Harrynek elege volt már az egész helyből, így a lehető leggyorsabban le akarta tudni a foglyok kiszabadítását. Ha nem kényszerült volna pihenőre Voldemort különös varázslata miatt, részéről már rég itt sem lettek volna. Az nyilvánvalóvá vált számára, hogy nincs lehetőségük túlzottan összeterelni az embereket, - márpedig volt néhány ház, amiben ki tudja mennyien vannak – mert a halálfalók sorban tűnhettek fel.

A legegyszerűbb megoldást választotta hát.

- Jól van. Ginny, Hermione nyomás embereket szabadítani. Amennyiben máshogy nem megy, csináljatok még zsupszkulcsot. Mi Ronnal a közeletekben leszünk és figyelünk a halálfalókra. Ha szükségetek lenne ránk, vagy végeztetek, azonnal szóljatok – mondta határozottan, majd miután beleegyező bólintásokat kapott, már indultak is óvatosan a legközelebbi épület felé.

Harryt aggasztotta, hogy Emily is kénytelen mellettük lenni, ami nem túl biztonságos a számára, így egy pillanatra megállította a kislányt, és elvégezte rajta azt a bűbájt, ami amolyan könnyű pajzsként a ruhát alakítja át.

Emily csodálkozva tapintotta végig kissé szakadt pulóverét, ami erősnek és keménynek tűnt, majd csillogó szemmel nézett fel Harryre, ahogy rájött, hogy a fiú az ő védelmében járt el, méghozzá nem is akárhogy. Harry halványan rámosolygott, majd szorosan maga előtt terelve a kislányt, már ment is a többiek után, szemével élesen figyelve a táj valamennyi rezdülését, és főként a főépület felöli területet.

Ginnyék gyorsan haladtak, megrendülve látva a házakban lévő emberek állapotát. A többségük teljesen kimerült volt és meggyötört, akadt, aki talán fel sem fogta, hogy segítség érkezett.

Harryben egyre csak gyűlt az indulat, látva mindezt, és ökölbe szorított kézzel állt, szinte várva és kívánva, hogy mégis jöjjön pár halálfaló, akikkel megteheti ugyan azt, amit ezekkel a szerencsétlenekkel műveltek. Azonban gyorsan be kellett látnia, hogy korábbi találkozása Voldemort varázslatával nagyon is kikészítette. Nem lett volna képes intenzív varázslatokra, mintha egy időre elszívták volna az erre irányuló mágiáját. Talán a pálcájával szokásosan boldogulna, de abban már nem volt biztos, hogy anélkül létre tudna e hozni normális varázslatot. Tehát mégsem lenne túl szerencsés, ha rájuk támadnának.

A lányok megegyeztek abban, hogy a legjobb megoldás, ha az első csoporttal Ginny előre megy, és igyekszik megmagyarázni a Szent Mungó gyógyítóinak a helyzetet, és a segítségükre lenni a sérültekkel. Harry azonnal rábólintott, többek között azért is, mert így legalább a lányt már biztonságban tudhatja.

Ekkor közeledő léptek csattogására lett figyelmes, amik a sáros talajon gyorsan és egyre jobban hallhatóan közeledtek. Azonnal megfordult, és pálcájával egy széles mozdulatot tett, amit követően mintegy a Voldemortéhoz hasonlatos választóvonal húzódott a főépület felől közeledő három alak, és a hátuk mögött lévő épületek és a nyílt előterek között.

A halálfalók ahogy észrevették a fiatalokat, döbbenten meredtek rájuk, és mérték fel a helyzetet a rabok látványos fogyásával egyetemben.

- Nem tévedtem, hogy jelzett a védelem – jegyezte meg halkan Gordon Breyel, egy félhosszú hajú, rideg férfi.

- Potter! Mondhatnám, hogy örömmel tölt el az újralátás… - fúrta tekintetét Angelus Malfoy Harryébe.

- De hát minek hazudjon, nem igaz? – feszült meg a fiú arca. 

- Mit kerestek itt? - hagyta figyelmen kívül Harry visszaszólását. 

- Nem elég nyilvánvaló? – kérdezett vissza a fiú.

Malfoy arca megrándult, majd dühösen indult meg feléjük, miközben azt mondta.

- Látom cseppet sem vesztettél utolsó találkozásunk óta a szemte… - ekkor azonban fájdalmasan megtorpant. Nagyon úgy nézett ki, hogy elérte Harry varázslatának határát.

Összehúzott szemmel vizsgálgatta az előtte lévő levegőt, majd újra a fiúra meredt, aki állta a vizsgálódását. 

A férfi egy pillanattal később megborzongott Harry átható tekintetétől.

- Olyan, mintha bármiféle megerőltetés nélkül tudna olvasni az ember gondolataiban. Az idegeimre megy – fordult el Malfoy. 

Breyel arca erre gonosz vigyorra húzódott, míg harmadik, kecskeszakállas társuk továbbra sem reagált semmire. Mogorván és kegyetlenül villogó szemekkel tanulmányozta a társaságot, különösen Harryt.

