- Mind tudtok Mardekár kamrájáról – fogott bele a történetbe Mordon. – De a legendák szerint létezik egy torony is a Roxfortban, melyet egy másik alapító tag, név szerint Griffendél Godrik hozott létre. Mardekárral ellentétben, Griffendél nem arra használta a tornyát, hogy sötét dolgokat műveljen ott, hanem épp ellenkezőleg: a tudást, amit az élete során megszerzett, mind abban a toronyban rejtette el. Ismerve Griffendél nagyságát nem kis dologról van szó. Olyan igés- és más varázskönyvek, meg lexikonok lehetnek ott, amiről mi ma álmodni se merünk. Mindemellett a legenda arról is szól, hogy a toronyban van elrejtve Griffendél kardja is…

- Állj! – szólt közbe Harry. – Az nem lehet! Griffendél kardja a Roxfort igazgatói irodájában van. Magam is küzdöttem már vele.

- No igen! – bólintott Mordon. – De az a kard már csak ez után készült. Annak a kardnak, ami a toronyban van, emberi ésszel fel nem fogható varázsereje van. Aki azt a kardot birtokolja, képes lehet bármire.

- Akkor jól tette az öreg Griffendél, hogy elrejtette – szólt közbe Ron.

- Inkább csak túlzottan óvatos volt. Nagyon jó varázslat védi azt a kardot. Ugyanis csak egy igazi, vér szerinti Griffendél érintheti. Bárki más ér hozzá, az abban a pillanatban elég.

- Tyűűű!

- Egy igazi Griffendél? – kérdezte Harry. – Egy igazi, vér szerinti Griffendél?

- Pontosan. A toronyba se akárki juthat fel. A Titkok kamrájába csak egy párzaszájú juthat be. A Griffendél toronyba pedig csak egy olyan valaki, aki tud kommunikálni az oroszlánokkal. Ugyanis az se véletlen, hogy egy oroszlán lett a Griffendél ház címerállata. Egyrészt maga, akiről szó van, tényleg olyan bátor volt, mint egy oroszlán, másrészt képes volt arra, hogy valamilyen módon kapcsolatba tudjon lépni ezekkel az állatokkal. Egyszer se bántották őt az oroszlánok, sőt! Nem egy feljegyzés szólt arról, hogy oroszlánok jelentek meg a semmiből, és siettek Griffendél segítségére.

Harrynek eszébe jutottak álmai: az oroszlán beengedi a toronyba, az oroszlán nem bántja. Nagyon érdekes egybeesés.

- De miért volt szükség minderre a védelemre? – dőlt előre izgatottan Ron a székében. – Úgy értem a kard, meg a torony…

- Kettőt találhatsz Ron! De elsőre is sikerülni fog! – Rémszem kíváncsian nézett fel Ronra, közben pedig vett egy marék mogyorót az asztalon elhelyezett tálról. – Na?

- Mardekár! – vágta rá a vörös.

- Talált, süllyedt! – bólintott az öreg auror. – Mardekár mindig féltékeny volt Griffendélre. Ennek ellenére együtt tudtak dolgozni. Egy ideig. De aztán történt valami, amitől örökre ellenségekké váltak.

- És mi volt az? – kérdezte Hermione. – McGalagony egyszer azt mondta, hogy azért kerültek szembe egymással, mert nem értettek egyet abban, hogy kiket vegyenek fel az iskolába.

- Ez már csak a jéghegy csúcsa. Mindennek az alapja valószínűleg más volt, de ebben nem vagyunk biztosak. Annyi bizonyos, hogy az elhidegülés összefüggésben áll Griffendél feleségének, Norene-nak a halálával.

- Griffendélnek volt felesége? – kérdezte Ron.

- Persze, hogy volt te lökött! – teremtette le Hermione. – Mit gondolsz? Annak idején nem házasodtak az emberek?

