24. Halálfaló futam

Barátai elhallgattak, követték a tekintetét, és azonnal megdermedtek a látványtól. Harrynek lázasan járt az agya, majd azt suttogta.

- Nott.

- Mi van vele? – kérdezte Ron még mindig a döbbenet hatása alatt.

- Ezért küldte oda Voldemort, nem csak amiatt, amit akkor mondtam. Jól tudta, hogy le fogom leplezni – magyarázta Harry.

- De akkor ez azt jelenti… - nézett barátjára Hermione.

- Hogy Mordonékkal ki tudja mi történt, és milyen helyzetben vannak akik éppen felügyeltek a halálfalókra – fejezte be helyette Harry sötéten, majd tekintetével ismét a beszélgetőkre siklott. 

Lestrange, Draco Malfoy, Macnair, Amycus, és minő meglepetés Angelus Malfoy. Egy kisebb téglaépület előtt csoportosultak, és mintha éppen valamiféle megbeszélést tartottak volna. Draco a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, és volt rajta néhány vágás és seb, mint aki idáig részt vett volna valamiféle küzdelemben. Ugyan ez mondható el Macnair és Rodolfus Lestrange esetében is.

- Kiszabadították őket – suttogta Ginny.

- De vajon hányat közülük? – folytatta a gondolatmenetet Hermione.

Harry felsóhajtott.

- Szélmalom harc – morogta, majd így folytatta – Most már nem megyünk el innen. Reménykedjünk benne, hogy Voldemort büntetésből, vagy leckéztetésből küldte őket ide, így bízhatunk abban, hogy csak nekik sikerült meglépnie, nem pedig mindnek – majd ingerülten a földre csapott. – Hogy engedhettem ezt meg?! Le kellett volna alaposan ellenőriznem Nottot, hogy még véletlenül se lehessen rajta a leggyengébb követő bűbáj se. 

Ginny megcsóválta a fejét.

- Fogalmunk sincs róla, hogyan csinálták.

- Remélem otthon mindenki jól van – mondta Ron.

Ez egy cseppet sem javított Harry hangulatán.

- Hát most a nyilvánvaló aggasztó körülmények figyelembe vételével együtt is csak egyvalami foglalkoztat. Nagyon nem örülök, hogy itt vannak – mondta Hermione fejcsóválva.

Harry erre kissé előrébb dőlt.

- Hermione, én meg nem örülök, hogy vannak – szólt nyomatékosan.

- Jól van emberek szedjük össze magunkat, most jön csak a neheze! Éppen elég lett volna a többiekkel szembenézni, de Macnairék erősek – mondta Ginny.

Harry sötét tekintettel bólintott. Ahhoz hogy egyáltalán elérjék az említett halálfalókat, még várhatóan rengeteg akadályon kell átvágniuk magukat. Előttük valamiféle sövénnyel, falakkal és hol árnyékos, hol szinte teljesen beláthatatlan helyekkel terült el egy nagyobb, egykor talán mezőként számon tartott lapály.

Folyamatosan villant a gyomrában egy-egy átok és kiáltott fel olykor néhány férfihang. Harry végigfuttatta tekintetét a széleken, hátha kikerülhetnék a nagyobb megpróbáltatásokat és a sűrűbe kerülést, de Voldemort erről sem feledkezett meg gondoskodni.

Bozótos, magas téglafalak és óriási tüskékkel benőtt fák és különféle növények sorjáztak körös-körül, s furcsa mód még így is feltűnt ott olykor néhány alak, ha máshogy nem tudott menekülni a vélhetően rosszabb dologtól, így inkább hagyta, hogy a tövisek felsértsék, ahol csak érik. Átjutni rajta azonban lehetetlen volt, ami egyértelművé tette Harry számára, hogy varázslattal is legalább annyira védve van az elkerülés és csalás lehetősége, mint amekkora volt magának az akadály legyőzésének nehézsége.

- Hát akkor nem tehetünk mást, mint hogy csatlakozunk „barátaink” őrült futamához – mondta Harry felmérve a lehetőségeket.

- Ez nem lesz sétagalopp – emelkedett fel Ron is, és a többiek után osont, akik kiszaladva az idáig menedéket nyújtó sövény mögül, a kiképző terület egyik bejáratához tartottak.