- Akárcsak ez a kis félvér – villantotta Breyel hideg tekintetét Emilyre. De már nem sokáig – azzal furcsa mozdulatot tett, s pár pillanattal később Harryt ismét hatalmába kerítette a fájdalom és gyengeség. Meggörnyedve támaszkodott a térdére, és igyekezett minél több levegőhöz jutni mellkasának szorítása ellenére.

- Mit műveltél? – nézett fel Gordonra.

A férfi megint csak vigyorgott.

- Aktiváltam a Nagyúr védelmét. Igen erős, és láthatóan téged főként elég kellemetlenül érint.

Harry zihálva megrázta a fejét.

- Ez lehetetlen. Nem számíthatott arra, hogy felbukkanok itt. Emiatt nem helyezhetett el varázslatot számomra.

- Nem is. Ez csupán az egyik legerősebb határvonal, amit mágus megalkothat – nézett le rá Malfoy elégedetten.

- Harry! – lépett felé Ginny halálsápadt arccal, mire a fiú azonnal felé kapta a tekintetét.

- Fogd azt az átkozott zsupszkulcsot, és menj innen! – mondta keményen a lánynak.

Ginny a fejét rázta.

- Még egyszer nem! – ellenkezett, ahogy eszébe jutott a legutóbbi eset, amikor Harry rávette, hogy hoppanáljon el a Privet Driveról, és hagyja ott őt.

A zöld szemek most a húga mellett álló Ronra meredtek, és némán közölte mit vár tőle. A vörös fiú megértette, és maga sem akart mást, így hirtelen lerántotta Ginnyt, majd minekután a rabok már mind a mágikusan megbűvölt rongyos felsőt szorongatták, a lány kezét is gyorsan odanyomta, aktiválta a zsupszkulcsot, ő maga pedig még azelőtt hirtelen elengedte.

Ginny felkiáltott, de a következő pillanatban már nem volt sehol.

Harry időközben igyekezett összeszedni magát, és pálcáját a mellkasához szorítva szinte hangtalanul mormolni kezdett egy hosszú varázsigét. Talán kezdhet azzal valamit, amit Malfoy árult el neki Voldemort varázslatáról. Mire a halálfalók felfigyelhettek volna rá, már egy erőteljesen felragyogó elég nagy kiterjedésű derengés vette körbe.

Megkönnyebbülten fújt egyet, ahogy elmúlt szervezetében a fájdalom, majd felegyenesedett görnyedtségéből, és megmarkolta pálcáját.

Hermione fél szemmel figyelte mi történik Harry körül, hogy ha baj van, azonnal a segítségére lehessen, miközben az időközben három másik házban talált rabokat küldözgette szorgalmasan Ginny után, hogy kiszabaduljanak végre ebből a pokolból. Már éppen az utolsónak maradt néhány férfit igyekezett egy nagyobb faágból átalakított zsupszkulcsal menekíteni, mikor Ron gyanúsan mellette termett, amiből a lány azonnal rájött, mit szeretne.

Lerakta az ágat, amit sorban megérintettek a jobb és rosszabb állapotban lévő szerencsétlenek, majd miután aktiválta, gyorsan arrébb ugrott, hogy elkerülje Ginny sorsát. Ron hiába próbálkozhatott volna hasonló trükkel, Hermione eltökélten maradni akart, ahogy Emily sem volt hajlandó elmozdulni Harry mellől, mondván ő mindenképpen a fiúval együtt akar elmenni, és eljutni akárhová, ahova majd viszi. Ron szeme bosszúsan villant szerelmére, de már nem sokat tehetett, hogy biztonságba helyezze.

Eközben Harry a tátott szájjal rámeredő halálfalókat nézte, akiket igencsak meglepett az őt körülvevő védelem.

- Sokat segített a megjegyzése a határvonallal. Minden varázslatot, amit létrehoznak, meg is lehet törni, vagy legalábbis másfajta varázslattal hatástalanítani és védekezni ellene. Csupán tudás, akarat és varázserő kérdése – mondta a fiú tárgyilagosan, mintha csak tanítana.

- Lehet – húzta el a száját Malfoy. – De mire eljutottál idáig, a Nagyúr varázslata éppen eléggé legyengített, még oly erős is legyen a te védelmed.

Harry tudta, hogy igaza van. Nagyon is érezte, már korábban is. Ron és Hermione közelebb léptek hozzá, jelezve, hogy végeztek, és amint letudják ezt a három szemétládát, akár mehetnek is.

- Nos, akkor akár be is fejezhetjük a csevegést – mondta Harry hidegen, megszüntetve az őket elválasztó védelmet, mivel azzal idáig is csak az időt húzta, hogy legalább Hermionét ne állíthassák meg, amíg menekíti az embereket.

- Igazán sajnálom, de sem te, sem a lány – intett Emily felé Breyel - nem mehettek el, főleg ha már ilyen előzékenyen önszántadból eljöttél idáig.

Harry egy gyors pillantást vetett a belé kapaszkodó láthatóan a férfitől rettegő gyerekre, amiből azonnal megértette, hogy nem először találkoznak. Elsötétült az arca, ahogy felrémlett előtte, Gordon mit művelhetett Emilyvel. Viszont azt továbbra sem értette, miért kell annyira Voldemortnak a lány.

