|
2. fejezet: Gyermeki szeretet
AgiVega 2007.03.18. 15:41
 Továbbra is emlékeztetnélek titeket, hogy ennek a sztorinak semmi köze a Félvér Herceghez, mert 2003-ban íródott! Ezt csak azért ismétlem, mert tanultam abból, hogy a Főnix előtt íródott trilógiám olvasása során (a Merengőn) mindenki ezerszer megkérdezte, hogy miért nem szerepel benne Tonks vagy miért nem Black Narcissa leánykori neve. Nem szeretném, ha ennél a sztorinál is feleslegesen kérdezgetnétek, hogy pl. miért nem Piton árulta el a jóslatot Voldemortnak.
Még annyit, hogy kérlek, FIGYELJETEK ODA A DÁTUMOZÁSRA, mert a történet során ide-oda ugrálok az időben, és ha nem figyeltek, bele fogtok zavarodni, hogy mi mi után következik.
1980 március, szoba a Szárnyas Vadkan emeletén
- Nos, Trelawney kisasszony, itt vagyok – szólt Albus Dumbledore, helyet foglalva az asztalnál, szemközt a vastagon lila sálakba burkolózott, középkorú nővel, aki láthatóan igyekezett misztikus légkört teremteni maga körül. Hatalmas szemüvegével az igazgatót azonban inkább egy megtermett szitakötőre emlékeztette.
- Köszönöm, hogy rám szánja a drága idejét professzor úr – felelte a nő éneklő hangon. – Nagyra értékelem, hogy lehetőséget kaptam erre a beszélgetésre, és remélem, alkalmasnak talál majd az állásra.
- Hasonlóképp én is remélem – felelte a varázsló jóindulatú mosollyal, noha egyáltalán nem is akart új tanárt: úgy vélte, hogy a Roxfort egész jól elvan jóslástan nélkül.
- Biztosíthatom önt igazgató úr, hogy az adottság öröklődik a családomban. Talán hallott az ükanyámról, Cassandra Trelawney-ról?
- Természetesen, hallottam – bólintott a férfi. – Ő volt a XIX. század legnagyobb látnoka, és ha ön a hölgy tehetségének akár csak tizedrészével rendelkezik, biztosra veszem, hogy csodálatos jóslástan tanár lesz.
- Bizonyára sikerül megfelelnem a kívánalmainak, igazgató úr.
- Nos, akkor rendben, Trelawney kisasszony, ha nem bánja, próbára tenném egy kicsit, csak hogy lássam a jövendőmondó képességét.
Sybill idegesen fészkelődött, de bólintott. – Természetesen.
Dumbledore odanyújtotta neki a bal kezét.
- Szeretnék látni némi tenyérjóslást öntől, Trelawney kisasszony.
- Öhm… természetesen – mondta a boszorka, és megfogta a férfi kezét. – Nos, az ön életvonala nagyon hosszú, igazgató úr. Azonban, úgy látom, lesz egy nagyon kellemetlen incidense egy kecskével…
- Biztos benne, Trelawney kisasszony? – vonta föl ezüstös szemöldökét az igazgató.
- Tökéletesen – bólogatott buzgón Sybill. – Aztán, ha nem tévedek, szerelmes lesz egy bizonyos miniszteri államtitkárba, úgy tizenhat év múlva. A neve… - közelebb húzta a kezet a szeméhez, mintha a nevet akarná kibetűzni. – Dolly Bambridge, igen…
- Milyen érdekes – Albus szájszéle megrándult. – Mit szólna egy kis kristálygömb-fürkészéshez?
- Persze, örömmel tenném – felelte a boszorkány vonakodva. – Csak az a baj, hogy nem hoztam kristálygömböt.
- Ne aggódjon, tessék, itt van egy – mosolygott Dumbledore, és elővarázsolt egy gömböt a levegőből.
Sybill kissé bosszúsnak tűnt, de maga elé vette a kristálygömböt és belenézett.
