Harry megremegett, barátai pedig sápadtan húzódtak közelebb hozzá. Még nem látták a csuklyás alakokat, de érezték közeledtüket, ami minden bizonnyal kölcsönös volt, hiszen hörgéseik egyre szaporábbá váltak, mintha csak habzsolták volna a négyesből áradó reményteli és boldog érzéseket.

Készenlétben előretartották pálcáikat, és körbenézve várták honnan bukkannak elő a hórihorgas alakok. Ginny erősen megszorította Harry kezét, mire a fiú odasúgta neki.

- Minden rendben lesz. Ne félj!

- Nem félek Harry. Itt vagy velem.

És ekkor meglátták őket. Két irányból is közeledtek és legalább hatan voltak. Harry tüdejét átjárta a jeges üresség és egyre jobban eluralkodott rajta a félelem. De ez most nem olyan volt, mint amit már nem is egyszer megtapasztalt.

Szinte már számított rá, hogy felhangzik a fejében édesanyja sikolya, ám ehelyett sokkal több, és számára ismeretlen hang fájdalmát érzékelte.

A reménytelenség jajkiáltásai, az elfelejtett emberek halk zokogása. Mind körülvette és elgyengítette. Kétségbeesetten koncentrált hogy előásson egy boldogító emléket védekezésül, és látta, hogy barátai hasonlóan cselekednek. Mindez másodpercek alatt zajlott le, a dementorok mégis már veszélyesen megközelítették őket. Harry kicsit megrázta a fejét, amiben tucatnyi hangot hallott, majd határozottan meglendítette pálcáját.

- Expecto Patronum!

A hatalmas, erőteljes szarvas azonnal kiszökkent pálcájából, és bár kis késéssel barátai is varázslatba fogtak, de addigra belátták, hogy már felesleges.

A kámzsás alakok megtorpantak, és mind, mintha csak láthatatlan szemeikkel előremerednének a fiatalokra egy pillanatig csak álltak ott, aztán a ragyogó szarvas fenyegetése elől végül meghátráltak, majd akárha sosem lettek volna ott, tovasuhantak.

- Ti is hallottátok? – kérdezte Hermione remegő hangon.

- Olyan volt, mint… mint az itt szenvedő emberek segítségkérése. Nem a saját rossz emlékeink idéződtek fel, hanem a raboké – mondta Ginny is halkan.

Valahonnan a távolból kiáltások hangzottak fel, és egyre közeledő léptek dobbanásai.

- Harry patrónusa nem mindennapi erejű, és ebben a szürkületben bizonyára messzire ellátszott a fénye – nézett abba az irányba Ron, ahonnan az embereket sejtette.

- Sajnos igazad lehet. Gyerünk, induljunk! – mondta Harry azonnal, és az egyik jobbra lévő folyosórészlet felé indult.

Ahogy mind jobban siettek az esőáztatta fák és bokrok között, hirtelen egy falakkal körülvett árnyékosabb részen találták magukat. A fejük fölé is valamiféle tető került, és néhány perces séta után Ginnyék megtorpantak.

- Menjünk tovább erre? – kérdezte kissé bizonytalanul a lány, a szűk járatot vizsgálva.

- Talán ez egy külső járat az épületek felé – mondta Ron körbenézve pálcája fényénél.

- Vagy egy újabb veszélyes élőlény búvóhelye, aminek talán nincs is másik vége, s csak csapdába esnénk – vágta rá Hermione.

Harry úgy gondolta mindkettejük meglátásában lehet igazság, így lassan azt mondta.

- Rendben, én előre megyek.

- Na nem! – vágta rá Ginny. – Te magad mondtad, hogy maradjunk együtt.

- De most nem lehet. Te is látod, mennyire elszűkül a járat – nézett rá a fekete hajú fiú. – Így egyébként is csak egyesével haladhatnánk, úgy hogy valamelyikünk elől megy. Akkor ti inkább maradjatok itt addig, míg ki nem derítem, mi van a végén.

Ginny hangosan felsóhajtott, de nem szólt többet. Harry jól látta az arcán, hogy ennek még lesz folytatása, de most nem akart erre figyelni.

- Én se menjek? – kérdezte Ron.

- Jobban örülnék, ha a lányokkal maradnál – rázta meg a fejét barátja.

Ron beleegyezően bólintott.

- Rendben, ha nem jövök vissza félóra múlva… - fordult a folyosó sötétje felé Harry miközben beszélt, de nem tudta befejezni, mert Ron közbevágott. 

- Akkor megyünk, és kihúzunk a csávából, amibe minden bizonnyal belekerültél.

- Nem! Akkor elmentek ebből a szakaszból, még mielőtt ti is bajba vagy csapdába kerültök – kapta vissza a fejét Harry, és smaragd szemei figyelmeztetően villantak barátai arcára.

Aztán nem várva reakcióra, már indult is a szűk, téglával kirakott falak mentén.

- Felejtsd el – morogta maga elé a két Weasley.

Ezt azonban Harry már nem hallotta. Ahogy haladt előre, már sokkal kényelmesebben mozoghatott a folyosón, valamint a fényviszonyok is kedvezőbbé váltak az elhelyezett fáklyáknak köszönhetően.

A járat sem csupán egy felé vezetett immár, hanem szerteágazott, és kanyargóssá vált. Kezdte úgy hinni, hogy Ron tippje igaznak bizonyult, és mindegyik folyosó egy-egy házhoz vezethet, vagy talán magához a nagyobb főépülethez.