Ez nem lesz könnyű menet – gondolta, ahogy visszafordult a felkészült halálfalók felé. Igaz, hogy épp hárman vannak, de figyelniük kell Emilyre is, emellett mind kimerültek, fáradtak, és most még ő is egészen le van gyengülve.

- Hermione – szólította meg a barátját, és a kislányt hátrafelé tolta kezével, mígnem Hermione el nem húzta a közeléből, hogy távolabb védhesse, miközben Ron egészen Harry mellé lépett.

Gordon Breyelről tudta, hogy jól képzett, és erős mágus. Angelustól sem várt semmi jót, ha a családjára gondolt, és itt volt még ez a durva arcvonású, mogorva, középkorú férfi is, akihez még nem volt szerencséje, de határozottnak és kegyetlennek tűnt.

Ő is volt az, aki először támadott. Ron és Harry kétfelé ugrottak, hogy nehezebben találhassák el mindekettejüket egy nagyobb kiterjedésű átok segítségével, majd miután Hermione a legközelebbi épület mellé ültette Emilyt, már csatlakozott is barátaihoz, így hamarosan mindenkire jutott egy halálfaló.

Harry Breyellel küzdött, és sokkal rosszabbul ment neki, mint kellene. Most tudta csak igazán felmérni mennyire gyengített rajta Voldemort átkozott mágiája. Amennyire fél szemmel fel tudta mérni, Ronék sem álltak sokkal jobban. Fáradtak, éhesek voltak, de azért igyekeztek mind messzebb kerülni a főépülettől, nehogy még több halálfaló csatlakozzon társaikhoz.

Miközben átkokat hárítottak és viszonoztak, egészen eltávolodtak az épületektől. Nagyobb ugrásokkal, erőteljes átkokkal a halálfalókat is nagyobb hátrálásra kényszerítették. Lábuk alatt puhább, sűrűbb lett a növényzet és fű, s mellettük is egyre gyakrabban tűntek fel vastag törzsű fák.

Már mind a hat párbajozón tűntek fel kisebb-nagyobb sebek, és legalább az elégtétellel töltötte el Harryt, hogy ellenfeleik is fáradtak a csatározás közben.

Aztán megtörtént az amitől félt. Hermione egy sikoltás közepette súlyos sérülést szenvedett a karján, minek következtében elejtette pálcáját, és védtelenné vált. Ron azonnal a segítségére sietett, de így egyszerre két halálfaló jutott rá. Harry igyekezett a közelükbe kerülni, de ezzel csak azt érte el, hogy Gordon kihasználva figyelmetlenségét, telibe találta mellkasát egy erős hátráltató ártással.

Nyögve görnyedt össze, ahogy tüdejében az ütést követően bennszorult a levegő, mire Breyel lefegyverezte, és pálcája néhány méterrel arrébb ért földet.

Az eseményeket látva a másik két férfi is abbahagyta a támadást, s vigyorogva néztek a három fiatalra. Malfoy hasonlóan Harryhez, igyekezett összeszedni magát, addig a vérző oldalú Breyel megindult a fekete hajú fiú felé, hogy alaposan kiélvezze győzelmét.

Ekkor Emily kifordult a fa mögül, ahova követte az egyre távolabb haladó párbajozókat és gyorsan odaugrott.

- Ne bántsd Harryt! – kiáltott a halálfalóra, mire az türelmetlenül lökte arrébb a kislányt, aki nagy lendülettel zuhant a talaj felé, ám Harry azonnal odaugrott, és mielőtt földet ért volna, elkapta a gyereket így a fájdalmas ütközés elmaradt. Harry elsötétülő arccal nézett fel, miközben lassan leengedte a puha fűbe Emilyt.

- Ez nagy hiba volt – suttogta a fiú vészjósló hangon.

Összeszedte meglévő erejét, és tenyerét hirtelen maga elé emelve, egy óriási lökéshullámot indított útjára, ami elsodorta a durva férfit, és a hátán csúszva a sárban meg sem állt egy öles fáig, amihez odaverve a fejét lelassult.

Harry tudta, hogy társai talán megtorlásra készülnek, ezért igyekezett a legelső pajzsra koncentrálni, amit megtanult pálca nélkül. Ráférnének már a Pitonnal folytatott leckék, hogy nyugodt szívvel küzdhessen ilyen helyzetekben is, gondolta.

Mindenesetre Malfoy átka lepattant a kékes derengésről, így mindkét fél kissé megrogyva állt egymással szemben, készülve a következő lépésre. Harry látta, ahogy Hermione vérző kezével viaskodva kérdőn néz rá. Ron kótyagosnak tűnt, mint akit alaposan fejbe kólintottak, és még nem igazán tért volna magához. Breyel alaposan beverhette a fejét, mert nem mozdult a fa tövétől, Angelus azonban már összeszedte magát, harmadik társuk pedig mit sem veszítve mogorvaságából még mindig elfogadhatóan tartotta magát.