Még csak a második nap délutánján tartottak a Grimmauld téren várakozók, aggodalmuk mégis elképesztő méreteket öltött. Mrs. Weasley egyfolytában tüsténkedett, folyamatosan takarított, főzött, hogy elterelje a figyelmét.

Furcsa mód mégsem ő viselte a legrosszabbul a bizonytalanságot. Lupin mióta elmentek a fiatalok, nem tudott aludni. Folyton az járt a fejében, hogy ha Harryvel is történik valami, akkor elveszít mindent, ami kedves dolog még a múltjából megmaradt. A fiú volt az utolsó, akibe kapaszkodhat, aki a barátja, akivel megőrizhetik egykori életük maradékát.

A jövőt Tonks és a születendő gyermekük jelentette a számára, de a fiaként szeretett Harry valami mélyebb, más dolgot jelentett a számára, még oly görcsösen is ragaszkodjon ezzel a múlthoz.

- Remus! – szólította meg a főhadiszállásra érkező Arthur. - Menj, pihenj le. Ígérem, szólunk amint történik valami.

Lupin sokszor kapta azon magát, hogy elmélázva bambul a bejárati ajtó felé, azt várva, hogy kinyílva a négyes lépjen be rajta.

Még csak két napja – sóhajtott magában.

- Tudom hogy mindegy, hogy itt vagyok e, de úgy érzem maradnom kell – felelte a vörös hajú férfire nézve. - Na jó ez így nem igaz. Úgy érzem ott kéne lennem velük – ismerte be.

Mr. Weasley erre halkan, örömtelenül felnevetett.

- Ismerős érzés – telepedett le barátja mellé az egyik fotelba, a társalgóba sétálva.

Lupin megrázta a fejét.

- Teljesen irreális, hogy Harry próbál engem megvédeni, holott ez az én feladatom lenne.

- Nem akarlak elkeseríteni Remus, de ezt a feladatot már egyikünk se nagyon tudná ellátni. Az a fiú már mindnyájunknál erősebb.

Lupin felsóhajtott.

- Megfeleltem a feltételeknek, velük mehettem volna, de nem engedte.

- És ezt helyesen is tette. Harry tudja mit csinál. Nymphadorának jelen pillanatban nagyobb szüksége van rád. Ronék pedig, - bármennyire is nehéz legyen ez Mollynak és nekem – még hasonló felelősség nélkül, ráadásul szívesen tartanak vele. 

Lupin elgondolkodva nézett maga elé.

- Persze. Tudom, hogy igazad van, csak nem szeretek tétlenül ülni, főleg ha tudom mi forog kockán.

Arthur erre elmosolyodott.

- Mintha az imént Harryt hallottam volna.

Megjegyzésére Remus arcán is feltűnt egy halvány mosoly.

- Valóban.

Harryék megálltak a sövény külső oldalán, és a fekete hajú fiú így szólt.

- Próbáljunk minden esetben együtt maradni, annál is inkább, mert így több felé figyelhetünk, és legfőképpen vigyázhatunk egymásra.

Barátai bólogattak, majd Ron megjegyezte.

- Ne nagyon habozzunk, ha összeakadunk valakivel vagy valamivel. Inkább ők, mint mi.

- A számból vetted ki a szót – biccentett Harry. – Lányok! Ha nem haragszotok, mi mennénk előre.

- Csak tessék! – mondta feszülten Ginny.

A két fiú egymás mellé állt, a bejárat két oldalán, majd határozottan előre indultak. Ronban azonnal bennragadt a levegő, ahogy meglátta az elé táruló látványt. A magas falak, amik körbevették őket, természetellenesen hullámoztak, és hol ködös foszlányok, hol morgások látszottak és hangzottak fel.

- Láttál már horrorfilmet? – kérdezte Harry, bár sejtette, hogy merőben feleslegesen. Nem mintha neki annyi lehetősége lett volna Dursleyéknál tévét nézni, de meglepte volna, ha Ron egyáltalán tudná mi az a film. 

Barátja csak rábámult, majd megrázta a fejét.

- Nem, de ha ilyen helyszínekhez hasonlít, akkor nem is vágyom rá.