- Nos… látom a Roxfortot ostrom alatt… egy csorda morzsásszarvú szapirtyó támadja meg jövő májusban, és minden növényt lelegelnek a roxforti parkban – kivéve persze a fúriafüzet…
- Értem – bólintott Albus. - Nos, azt hiszem, ennyi elég is lesz, Trelawney kisasszony. Tájékoztatnám, hogy a kecske-incidens a múltban történt, nem a jövőben. Amellett a miniszteri államtitkár-helyettest Dolores Umbridge-nek hívják. Attól tartok, félreolvasta a tenyeremben a nevét, arról nem is beszélve, hogy a hölgy túl alacsony és varangy-képű ahhoz, hogy valaha is megtetsszen nekem. Ami a morzsászarvú szapirtyókat illeti, állítólag húsevők, nem pedig növényevők.
- Ó… - pislogott Sybill elpirulva. – Akkor vegyem úgy, hogy az állásinterjúnak vége?
- Igen, Trelawney kisasszony, így van – felelt Albus Dumbledore, és felállt, készen arra, hogy elhagyja a szobát. Az ajtó felé indult. Ha akkor kinyitotta volna, egy hallgatózó esett volna be rajta. – Szörnyen sajnálom, hogy nem tudok állást ajánlani önnek…
Mielőtt az idős varázsló a kilincsre tehette volna a kezét, a mögötte álló nő halk, de határozott, tőle szokatlan hangon beszélni kezdett.
“Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt…”
- Mit képzelsz? – jött a csapos hangja kívülről, aztán egy “aú” hallatszott, és sietős léptek a lépcsőn. Az igazgató tudta, hogy a csapos nyilván rajtakapott egy hallgatózót, és kidobta.
Trelawney még mindig szinte megkövülve állt, és úgy látszott: tudomást sem vesz a kinti kavarodásról. Folytatta:
“A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött a hetedik hónap halála szüli…”
Hirtelen összerázkódott, mintha transzból ébredne, és meglepetten nézett körül.
- Hol vagyok? Ó, maga az Dumbledore… sajnálom, hogy nem felelek meg a követelményeinek. – mondta sértődött hangon. - Tehát, azt hiszem, megyek is…
- Várjon! – mondta az igazgató a boszorkánynak, aki már felállt, hogy távozzék. – Megkapja az állást, Trelawney kisasszony. Üdvözlöm a Roxfort tanári karában.
A nő furcsán nézett rá, aztán bólintott. – Köszönöm, professzor úr. Biztos voltam benne, hogy végül kielégítőnek találja a látnoki képességeimet. És tudja, azok a szapirtyók, amelyekről beszéltem, mutánsok, azért esznek füvet.
- Hogyne, Sybill – mondta Dumbledore udvariasan. – Már ha nem bánja, hogy Sybillnek szólítom. Most már kollégák vagyunk, tehát nyugodtan szólítson Albusnak.
- Rendben, Albus. Mikor kezdhetek?
- Boldog lennék, ha már holnap kezdene – felelt Dumbledore. Tudta, a Roxfortban kell elszállásolnia Sybillt, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, lévén a kastély az egyetlen hely, ahol a Sötét Nagyúr nem teheti rá a kezét a nőre. Az öreg varázsló - tudván, hogy valaki, aki vélekedése szerint a Sötét Nagyúr csatlósa, kihallgatta a jóslat egy részét - biztosra vette, hogy Voldemort nagyon is szeretné hallani az egészet. Trelawney-t az iskolában kell biztonságba helyeznie, mert a Sötét Nagyúrnak nem szabad megismernie a teljes jövendölést. – Egy hete vesztettük el az előző jóslástan tanárunkat.
- Ó, idős volt már?
- Nem, felrobbant a kezében a kristálygömb. Azt kell mondanom, nagyon durva tréfa volt Hóborc részéről…
Trelawney vállat vont, nem tudván, kicsoda Hóborc, ahogy azzal sem volt tisztában, hogy most tette meg élete első igazi jóslatát.
- Mesterem – szólt a köpönyeges alak, meghajolva.
- Mi van? – morogta Voldemort Nagyúr, lustán dédelgetve egy csörgőkígyót az ölében.
- Nagyuram, éppen most hallgattam ki valamit, amiről tudnod kell.
- Akkor ki vele!
- Igenis, nagyuram. Szóval követtem Dumbledore-t, ahogy parancsoltad, és a Szárnyas Vadkanba ment, abba a nagyon koszos kocsmába, Roxmortsban… Találkozott valami nővel, aki a megüresedett jóslástanári állásra jelentkezett. Jósoltatott vele pár dolgot, ami az igazat megvallva nevetségnek hangzott. Aztán a nő hirtelen valamiféle transzba esett, legalábbis gondolom, mert nem láttam őt, és egy nagyon különös jóslat hagyta el a száját. Olyan jóslat, amely rád vonatkozik, nagyuram.