Mikor az egyik sarokhoz ért, hirtelen érezte, hogy nincs egyedül. Feszülten figyelni kezdett, és óvatosan fordult körbe mindenfelé.

Ahogy megfordult, hogy tartsa az irányt, azonnal szembe találta magát egy szintén körültekintően mozgó szőke alakkal. Pár pillanattal később mindkettejük karja fellendült, s már egymásra szegezett pálcával álltak alig egy méterre a másiktól.

- Szevasz, Draco – szólalt meg Harry nyugodt hangon, szándékosan a másik keresztnevét használva.

- Hello Harry – viszonozta a fiú szokásos modorát elővéve.

- Remélem, tudod, hogy csak magadnak kerested – folytatta Harry, mire a másik szeme megvetően és dühösen megvillant.

- Ugyan Potter, ne mond, hogy te szereted a sorsod – fordultak körbe le sem véve szemüket a másikról, s kezükben tartott pálcájuk meg sem rezzent.

- Igazán kár, hogy apád – nyomta meg Harry gúnyosan a szót – hanyagolt minden nevelést, és inkább halálfalónak képzett.

- Az már biztos, hogy késő mindennemű változtatás. Menthetetlenül normálisra sikerültem.

Harry felhúzta a szemöldökét, és arcán különös grimasz futott végig.

- Ezt nevezed te normálisnak?! Ez a kijelentés sem a te szádból hangzik a leghitelesebben.

- Talán nagyobb figyelmet kellett volna fordítanod a Roxfortban betöltött szerepemre. Márpedig jobb, ha megtanulod, a figyelmetlenség ugyanis nagy vétek Potter, egyszer meg fogsz fizetni érte.

- Ebben kivételesen egyetértünk Malfoy. Csak sajnos nem én fogok fizetni – mosolyodott el gúnyosan Harry, majd egy gyors mozdulattal az egyik sarok felé ugrott, s a másiknak nem maradt ideje, hogy átkot küldjön rá, bármilyen közelről is szegezték egymásra a pálcáikat korábban.

Draco azon nyomban megpördült, de Harry addigra már mondta is a varázsigét.

- Imperio!

A szőke fiú megállt mozgás közben, és egy pillanatra teljesen üressé vált a tekintete.

- Jól van Malfoy – szólalt meg Harry halkan. – Melyik járat vezet a foglyokhoz?

Draco ránézett, majd kissé vontatottan megszólalt.

- Ha vissza kimész, ahonnan jöttél, a fő folyosó mellett van egy másik bejárat, ami egy teremszerűségbe vezet. Néha ott kínozzák az új foglyokat. Onnan vezet egy kerülő folyosó a házak előtti területre.

- Akkor, ahol most vagyunk, az a főépületbe vezet?

A másik bólintott.

Harry magától is rájött, hogy ott alighanem több halálfaló is gyülekezhet.

- Minden épületben tartotok embereket?

- Nem tudom jelenleg mennyiben, és hányan vannak – érkezett a készséges felelet.

- Jelenleg vittetek ki közülük?

Draco ezúttal megrázta a fejét.

- A helyükön vannak.

Harry elgondolkodva nézett Malfoy arcába. Az átok kimondása után, csak egy rövid ideig érzett ellenállást, utána könnyedén képes volt irányítani az elméjét. Talán furcsa, de enyhe csalódottságot érzett. Többet várt volna a híres aranyvérű sarjtól.

Most azonban fontosabb dolga is akad. Elmormolta az emlékezettörlést, majd ráparancsolt Dracóra, hogy maradjon a rendszerben, és ha mégis hiányozna a társainak, ne nagyon akarjon beszállni semminemű ellenállásba és kínzásba, ha még összefutnának a nap folyamán.

Aztán otthagyva a szőkét, sietve visszaindult barátai felé. Nem számított rá, hogy bármi történhetett velük, így máris kilépett a szűk folyosóról, mire azonnal megdermedt a látványtól.

Barátait meglepték a halálfalók.

Hermione a földön feküdt, és úgy tűnt nincs eszméleténél, nem sokkal mellette Ron támasztotta a falat görnyedt tartásban, egyik lábát felhúzva, ami furcsa szögben lógott, fölé magasodva egy barna hajú férfi állt. Nem sokkal távolabb Ginny egy nagydarab férfi karjaiban vergődött, s kétségbeesetten szorította pálcáját, amit akárhogy is próbálta, képtelen volt támadója felé fordítani. Harry utólag már hiába átkozta magát, hogy fejetlenül berohant közéjük, a halálfalók ugyanis már észrevették.

Egyszerre kapták egymásra a pálcájukat, valamiféle bizarr háromszöget alkotva. A két férfi ismeretlen volt számára, ám amit csináltak, máris igencsak ellenszenvessé tette őket.

A nagydarab fickó Ginny torkára szegezte pálcáját, míg Harryé a másik, büszke tartású félhosszú hajú társára mutatott.

A lány szemében bizakodás látszott, ahogy kedvesére nézett, míg Ron egy nyugodt bár még húga helyzetét látva kissé feszült sóhajjal végre a földre ereszkedett. Senki sem mozdult, a három pácát tartó férfi közül, a meglehetősen érdekes szituációban. A nagydarab halálfaló arcán látszott, hogy biztosabbnak érzi magát a durván szorongatott Ginnyvel a karjában, és igaza is volt. Jelenleg ő sokkal nagyobb veszélyt jelentett társánál, még ha a büszke alak Harryre is szegezte szúrós tekintetét pálcájával egyetemben 

A fiú gyorsan végiggondolta mit kellene tennie, se ennek érdekében egy pillanatra elfordította tekintetét a sakkban tartott magas, barna hajú férfiról, hogy zöld szemeivel szerelmére nézzen.