Az időközben belépő Ginny és Hermione halkan felnyögtek a környezetet tanulmányozva.

- Kicsit fojtogató a levegő – jegyezte meg a barna, göndör hajú lány.

Harry furcsán nézett rá.

- Fojtogató? Inkább olyan hideg és tiszta, mintha a hegyekben kirándulnánk.

Hermione, aki Ron oldalán az ellentétes, és ezek szerint melegebb oldalon volt, most rábámult barátjára. Aztán fogta magát, és pár lépés után mellette termett. Megremegett a tapasztaltaktól. Akárha két időzónában és helyszínen lennének.

- Azt hiszem merőben furcsa dolgokra számíthatunk errefelé – mondta a lány csodálkozva.

Túl sokáig azonban nem mélázhattak, mert különös zajokra lettek figyelmesek, onnan, ahol a vörös hajú fiú ácsorgott.

Gyorsan hátrakapta a tekintetét, majd megjegyezte.

- Éppen most akartam megkérdezni, hogy akkor merre? De úgy gondolom, talán jobb lenne, ha jobbra indulnánk – azzal ő is a hármashoz lépett, és borzongva a hőmérsékletváltozástól elindultak Harry oldalán.

Egy ideig némán haladtak, és hátuk mögött is elhalt a leginkább csoszogó léptekhez hasonlatos halk zaj. Az őket körülvevő sövények, falrészletek folyamatos mozgásban voltak. Nem rendeződtek át, de mintha lélegeztek és hullámoztak volna, s olykor elég gyorsan váltakoztak a viszonyok közöttük. Ha árnyékosabb részhez értek, a négy jóbarát igyekezett a tőlük telhető legnesztelenebbül elhaladni előtte, a sötétség ugyanis fenyegető és ismeretlen veszélyeket sejtetett.

Ekkor történt, hogy futó lépteket, és zihálást hallottak nem messze attól a nyíltabb területtől, amerre ők is tartottak. Eszükben sem volt kirohanni a beláthatatlan terepre, inkább a bokrokhoz simulva figyeltek. Két fiatalabb férfi sietett át a tisztáson, arcukon rémülettel, és látszott hogy már nem sokáig bírják az iramot. Lényegesen lassabban haladtak, mint szerették volna.

Aztán Harryék megdermedve ismerték fel mi elől is menekülnek. Nevet nem tudtak volna adni a lényeknek, habár bizonyára valami borzalmas keresztezésből jöttek létre. Leginkább talán Hagrid szurcsókjaihoz hasonlították volna őket, bár lényeges különbségnek számított az óriási fejükön lévő, óriási száj és a hozzá tartozó óriási fogak. A tőlük alig idősebb halálfalók kétségbeesetten hadonásztak pálcáikkal, és próbálkoztak a kábítástól kezdve a hátráltatáson át megannyi átokkal, amivel távol tarthatták volna magukat az állatoktól.

- Nem szívesen mondok ilyet, de elég kezdőnek tűnnek. Nem kellene segítenünk nekik? – kérdezte Ginny, aki Hermionéval együtt borzadva nézte az eseményeket.

- Kezdőnek? Úgy érted az idiótát akartad használni?! – válaszolt Harry komor arccal. – Még ezt is képesek vállalni, – bökött fejével a hadakozók felé – hogy aztán halálfalókká válva gyilkolhassanak. Ugyan mért segítsek nekik?

- Különben meghalnak? – tippelt Ginny.

- Oké Harry – nézett rá feszülten és komolyan Ron. – Háromra.

A fiú sóhajtott egyet, de végül rábólintott és ő is felkészült. Kicsit közelebb húzódtak a lények háta mögött, és Harry még épp látta az egyik férfi arcán feltűnő csodálkozást, ahogy észrevette őket, majd már hallotta, ahogy Ron mellette számol.

- Egy… kettő… - szegezte előre a pálcáját.

S ekkor Ron már hasra is vetette magát, és küldte is az átkot a hatalmas és veszélyes állatok érzékenynek tippelt has alatti részére.

Harry azonnal reagált, és hasonlóan cselekedett, mint barátja. Biztos, ami biztos alapon kombinált varázslatot használva. Mikor felnéztek, hogy lássák sikerrel jártak e, a lények addigra megdermedtek, és lassan az oldalukra dőlve elterültek a füvön.