- Igaza van Hermionénak! Valóban volt felesége, sőt, még gyermekük is! Méghozzá egy kislány, Deirdre.

- Deirdre? – kapta föl Mrs. Weasley a fejét. – Kissé vidámabb nevet nem tudtak választani?

- Vidámabbat? – kérdezte Tonks. – Ugyan miért?

- Deirdre egy tragikus sorsú kelta nő volt, aki belehalt a bánatba, mikor egy gonosz király, Conchobhar, arra kényszeríttette, hogy feleségül menjen hozzá, majd megölte a szerelmét Naoise-t – magyarázta Mrs. Weasley.

- Ó de szomorú – sóhajtotta Ginny.

- És bizony lehet, hogy ez a szomorú történet, előre vetítette Norene sorsát is. Norene legendás szépségű boszorkány volt, nem csoda, ha mindenki irigy lett Griffendélre, amikor feleségül vette. Valószínű, hogy Mardekár is ezek közé a férfiak közé tartozott. Aztán egyszer, amikor Griffendél egy fárasztó nap után visszatért a lakosztályába, ott találta Norene-t vérbe fagyva az ágyon.

- Atyaég! – kapta a szája elé a kezét Ginny.

- Bizony. Griffendél halálosan szerette a feleségét! Képzelhetitek, mit érezhetett akkor, mikor így találta a szeretett nőt. Mardekár addigra már elhagyta a Roxfortot, de Griffendél meg volt győződve róla, hogy a „Kígyóbűvölőnek”, ahogy ő szerette hívni, köze volt a felesége halálához. Akkor kezdett el igazán komolyan foglalkozni a varázslatokkal a tornyában, és fogadta meg, hogy egyszer bosszút áll felesége gyilkosán – fejezte be a történetet Mordon.

- A nő a festményen – szólalt meg váratlanul Harry. – Akit láttam a látomásomban… Csak ő lehetett. Norene Griffendél…

- Bizony én is így gondolom – helyeselt Mordon. – Most már csak az a kérdés, miért látod te ezeket?

- Nem tudom – felelte tanácstalanul Harry.

- Akkor a változatosság kedvéért elmondhatnád azt, amit tudsz! – szólalt meg hosszú ideje először Lupin. – Elmondhatnád, mit kerestek ti olyan buzgón Ronnal és Hermionéval? Mi annyira fontos, amiért még az életeteket is hajlandóak vagytok kockáztatni?

Harry elgondolkozott. Talán tényleg itt van az ideje annak, hogy megossza a horcruxok titkát a többiekkel. Lehet, hogy tudnak segíteni a kutatásban, de ha mégsem, legalább abban, hogy megértse, a látomásainak okát. És végül is, akik itt vannak a szobában, mind nem egyszer az életüket kockáztatták érte. Harry úgy döntött, megérdemlik az igazságot.

Harry tehát nekiállt elmesélni mindent, amit a horcruxokról tudott. Azt, hogy Voldemort hogyan tépte szét a lelkét, és rejtette el a lélekdarabokat egy-egy tárgyban, azt, hogyan jöttek rá erre Dumbledore-ral, és azt is, hogy hogyan pusztították el az eddig megtalált horcruxokat Ronnal és Hermionéval. A többiek nagy megdöbbenésére már csak két horcrux maradt, és a kettőből egynek is már majdnem biztosan tudják a helyét. Harry azt is elmesélte, hogy Dumbledore szerint, Voldemort az utolsó lélekdarabot mindig maga mellett tartja, de hogy Nagini, a kígyó-e az, még közel sem biztos.

A többiek ámulva hallgatták a történetet. Álmukban sem hitték volna, hogy a fiatalok ilyen dolgokra lennének képesek. Egyedül, minden segítség nélkül ilyen messzire eljutni, ilyen fiatalon, nagyon nagy szó volt, és lassan a felnőttek kezdtek rájönni, hogy a három jó barát, húsz éves kora ellenére, igenis már egy szinten áll velük. Bár Harry esetében ez azért már egyáltalán nem volt biztos, hiszen a jelek szerint Harry, ha egy kicsit gyakorol, és jobban összpontosít új mágiájára, nagyon gyorsan fölébük fog kerekedni.