- Bízol bennem Ginny?

- Az életem árán is Harry – felelte azonnal a lány, kicsit nehézkes hangon.

- Figyelmeztetlek, hogy valóban az életével játszol, Potter! – mordult a felé szegeződő pálca tulajdonosa.

Erre Harry hirtelen Ginnyék felé kapta a pálcáját, s a lányt tartó férfi az őt ért átoktól már össze is csuklott.

Ginny gyorsan kapcsolt, tudva, hogy Harry most a magasabbik, barna hajú halálfaló felöl védtelen, ő maga szegezte előre pálcáját, és míg kedvese biztos ami biztos alapon azonnal arrébb mozdult, a lány egy váratlan átokkal elintézte a férfit, mielőtt az bánthatta volna szerelmét.

Harry elégedetten mosolygott Ginnyre a két halálfaló fölött.

A nyugalmuk azonban nem tartott túl sokáig. A lány már épp indult volna Harry felé, mikor a járatból, ahonnan nem sokkal ezelőtt a fiú tűnt fel, újabb két halálfaló érkezett közéjük. Harry azonnal megpördült, ahogy hallotta a lépteket, és látta kedvese arcát, majd egy erős pajzsot vonva odaszólt a lánynak.

- Ginny, nézd meg Ronékat! Már tudom hova kell mennünk – azzal minden figyelmét Macnairre és egy fiatal, szőke hajú férfira összpontosította.

- Te meg hogy kerülsz ide?! – mordult rá az egykori hóhér. Vagyis aki inkább még mindig megmaradt ennél a címnél, bár egy sokkal elitélendőbb formájában.

- Unatkoztam otthon, és gondoltam benézek – felelte Harry gúnyosan. Természetesen esze ágában sem volt csak úgy itt hagyni őket.

Macnair arca elsötétült, és úgy tűnt, nem is szándékozik több szóra elfecsérelni az idejét. Kemény támadásba lendült, amihez néhány másodperces különbséggel társa is csatlakozott. Harry úgy gondolta, hogy ha ügyesen csinálja, nem okozhat különösebb gondot a legyőzésük, mert bár Walden erős volt, a fiatalabbik és nyilván még nem nagy tapasztalatokkal bíró halálfaló könnyű ellenfél.

Addig, amíg azonban Ginny nem tud mit kezdeni Ronnal és Hermionéval, és elegendő életet verni beléjük, mindenképpen itt ragadtak. Így arra koncentrált, hogy Macnair támadásait folyamatosan védje, s csak nagyon szükséges esetekben támadjon viszont, míg a másik férfit erőteljesen bombázta átkaival. Amint őt letudja, a hóhér is hamarosan a földre kerülhet.

- Harry! – hallotta a háta mögül Ginny hangját. – Rendben vagyunk, mehetünk.

A fiú bólintott, és intett, hogy induljanak kifelé. Barátai meg is tették, mire Harry megtorpant, és egy pillanatra lehunyva a szemét összevonta erejét, és egy Exmemoriammal kombinált kábító átkot indított útjára, ami hatalmas fénnyel, valósággal elsodorta a két halálfalót.

- Ez meg mi? – bámult Ron.

- Felejtsd el! – szólt rá Harry, és inkább a Malfoy által kapott útmutatás szerinti irányba terelte barátait. – Erre kell mennünk.

Ahogy rövid időre a szabadba értek, kellemetlenül érintette őket a még mindig zuhogó eső hideg érintése. Gyorsan bevették hát magukat a pár percnyire lévő következő folyosóra, amit pár bokor hatásosan takart korábban a szemük elől.

Pont, mint Draco mondta, néhány lépés után egy kiszélesedő teremben találták magukat. Megszárították nedvessé vált ruhájukat, és körülnéztek a fáklyákkal világított falak mentén.

- Minden rendben? – kérdezte Harry a többiekre nézve.

Ginny volt az, aki gyorsan válaszolt.

- Hermionét csak elkábították, Ronnak eltört a lába, de azt könnyen helyre tudtam hozni.

- Mi ez a hely? – kérdezte a barna hajú lány furcsa nyomokra akadva a falon.

Úgy nézett ki, mintha valaki a körmével kaparta volna a téglákat és a puhább vakolaton nyomot hagyott, néhol foltok tarkították a döngölt padlót, ami erős barnás színekben játszott, mintha a föld magába itta volna a kínzottak vérét.

- Nem akarod tudni – felelte Harry komoran.

Hermione megállt, és ránézett.

- Talán mégis.

A fiú azonban csak belenézett a szemeibe, és nem szólalt meg. Pár pillanattal később elfordult, és beszélni kezdett, de valami egészen másról.

- Malfoy szerint ezen a járaton az épületek előtti kisebb udvarra jutunk, ahol korábban kivehettük a beszélgető halálfalók alakját.

- Malfoy? – kérdezték egyszerre a barátai.

- Dracóval futottam össze, és egy Imperius hatása alatt volt szíves válaszolni pár kérdésemre – magyarázta Harry. – Közben haladjunk. Nem szívesen vagyok sokáig egy helyen.

Azzal megindultak a folyosón, hogy végre a szerencsétlen emberek közelébe juthassanak.

- Malfoy nem tudta megmondani hányan vannak, vagy hogy melyik épületben. Valószínűleg el vannak osztva. De jó hír, hogy most senkit sem vittek ki a tábor területére. Csak sietnünk kell – mondta Harry halkan, miközben figyelt minden gyanús zajt és mozgást.