Harry ránézett a mellette feltápászkodni készülő Ronra.

- Ez még csak kettő volt!

Barátja megkönnyebbülten vállat vont.

- Siettem.

- Az más – vigyorgott rá Harry.

A halálfalók hol az állatokat, hol a fekete hajú fiút bámulták, mígnem az időközben feléjük osonó két lány pálcájukkal nem találták szemben magukat.

- Bocsi – mosolyodott el Ginny – de nem lenne jó, ha erre emlékeznétek – azzal barátnőjével egyetemben elvégezték az Exmemoriamot.

- Viszont nézzétek a jó oldalát, - folytatta Ginny a bambán bámuló férfiak arcába vigyorogva – még éltek.

- Akkor akár el is tünhetnénk erről a nyílt terepről – fogta karon Harry beszédes kedvében lévő szerelmét.

A legközelebbi járaton haladtak tovább, ami – már amennyire beláthatták az óriási területet – az épületek felé kanyargott. Egyre kevésbé hatolt át fény a föléjük boruló ágak tömkelege között, de még nem akartak pálcát gyújtani, hogy ki tudja milyen élőlényeknek hívják fel magukra a figyelmét.

Egyszercsak az elől járó Ginny és Harry megtorpant, és egy elsuhanó alak után néztek.

- Ronke? – suttogta hitetlenül Harry. – Azt mondták nem jönnek emberek közé, hát még akkor erre az átkozott helyre.

- Hogy jutott be ide? – kérdezte Hermione hátulról.

- Egy jobb kérdés: hol van most? – morogta Ron a félhomályt pásztázva.

Harry nem értette. Valóban a különös érző lényt látták? Habár odáig még rendben lenne, ha csak ő hallucinálna, na de mind a négyen?

Összehúzta a szemét, és abba az irányba nézett, ahol Ronkét látta eltünni.

- Itt várjatok! – szólt oda barátainak, és elindult, hogy a lény nyomába érve megbizonyosodhasson róla, valóban őt látták e.

- Persze! Menj csak végig a sötét folyosón egyedül – mondta fanyarul Ginny, és már lépett is, hogy utolérje kedvesét, amikor Hermione hangja mindkettejüket visszatartotta.

- Ne! Maradjatok – szólt rájuk fojtott hangon.

Mikor Harry visszaért, a lány azonnal az eddig kérdőn néző Ronhoz intézte szavait.

- Mi van ha… ? – kezdi izgatottan, majd. – Miért tőled kérdezem?! – fordul el barátjától, és nézett rá Harryre. – Mi van ha ez egy egyszerű illúzió varázslat? Nézd csak! – mutatott a pár méterre lévő falakat keresztben összekötő területre. 

A zöld szemek figyelmesen pásztázni kezdték a mutatott helyet, és kis idő múltán apró derengést fedezett fel köztük.

- Már értem. Én jöttem elől, tehát engem ért a hatása leghamarabb. Kiragadta az agyamból az érző képét, hogy elcsalhasson az adott irányba – merengett Harry.

- Hát ez a lány! – vigyorgott Ron büszkén kedvesére.

- Sokkal okosabb mint mi, tudom – felelte Harry szintén felengedve, és egy hálás mosolyt küldve a lány felé. 

Hermione erősen belepirult a megjegyzésükbe, de megcsóválta a fejét.

- Ez nem igaz, Harry. Tudod, hogy leginkább a könyveknek köszönhetem. Te viszont mindig jól és gyorsan átlátod a dolgokat, és megtalálod az összefüggéseket. Éppen azt kérdezed, amit kell, és nem esik nehezedre bárkit meggyőzni arról, amit szeretnél.

- Bizony. A mardekáros oldala – bólogatott erre Ron is, noha egy apró fintorral jelezte, hogy azért néha nélkülözné ezt barátjából.

- Hát persze, azért sétáltam volna csapdába – grimaszolt Harry, majd egy legyintés kíséretében elindult az illúzió varázslattal megbűvölt szakasz irányába.

