Nehéz utunk volt. Sokat gyalogoltunk megállás nélkül. Bevallom, egész úton azon voltam, hogy egyszer csak sírva fakadjak a lábamat kínzó fájdalomtól. De nem tettem meg, mert Hermione kezét fogtam. Az úton sokszor néztem rá.

Szomorúan, de töretlenül nézett előre. Minden lépése azt sugározta, hogy nincs előtte akadály. Egyetlen egyszer láttam őt sírni, de amikor rám nézett, letörölte a könnyeit.

Azóta tudom, hogy előttem akart erősen mutatkozni, mint egy nővér, aki megtanítja a húgának, hogy nincs lehetetlen.

Csak akkor lassítottunk a tempón, amikor a sötét kék ég, zölddé vált. Akkor léptük át Neresda határát. Hermione rám nézett és én bólintottam. Belegázoltunk a sárba és végül megálltunk.

- És most? – kérdezte Hermione. Zavartan néztem rá, majd magam elé.

- A látomásban fekete festék pöttyöket láttam, amik egy épületté váltak. Kb. itt előttünk – válaszoltam és a távolba mutattam. Hermione készült megszólalni, de váratlanul, ám lassan köd telepedett elénk. Remegtem és pánik érzetem támadt. Hermione térdre zuhant.

- Hermione! – kiáltottam és lenyúltam a kezéért. Nem akart fölállni, és nekem nem volt erőm fölrántani őt. Leguggoltam mellé és átkaroltam. Reszketett.

A ködre néztem és halvány körvonalakat láttam. Végül pillanatképek rohantak meg. Láttam, hogy Harry dacosan fordul felém. Láttam Dracót kicsiként, ahogy lehajtott fejjel áll apja előtt, miközben anyja kezét fogja. Láttam Ron szomorú tekintetét, ahogyan a hollóhát asztalnál ülő Lunára pislog, de ő nem nézett rá.  Elfordítottam a tekintetemet. Hermione lehunyta a szemeit. Vajon ő is azt látta, amit én? Vagy malami egészen mást?

A köd tovább kúszott és én láttam az épültet. AZT az épületet. Hermionéval fölálltunk.

- Jól vagy? – kérdezte tőlem.

- Fogjuk rá. Te is… ? Tudod.

Nem válaszolt. Megfogta a kezemet és az épülethez sétáltunk. Fölnéztünk. Irtózatosan magas. A tekintetünk lejjebb kúszott.

- Nincsen ajtó – jelentette ki Hermione. Bólintottam.

- Érthetetlen – mondtam. Hermione a farzsebébe nyúlt és elővette a pálcáját. Több száz bűbájt bocsátott a falakra, ám az ajtó nem jelent meg.

- Dementorok… tanultunk róluk, de olyan rég volt… - magyarázta szinte csak magának. Hátrébb tett egy lépést és mérgesen nézett „ellenfelére”.

- Várjunk csak! – kapott a fejéhez és vissza lépett mellém. Bal kezével lassan végig simított a falon.

Pontosabban csak simított volna, ugyanis a keze eltűnt a falban.

- Lehetetlen! – kiáltottam fel. Hermione a fejét rázta.

- Nézd, átmegy rajta a kezem! – mondta kellemesen csalódva. Kihúzta a kezét és felém fordult.

- Kérvényt azt hiszem hiába nyújtanánk be. Lépjünk be a mocsok birodalmába – mondta színpadias hanglejtéssel. Együtt léptünk be a Dementorok szállására.

Hogy hol találtuk magunkat? Magam sem tudom eldönteni. Talán egy pincében. A plafont feszítő csövekről víz csöpögött, a padló föl volt szedve. Egyet léptünk – egy reccsenés. Még egy lépés – ismét egy reccsenés. Szorosabban simultam Hermione karjához. Erőt adott nekem, hogy velem van. Lenézett rám és bíztatóan mosolygott rám.

- Hermio… ! – sikoltottam. A szembe lévő falból egy fekete köpenyes lény jött ki. A Dementor nézésétől nem féltem, és attól a tudattól sem pánikoltam, hogy ha közel jön hozzánk, megcsókolhat. Az ijesztett meg, hogy milyen csöndes minden mozdulata (ha mozdulatnak nevezhetjük a föld feletti lebegést) és köpenye susogását sem hallani úgy, mint mondjuk Pitonnál.

Hermionéval egyszerre rántottunk pálcát. A kezünk nem remegett, határozottan és keményen álltunk egy helyben. A bűbájt csak akkor kiáltottuk, amikor a fal jegessé vált a Dementor lélegzetétől.

- Ecpecto Patronum!

A sok gyakorlásnak meg lett a gyümölcse. Ezüst színű, fogas gyík szerű patronusom és Hermione vidrája elnyelte a Dementort. Alig hogy levegőt vettünk, megragadtam Hermione karját és berántottam a falba, ahonnan az immár forgalomból kivont Dementor jött. Különös szobába lyukadtunk ki. Egy szétszabdalt fotel mögül két Dementor jött elő. A barátnőmmel együttes erővel üldöztük el őket.

Most Hermione fogott meg az ujjaimnál és átszeltük a következő falat. Egy lépcsőn találtuk magunkat. Meredek és nem túl stabil lépcsőn.

- Jézusom – mondtam hallkan és Hermione alkarjába kapaszkodtam. Ő a pálcika vékony korlátba kapaszkodott.