- Akkor mire vársz? – emelte föl a hangját Voldemort. – Mondd már a jóslatot!
- Hát… az igazat megvallva, mester, én csak… csak az elejét hallottam, mert… mert a tulajdonos rajtakapott, hogy hallgatózom… - felelte a csuklyás alak remegve.
Voldemort a szemét forgatta. – Semmit se lehet rád bízni, te ostoba!
- Sajnálom, nagyuram! – szűkölt a másik.
- Akkor mondd el, amit hallottál! – mondta a Sötét Nagyúr morcosan.
Az alacsony alak habozott egy kissé, próbálva szó szerint emlékezni. – Öö… azt mondja, az egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, közeledik… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele… a hetedik hónap halála szüli őt.
Egy percig Voldemort csendben simogatta kígyója fejét, a szavakon tűnődve.
- Tehát a gyermek hamarosan megszületik. A gyermek, akinek lesz ereje megölni engem? Hmm… olyan szülőktől, akik háromszor dacoltak velem… sok varázsló házaspár dacolt velem, egyszer, kétszer, még háromszor is, de mind meghaltak. Vagy vannak kivételek?
A csuklyás alak kényelmetlenül fészkelődött.
- Úgy tűnik, tudsz valamit… és mégsem akarod elmondani… Imperio!
- Két házaspárról tudok, nagyuram, két párról, akik gyermeket várnak a nyáron… - jött az erőltetett válasz. – Az egyik Alice és Frank Longbottom.
- Az aurorok, igaz? – a Sötét Nagyúr megvakarta az állát. – Ha jobban belegondolok, tényleg háromszor dacoltak velem… igen, háromszor. És a másik?
- A másik… - jött a reszketős válasz.
- Nos?
A csuklyás alak remegett, mintha nem akarna beszélni.
- Miért van az az érzésem, hogy még mindig rejtegetsz előlem valamit, Féregfark? Valamit, amit annyira kétségbeesetten titkolni akarsz, hogy megpróbálod lerázni az Imperius átkomat? – A sötét Nagyúr újból szolgájára szegezte pálcáját. – Crucio!
Peter Pettigrew a földre zuhant és vonaglani kezdett, fájdalmában üvöltve. – Potterék! Potterék azok! – kiáltotta két roham között.
- Jól van. – Voldemort Nagyúr felemelte pálcáját, és megszakította az átkot. – Látod, tudsz te okosan viselkedni, ha akarsz, Féregfark.
- I… igen, nagyuram – nyögte Pettigrew, lassan felülve.
- Szóval Longbottomék vagy Potterék várják a gyermeket, aki legyőzhet… Egy kicsi gyermek, akinek a hatalma az enyémmel vetekedik? Hm… egy kicsi gyermek… - álmodozó kifejezés jelent meg Voldemort kígyószerű arcán. – Nagyon különös ötletem támadt, Féregfark…
2004. május 21., a Malfoy kúria
Ginevra Malfoy kibámult a Malfoy kúriát körülvevő virágos mezőre. Meleg májusi nap volt, ragyogó, napfényes és barátságos. Madarak köröztek a levegőben, vidáman csivitelve, és a Nap besütött Ginny szobájának ablakán, aranysárga ragyogással vonva be a falakat.
Varázslatosan gyönyörű, meleg nap volt, de Ginny csak hidegséget érzett.
Az ablakpárkányon ült, jobb kezét domborodó hasán nyugtatva. A kicsi lény odabent rúgott egyet, mintha érezné az anyai cirógatást, és válaszolna ’itt vagyok, mami!’. Ginny újabb simogatással reagált, biztosítva kisbabáját a szeretetéről. Elfordította tekintetét a parkról és a hasát simogató kezére nézett.
Elfintorodott az élet iróniáján: ő, Ginny azt a gyémántgyűrűt viseli, amely régen Narcissa Malfoyé, azelőtt pedig Lucius édesanyjáé volt: a Malfoy családi örökségéből származó gyémánt csillog a kezén, mellyel azt a gyermeket simogatja, aki nem Malfoy.