Ahogy átlépték a bűbájt, furcsa helyen találták magukat. Mintha egy barlang borult volna föléjük, tágas termével és legfőképpen sötét, beláthatatlan sarkaival. A négyes automatikusan közelebb húzódott egymáshoz, és igyekeztek mindenfelé figyelni, ezúttal már meggyújtva pálcájuk végén a lángot.

Az egyik oldalsó folyosóról halk mormolás hallatszott, mintha valakik kántálnának egy ősi varázsigét. Néha furcsa árnyak suhantak el felettük, ami mindannyiszor borzongással töltötte el a fiatalokat. Egyik alkalommal egy színes izzás kíséretében gyönyörű sárkány képe repült át a barlangon.

- Aszta! Láttátok ezt? – ámult Ron, ahogy gyönyörködve a jelenség után nézett.

- És te ezt?! – mutatott Ginny egy szintén furcsa dologra, ami tőle nem messze egy sötétbe vesző járaton közeledett. 

Először csak egyre erősödő vöröses fényeket láttak, ami egy hirtelen ugrást követően eszméletlen sebességgel indult meg a hozzá legközelebb eső Ginny felé. Harry már nyúlt érte, hogy gyorsan elrántsa onnan, de elkésett vele. A sűrű, vörös fekete jelenség elszínezte az ámulva álló lány arcát, és teljesen megmerevedett a teste, majd mintha csak belélegezte volna, eltűnt a szervezetében.

- Ne! Ne, ne, ne – suttogta Harry, és barátait hátrébb húzta Ginnytől.

Mindhárman várakozva figyelték mi fog történni, mikor a vörös hajú lány lassan megfordult, és arcán ijesztő, eddig teljesen ismeretlen sötét kifejezés ült. Még a félhomályban is jól látszott, hogy szemei nem barnák többé, hanem koromfeketék, beleértve a szemfehérjét is. Arca üres lett, és teljesen színtelen hangon szólalt meg.

- Érdemes volt ma kijjebb jönnöm a barlang mélyéről. Melyikőtök akar az első lenni? – kérdezte a mereven álló hármast nézve, miközben félelmetes mosolyra húzódott a szája.

- Ki a franc vagy? – mordult fel Ron.

- Ez egy… ez egy… kezdett el hátrálni Hermione. – Egy árnyék vagy egy démon – nyögte.

- El lehet pusztítani – gondolkodott Harry lázasan, miközben egyfolytában Ginny idegen arcát figyelte. 

- És mi kell hozzá? – kérdezte Ron azonnal.

A húgát bitorló gonosz szellemnek azonban úgy tűnt nem nagyon tetszik, hogy máris az elüldözésén törik a fejüket, így megindult feléjük. Pontosabban inkább suhant.

Harry és Hermione sietve felemelték a pálcájukat, és erőteljes védelmi körrel vették körbe magukat.

- Két ige – felelte közben Harry. - Az első kiűzi Ginnyből, és így maga is testet ölthet, a belőle kiszívott energiából. Csakhogy ez erősebbé teszi, hiszen többé már nem csupán köd.

- Erősebbé? – nyögte Ron.

- Igen, mert nem kell törődnie a testtel, és szabadon pusztíthat – válaszolt Harry.

- És ez miért is olyan baromi jó?! – meredt rá barátja Ron aggodalmas és kétségbeesett arccal.

- Mert a második ige viszont a pokolba küldi – villantotta Harry szemeit az immár vérszomjas kifejezést öltött Ginny arcára.

- Ezt kell tennünk! Más lehetőség nincs! Vagy… ? – néz Harry végig két barátján, hátha van más ötletük.

- Nem jut eszembe semmi – mondja Hermione.

- Nincs vagy? – kérdezi Ron.

- Dehogynem! – vágja rá Harry most már kissé dühösen.

- Van? – kérdi Ron megint, idegesen kapva tekintetét húgára.

- Ha nem teszünk semmit, elveszítjük Ginnyt – mondta kemény Harry. – Ez elég meggyőzőnek tűnik?

Hermione bólintott.

- Csináljuk. De Harry, ha kiszedjük belőle, és utána nem bírunk vele, akkor nem csak mi halunk meg.

- Annyira még Voldemort sem lehet ostoba, hogy hagyja elszabadulni innen – felelt a fiú.