Nem kellett sokáig menniük, hamarosan megpillantották a különös, fákkal benőtt folyosó végét. Odakint még mindig nem volt verőfényes napsütés, de már egyáltalán nem esett. A vizes talajon elázott fűcsomók, és sárréteg között téglával kirakott utak vezettek a fő- és melléképületekhez, valamint távolabbra, a „kiképző területre” és valahova a házak háta mögé.

A négy fiatal felsorakozott a félhomályban, ügyelve rá, hogy kívülről még ne vehessék őket észre. Nagyjából tíz épülettel kellett számolniuk, amiket bejárva kiszabadításra váró embereket kutathattak. A baj ott kezdődött, hogy ezt lehetőleg feltűnés nélkül kellett volna megoldaniuk.

- Talán használhatnánk a kiábrándító bűbájt – szólalt meg Ron.

- Hogy aztán folyton fel kelljen oldanunk, különben a rabok sem látnak minket? – vetette ellen Hermione.

- Nem hinném, hogy mindegyik épületben vannak – mondta Harry végig a falakat figyelve. – Ha meg mégis, akkor igencsak nehézkes lesz őket összeterelni, hogy biztonsággal kijuttathassuk valamennyit.

- Legfeljebb csinálunk még zsupszkulcsot – szólalt meg Ginny is.

- Legfeljebb – hagyta rá Harry, ugyanis ekkor két alakot látott a főépület felől közeledni. – Nem hagyhatjuk, hogy pont most vigyék őket szét.

Barátai bólintottak, majd bevárták, hogy hova tart a két férfi, akikben felismerték Lestranget és Amycust. Mikor azok megálltak az egyik erős faajtó előtt, a négyes óvatosan elindult feléjük. Ron idegesen tekintgetett a főépület felé, ám hamarosan kiderült, hogy nem ez fogja a legnagyobb problémát okozni.

Harry hirtelen megszédült, és őrült fájdalmat érzett a testében. Igyekezett elfojtani, mégis akaratlanul is halkan felkiáltott. Amycus akárcsak egy vadászkopó azonnal felkapta a fejét, és rájuk meredt. Ron és Hermione aggódva tekintettek a földön térdelő barátjukra, majd gyorsan a halálfalók felé vetették magukat, míg Ginny Harry mellé kuporodott.

Ron gyűlölködve, dühödten átkozta Lestranget, Hermione pedig egy nagyobb védőbúrát létrehozva igyekezett megakadályozni, hogy a küzdelem eljuthasson a többi halálfalóhoz, aztán foglalkozott az Amycus által felé küldött átkokkal.

- Harry, mi történt? – kérdezte Ginny aggodalmasan szerelme fájdalmas arcát figyelve.

A fiú úgy érezte, minden mágia kiveszett belelő, erejével együtt. Már magát is alig bírta tartani. Mintha teljes erejéből nekirohant volna egy falnak, és minimum több órán át crucióval kínozták volna. Képtelen volt megszólalni, és válaszolni Ginnynek, majd legnagyobb megkönnyebbülésére és megdöbbenésére, alig egy perc elteltével, mintha elvágták volna a fájdalmat. Felemelte a fejét, ami nehezére esett, mert tompa szúrás hasított bele, és erőteljes gyengesége is megmaradt.

- Ez… valamiféle határvonal volt. Védelem – mondta halkan a lánynak.

- Én úgy tudom, hogy… - kezdte Ginny, de Harry nyílván kitalálta, mit szeretett volna mondani, mert közbevágott.

- Bajosan – érkezett a válasz. – Voldemort helyezte el, az biztos. Egyik halálfaló varázslatára sem reagáltam volna ilyen érzékenyen. Márpedig elhiheted, nagyon rosszul érintett.

Ginny arca fájdalmasan megrándult, mintha ő maga is érezné kedvese megrendülését és kimerültségét.

Eközben Hermione éppen ügyesen elkábította az ocsmány képű Amycust, mire Lestrange fújt egyet, és dühödt morgással támadta a korábbi megpróbáltatásoktól kissé már kimerült Ront. Hermione azonban rögtön a segítségére sietett, és végül ketten már elégnek bizonyultak a férfi ellen.

Az őt ért nagy erejű ütéstől a falnak csapódott, és eszméletlenül roskadt az aljába. Ron már lendítette a pálcáját, hogy elvégezze az emléktörlést, ám kedvese gyorsan lefogta a kezét.

- Várj! Csinálhatnánk egy zsupszkulcsot, amivel visszaküldhetnénk őket az őrhelyre.

Éppen erre a megjegyzésére értek oda Ginnyék is, aki miután felhúzta Harryt a földről, odatámogatta barátaihoz.

- Nem biztos, hogy még mindig megfelelő erre a célra – jegyezte meg a fekete hajú fiú halk hangon.

Ronnak már nyitva volt a szája, hogy valami hasonlót mondjon, ám most barátjára meredt.

- Jól vagy, haver?

Harry bizonytalanul nézett rá.

- Még ki kell találnom mi történt, mert teljesen elszívta az erőmet.

- Bemehetnénk abba a házba, ahova ezek indultak – bökött Ginny a két fekvő halálfalóra. – Ott összeszedhetnénk egy kicsit magunkat.

A másik három rábólintott, de Hermione még rákérdezett.

- De velük mi legyen? Ha megkötözzük őket, és úgy küldjük vissza, nem lehet baj, hiszen eszméletlenek még jó hosszú időn keresztül, akármi is legyen a helyzet a „börtönnél”.