Minden állapotos asszony boldog lett volna, ha érzi a baba örökös mozgását, amely azt jelzi, hogy a kicsi elunta már odabent és türelmetlenül várja, hogy megismerhesse a világot, de Ginny nem örült az eljövendő szülésnek. Félt. Halálra volt rémülve…
Álmában sokszor karjaiban tartott egy kis csomagot, melyből apró kezek nyúltak feléje, de akárhányszor a bebugyolált kis teremtés arcába akart nézni, felébredt. Sosem tudta megnézni a gyermek arcát, sem a hajszínét… vörös, vagy fekete?
Az utóbbi két hétben minden reggel, amikor felébredt, az volt az első gondolata: vajon megtörténik ma? Megérkezik ma a kisbabája, vagy még egy vagy két napig biztonságban tudhatja? Bárcsak örökre odabent tarthatná a kicsit, hogy megvédje a kinti világ kegyetlenségétől!
Fájt a szíve a kisbabájáért, és forró könnyek áradata futott le az arcán. Más családokban a gyerekre örömmel és izgalommal várnak, de az ő gyermekét nem várják. Talán jobb lenne, ha meg sem születne, mert ha megszületik, és kiderül, hogy az apjára hasonlít, azonnal halára lesz ítélve. Mintha Damoklész kardja lógott volna Ginny pocakja fölött, várva, hogy lezuhanjon és összezúzza a gyermeket…
Ginny megint kinézett a mezőre, és mélyet sóhajtott. Be van zárva ide, ezen a varázslatos napon, és nincs más társasága, mint a rettegés. A férje biztosan nem bánná, ha legalább az ablakot kinyitná, hogy beengedjen egy kicsit a virágillatból…
A kilincs felé nyúlt, de amint elfordította és az ablak kinyílt, nemcsak a mézillatú szél csapta meg, hanem valami iszonyú fájdalom is. Az első összehúzódás.
Elkezdődött.
2003 augusztus
- Elmegyek – vetette oda Draco a felségének. – Ne is várj egy darabig, talán hetekig nem jövök vissza… esetleg hónapokig.
- Ne aggódj, nem várlak haza! – csattant fel a nő és ledobta magát egy párnázott karosszékbe. – Mulass jól a szajháiddal, vagy akárkivel, akivel kavarsz.
- Féltékeny vagy, mi? – vigyorgott rá Draco gúnyosan.
- Féltékeny? Szó sincs róla, drágám – Ginny gúnyosan hangsúlyozta a ’drágám’ szót. – Féltékeny csak az lehet, aki szerelmes. Én nem vagyok szerelmes beléd, és sosem voltam, jól tudod.
- Nem lep meg – mondta a férje vállat vonva. – Bár fel nem foghatom, miért nem szerettél még belém… Nem nézek ki olyan rémesen, ugye? Gusztustalan sem vagyok, mi? Akkor miért nem, Ginny? Miért nem tudsz szeretni engem?
- Hogy… hogy várhatod, hogy szeresselek azok után, amit velem tettél… amit a családommal tettél? Miután az átkozott apád elrabolta és megkínozta az enyémet, aztán pedig a szabadságáért cserébe kényszerített engem, hogy menjek feleségül hozzád? Hogy tudnék szeretni egy ilyen szívtelen vadállatot, mint te?
- Emlékezz, Ginny… az apám rabolta el Arthur Weasleyt a Sötét Nagyúr parancsára, nem én. Tudod… a Sötét Nagyúr nem igazán örült azoknak az apád-szervezte Voldemort-ellenes mozgalmaknak Nagy-Britannia szerte…
Lucius Malfoynak sikerült kikönyörögnie magát az Azkabanból. Meggyőzte azt az idióta Caramelt, hogy a halálfalók őt is becsapták, és csak véletlenül volt ott a Misztériumügyi Főosztályon, amikor a halálfalók el akarták lopni a jóslatot. És Caramel, lévén Caramel, készségesen hitt neki.
- Az apád minden lében kanál volt, Ginevra, így a Sötét Nagyúrnak meg kellett szabadulnia tőle, és az apám csak segített az urának. Aztán persze a szívszerelmed megint menekülésre késztette… de Arthur még az apám fogságában volt, és bosszút akart állni rajta… annyi fájdalmat okozni neki, amennyit csak lehet…
- …és az volt a legjobb mód, hogy fájdalmat okozzon apámnak, hogy a te karjaidba taszított engem? – Ginny undorodva nézett a férjére. – Soha, hallod, soha nem felejtem el az apám arcát, amikor megláttam a Szt. Mungóban a kínzásaitok után! Azt a sápadtságot, a kék-zöld foltokat minden porcikáján… valóságos emberi roncsot csináltatok belőle!