Harrynek valahogy jól esett a sok éves titkot végre kiadnia magából. Dumbledore temetése óta érezte, hogy ezek után sokkal jobban meg kell válogatnia, hogy kiben bízik, és kiben nem, de végre megkönnyebbülten tapasztalta, hogy ezekkel az emberekkel, bátran megoszthatja minden gondját, baját. Az elmúlt három év alatt egyszer sem érzett ilyen megkönnyebbülést. Egy átoknak kellett eltalálni, hogy rádöbbenjen, itt a helye, a családja közt.

Molly Weasley közölte Harryvel, hogy két napig a biztonság kedvéért nem kellhet fel az ágyból, amibe a fiú kelletlenül bár, de beletörődött. Ám amikor megtudta, hogy ápolója Ginny lesz, gyorsan visszatért a jókedve. A lány eredetileg egy árvaházban dolgozott, amit a Minisztérium a háborúban megárvult gyerekek részére hozott létre. Harry szerint ez volt a Minisztérium egyetlen értelmes döntése, mióta kitört a háború.

Ginny Harry kedvéért szabadságot vett ki, hogy ápolhassa a fiatalembert. Igazából sosem adta fel a reményt, hogy egyszer majd ő és Harry újra egy pár lesznek, de azt is belátta, hogy nem várhat az örökkévalóságig a férfira. Próbálkozott másokkal is, de nem sok sikerrel. Aztán rájött, mi a hiba. Mindenkiben Harryt kereste. Ugyanazt a nemességet, ugyanazt a jólelkűséget, ugyanazokat a szemeket… És senki sem felet meg az elvárásoknak. Ginny egy idő után belátta, hogy a szíve örökké Harry Potteré lesz, történjen bármi. De az már teljesen másik lapra tartozott, hogy Harry makacssága miatt nem lehettek együtt. Mert Harry makacs volt. De nagyon! Makacsul meg volt győződve az igazáról, vagyis arról, hogy Ginny veszélyben van mellette. Az már egy cseppet sem izgatta, hogy Voldemort árulónak tartja a Weasley családot, ergo Ginny akkor is veszélyben lenne, ha nem járna Harryvel. De nem. Neki a hőst kell játszania. Mindig.

Mikor este felment Harry szobájába, hogy felvigye Harrynek a vacsorát, épp Remus Lupin beszélt a fiúval. Minden bizonnyal a Rend valamely titkos akciójáról beszélhettek, mert ahogy Ginny belépett, rögtön elhallgattak.

- Szia Ginny! – mosolygott Remus. Ő is lényegesen jobban nézett ki, mióta együtt volt Tonksszal. – Harrynek hozod a vacsorát? Gyere csak gyere! Én már úgyis indulni készültem. Viszlát Harry!

- Szia Remus! – köszönt el Harry is,

Remus mögött halkan becsukódott az ajtó, és azonnal kínos csend borult a szobára. Ginny Harry ölébe tette a tálcát, majd szép csendben leült egy székre. Elmélázva nézte Harryt, ahogy eszik. De sokat változott, ezalatt a három év alatt! Nőtt vagy húsz centit, és ezzel lassan már Ront is lekörözte magasságban. Izmosabb lett. De még mennyivel! És a haját is megnövesztette, így az most már majdnem a válláig ért. A hangja is mélyült egy kicsit, és most már olyannyira bársonyosan mély volt, hogy Ginny beleborzongott valahányszor csak meghallotta. De ami egy cseppet sem változott, az a szeme volt. Az a gyönyörű smaragdzöld szempár, amivel Harry képes volt bármire. El tudta érni, hogy az emberek rettegjenek tőle, de azt is, hogy helyben elolvadjanak az átható tekintetétől. És azt is, hogy…

- Ginny!