- Csináld, ha akarod – mondta Harry, azzal megindult az említett ház felé, és Ron mint előfutár, már ki is nyitotta az ajtót, és óvatosan bekukkantva feltérképezte, mire számíthatnak, miközben Hermione felkapva egy egyszerű követ, erősen koncentrálva megcsinálta a továbbító eszközt. Egy gonoszkás mosollyal az arcán érintette a két halálfaló kezét a zsupszkulcshoz, amivel azok tovarepültek, hogy az egyszer már sikeresen elhagyott Rend házban találják ismét magukat. 

A ház, ahova beosontak üresnek és barátságtalannak tűnt. Érdekes mód volt benne négy durva fekhely, ami figyelmességnek számított halálfalók háza táján, és néhány koszos rongy hevert itt-ott a padlón.

Miután Hermione is belépett, bezárták maguk mögött az ajtót, és némileg megkönnyebbülten felsóhajtottak, pedig koránt sem volt jónak mondható a helyzetük.

- Hát, van egy kis gondunk – mondta Ron a tőle megszokott éleslátással, miközben aggódon figyelte Harry kissé darabos mozgását.

- Rengeteg problémánk van. Nem lennél egy kicsit konkrétabb?! – morogta a fekete hajú fiú ingerülten.

A többiek rábámultak, mire Harry sóhajtott, és elmormolt egy bocsánatot, de rögtön utána már azt mondta.

- Nagyszerű. A végén mi is az egyik raboknak fenntartott börtönükben kötöttünk ki.

- De mi nem vagyunk foglyok. Amint összeszedjük magunkat, elhúzunk innen jó messzire – felelte Ron azonnal.

Harry most csak bólintott, mert érezte, hogy varázsereje egyáltalán nem sérült meg, mint ahogy korábban gondolta, bár biztos, hogy még nem tudná a régi hatékonysággal alkalmazni. A szervezetét azonban éppen eléggé megviselte a Voldemort varázslatával való találkozás.

Ekkor, mintha csak Ron szavaira következett volna be, hirtelen mozgásra lettek figyelmesek a kis épületben.

Mind a négyen odakapták a tekintetüket, és pálcát előre szegezve várták mi idézte elő a matató hangokat. Az egyik ágy mögül egy megtépázott, koszos, és láthatóan kimerült kislány emelkedett fel, és nézett rájuk nagy szemeivel bizalmatlanul és félve.

Harry látva, hogy nem fenyegeti őket közvetlen veszély úgy döntött, hogy nem törődik az újonnan felbukkant társasággal, hiszen úgy gondolta, hogy a lányok mégis csak jobban meg tudják nyugtatni. Hermione máris bíztatóan mosolyogva indult meg, hogy odalépjen a megviselt kislányhoz. A gyerek azonban gyorsan elhátrált, és bizalmatlanul tekintgetett a közeledőre. Hermione azonnal megtorpant, mielőtt túlságosan megrémítené a csöpséget.

Eközben Harry fáradtan leült a fal tövébe nekitámasztva hátát, és lazán felhúzta a térdeit. A kislány rögtön felé nézett, és onnantól le sem vette a tekintetét a fiúról. Hermione távolabb lépett, Ginnyék mellé, akik szintén a falat támasztották, és figyelték a két másikat.

Harry ekkor tekintett a kislány felé, - aki még mindig ugyan ott állt – és vette észre, hogy őt figyeli. Egyenesen belenézett a hatalmas kék szemekbe. Hosszan néztek farkasszemet, a gyerek mereven mélyen vizsgálgatta, mígnem hirtelen odaszaladt a fiúhoz. Lekuporodott mellé a földre, hozzábújt és oldalról átölelte kicsi karjaival.

Harry ledöbbent, s nem tudta mit kezdjen hirtelen. Végül kiszabadította a kislány felöli bal karját, és átölelte vele a vállát.

- Jól vagy? – kérdezte halkan.

A gyerek bizonytalanul bólogatott, majd hirtelen átváltott, és inkább megrázta a fejét.

Harry mással próbálkozott.

- Fáj valamid?

Erre már csak igenlés volt a válasz, és felnézett a fiú arcába.

- Megmutatod? Hátha tudunk segíteni.

A kislány elengedte, s felhúzta jobb lábát, melyen csúnya vágás éktelenkedett. Harry szemügyre vette, s előhúzta pálcáját.

- Várj, segítek – lépett feléjük Ginny, mire a kislány gyorsan visszahúzódott Harryhez.

A fiú megfogta a vékony kis testet, és az ölébe vonta. Belenézett a sírástól kicsit még piros szemekbe, és kedvesen megszólalt.

- Ők nagyon jó barátaim. Szeretem őket, és biztos lehetsz benne, hogy nem akarnak bántani – itt felnézett szerelmére, és rámutatott. – Ő Ginny. Gyógyító, és ha valaki, hát ő remekül helyre tudná hozni a lábadat.

A kislány figyelmesen hallgatta, s végül bólintott. Ginny leguggolt hogy megvizsgálja a még mindig Harry ölében kuporgó gyereket.

A zöld szemek közben barátaira vándoroltak, és megmutatta őket a kicsinek is.

- Ők pedig Ron és Hermione – azok rámosolyogtak.

- Szia! – köszöntek neki.

Harry a füléhez hajolt, és játékosan odasúgta.

- Tudod ők szerelemesek.

A kislány erre csilingelően felnevetett, Hermione pedig elpirult.