- De meggyógyult, nem? – kérdezte hanyagul Draco.
- Testileg igen. De lelkileg nem. Még mindig össze van törve, és nem a kínzásoktól, hanem a tudattól, hogy boldogtalan vagyok, mert egy Malfoyjal kell élnem! Végül is ez volt a célotok, nem? Tudassuk szegény Arthur Weasleyvel, hogy egy Malfoy uralkodik a lánya fölött, és élete minden percét megkeseríti!
- Ez az apám célja volt, igen. De nem az enyém, kedves Ginevra. – Draco lehajolt és megemelte a lány arcát. – Én szerettelek. Már az iskolában. Te voltál a legcsinosabb lány a Roxfortban… a legkívánatosabb. Lángoló hajaddal úgy néztél ki, mint egy megszelídíthetetlen vadmacska… csak az volt a baj, hogy Potter barátnője voltál.
- Biztosan nagyon büszke voltál magadra, hogy elválasztottál tőle – Ginny szeme összeszűkült. – Micsoda hatalmas teljesítmény.
- Pontosan, drágám – nevetett Draco. – Büszke voltam, hogy elvehetlek tőle… és még jobban örültem, amikor megtudtam, hogy meghagyta az ártatlanságodat...
- Te undorító szemét alak! – a boszorkány felugrott a karosszékből. – Nagyon élvezted, mi?
- Igen… eleinte – fintorgott Draco. – De nem vagy valami nagy szám, drágám. Olyan fagyos vagy, mint egy jégcsap, és úgy érzem, megfagyok, ahányszor csak hozzád nyúlok.
- Akkor ne nyúlj hozzám, ilyen egyszerű! – csattant föl a nő.
- Ne izgulj, nem is nyúlok egy darabig… inkább valaki másnál keresem a kielégülést… valaki olyannál, aki szenvedélyes partner az ágyban és nem csak fekszik, mint egy darab fa. Valakinél, aki még mindig felizgat… valakinél, aki megadhatja, amit te nem: egy örököst.
Ginny felemelte a fejét, hogy egyenest a férje szemébe nézhessen. – Szóval ezért töltesz annyi időt távol mostanában. Mindenfelé henteregsz, és megpróbálod az összes boszorkát teherbe ejteni… és mit vársz tőlem, ha sikerül egy gyereket összehozni? Beleegyezel végre a válásba, és elveszed a gyereked anyját?
- Tudod, hogy sosem egyeznék bele a válásba – felelte a szőke varázsló hidegen. – Annyira hasonlítasz az anyámra, Ginevra, olyan vagy mint ő, egy szép, hideg és csinos kirakatbaba, akit elvihetek bármilyen társasági eseményre. Egy Malfoy soha nem válik el, már vagy ezerszer elmondtam! A válás tönkre tehetné a család jó hírnevét, és ezt nem hagyhatom. Soha.
- Akkor mit tervezel…? Mit akarsz csinálni a törvénytelen gyerekeddel?
- Idehozom, és felneveltetem veled – válaszolta a férfi közönyösen, mintha ez teljesen természetes lenne. – Mintha te lennél az anyja.
- Azt várod, hogy felneveljem egy másik nő gyerekét? – kiabálta Ginny, dühtől szikrázó szemekkel.
- Ha te nem tudsz örököst adni nekem, majd valaki más fog!
- Nem nevelek fel egy kis fattyút! – toporzékolt a nő.
- De igen, te terméketlen szajha! – a férfi felemelte a kezét.
- Üss csak meg! Mire vársz? Gyerünk, üss meg! – sziszegte a nő.
Draco azonban hátralépett és megigazította a talárját. – Nem. Egy Mrs. Malfoynak nem lehet monoklija, különben az emberek azt kezdenék pletykálni, hogy a házasságunk nem… tökéletes.
Ezzel sarkon fordult és elhagyta a szobát.
Ginny csalódottan süppedt vissza a párnázott székbe. A düh úgy fortyogott benne, hogy majd szétrobbant tőle… egyszer csak a szép kínai váza, mely a széke melletti kerek asztalkán állt, titokzatos módon kirepült a csukott ablakon.
