Ginny Hermione térdére fekve aludt. Egy arra járó, görbe hátú, görbe botú bácsi keltette föl őket. Elrigby határáig kísérte Ginnyt és Hermionét, akik ezalatt elmesélték neki töviről – hegyire a történetüket.

(Később a bácsi mindent elmesélt az unokájának, aki évekre rá más nevekkel, könyvet írt belőle. A könyv nagy siker lett.)

A lányok Roxmortson átcaplatva beugrottak a Három Seprűbe. Meg sem tudták rendelni a szokásos italukat, ugyanis Mcgalagony professzor és Dumbledore ült tőlük egy távolabb pontban. Ha tudtak volna, sem menekülhettek volna el. A felnőttek oda hívták őket magukhoz; Ginnyék kénytelenek voltak beszámolni a szökésük okáról és, hogy mit tartogat Neresda határa.

Dumbledore nem is gondolt rá, hogy szaladjon a Minisztériumban. Legnagyobb mosollyal közölte, hogy úgyis észre veszik majd, hogy nincs több merénylet.

(Szeressük Dumbledoret.)

A barátnők fejmosás mellett dicséretben is részesültek – McGalagonytól, ami eléggé nagy dolognak számít, sőt, Dumbledore még vajsörre is meghívta őket.

Ginny és Hermione egymásba karolva és vigyorogva hagyták el a kocsmájukat.

A hétköznapokba való vissza zuhanás mindkettőjüknek sikerült. Bár Bájitaltanon gyakran elbóbiskoltak (igen, Hermione is) és Piton nehéz falat volt, sikeresen végeztek mindenből.

Szélben és pislákoló napfényben fürdött a – nem, nem a Polar, hanem a Roxfort Expressz. Csak néhány diák lézengett a peronon, sokan még bent voltak a hálójukban. Volt, aki a tankönyveit kereste, mint Luna. Volt, aki még aludt, mint Ron. Harry ezt látva, ez virgonc vigyorral pattant a fiú térdére, hogy az felébredjen. Harry az utóbbi hetekben vissza nyerte önmagát és már nem merengett annyit.

És volt, aki a szőnyegen kuporodva ült és nézte a kandallóban, alig lángoló tüzet, mint Rina, egy griffendéles lány.

Draco Malfoy nem volt köztük. Ő a peronon állt. Egyik kezével a vonat kilincsét fogta, testével mégis a vele szembe álló lány felé fordult.

Ginny Weasley volt az. Egyenes háttal, a kezeit a háta mögött kulcsolta össze. A mardekáros fiú cipőjét nézte egy ideje, de végül rászánta magát, hogy a nála magasabb fiú szemeibe nézzen.

- És mi haverok vagyunk? – kérdezte Ginny.

Egy pármásodperces szünet állt be.

- Miért lennénk? – kérdezett vissza Draco. Hangja egyszerűnek hangzott, nem gúnyosnak, vagy viccelődösnek.

Ginny zavarba jött ettől.

- Eh… nem is tudom.

A lány magában a merész énjét kereste, de az egy kuka mögé rejtőzött, piros esernyővel a kezében.

A Roxfort Expressz fölsípolt, ami azt jelentette, hogy egy perc múlva indul.

- Majd jövőre kiderül – válaszolt a mardekáros srác Ginny legutóbbi kérdésre.

- Addig is, kellemes szünidőt! – szólt Draco és lenyomta a kilincset. Ginny nem látta, de miközben fölpattant a vonatra, az arcán egy különös mosoly jelent meg. Amolyan… kedves mosoly.

Ginny nézte, ahogy Draco becsukja maga mögött az ajtót. Ismét lehajtotta a fejét és nem tudom, mire gondolhatott, de elvigyorodott.

- Ginny! – szólt ki az egyik ablakból Hermione. Ginny a lányra nézett.

- Itt maradsz? – kérdezte Hermione csipkelődőn. Ebben a pillanatban nézett ki Kenny is az egyik ablakon. Hermione jobbra nézett, Kenny balra.

A tekintetük találkozott. Kenny a lányra mosolygott, aki viszonozta azt.

Hermione vissza nézett Ginnyre, majd szó nélkül a lányhoz közel lévő ajtót kinyitotta.

- Gyere, szállj föl! – szólt Ginnynek és kinyújtotta a kezét.

Ginny megfogta és hagyta, hogy a barátnője fölsegítse. A vonat lassan megindult, de ők nem mozdultak. Egymást nézték és olyat éreztek, amit ritkán. Annyi minden jutott eszükbe, annyi szó és tett, de nem tudtak megszólalni.

 Egymásba karoltak és szó nélkül indultak maguknak helyet keresni.

The End

És most jöjjön, amolyan utószó.

Befejeztem életem első regényét.

Ginny és Hermione, Hermione és Ginny. Címnek semmi olyat nem adtam meg, ami kimeríthetné a „miről szól” fogalmat. Pedig már az elején tudtam, hogy miről fogok írni. Elégedett vagyok, mert olyan lett, amilyennek képzeltem.

A szerelmet mellékesen áttereltem az út másik oldalára. Sem Ginny, sem Hermione nem jön össze senkivel. Hacsak nem a Ti, vagy az Én képzeleteimben, unalmas matematika óráim közepette.

Egyszerűen írtam egy barátságról, ami Rowlingnál ugyan nem létezik (mert az nem barátság, inkább amolyan, jó kapcsolat) de én elképzeltem őket. Néha átéreztem Ginny és Hermione szerepét is, mert van nővérem és húgom is. Miközben írtam, rájöttem, hogy én nem is barátnőkről írok, hanem testvéri ragaszkodásról. Fokozatosan történt, észre sem vettem, de szerintem nem hibáztam.

(Ez csak amolyan kis zárójeles mondat lesz: az eredeti tervben hat részre osztottam a történetemet, nem nyolcra. Most utólag örülök, hogy hosszabb lett.)

Köszönetet ’ mondok ’ Mashának, a drg –s cukornádak (bele értve engem is) anyujának. Ő volt az első, akinek meséltem a terveimről és bíztatott.

A második a sorban, Wilchy, az örök szingli – bepasizó – és szerelemről álmodozó írónőnk. Ő volt az, aki átérezte, milyennek találom Kennyt.

Köszönöm Piton professzornak a levelet, amit küldött nekem. Öröm volt olvasnom a komplexusaimról és ezt a legnagyobb tisztelettel ’ mondom ’.

Ejh, nagyon sokat ’ beszélek ’, ideje lennem a piros x-re kattintani.

Hálás pillantást küldök, amiért elolvastál. Zárom a soraimat, tegyek el befőttet, mert lesz még a világ jövőre.

Alabama