- Én pedig Harry vagyok – mutatkozott be. – Téged hogy hívnak?

A gyerek ránézett.

- Az én nevem Emily – válaszolta halkan.

- Nos Emliy, örvendek – majd kicsit óvatosabban hozzátette. – Mindig egyedül vagy itt?

A kislány erre szipogni kezdett, és szorosan odabújt Harry mellkasához.

- Ne sírj Emily, ne haragudj – nyugtatgatta gyorsan, Ginny közben már be is forrasztotta a gyerek sebét, és elhelyezkedett Harry mellett.

- Sokáig anyáék is itt voltak. Aztán nem jött senki, csak néha fekete köpenyes varázslók. Olyankor nagyon fájt – tört ki a kislányból.

Harry megfeszült, majd karjával gyengéden simogatta Emily hosszú fekete haját.

- Ó istenem – suttogta Hermione.

- Azok az átkozottak! – sziszegte Ron.

- Anya boszorkány volt, apa viszont mugli. Én sokszor furcsaságokat csináltam, ezért anya azt mondta, olyan vagyok, mint ő. De ez a férfiaknak nem tetszhetett, mert őket is bántották.

- Nem kicsim, ez nem az ő hibájuk volt. Ahogy a tiéd sem – suttogta Harry elsötétült arccal.

A kislány felnézett rá.

- Mérges vagy?

- Igen. És szomorú.

- Miért?

- Azért mert bántottak titeket, pedig nem is csináltatok semmi rosszat – válaszolta Harry az arcába nézve.

Emily figyelte egy darabig, majd megint megszólalt.

- Olyan furcsa a szemed. Ragyogóan zöld.

Erre aztán nem tudta mit felelhetne, a mellette ülő Ginny pedig felnevetett.

- Tetszik? – kérdezte a gyereket a lány.

- Nagyon szép – bólintott Emily és Ginnyt is megvizsgálta átható pillantásával, s mindentudóan fordult ismét Harryhez. - Ő pedig a te szerelmed, igaz?

Az említettek összenéztek, majd másik két barátjukkal felnevettek.

- Eltaláltad – kuncogott Hermione.

- Mond csak, - szólt gyanakvóan Harry – tulajdonképpen te hány éves vagy?

A kislány mosolygott.

- Nyolc. De apa mindig azt mondta, hogy egy pici felnőtt vagyok – vágta ki büszkén.

- Igazat kell neki adnom – bólintott Harry.

- Nem emlékeztet valakire? – nézett rá Ginny. – Te is mindig ilyen voltál.

A fiú most komolyan válaszolt.

- Igen. A körülmények sokat változtatnak az emberen.

- Titeket is bántottak a szüleiddel? – kérdezte Emily nagyon komolyan.

- Nem egészen úgy, ahogy titeket, de igen.

- És jól vannak?

- Meghaltak – felelte csendesen.

A kislány szomorúan nézett rá, s csak hosszabb gondolkodás után szólalt meg ismét.

- Az én szüleim is halottak, igaz? – remegett meg a hangja megerősítést várva. – Már visszajöttek volna.

Harry ránézett Ronékra. Tanácstalan volt. Emily azonban kitartóan várta a válaszát, mint ha mástól hallva el sem hinné, akármit is mondjanak. Végül a fiú felsóhajtott.

- Nem tudom – a kislány úgy nézett rá, mint aki tudja, hogy nem mond teljesen igazat.

- Harry! – kérte és nagy kék szemeivel a fiú arcát nézte.

- Nem akarok hazudni Emily. Sajnálom, de valószínűleg a szüleid már nem élnek – mondta olyan halkan, hogy alig lehetett érteni.

A gyerek megremegett, s szorosan a fiúhoz bújt, könnyáztatta arcát a mellkasába fúrva.

- Én is… én is… erre gondoltam – préselte ki magából a sírás közben.

Harry vigasztalóan simogatta a haját és a hátát. Borzasztó fáradtnak érezte magát, ugyanakkor dühössé is vált.

Itt zokog az ölében ez a kislány, akitől elvették a szüleit. Voldemort ugyan úgy tönkretette az életét, mint az övét. Emily is árva lett.

Ugyanakkor nem értette, hogy mi célja lehet a gyerekkel a sötét mágusnak. Nehezen tudta elképzelni, hogy a kislány jobban bírta a kínzásokat, mint szülei. Emellett itt hagyták egyedül, távolabb a többi rabtól, és még mindig életben hagyva.

- Malfoy nem okozhat problémát? – kérdezte Ginny, hogy elterelje a figyelmet a borús gondolatokról.

Harry sötéten elmosolyodott.

- Miatta nem kell aggódnod.

- Az a hülye szőke ficsúr! – morgott Ron.

- Nem kell a hajszín miatt általánosítani – szólt vissza Hermione, az igazságtalanság és előítéletek örök ellenfele, bár nem mintha ez lett volna a legfontosabb problémájuk.

- Igaz - sóhajtotta Harry. – Dracót, de főleg Luciust elég nagy hiba lenne ostobának nézni.

- Ráadásul nem is vennék túl jó néven – nevetgélt Ron.

- Nem mintha számítana – szállt be a beszélgetésbe Ginny.

- Pedig számít, mivel egyikük sem a megbocsátásról és az elnéző magaviseletükről híres – jegyezte meg Harry.

- Inkább az önteltségről és kegyetlenségről.

- Egy Avada után pedig már hiába akarnál bármit is mondani – húzta fel a lábait Harry. – Habár Ron esetében elég, ha az arckifejezésére néznek, és máris megbocsátják neki.