Egy rémült házimanó szalad be a szobába. – Mi történt, úrnőm?
- Semmi, Blinky – felelte Ginny. – Jól vagyok. Hetek óta nem éreztem magam ilyen jól.
- De az ablak… - mutatott a manó a törött ablaktáblára és a perzsaszőnyegen heverő üvegcserepekre.
- Reparo – mutatott Ginny a pálcájával az üvegcserepekre, aztán fölállt. – Elmegyek, Blinky. Ha bárki keresne, az Odúban vagyok, meglátogatom a családomat. Az igazi családomat.
Ginny sietősen összepakolt, majd felkapta a bőröndjét, és a Malfoy kúria kapujához sétált, ahol felszállt a Kóbor Grimbuszra.
Szülei régi háza ugyanúgy nézett ki, mint tíz évvel azelőtt, és néha még maga Ginny is csodálkozott, hogyan marad egy darabban ez a rozoga épület.
Mint gyermekkorában, most is csirkék és kerti törpék szaladgáltak a kertben, amelyben még mindig ezerféle gyomnövény tenyészett.
Ginny sóhajtva lépett be a házba: úgy tűnt, vagy ezer éve járt itt utoljára, noha valójában csak öt év telt el. Úgy érezte, mintha egész életében a Malfoy kúria börtönében élt volna. Az emlékek, melyeket az Odú ébresztett benne, mintha egy másik életből jöttek volna: csak homályos képek voltak, melyeket többé nem tudott felidézni… egy boldog élet képei.
- Ginny! – csapta össze kezét az anyja, és odaszaladt, hogy szorosan a karjába zárja egyetlen lányát. Bár Molly túláradó ölelésétől ropogtak a csontjai, Ginny mégis hálás volt érte. Otthon volt, és úgy döntött, hogy a látogatás idejére félretesz minden negatív gondolatot, és igyekszik nem nosztalgiázni, mert attól csak a szíve fájdulna meg. Azért van itt, hogy élvezze e szülei társaságát, és nem azért, hogy a régen elmúlt szép időkön tépelődjön.
- Apa a Minisztériumban van? – kérdezte Mollytól, leülve a konyhaasztalhoz.
- Igen, drágám. Túlórázik, mint rendesen.
- Túlórázik… hogy felejtsen? Hogy kiverje a fejéből a nyomorúságát? – kérdezte Ginny savanyúan. Jól tudta, hogy házassága felkavarta az apját - senki a családban nem szenvedett annyira tőle, mint Arthur, talán a kínzások miatt, amelyeket átélt. Bár öt év telt el, Mr. Weasley még mindig nem gyógyult meg teljesen, hiszen a szíve összetört.
- Nem, drágám, csak sok a dolga az új muglivédelmi törvénnyel, amelyet nemsokára előterjeszt – mosolygott Molly idegesen és egy tál süteményt tett a lánya elé. Ginnyt azonban nem tudta becsapni.
- Tudom, csak azért mondod ezt, hogy ne aggódjak, anya, de kérlek, ne hazudj. Átlátok minden hazugságon. Egy Malfoyjal élek, és mellette meg kellett tanulnom észrevenni, ha valaki nem mond igazat.
Mrs. Weasley nagyot sóhajtott. – Hogy bánik veled?
- Draco? Csak a szokásos… de jó hírem van: hetekre, vagy hónapokra elment, így végre kicsit szabad lehetek.
- Akkor… visszaköltözhetsz ide, legalább egy hétre… Olyan boldog lennék, ha újra itt lenne az egyetlen lányom!
- Köszönöm, anya – mosolygott Ginny és vett egy süteményt.
Ginny csodálatosan érezte magát újra otthon. Szüleivel és az ikrekkel vacsorázott, nevettek és tréfálkoztak… Ginny nem is emlékezett, mikor nevetett utoljára.
Fred és George voltak az egyedüli Weasley ’gyerekek’, akik még nem repültek ki. Továbbra is robbantgattak a házban, az új Weasley Varázsvicc termékeken dolgoztak, de Molly már nem szidta le őket a lármázás miatt. Szinte hálás volt, ha zajt hallott, mert a nap nagyobb részében, amikor a férje és az ikrek dolgozni voltak, úgy érezte, belefullad a csendbe. Néha azon kapta magát, hogy magában beszél vagy a kerti törpékkel társalog a kertben.