Mindent összevetve Harrynek be kellett ismernie, hogy előnyben vannak velük szemben. Emily életét sem teheti kockára, ha most ismételten küzdelmet provokál. Talán az a legjobb megoldás, ha vár egy megfelelő alkalmat, mikor nyílt összecsapás nélkül eltávolodhatnak a férfiaktól.

Viszonozta Hermione pillantását, majd megadóan a halálfalókra nézett. A lány szinte nyomban megértette mire játszik, így követte Harry példáját, annál is inkább, mert nála sem volt pálca. Ron zavartan nézett rájuk, de látva, hogy barátai mit tesznek, arra jutott, hogy neki is azt kell csinálnia.

Malfoy elégedetten gyűjtötte be pálcáikat, melyeket a zsebébe sűlyesztett, majd kötelet varázsolt a négy fiatalra, mely összekötötte csuklóikat, és egymást is, nagyjából egy méteres távolságot hagyva közöttük.

Harry úgy számította, hogy a főépület felé akarják majd vinni őket, s szerencsére annyit legalább sikerült elérniük az előző percekben, hogy kellően eltávolodjanak a házaktól. Már a furcsa erdő másik felének a határán jártak, ami körbefutotta a tábort. Barátaival míg eljutottak idáig, a bal oldalon haladtak végig, ez a fele azonban sűrűbbnek tűnt, és egészen benyúlt idáig. Ha korábban találtak volna egy másik bejáratot, talán megkímélhették volna magukat az „akadálypályán” való végighaladástól, és hátulról, a fák között haladva, az épületek mögé jutottak volna.

Vagy ki tudja. A szelídebbik vége is veszélyes volt, akkor milyen lehet ez a sötétebb, a tábor háta mögé vesző rengeteg. Azt mindenesetre jól látta, hogy ha vissza akarják őket cibálni, a még ritkásan álló fák mellett haladnak majd el. Ott talán kezdhetnek valamit a helyzettel.

Aggodalmasan nézett a sor végén haladó Emilyre, leginkább amiatt, nehogy azt higgye, hogy Harryék feladták, és megint a sorsára hagyják majd a halálfalók kínzásaival szemben. Mögötte Ron haladt, őt követően pedig Hermione, aki halkan súgott valamit a mögötte botladozó kislánynak. Ettől Harry valamelyest megnyugodott, mert biztos volt benne, hogy Hermione tudja, mit szeretne elérni, s így a gyerek sem veszti el a bizakodását. Feszültsége azonban megmaradt, hiszen jól tudta, hogy egyikük sincs valami remek állapotban. 

- Csak nem félsz Potter? – figyelt fel a mogorva képű halálfaló Harry arckifejezésére, ahogy mindezt végiggondolta.

Breyelt, akit sikerült magához téríteniük, Malfoy enyhén támogatta jobbról, míg mellettük a másik oldalon a szakállas, rideg férfi haladt, aki az imént megszólította a fiút. Vélhetően még mindig Harryt tartották a legveszélyesebbnek, így az ő csuklójánál lévő kötéldarabot fogta határozottan, mágikusan a pálcájához erősítve, ahogy vezették a menetet visszafelé.

- Félni?! Fogalmatok sincs mit jelent félni. Aggódok idióta – mondta Harry azonnal. – Ti még mindig azt hiszitek, hogy a halál a legrosszabb.

A férfi elhúzta a száját.

- Akárcsak Dumbledore-t hallanám – mondta unottan. Harry nem tudhatta honnan ismeri a férfi az egykori igazgatót, de az nyilvánvaló volt számára, hogy nem kedvelhette túlzottan.

- Jobban kellett volna figyelned. Talán nem itt kötsz ki – felelte neki.

- Miért, te hol kötöttél ki? – gúnyolta Malfoy.

- Nem mindegy az, milyen okból.

- Az eredmény viszont ugyan az – vágta rá a szőke halálfaló. 

- Ebben nem lennék olyan biztos – morogta maga elé Harry halkan, hogy a férfi ne hallhassa.

Ahogy haladtak, és Harry folyamatosan, észrevétlenül nagyon is figyelmesen mérte fel a környezetet, kedvező helyzetet látott kibontakozni a szökésre. Éppen időben – gondolta, ugyanis nem is olyan távol már ismét látszott a főépület. Egy olyan területre értek, ahol az út mentén jobbra tőlük a lábuk alatt meredek lejtő vezetet a fák közé. Odalent már elég sűrűn álltak a növények az átkok elöli fedezékbe vonuláshoz. Igen, ezt most meg kell tenniük. 

Harry amint eltökélte, hogy ez lesz a jó megoldás, enyhén oldalas tartással a mélybe tekintett, majd hogy észre ne vegyék az előtte haladó halálfalók, lopva a háta mögött őt követő barátaira nézett sokat mondóan. Ők értették az üzenetet.

Ron ugyan kicsit felnyögött, ahogy egy pillantást vetett a meredélyre, Hermione azonban ekkor már a leghátul haladó kislányra nézett.

- Emily, most ugrunk egyet. Úgyhogy gömbölyödj össze és kövess minket.

A kislány Harryre nézett, majd komolyan bólintott.