- Tarts ki! – bátorított, majd a plafonra pillantott. A mennyezetről por hullott a szemébe, nekem a hajamra.

- Argh! – szitkozódott Hermione. Óvatosan kezdtünk szedni a lépcsőfokokat.

- Hányan lehetnek még? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Sokan. Nagyon sokan – szólt Hermione szinte suttogva. Hirtelen, a pislákoló fényesség, ami betöltötte a hatalmas házat, kezdett kialudni.

- Ez az ördög műve! – fakadtam ki és Hermioneval gyorsabb tempóban haladtunk.

Egy fok.

Két fok.

Kop – kop –kop.

Harmadik fok.

Kop – kop.

A fejem fájt, fáradt voltam, de bosszú szomjam éltetett még. Fölértünk a legfelső lépcsőfokra és sötétség borult ránk. Elengedtem barátnőm kezét és a forró homlokomat fogtam.

- Ginny! Itt vagy? – kérdezte Hermione félelemmel a hangjában. Gyorsan megfogtam a könyökét.

- Itt vagyok – nyugtattam meg. Bár nem láttam, de tudtam, hogy mellettem Hermione bólint.

- Tegyünk egy lépést. Ha jól sejtem egy fal előtt állunk.

- Miből gondolod? – kérdeztem.

- Mert fázom. Dementort érzek a közelben.

Hümmögtem egyet.

- Rendben.

Léptünk. Hermione talpon maradt, én átestem valamin. Éreztem, hogy a hátamra esek, és hogy Hermione távol áll tőlem. Dementor hörgést hallottam magam mellett.

- Ginny! Hová lettél? – hallottam Hermione hangját és felsikoltott.

- Hermione! – kiáltottam és pálcát rántva ültem föl. Valaki hörgése a fülembe kúszott. Nem hallottam Hermionét.

- Hermione! Lumos! – kiáltottam. Apró láng gyúlt ki a pálcám végéből, így láttam a magam mellett térdelő(!) Dementort. Gyorsan Ecpectot küldtem rá, majd ismét Lumost gyújtottam.

Nem messze tőlem, Észak nyugat irányban Hermione feküdt.

Fölálltam és oda szaladtam hozzá. Megvizsgáltam a pulzusát. Még élt. Aztán a fülemben csengtek Remus szavai.

A Dementor csókja kiszippantja az ember lelkét. Amíg az agy és a szív működik, addig az ember lélek nélkül is életben marad. Épp csak nincs többé öntudata, nincs emlékezete, nincs semmije. A lelke örökre eltűnik a semmiben.

Öntudatlan? Hermione nem mozgott.

Talán női megérzésem támadt, nem tudom, de az mentett meg, hogy a hátam mögé néztem. A lángom megmutatta, hogy hat Dementor közelített felém, előző társaiktól ellentétben, szédületesen és szokatlanul gyorsan.

- Istenem, Istenem! – pánikba estem. Egyedül gyenge voltam és féltem. Kezdett elszállni belőlem a remény, hogy megbosszulhatom Sallyt, és a remény, hogy Hermione még él.

- Várj még vele – Hermione megragadta a csuklómat. Ránéztem, de megrovóan nézett vissza.

- Ne engem nézz, védekezz Ginny!

- Nem megy! – ráztam a fejemet.

- Dehogynem! Én addig világítok Lumost!

- Gyenge vagyok! Egyedül nem bírok el velük! – sírtam. Egy Dementor vészesen közelített a fejemhez, de még mindig Hermionét néztem. A tarkómnál havasi szelet éreztem.

- Veled vagyok, foglak, nem engedlek el! – suttogta Hermione gyengén. Valóban: nem eresztette el a csuklómat. Dühösen, vérszomjas dühvel fordultam meg és pálcámat a Dementor arcába nyomtam, aki készült egy csókkal meglepni.

- Ecpecto Patronum! – kiáltottam el magam és a petronusom ismét aratott. Ülőhelyzetből lőttem a bűbájokat ellenségeimre. Az a pár nap, az a pár óra volt a fejemben, amiket hármasban töltöttünk. Sally, Hermione és az én nevetésem töltötte el a gondolataimat. Az, hogy Hermione fényt nyújt magam mellett, nagy segítség volt.

Ahogy végeztem egy Dementorral, rögtön jött kettő. Feszes tempóval küzdöttem ellenük. Nem tudom mikor ért véget az „áradat”, de egyszer csak abbamaradt.

Hermione mellé zuhantam és pihegtem.

- Sikerült Ginny – szólt Hermione félelmetesen elhaló hangon.

- Herm…  kezdtem a mondatomnak, ám egy Dementor jelent meg a semmiből. Láttam, ahogyan elakar engem nyelni, de Hermione oltalmazóan ölelt át. Már nem volt erőm a varázslásra. Hermione végül erőt vett magán és bűbájt küldött a mocsokra.

Innentől kezdve elsötétült a világ.

Számomra csak egy perc telt el, bár tudtam, hogy órák óta fekszem Hermionéhoz bújva. Legnagyobb meglepődésemre velem szemben a falon egy ablak jelent meg miközben aludtam. Kedvesen, bár haloványan sütött be rajta a nap. Fölkelltettem a barátnőmet, és a vállamra véve kivittem a ház elé. A sarat kikerülve lefektettem a fűbe és leültem mellé.

_______