Üres fészek, ez volt most az Odú. Minden fiatal kirepült. Bill Egyiptomban telepedett le, és egy egyiptomi boszorkányt vett feleségül, Charlie még mindig agglegény volt, de legtöbb idejét Romániában töltötte, Percy Penelopét vette el, és Clearweaterék családi házában lakott Londonban, és Ron… Ron elköltözött, hogy együtt éljen Hermionéval, bár nem házasodtak össze. Molly ezt botrányosnak tartotta, és számtalanszor leszidta fiát ezért a ’szentségtelen’ kapcsolatért, de Arthur minden letolás után emlékeztette, hogy Ron legalább boldog. ’Gondolj csak Ginnyre… ő a házasság szent kötelékében él, mégis boldogtalan.’ Ron és Hermione egy aprócska lakásban lakott, de mint Arthur mondta: ’Gondolj Ginnyre. Ő luxusban él egy hatalmas házban, tucatnyi szolgával, mégis boldogtalan.’ Ron elmondta szüleinek, hogy megállapodott Hermionéval, hogy egy darabig nem házasodnak össze, hacsak a lány nem esik teherbe, ami viszont ki van zárva, hiszen az összes születés-szabályozó bűbájt ismeri. Ahogy Arthur mondogatta: ’Gondolj Ginnyre. Akkor se lehetne gyermeke, ha akarná.’
Minden alkalommal, amikor Mollynak kedve lett volna megdorgálni Ront és könyörögni neki, hogy legalizálja kapcsolatát Hermionéval, Arthur szavai jutottak eszébe, és letett róla, hogy legifjabb fiát leteremtse. Nem mintha Ron nem érdemelné meg…
De ma este Ginny újra velük volt, csevegett, kuncogott, cikizte az ikreket, és Molly nem akart Ron viselkedésén bosszankodni. Visszakapta a kislányát, és csak ez számított.
- Szóval, mikor válsz el végre attól a szarrágótól? – fordult húgához George a vacsora alatt.
- Tudod, hogy nem válhatok el, George – felelte Ginny.
- De miért nem? – kérdezte Fred.
- Csak. Nem lehet – sóhajtotta Ginny. Nem merte elmondani az igazságot: hogy Draco apja valami ’Végzet Varázs’nevű gonosz fekete mágiát bocsátott Arthurra, amikor a Malfoy kúria tömlöcében tartotta őt fogva. A ’Végzet Varázst’ az ókori Görögországban találták fel. Ha egy varázsló kitép egy hajszálat egy másik fejéről, és megbűvöli ezzel az átokkal, akkor a kezében tartja a másik életét. Ha elvágja a hajszálat, akkor az illető meghal. A Párkák, a Sorsistennők vágták el így a régi görög mitológiában az emberek életét jelképező fonalat. Draco elrejtette a felesége elől apja hajszálát, így tudta tovább zsarolni őt: amíg hajlandó vele élni, addig Arthur is életben maradhat.
Ginny megborzongott valahányszor eszébe jutott a kegyetlen varázslat, mely ahhoz a férfihoz láncolja, akit nem szeret. A varázslat, amely elriasztotta a válástól… és amelyet titokban kellett tartania.
Aznap este, amikor Ginny belépett régi szobájába, meglepődve látta, hogy a távozása előtt olvasott könyve még mindig az éjjeliszekrényen van. Egy mugli könyv volt, a Galaxis útikalauz stoposoknak. Ginny nagyon szerette azt a könyvet, és furcsamód mindig olyannak képzelte Ford Prefectet, mint Percyt, a prefektust. Arthur Dentet pedig… nem tehetett róla, kicsit olyannak képzelte, mint Harry.
Harry…
Öt év telt el, mióta utoljára látta őt. Harry eltűnt, miután ő hozzáment az ifjú Malfoyhoz. Dracóval kötött házasságának híre hideg zuhanyként érhette az ifjú varázslót, aki akkoriban nagyon szerette a lányt.