A beszélgető halálfalóknak nem tűnt fel semmi, még az sem mikor Harry másodjára hátrapillantott, és jelzésként biccentett egyet. Már mindnyájan tudták mit kell tenniük. Egyszerre ugrottak.

Mielőtt elrugaszkodtak volna, abban a pillanatban Harry a pálcájukról sem feledkezett meg, amit magához hívott Malfoy talárjának zsebéből. Szerencse, hogy az invitó szinte már ösztönszerűen ment a fiúnak pálca nélkül is.

A szakállas halálfaló felkiáltott, ahogy kezéből kiszakadt a fiatalokat összekötő kötél és pálcája. Harryék gyorsan gurultak lefelé a fűvel és lehullott levelekkel és faágakkal tarkított lejtőn, ami furcsa mód mintha csak puha matrac lett volna, egyetlen zúzódást vagy apró vágást sem ejtett rajtuk. Amint megálltak, már tápászkodtak is fel, s a fiú azonnal azt mondta.

- A fák közé!

Aztán észrevette a nem messze tőlük álló két alakot.

- Hát ti? – kérdezte csodálkozva, miközben pálcája egy intésével leoldotta magukról az őket összetartó köteleket.

Odafentről tanácstalan kiabálás hangjait hozta a szél. 

- Nem akartunk magatokra hagyni – felelte Ronke nyugodtan. – Mikor láttuk, mire készülsz, elbűvöltük a meredélyt, hogy meg ne sérüljetek. Gyertek, megmutatjuk merre menjetek, ahonnan már nyugodtan távozhattok.

- Még nem lehet – rázta meg a fejét Harry. – El kell velük felejtetnem, hogy valaha is láttak minket.

Eközben Hermione odakormányozta a kislányt az egyik fánál ácsorgó, hosszú hajú teremtmény mellé.

Cloen tekintete Emilyre tévedt, majd különös mosollyal azt mondta.

- Nocsak. Nem mindennapi kislány vagy.

Harry azonnal odakapta a tekintetét.

- Valami baj van?

- Ó, egyáltalán nem – felelte Cloen, és mélyen a fiú smaragd szemeibe nézett. – A legjobb helyre kerül.

Harry nem értette, mire akar utalgatni, de pillanatnyilag egyébként is jobban foglalkoztatta az odafent maradt három halálfaló. Kinyújtotta a kezét, és a másik két pálcát visszaadta a tulajdonosuknak, majd barátjára nézett.

- Ron!

- Mehetünk – biccentett a vörös fiú, és már szaladt is Harry nyomában.

Mire a fiúk elgondolkodhattak volna, hogyan jutnak a halálfalók közelébe, Ronke már előttük haladt, és egy ösvényt mutatott.

- Mi is képesek vagyunk ilyen varázslatra. Segítek nektek – mondta.

Nem telt bele sok idő, mikor már a dühösen vizsgálódó halálfalók háta mögött guggoltak egy bokor takarásában. Harrynek már éppen eléggé kijutott mára a jóból ahhoz, hogy minél hamarabb le akarja tudni az egészet. Egyszerűen előlépett hát, és Gordonra fogva a pálcáját, kimondta az emléktörlés varázsigéjét.

Ron hasonlóan járt el, Ronke mágiája pedig ugyan olyan furcsa ám hatásos volt, mint mikor Harryt repítették el a tisztásra első beszélgetésük alkalmával.

A halálfalók üres tekintettel álldogáltak előttük, majd Harry elvégezte az Imperius átkot mindhármukon. Az akarati varázsigék még ebben az állapotában sem okoztak neki gondot.

- Visszamentek az épületekhez, és felfedezitek a foglyok hiányát. Megállapítjátok, hogy egyik társatok hibájából lehetőségük nyílt rá, így a tőle elvett pálcának hála megszöktek. Ezen felül nem kell tovább a parancsaimat követnetek.

Malfoyék bólintottak, majd elindultak a házak felé vezető úton. Ron kicsit csodálkozva nézett barátjára.

- Mire volt jó az utolsó megjegyezésed?

- Nem akarom, hogy bárkinek is feltűnjön, hogy az Imperius hatása alatt állnak – felelte Harry, miközben visszaindultak a lányokhoz.

- Igaz – bólintott Ron. – Na és Draco Malfoy?

- Nem kapott semmilyen olyan utasítást, amitől gyanús lehet a viselkedése. Az akaratom már nem terjed ki rá.

A vörös fiúnak nem is volt több kérdése. Örült, hogy végre lezárhatják ezt a kalandot.

- Hogy ment? – kérdezte Hermione aggódva, amint megpillantotta őket, míg Emily azonnal Harry mellé szegődött.

Mikor megkapta a választ, mosolyogva dicsérni kezdte a fiúkat.

- Legyőzhetetlen és erős vagyok! – ujjongott Ron megkönnyebbülten. – És még valami: éhes.

- Jaj, Ron! – nyögött fel Hermione.

Cloen eközben Harry mellé került, de olyan nesztelenül, hogy mikor megszólította a fiút, az összerezzent.