- Most megvigasztaltál – fintorodott el Ron, de már erőteljesen a pálcáját markolva állt, készen arra, hogy bármi áron, de megszabadítsa húgát a bitorlótól.

Ginny időközben figyelmen kívül hagyva pálcáját, csupán kezét tartotta előre, amiből izzó erő áradt, ahogy igyekezett a benne lévő démon áttörni a fiatalok által vont védelmet.

Harry gyorsan elmondta barátainak a kellő varázsigét.

- Az elsőt én csinálom. Amint látjátok, hogy Ginny összeroskad, és kiszáll belőle, azonnal kezdjétek mondani – szegezte előre eltökélten a tekintetét Harry. – Aztán csatlakozom hozzátok.

- Ha hárman egyszerre kántáljuk az igét, annak elégnek kell lenni, hogy legyőzzük – tette hozzá Hermione, leginkább saját maga győzködésére és megnyugtatására.

Felálltak egymás mellé, majd Harry vett egy mély levegőt, és szerelmére fogva pálcáját, erősen az előidézett varázslatra koncentrált. 

Mikor úgy érezte, hogy hibátlanul végre tudja hajtani, kimondta magában a varázsigét, s félve várta, hogy Ginny képes lesz e megszabadulni a testét megszállt erőtől.

Egy pillanatig nem történt semmi, majd a lány erőtlenül összecsuklott, mögötte pedig ott állt, egy fenyegető, éjfekete alak, ami azonnal megindult Harry felé.

Ekkor Ron és Hermione már meg is kezdték saját varázslatukat, és miután a fekete hajú fiú egy rövid idő erejéig kifújta magát, már csatlakozott is barátaihoz. A lény megtorpant, mintha csak falnak ütközött volna, és sötét szemeiben gyilkos fény villant. Mély, túlvilági hangon kántálni kezdett, valamilyen borzalmas nyelven, mire a hármas varázslata megremegett. Félve néztek össze, majd Harry biccentésére újult erővel, teljesen egyszerre láttak neki ismét, pálcájukat a démonra szegezve.

Harry érezte, ahogy örvénylik körülöttük a mágia, s ő maga is igyekezett minden erejével a benne munkáló erőkre összpontosítani. Hamarosan érezték, hogy csökken az ellenállás, és a lény körvonalai, bármennyire is küzdjön ellene, halványulni kezdtek. Egy utolsó hátborzongató ordítás, és vörös villanással semmivé lett.

A három jóbarát megtántorodott, ám Harry nem törődött gyengeségével. Pár gyors lépés után Ginny mellett termett, és miután ellenőrizte, hogy egyenletesen lélegzik e, az ölébe kapta az ájult lányt.

- Ginnynek nem esett baja ugye? – kérdezte Ron felnézve.

- Csak gyenge lesz egy ideig – felelte Harry fáradtan - Menjünk erről az átkozott helyről. Próbáljuk egy nyugodtabb zugban meghúzni magunkat. Mindnyájunknak pihennünk kell.

Félórai barangolás után ismét egy bokros területre lyukadtak ki, s felnézve az égre már csak a csillagok és a hold fényét láthatták az égen. Hermione azonnal kutatni kezdett egy félreeső terület után, ahol ha túl sokáig nem is, de egy ideig nyugodtan lehetnek. Végül a tüskés bokrok takarásában ráakadt egy kisebb beugróra, amit egész jól takartak az éjszaka fényei és a növények levelei, így intése után oda vették be magukat.

Harry némán leeresztette Ginnyt, majd mellé ülve le sem véve róla a tekintetét, várta hogy magához térjen.

- Ki tudja mi minden van még itt, – szólalt meg Hermione barátait figyelve – ráadásul túlzottan elvonulni sem lehet, gyorsan rajtunk üthetnek. A jelzőbűbáj most nem lenne hatásos. Javaslom, felváltva aludjunk néhány órát.

Harry egyetértően hümmögött.

- Én leszek az első. Ti pihenjetek. Ginny is alszik – jegyezte meg még halkan.

Hamarosan barátai halk légvételei és a távolabbról felhangzó különös zajok és fel-fel hangzó kiáltások és hanghatások tanúskodtak róla, hogy nem mindenkinek adatik meg még ez a rövid pihenő sem.