A két lány felnevetett.

Erre már Emily sírása is elcsendesedett, vörös szemeivel felnézett Harry arcába, aki idáig kedvesen simogatta.

- Örülök, hogy itt vagy… A barátaiddal – szipogta.

- Már nem sokáig kicsim – szólt Hermione. – Elviszünk erről a szörnyű helyről.

- Nekem… nekem anyáékon kívül nincs másom.

Ginny elgondolkodva szólította meg.

- Nem voltak a szüleidnek testvérei? Nagymamád?

A kislány megrázta a fejét.

- Senki.

Erre a négyes elhallgatott. Most mi a fenét csináljanak?

Emily azonban kitartóan Harryre meredt.

- Én veled szeretnék menni. Azt szeretném, ha ezentúl te lennél a családom. És a barátaid –mondta komolyan.

Harry teljesen ledöbbent, és meg se tudott szólalni. Riadtan nézett Ginnyre, aki ugyan olyan tanácstalanul nézett rá vissza.

Ezt ő nem tudja vállalni. Egy ekkora kislánynak szülőkre van szüksége, akik normálisan gondját viselik. Ráadásul az ő helyzetében…!

- Nem tudom. Nem járnál jól velem – válaszolta kitérően és zavartan Harry.

- De igen! Biztosan nagyon jó lenne! – vágta rá hevesen a kislány.

- Figyelj rám Emily. Te nem ismersz engem. Tudod, nekem nagyon sokat kell járnom az országot, mert nem tudom mennyire vagy vele tisztában, a varázslók világában háború van.

- Igen, anya is tudta.

Harry bólintott, és folytatta.

- Én is harcolok, hogy véget vethessünk ennek, s nem tudnám megfelelően a gondodat viselni. Sokszor magam is megsérülök, és veszélyben lennél. Ha pedig megszeretnél minket, akkor csak fájna neked, hogyha történik velünk valami.

- Akkor ne harcolj! Nagyon sokan vannak még, akik megtehetik! – kiáltott a kislány.

Harry szomorúan elmosolyodott.

- Nagyon kedves vagy, de én vagyok az egyetlen, aki ezt nem engedheti meg magának.

A kislány most értetlenül meredt rá.

Hermione vette át a szót.

- Azt mondtad, a mamád tudott a háborúról. Arról is beszélt, hogy ki miatt van?

Emily ránézett, majd elgondolkodva bólintott.

- Egy nagyon erős és gonosz varázsló. Anya a nevét sem mondta ki soha, de miatta vagyunk itt is.

- Pontosan – mondta Hermione. – Tudjukki, aki Voldemortnak hivatja magát, nagyon sok embernek ártott életében. És a legnagyobb ellenségéről hallottál már? Harry Potterről?

A kislány egy rövid ideig gondolkodott, majd kiült a felismerés az arcára, és olyan gyorsan fordította vissza fejét Harryre, ahogy csak tudta.

- Igen. Hallottam róla. Rólad – javította ki magát bizonytalanul. Harry rábólintott. – Neked kell őt legyőznöd – mondta csendesen.

- Ami sajnos egyáltalán nem biztos, hogy sikerülni fog – szólt a fiú.

- Nem, te nem fogsz meghalni – rázta a fejét a kislány határozottan Harry megint elmosolyodott.

- Ezt miből gondolod? – érdeklődött.

- Abból hogy ide is eljöttél, hogy kiszabadíts minket. Bátor vagy, és erős is, láttam. Mert kedves vagy, és mert nekem is gondomat kell viselned, és ha megnövök, engem is meg kell tanítanod varázsolni! – mondta makacsul.

A négy jóbarát meghatódottan nézték Emilyt. Hermione lopva letörölt egy könnycseppet az arcáról.

- Biztos hogy mást is meg tudsz majd szeretni a szüleid helyett. Most csak azért érzel így, mert mi vagyunk itt veled. Ha kikerülsz innen…

- Nem! – kiáltott a kislány és szorosan átölelte, úgy motyogta – Tőled nem félek. Szeretem mikor átölelsz, mert olyan érzés mintha apa tenné. Tudom, hogy te megvédesz.

Harry maga elé meredt. Most még annyira sem tudta mit csináljon, mint öt perccel ezelőtt. Egyfolytában csak azt ismételgette: Ez képtelenség.

Ginny elgondolkodva nézte a tanácstalan Harry és a ragaszkodó kislány kettősét.

- Nagyon úgy tűnik, hogy valamiért megbízik benned, és biztonságban érzi magát a közeledben - mondta. – Meg tudom érteni – tette hozzá dünnyögve.

Harry felé fordította tekintetét.

- Ez képtelenség! – mondta most is, ezúttal kifejezetten Ginnynek címezve. – Te is jól tudod, hogy Voldemort egyetlen célja, hogy engem megöljön – erre Emily egy kicsit jobban megszorította. – Én a legkevésbé sem vagyok alkalmas egy nyolc éves kislány nevelésére!

- Mi is segítenénk – motyogta Hermione gondolataiba merülve.

Harry rámeredt.

- Mit mondtál?!

A lány felrezzent.

- Csak azt mondtam, hogy ha annyira szeretné, meg tudnánk oldani. Árvaházba nem küldhetjük, hiszen boszorkány. Nevelőszülőt kereshetünk neki, persze olyat, aki lehetőleg varázslóházaspár, de az eltart egy ideig. A háború alatt meg különben is mindenki óvatos. A Roxforthoz pedig fiatal. Így addig is, haza kell vinnünk – mondta egyszerűen.