- Ne ijesztegess! – mondta azonnal az érző lénynek. - A menekülő reakcióm mostanra elég furcsán működik. Még bajod talál esni.

Cloen elmosolyodott.

- Fáradt vagy.

Harry sóhajtott. Valóban nem tudna ártani egyikőjüknek sem. Sőt, talán sosem tudna, az alapján, amit eddig a varázserejűkből tapasztalt. Másrészt az érző kedvesen tette a megállapítást, ami azt jelenti, nem gúnyolni akarta, sokkal inkább megállapította.

Miközben az erdőben kalauzolták őket, egy a már Voldemort erősebb varázslata alól mentes területre, Cloen ellátta őket utolsó tanácsával.

- Mindig elérkezünk egy pontig, ahol meg kell állni és meghajolni a megfejthetetlen előtt – mondta, majd mintha várt volna valamire.

Harry hallgatott egy ideig.

- Ahonnan már nem tudok egyedül továbbmenni, csakis együtt haladhatunk.

- Pontosan. Mint egy csodálatos, közös kirakójáték, olyan az élet. A teljes kép hiányzó részei már a te lelkedben vannak elrejtve, mert azokat csakis te élted meg. Keresd meg őket – majd tekintetével Hermionéra nézett – és írd tovább te a könyvünket! Talán így együtt eljutunk a végső válaszokig. És Harry végre megnyugodhat, mert már nem lesz más, amit meg kell oldania, és többé nem rá hárul valamennyiünk sorsa.

A zöld szemek elgondolkodva néztek Cloen éjfekete tekintetébe.

- Azt hiszem értem, mit szerettél volna. Köszönök mindent.

Ronke a párja mellé állt, és úgy néztek mosolyogva Harryre.

- Nem volt még ember, akit kedveltünk volna. De téged szívesen látnánk újra.

- Hogy sárkányokkal, érzőkkel és ki tudja még mivel lakott erdőben bóklásszunk? – kérdezte Ron némi cinizmussal, de Harry tekintetét látva inkább Hermionéhoz lépett, hogy nézze amint zsupszkulcsot készít egy nagyobb sziklából levált kődarabból.

Harry visszafordult Cloenékhez.

- Majd ha eljutok odáig, hogy leszámolhatok végre Voldemorttal, és többé nem lesz rá szükség, hogy folyton a hátam mögé nézzek, még egyszer meg fogom köszönni mindenkinek, aki segített benne, és akkor eljövök majd hozzátok is.

A különös pár elégedetten mosolyogva bólintott, Ron pedig megszólalt.

- Szerintetek most azonnal menjünk haza, vagy most azonnal menjünk haza?

- Menjetek. Nekem még van egy utam – felelte Harry megszorítva egy kicsit Emily kezét.

Hermione felállt a követ tartva tenyerében.

- De a zsupszkulccsal még velünk jössz.

Harry bólintott.

- Persze – mondta, azzal odavezette Emilyt, megérintették a lány kezében lévő követ, majd egy utolsó intéssel, mellyel elköszönt Cloenéktől, már érezte is az ismerős rántást a köldökénél.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy meglehetősen nagy nyüzsgés közepében találták magukat. Hermione a nyilvánvaló megoldást választotta, vagyis az ő zsupszkulcsuk is a Szent Mungóba vezetett. Igaz ez nem biztos, hogy jó ötlet, és sokáig tartható az ott maradásuk, ha a sorozatos törvényszegéseket nézik, amivel megalkották ezen eszközöket. Ráadásul az emberek felbukkanása bizonyára nem sokáig marad titok a minisztérium és ezáltal a Reggeli Próféta előtt.

Harry tekintetével Ginnyt kutatta, miközben Hermionéhoz beszélt.

- Találj ki valamit arra, hogy az emberek ne nagyon mesélhessenek arról, hogy mi segítettünk nekik megszökni.

A lány rábólintott, és már el is indult a tömegben, miközben Harry felfedezte a hosszú, vörös hajzuhatagot, amit keresett.

Ginny ahogy meglátta Harryt elindult felé, különös tekintettel méregetve. A fiú nem mozdult, csak nézte kedvesét, ahogy megállt előtte. Ginny összerándult a zöld szemekből sugárzó kimerültség láttán. Egy percig viszonozta az elbátortalanító pillantását, majd mit sem szólva a fiúhoz lépett, és magához szorította. Harry belesimította az arcát a hajába, míg a lány a fejét a vállára ejtette.

Rövid ideig álltak így, majd Ginny elhátrált, és még mindig szótlanul otthagyta kedvesét, amiből Harry számára nyilvánvalóvá vált, hogy a lány még haragszik rá, és tennie kell valamit, ha ki akarja békíteni. Egyelőre azonban csak haza akart jutni, márpedig ehhez még meg kell oldania a kezébe kapaszkodó kislány helyzetét.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hermione, Ron és Ginny, amint elrendeztek mindent a kiszabadítottakkal kapcsolatban, indultak haza a Grimmauld térre. Fáradtak voltak, megviseltek, de elégedettek.