Pár órával később Ginny ébredezni kezdett, mire Harry azonnal gyengéden megérintette az arcát, és közelebb vonta magához. Úgy gondolta, jobb ha Ronékat is most kelti, aztán neki is szüksége lesz egy kis alvásra.

Miután Ron nyűgösen kinyitotta a szemét, és Harry halk szavaiból rájött, hogy húga kezd magához térni, máris felrázta Hermionét, és elfelejtette neheztelését a rövid alvás utáni ébresztő miatt.

- Ginny – súgta Harry a lány arcát figyelve, mikor az immár ismét barnában játszó szemek kinyíltak. – Jól érzed magad?

- Már igen – bújt oda Ginny kedveséhez. – De az… az borzasztó volt. Sötét volt és hideg. Minden félelmetesen üres.

Harry megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

- Már minden rendben van – simogatta meg a lány haját megnyugtatóan, majd két barátjára nézett, akik szintén örömmel fogadták Ginny állapotát, bármilyen borzalmat is kellett átélnie a lény megszállása alatt, most jól van, és ez a lényeg. – Nem tudom melyikőtök marad fent, de most már nekem is aludnom kell.

- Felváltva őrködünk? – suttogta Ginny kérdőn, gyorsan felmérve a helyzetet.

- Igen – bólintott Harry. – Óvatosnak kell lennünk.

- Akkor majd én virrasztok – ajánlotta rögtön a lány, s mikor látta, hogy szerelme azonnal ellenkezésbe akar kezdeni, gyorsan folytatta. – Nem hiszem, hogy el tudnék aludni. Kell még egy kis idő, mire kiheverem ezt az élményt. Neked viszont pihenésre van szükséged, úgyhogy ne is próbálj lebeszélni.

Harry beletörődően sóhajtott, majd Ginny szoros közelségében álomra hajtotta a fejét. Nem volt benne biztos mennyit aludhatott, bár egyértelműen úgy érezte, hogy nem eleget, mikor valaki gyengéden felrázta.

Már hajnalodott, mikor szemét kinyitva a fölé hajoló Ginny arcát látta meg elsőként. Nem is kellett, hogy bármit mondjon magyarázatként, Harry azonnal meghallotta a közeledő hangokat, és a sietős, erőteljes lépteket a síri csöndben. Gyorsan felült, és körbenézett. Ront nem látta sehol, Hermione viszont alig fél méterre tőle aludt.

- Ron? – kérdezte halkan a mellette gubbasztó, aggodalmas tekintetű Ginnyt.

- Elment hogy megnézze kik ezek – érkezett az alig hallható válasz. – De a hangok alapján azóta csak közelednek.

Harry bólintott, s megmarkolta pálcáját.

- Ébreszd fel Hermionét, én megkeresem Ront – mondta, aztán már el is tűnt a lány közeléből.

A nap első, bátortalan fényei már megjelentek az ég alján, mikor egy kisebb domb fái között megtalálta a meredten figyelő barátját. Egész jól be lehetett látnia a barlang és a lányok rejtekhelyét övező területet.

- Mit látsz?

Ron összerezzent, ahogy Harry váratlanul mellé guggolt.

- Sokan vannak, és elképesztő gyorsan haladnak. Erősnek, és furcsán természetellenesnek tűnnek. Nézd csak – mutatott a kérdéses irányba, ahonnan éppen feléjük közeledtek a furcsa alakok.

Ahogy a hajnali gyér világosságnak köszönhetően kicsivel jobban ki tudták venni a férfiak külsejét, Ronból furcsa nyögés szakadt fel.

- Vámpírok.

Harry bólintott.

- Sietnek, mert mindjárt felkel a nap. Bizonyára a barlangokban húzzák meg magukat. Gyere – rántotta meg gyorsan barátja karját. – Azonnal vissza kell mennünk, hogy elvégezzünk néhány varázslatot, eltüntetve a nyomainkat és hogy meg ne érezzék a vérünk szagát. Túl sokan vannak, és sokkal erősebbek mint mi. Nem bírnánk el velük.

Közben már amennyire észrevétlenül csak tudtak, siettek vissza a hátrahagyott Ginnyhez és Hermionéhoz, akik készenlétben várták őket.