- Tessék! – válaszolt gyorsan Ginny.

- Miért bámultál?

- Én nem bámultalak!

- Dehogynem!

- Na jó, lehet!

- Szóval miért bámultál? Nem hiszem, hogy azért mert te is éhes vagy!

Ginny elnevette magát a fiú tréfás beszólásán, és még Harry is elmosolyodott. Ó az a lehengerlő mosoly…

- Nem tudom, Harry! Talán azért, mert rég láttalak. Több mint egy éve van már az, Harry!

- Tudom. És sajnálom – felelte csöndesen Harry, és letette a kakaós bögrét. – És veled mi történt mostanában? Azt tudom, hogy az árvaházban dolgozol, de másról nem tudok semmit. Van pasi a láthatáron?

Ginny arcáról azonnal lehervadt a mosoly, és Harry rögtön tudta, nagy hibát követett el, de már sajnos nem tudta visszavonni.

- Hogy kérdezheted ezt éppen te? – suttogta Ginny. – Te, aki elhagytál három évvel ezelőtt? Te, aki nagyon is jól tudod, hogy mit érzek még mindig irántad?

- Sajnálom, Ginny! Nem gondoltam, hogy ez még mindig ennyire fáj neked. Azt hittem már rég túltetted magad rajtam. Hogy találtál valaki mást, aki helyembe léphet…

- Miért? Te talán túltetted már magad rajtam? – kérdezte szomorúan Ginny.

Harry lehajtotta a fejét. Tudta, hogy Ginny fel fogja tenni neki ezt a kérdést. Minden joga megvolt hozzá. Majd megszakadt a szíve, mikor újra a lány arcába nézett, de nem volt más választása. Csak ezt válaszolhatta:

- Nem számít, hogy mit érzek, Ginny! Amíg Voldemort hatalmon van, nem lehetséges, hogy mi együtt legyünk!

- Nem válaszoltál a kérdésemre, Harry!

- Ginny! Ne akard, hogy válaszoljak!

- De! – emelte meg a hangját Ginny és Harryhez hajolt. – Akarom, hogy válaszolj!

Harry nagyot sóhajtott, és elfordítva a fejét, a sarokban felfelé mászó pókot kezdte nézni. Egy pár pillanat múlva aztán visszafordult Ginnyhez.

- Ginny! Hiszel a szeretet erejében? Hiszel abban, hogy arra, akit szeretünk, lehet várni éveken át?

- Miért ne? – nézett rá a lány vádlón. – Szerinted én mit csináltam tizenegy éves korom óta? Csak rád vártam, Harry!

- Akkor várj rám még egy kicsit, kérlek! Ha vége a háborúnak…

- A háború! Mindig a háború! – ugrott fel kiabálva Ginny. – Neked mindennél fontosabb a háború, és az, hogy bosszút állj! Mikor veszed mát végre észre, hogy ezt egyedül nem tudod végigcsinálni? Nem, Harry Potter! Nem fogok várni rád! Hanem meg foglak győzni arról, hogy szükséged van segítségre, hogy szükséged van a barátaidra, de mindenekelőtt, hogy szükséged van rám! Ezt jól jegyezd meg!

Azzal Ginny belemarkolt, Harry fekete hajába, és magához rántva a döbbent fiút, megcsókolta. Mire Harry odáig jutott, hogy tiltakozzon, a csók már véget is ért, és Ginny szó nélkül elhagyta a helyiséget.

És a lány tényleg elérte azt, amit akart. Harry ezek után ugyanis köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől. Csak egy valamit tudott biztosan: Ginny Wealseyben megtalálta a tökéletes párt. A probléma csak az volt, hogy túl makacs volt ahhoz, hogy ezt nyíltan elismerje.