Mikor benyitottak az előszobába, Tonks éppen akkor indult volna az emeletre. Tekintete azonban az érkezőkre esett, és arca abban a pillanatban felderült.

- Végre! – kiáltotta. – Megjöttek, megjöttek! – azzal odasietett a páros elé.

A konyhából Mrs. Weasley robbant ki, az emeletről pedig Remus sietett le. Édesanyja éppen Ront ölelgette, mikor Tonks csodálkozva tette fel a kérdést.

- És Harry?

Mintha meg sem hallották volna.

- A Szent Mungóban minden rendben. Segítettünk ellátni azokat, akiket sikerült kihoznunk onnan – mondta Ron, minekután Mrs. Weasley elengedte végre, és a mellette álló Hermionét zárta a karjaiba.

Remus kissé távolabb állt meg.

- És Harry? – ismételte meg csendesen felesége kérdését. Az ő hangjára, és a határtalan aggodalomra mely a tekintetéből sugárzott, viszont már mindenki felfigyelt. 

Mrs. Weasley felkapta a fejét, akinek megkönnyebbülésében láthatóan csak most tűnt fel a fiú hiánya.

- Ne aggódj! – mosolygott rá Hermione gyorsan Lupinra. – Kicsit rosszabb állapotban van ugyan mint mi, de semmi baja. El kell még intéznie valamit, ha bemegyünk a konyhába, elmeséljük.

- Igen – bólintott Ron. – Csak szívesen leülnénk, és éhes is vagyok.

- Persze – indult meg azonnal édesanyja.

Hamarosan mind az asztal körül ücsörögtek, és Remus arcára visszaköltözött a nyugodt kifejezés.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harrynek bejárása volt a Roxfortba, bár nem sokszor vette igénybe. Most úgy döntött, addig ide viszi a kis Emilyt, hátha McGalagony, vagy még inkább Dumbledore talál valamilyen megoldást a számára.

Már épp az igazgatóiba vezető folyosót járták, és Harry ezerszer hálát adott érte, hogy olyan időben érkeztek, mikor tanórák folytak, - a kislány tátott szájjal reagált minden új élményre, és nagyon tetszett neki a kastély - amikor Harry megtorpant. Valami szöget ütött a fejében, és máris jobb hangulata támadt. Emily épp csak felnézett rá kérdőn, de Harry már indult is tovább. Ha minden igaz megvan a megoldás a problémájukra, ami annyira nevetségesen egyszerű volt, hogy nem is értette, hogyhogy nem jutott eddig eszébe.

Megmondta a jelszót a kőszörnynek, majd miután megállt velük a csigalépcső, bekopogtatott az irodába.

- Szabad! – szólt ki az igazgatónő.

A fiú Emilyvel az oldalán besétált egészen az íróasztal elé.

- Harry! – kiáltott fel döbbenten McGalagony, ahogy felállt a székéből. – Jól vagytok? Hogyhogy itt? És ki ez a kislány? És mégis milyen állapotban vagy?

Harry türelmesen kivárta a kérdésözön végét, majd mielőtt megszólalt volna, fáradtan felsóhajtott.

- Ha megengedi rövid leszek, mert meglehetősen kimerült vagyok – leültek a kislánnyal az íróasztal előtti székekre, majd tömören beszámolt az eseményekről – …és valamilyen számomra rejtélyes ok miatt, velem szeretne maradni, és nagyon úgy tűnik, hogy ösztönösen bízik bennem – fejezte be, maga is hitetlenkedve az imént kijelentetteken.

- Tehát Susanék halottak – mondta McGalagony csendesen.

Emily eközben a festményekre pislogott.

- Pontosan – bólintott Harry. – És itt merült fel a problémám, aminek megoldását talán Dumbledore professzortól várnám – fordult az említett festmény felé.

Az idős mágus huncutul hunyorogva figyelte félhold szemüvege mögül.

- Úgy látom, hibátlanul megy a Perselusszal való együttműködés – szólalt meg mosolyogva. - Halljam. Miben lehetek a segítségedre?

Harry visszamosolyogott, és nyíltan tekintett a férfire.

- Biztos vagyok benne, professzor úr, hogy tisztában van a válasszal. Habár már csak festmény formájában, de még ön a Rend titokgazdája. Persze nem tudom mennyire lehetséges, azért megkockáztatom a feltételezést, hogy talán így Emily csatlakozhat hozzánk.

Dumbledore fürkészőn vizsgálta a fiú arcát. Mit fiú, férfiét. Mindig is bízott Harryben, de most látva, hogy nem adta fel, és egymagában is milyen remekül boldogul, még inkább elégedett volt.

- Először is engedd meg, hogy elmondjam mennyire büszke vagyok rád, Harry. Olykor már-már erődön felül teljesítesz, és ahogy elnézlek ez a néhány nap sem volt sétagalopp a számodra. Hihetetlen mentális erőről tettél tanúbizonyságot életed során.

- Köszönöm igazgatóúr – mosolyodott el hálásan Harry - Bár éppen ez a kislány rá a bizonyíték, hogy érkezhettünk volna előbb is.

Dumbledore megrázta a fejét.