Ekkor Ron is csatlakozott a beszélgetéshez, miután becsukta végre nyitva felejtett száját. Nagyjából olyan szinten volt, mint Harry.

- Csak van egy kis bökkenő. A titokgazda halott.

Erre mindnyájan elhallgattak.

- Beszélnünk kell McGalagonnyal. Biztos van valamilyen megoldás - mondta Ginny.

Hermione pedig elgondolkodva hümmögött.

- Már te is? – csodálkozott rá Harry kedvesére.

Ginny nevetett.

- Hallottad Hermionét nem? Igaza van. Úgy néz ki, lett egy lányod – majd odahajolt a hökkent fiúhoz, és megcsókolta. – Gratulálok!

Harry felnyögött, s érezte, hogy Emily megmozdul az ölében. Eltávolodott egy kissé a fiútól, és ránézett. Harry hosszan vizsgálgatta a kislányt, majd megadóan felsóhajtott.

- Oké. De ne felejtsétek el, hogy mindnyájan segíteni fogtok!

A kislány arca valósággal felragyogott.

Borzasztóan fájt neki szülei elvesztése, és sokáig magányosnak érezte magát, de Harryben tudta hogy bízhat.

- Akkor már csak innen kell kijutnunk – mondta Ron.

Hermione elgondolkodva ücsörgött.

- Még ha akadna is problémánk, Harry idehívhatja Fawkest. Ő jelezhetne a többieknek otthon.

A fiú bólintott.

- Már gondoltam rá. Csak van vele egy kis gond. Ne felejtsd, hogy nekünk is miként sikerült bejutnunk a védelmen. Nem vagyok benne biztos, hogy Fawkes képes lenne áthatolni rajta, még ha oly könnyedén is tudjon a legtöbb helyen felbukkani. Az imént erősen megtapasztaltam Voldemort egy merőben más varázslatát. Nem szívesen kockáztatnám, hogy baja essen. Na meg ha észreveszik, tudni fogják, hogy ha nem is vagyunk itt, de ismerjük ezt a helyet. Az pedig, előbb utóbb Piton végét jelentené.

Hermione egyetértően hümmögött.

- Ki az a Fawkes? – kérdezte Emily kíváncsian.

Ginny elmosolyodott.

- Tudod, Fawkes egy gyönyörű főnixmadár. Tudod mi az a főnix?

A kislány bólogatott.

- Ő Harryé, és ha baj van, tudnak egymásnak szólni, vagy Fawkes jelez a barátainknak.

Emily figyelmesen hallgatta Ginnyt, majd tekintetével ismét visszatért az ücsörgő fiúra.

- Hű Harry, neked van egy főnixed?!

Harry egy pillanatra elgondolkodott. Sosem tartotta úgy, hogy Fawkes az övé. A főnixek az ő felfogásában szabad lények, akik úgy dönthetnek, csatlakoznak egy-egy mágushoz.

- Nem igazán így mondanám – rázta meg a fejét. – A főnixek csodálatos és nagyon különleges teremtmények. Nem te választod ki őt, hanem fordítva. Fawkes nem az enyém, csupán segítséget nyújt nekem.

- Értem – mondta Emily. – Anya beszélgetett néha apával ezekről a madarakról, meg valamilyen rendről.

Ron felnyögött.

- A Főnix Rendjéről?

A kislány szeme felcsillant, ahogy beugrott neki.

- Igen! Tényleg ezt mondta.

- Emily, neked mi is a vezetékneved? – kérdezte gyorsan és rosszat sejtve Ginny és Harry teljesen egyszerre.

Erre összenéztek, majd visszafordultak a meglepett kislányhoz.

- Emily Harpernek hívnak.

- A francba! – véleményezte Ron.

Hermione pedig felsóhajtott.

- Jaj ne! Susan.

- Így hívták a mamámat is! – kezdett el könnyezni Emily szeme.

Harry ránézett Ginnyre, aki szomorúan viszonozta a pillantást. Susan Harper egyike volt azoknak a Rendtagoknak, akik eltűntek. Ezek szerint családjával együtt idehozták, bizonyára hogy a vallatás közben ne csak saját kínjaival faggassák a válaszok után, hanem szerettei bántalmazását is végig kellett néznie. Így biztosak lehettek benne, hogy kétségbeesésében nem fog hazudni.

Harry felemelte a kislányt az öléből, s lerakta, ő maga pedig felpattant. Nem bírt ücsörögni, bármennyire is jólesett kimerült szervezetének. Idegesen járkálni kezdett fel-alá a helyiségben. Barátai megszokták már tőle ezt a viselkedést. Csöndben figyelték a fiú mozgását.

Harrynek eközben az is végigfutott az agyán, milyen információkat szedhettek ki Susanból. Már ő maga is rendtag volt, mire a nő csatlakozott hozzájuk, de az alatt az idő alatt is sokat segített. Emlékezett rá, de igazából nem ismerte.

Aztán tekintete az árván maradt Emilyre tévedt, és megtorpant. A kislány idáig könnyes szemmel figyelte a járkáló fiút. Aztán mégis inkább ismét elindult.

- Harry! Abbahagynád végre?! Még nézni is rossz, és nem tudom, hogy csinálod, mert én teljesen kimerült vagyok – szólt Ron fáradtan. – Inkább ülj vissza te is. Most már nem tehetsz semmit.

Barátja ránézett, majd sóhajtva vállat vont, és visszaült Ginny és Emily közé.

A kislány kérdőn