérdezett.

- Akikkel érkezett, azok az emberei? Együtt harcolnak Tudjukki ellen?

Harry erre felnevetett, és végignézett zavart „hadseregén”. Ha belegondolok, végülis az enyém lett a DS.

- Ők a barátaim. Velem voltak már 15 éves korunkban is, mikor a Minisztériumban ütköztünk meg a halálfalókkal, és igen, ha szükségem van a segítségükre, együtt harcolunk Voldemort ellen – érdekes volt látni, ahogy ennyi ember összerezzen a név hallatán.

Most egy idősebb nő következett.

- A Miniszter úr ugyan sokáig vonakodott, utána mégis gyorsan megtalálta Önt.

Harry felhúzta a vállát.

- Szerencséje volt. Egy perccel később érkezik, és semmiképp sem talált volna meg.

A boszorkány bólintott.

- Tehát csak egyes emberek tudnak a hollétéről?

- Pontosan. A legmegbízhatóbbak – felelte a fiú.

- A Főnix Rendje – állapította meg a nő.

Harry csak bólintott.

Most egy távolabb álló férfi jutott szóhoz.

- A horcruxok, amiket felkutatott és megsemmisített. Tehát Tudjukki már halandó?

A fiú szomorúan megrázta a fejét.

- Sajnos nem – többen értetlenül néztek rá, így magyarázatba fogott. – Voldemort hét részre szakította lelkét. Ebből hatot elrejtett különféle tárgyakban, élőlényben. A hetedik természetesen saját testében maradt. Ugyanakkor még tudtomon kívül, de másodikban megküzdöttem az egyikkel, és sikeresen elpusztítottam.

- Megküzdött? – csodálkozott rá a kérdező.

- A horcruxok veszélyes, és erős varázslatokkal voltak elrejtve ismeretlen helyen. Ám ha az egyik tárgyból kiszabadul a lélekdarab képes bárkit megszállni. Nyolc éve ha így tetszik, két Voldemort élt egyszerre, aki miután megsemmisítettem a hocruxot, eltűnt – az emberek döbbenten hallgatták. – Akkoriban erről a közvélemény nem értesült, hiszen a Roxfortban Mardekár által létrehozott titkos kamrában került sor a találkozásukra. A horcruxok létezéséről mindössze öt élő ember tudott. Ha ugyanis Voldemort fülébe jutott volna, hogy Dumbledore professzorral az elpusztításukra törekszünk, összegyűjti őket, és akkor esélytelenekké válunk.

- Ki volt az az öt? – kérdezett közbe egy fiatalabb boszorkány.

Harry felé fordult, és komoran sorolta.

- Természetesen maga Voldemort, Dumbledore, két legjobb barátom, akik segítettek, és Én.

Most az eredetileg témát felvető férfi szólalt meg újra.

- Nem veszélyes, ha a többi sötét varázsló is tudomást szerez róla, hogy lehetséges ilyen tárgyakat létrehozni?

Többen egyetértően morajlottak.

Harry határozottan megrázta a fejét.

- Rengeteg feltétele van a horcrux készítésnek, akárcsak következménye. Ha jól tudom, a történelem folyamán eddig három varázsló folyamodott csak ilyen megoldáshoz, ami nem csoda. Kivételes képességek, gyűlölet és elszántság kell hozzá – itt különösen megkeményedtek a vonásai. – Nem fogom elmondani a menetét, és a legfőbb feltételét, de higgyék el, hosszú idő fog addig eltelni, míg újra találkozunk egy ilyen elvakult őrülttel.

A jelenlévők megkönnyebbülten sóhajtottak, bólogattak, és néztek a határozott, csillogó szemekbe.

- Viszont valamit még nem értek. Akkor hogy lehet, hogy még mindig van horcrux? – kérdezte ismét a férfi.

Harry felsóhajtott.

- Sajnos néha nagyon kevésen múlnak még az igazán nagy dolgok is – Hermione elmosolyodott a fiú szavain. Ez igazán Dumbledore-os megnyilvánulás volt. – Malfoy, aki évfolyamtársam volt Roxfortban, szintén halálfalónak állt, s évek múltán, mikor Voldemort gyanakodni kezdett, és kikérdezte a fiút, az említést tett a Dumbledore professzorral folytatott különóráinkról. Valamint az igazgató sérüléséről.

Voldemort nagyon jól emlékezett hogyan, milyen varázslatokkal, és hol rejtette el a horcruxokat, és miután a napló már így is elpusztult nem kockáztatott. Elindult hogy ellenőrizze a halhatatlansága zálogait. Addigra, egy kivételével valamennyit elpusztítottuk. Az utolsó darab a kígyójában, Naginiban van, amit állandóan maga mellett tart. Amíg az állat él, hiába kerülnék szembe Voldemorttal, még ha le is győzném, nem pusztulna el örökre.

- És most? – tette fel a következő kérdést egy komoly tekintetű nő, alighanem mindnyájuk nevében.

Harry már épp válaszolni készült, mikor különös dologra lett figyelmes. Egy meglehetősen erős mágia rezgést érzett maga körül, emellett mintha legilimencia próbálkozásait érezte volna. Ez még talán nem is hozza zavarba, hiszen vajmi kevés eséllyel törhetnek be az elméjébe, de a különös varázslat már más lapra tartozott. Túlságosan ismerős volt számára a természete. Egyetlen embert ismert, aki létrehozhat egy ilyen igét, ami még akkor is érezhető, ha nem ő mondja ki és alkalmazza.

Zöld tekintete körbevillant a legközelebb állókon, és megállapodott egy furcsán túlzott öltözetben lévő férfin. A ruhái mintha egytől egyig két számmal nagyobbak lettek volna rá, mintha csak így akarná szellősé és kényelmessé tenni őket. Feltűnően kerülte Harry pillantását, és a fiú észrevette feszült merevségét.

- Ostoba halálfaló – szólalt meg fenyegető halkan, egyenesen a férfire nézve, és lelépve az emelvényről, megindult az ismeretlen közelébe.