- Ne várj túl sokat magadtól fiam. Mindenesetre jól gondoltad. A segítségedre lehetek. De tisztában vagy vele ugye, hogy ezzel megint csak felelősséget vállalsz.

Emily most Harryre emelte a tekintetét, aki bólintott.

Az igazgató szeme egy pillanatra furcsán megvillant, majd jóindulatúan a kislányra nézett.

- Nos akkor, ha idefáradnál Emily, elmondom neked, hol lakik Harry.

A gyerek bizonytalanul megszorította a fiú kezét.

- Menj csak – mondta Harry, mire a kislány odasétált a falhoz, és Dumbledore elárulta a Rend főhadiszállásának helyét.

- Jól megjegyezted? – kérdezte az igazgató.

Emily bólintott, majd visszament Harry mellé.

A fiú ismét a portré felé fordult, és ezúttal elgondolkodva nézte az idős arcot, ahogy halkan megszólalt.

- Az előbbi beszámolóból kihagytam, hogy mielőtt eljutottunk volna a rabokig, találkoztunk egy sárkánnyal.

- Egy sárkánnyal? – kérdezte McGalagony remegő hangon.

Harry nem figyelte rá, hanem a tűnődőn rámeredő kék szemekbe nézve folytatta.

- Érdekes dolgokat mondott nekem, ami közül a legfontosabb talán a származásommal kapcsolatos. Szerinte Griffendél örököse vagyok, amit hajlok elhinni, végiggondolva mi és hogyan is történt velem életem során.

McGalagony döbbenten bámult hol Harryre, hol Dumbledore derűsnek tűnő alakjára.

- Régen sejtettem, hogy így van – mondta vidáman és elégedetten az idős mágus. – Így ezek után már nem is csodálkozom, hogy szót értettél vele. Figyelj oda mindenre, amit a sárkánytól hallottál. Sosem mondanak felesleges, vagy ostoba dolgot.

- Miért nem szólt nekem erről? – kérdezte Harry.

- Nem csak a jóslat, de a származásod is terhet ró rád. Ugyanakkor meg is ajándékoz. Amint elkezded a Perselusszal tervezett tanulást, és ismerkedést a mágiával minél szélesebb körben, lenyűgöző hatalomra tehetsz szert. Mára ezt már kezelni tudod, de nem voltam benne biztos, hogy néhány éve is sikerülhetett volna. A nagy erő, nagy felelősséggel jár, ahogy a származásod és örökséged titka is – válaszolt komolyan Dumbledore. 

- Igen, értem mire gondol. Talán az sem lenne szerencsés, ha a Rendből túl sok ember értesülne róla. Nincs szükségem rá, hogy esetleg a sajtó fülébe jusson, arra pedig végkép nem, hogy Voldemortéba.

- A legmegbízhatóbbakkal megoszthatod Harry. Tudniuk kell, mire számíthatnak veled kapcsolatban – mondta az igazgató elgondolkodva. – És talán – folytatta kissé óvatosabban – Perszelusznak is beszámolhatnál róla. Amennyiben tanítani fog…

Harry kedvesen leintette.

- Ne aggódjon uram. Nagyon kevés fenntartásom maradt Pitonnal kapcsolatban. Menni fog.

Dumbledore bólintott, és elégedett büszkeséggel nézett rá.

A fiú mélyet sóhajtott, mielőtt felállt volna. Oldalába fájdalom hasított, s arca egy pillanatra megvonaglott. Ezt mindkét egykori tanára észrevette.

- Menjetek, és vizsgáltasd meg magad Harry – mondta McGalagony tüzetesen végigmérve a fiút.

- Csak pihennem kell – válaszolta csendesen Harry. – Majd elfelejtettem, professzor úr! – fordult ismét a festményhez. – Miként lehetséges, hogy Fawkes visszatért? Ráadásul…

- Hozzád? – somolygott az idős mágus. – Ó igen, Minerva már tájékoztatott a dologról, és a bizonytalanságodról is. Úgy gondolom meglehetősen bölcs és várható választás volt Fawkes részéről.

Harry értetlenül nézett Dumbledore-ra, de jól tudta, hogy ennél többre nem számíthat tőle. Így inkább indulni készült.

- O Harry, még valami – szólította meg az egykori igazgató. – A meghallgatáskor a minisztériumban, úgy hallottam, óriási haragra gerjedtél.

A fiú megvetően felhorkant.

- Azoknak a többsége ott bent, nem jobb a halálfalóknál. Nem volt más választásom.

A férfi bólintott. Ezzel tisztában volt, sőt maga sem cselekedett volna másképp a védelmükben.

- Mit éreztél? – érdeklődött.

- Dühöt – vont vállat Harry. – Féltést.

- És?

- Erőt.

Dumbledore elégedetten hümmögött.

- Hatalmas erők szunnyadnak benned Harry, amik bármikor elhúzhatnak mindkét oldal felé. De én nem kétlem, melyiket választod. Már képes vagy koncentrálni, és Fawkes is azután tért vissza. Úgy gondolom fiam, hogy most már kétségkívül felkészültél.

Harryt mélyen elgondolkodtatták egyk