- Vámpírok – morogta Ron, majd pár mondatban elmondta mit fognak tenni. Pontosabban Harry. Ezek az elfedő és védelmi varázslatok ugyanis meghaladták az ő erejüket.

- Jól van, bármi történjen is, ne mozduljatok el innen – emelkedett fel egy kissé Harry. - Nektek úgy fog tünni, hogy nagyon közel mennek majd el mellettetek, és hogy bármikor észrevehetnek, de a varázslatom megvéd.

- Te hova mész? – kérdezte Ginny aggódva.

- El kell tüntetnem a nyomainkat, különben kutatni kezdenek utánunk. Ha nem most, akkor majd éjszaka, ha ismét előjöhetnek.

- Aztán azonnal elhúzunk innen, hogy holnapra a lehető legtávolabbra kerüljünk ezektől a barlangoktól – szólalt meg Ron, akinek láthatóan sok volt már ebből a környékből.

- Nagyon vigyázz – mondta a két lány fojtott hangon.

Harry csak komoran bólintott, és már el is tűnt az egyre halványodó sötétségben. Barátai még hallották, ahogy halkan mormolja a varázsigéket, amivel őket rejti el az éjszakai ragadozók elől, s halvány fénnyel feldereng egy-egy alkalommal a körülöttük lévő bokrok sora, majd néma csend borult rájuk.

Nem tudták többet hogy hol jár Harry, ám a vámpírok csoportja hamarosan feltűnt, és tőlük alig egy méterre haladtak el siettükben, nehogy utolérje őket a nap sugarainak halálos és fájdalmas fénye.

- Egyre többen jönnek Ginny! – remegett meg Hermione, és kerek szemekkel nézte az erőteljes, félelmetes alakokat.

- Harry szerint nincs mitől tartanunk – válaszolta a lány, és továbbra is mozdulatlanul ült a helyén. A sajátjuknál sokkal inkább aggasztotta Harry sorsa.

Az egyik vámpír hirtelen megtorpant közvetlen előttük, és vörösen izzó szemével pásztázni kezdte a környéket. A három jóbarátban azonnal bennrekedt még a levegő is, noha tudták, hogy Harry varázslata a hangjukat sem engedi átszűrődni.

Az éjszaka fia azonban nem feléjük szimatolt, hanem valamerre a távolba, mire a fiatalok gondolatai egyöntetűen aggodalmasan Harryre terelődtek. Aztán úgy tűnt, hogy a lemaradt férfi megnyugodott és elvesztette az érdeklődését, s néhány perccel később, társaival együtt elnyelte a barlang sötétje.

Megkönnyebbülten lélegeztek fel, s várták barátjuk felbukkanását.

- Gyertek – hallották meg nem is olyan sokára Harry halk hangját a sövény felől.

Ginny elmosolyodott, és megnyugodva mászott ki bátyja és Hermione segítségével.

Hamarosan azonban ismét borússá váltott a hangulatuk, amikor is a nap fényét egyre nagyobbá váló szürke felhők kezdték eltakarni, ami alig félóra elteltével ontani kezdte magából a hűvös esőcseppeket.

A fiatalok rövid időn belül eláztak, és nem is akartak megkockáztatni semmilyen bűbájt a kivédésére, ugyanis bármelyiekt is alkalmaznák, az bizony tartós fénnyel járna, márpedig ezen viszonyok között örülhetnek, ha észreveszik egyáltalán az őket fenyegető veszélyt. Így óvatosan, egyre nyúzottabb hangulatban igyekeztek a célként kitűzött téglaépületek felé.

- Mire odaérünk, teljesen kileszünk – morogta Ron, és szavait senki sem cáfolta.

Alig néhány perccel később, mikor úgy gondolták hogy ennél rosszabb már nem lehet, egyébként is pattanásig feszült idegeik és érzékeik a legszörnyűbb veszélyt ígérték.

Mintha az egyébként is lanyha fény még inkább elhalványult volna körülöttük, s az esőcseppek koppanásai is jegesen érintették bőrüket. Lassan a lelkükig kúszott a szívbemarkoló hideg, és a reménytelenség érzete. Harry bárhonnan megismerte volna a nem messze tőlük felhangzó hörgésszerű hangot.