Harry és Voldemort legutóbbi csatájának napján történt, hogy Harry odahoppanált az Odúba. Kimerült és piszkos volt, és csak arra vágyott, hogy Ginnyt a karjába zárhassa, de élete legnagyobb csapása fogadta: Ginnyt ősellensége tartotta a karjaiban, Draco csókolta a lányt, Lucius Malfoy tapsolt és a varázsló lelkész gratulált az ifjú párnak. Harry észre sem vette, milyen sápadtak Weasleyék, az se tűnt fel neki, hogy Arthur nincs jelen, csak egyetlen szerelmét látta ellensége karjaiban…
Ginnynek nem volt rá alkalma, hogy megmagyarázza neki a helyzetet, mert Harry eltűnt. Ginny tucatnyi baglyot küldött neki a férje háta mögött, de sosem kapott választ. Ron és Hermione is írtak Harrynek a kényszer-házasságról, de barátjuk nem válaszolt a leveleikre.
Rögtön az esküvő után Voldemort úgynevezett ’legyőzésének’ híre Lucius fülébe jutott, és a férfi megszökött. Hamarosan aurorok kutatták át a Malfoy házat és rátaláltak a beteg és megkínzott Mr. Weasleyre a pincében. Weasleyék a varázsló törvényszékre akartak menni, hogy érvénytelenítsék a házasságot, mondván, hogy a mennyasszony kényszer alatt, és nem saját akaratából mondott igent, de Draconál ott volt a hajszál, és megparancsolta Ginnynek, győzze meg a családját, hogy ne forduljanak a bírósághoz. Ginny tehát úgy tett, mintha szeretné Dracót. Eleinte működött a dolog, de később már nem tudta titkolni igazi érzéseit a családja előtt. Folyton kérdezgették, miért nem válik el, de nem felelt nekik, mert képtelen volt beszélni a ’Végzet Varázsról’.
Weasleyék bosszúságára Dracóról nem tudták bebizonyítani, hogy segített apjának a halálfaló ügyekben, így az ifjú varázsló nem került börtönbe. Luciust Rémszem Mordon ölte meg, nem sokkal a szökése után, Narcissa pedig már hónapokkal korábban meghalt.
Tehát Dracót, az utolsó Malfoyt tiszteletre méltó nemesembernek tekintették a minisztériumban: olyan nemesembernek, akinek szerencsétlenségére bűnöző volt az apja.
Amikor Ginny a takarója alá bújt aznap este, egy pillanatig úgy érezte magát, mint az a fiatal lány, aki valaha itt élt és álmodozott. Magához húzta plüss kneazle-jét, amint az ajtó kinyílt és belépett az anyja.
Molly leült az ágya szélére, és simogatni kezdte Ginny haját, mint gyermekkorában.
- Tündérmesét is mesélsz nekem, anyu? – kérdezte Ginny pajkos mosollyal.
- Ha akarod… mit szeretnél hallani?
Ginny mosolygott. – Csak azt mondd meg anya… hogyhogy semmi sem változott a szobámban, mióta elmentem? Amikor ma beléptem, úgy éreztem, mintha csak tegnap jártam volna itt utoljára… még a kedvenc könyvem is ugyanott van, ahol öt éve hagytam.
- Úgy akartam hagyni a szobádat, amilyen volt, drágám. Akárhányszor bejövök ebbe a szobába, és minden nap bejövök, egy kicsit úgy érzem, mintha még itt lennél velünk.
- Anya… - Ginny megszorította Molly kezét.
- Olyan jó visszakapni téged! - szipogta az anyja és szorosan átölelte.
- Ne sírj, anya, kérlek.
Molly elengedte a kezét és a szemébe nézett. – Miért, Ginny? Miért nem tudod elhagyni azt a rémes embert? Nem szereted, akkor miért?
- Álmos vagyok, anya – felelte a fiatalasszony, bár tudta, nem ez a megfelelő válasz.
Molly vonakodva kiment a szobából és a lánya újra egyedül maradt a gondolataival.
Másnap reggel Ginny korán felébredt. Még csak hét óra volt, és ő a változatosság kedvéért úgy döntött, hogy újra a régi Ginny lesz… a régi Ginny, aki leoson a konyhába csipegetni valami elő-reggelit, mielőtt még rendesen felöltözne. Lefelé indult tehát a hálóköntösében, kócosan, mezítláb.
Félúton járhatott a lépcsőn, amikor hangokat hallott.
- Biztos vagy benne, öcsi? – ez Fred volt.
- Száz százalékig – felelte Ron hangja. – Luna Lovegood látta őt a patikában tegnap.
- De… biztos, hogy… Harryt látta?
- Igen. Visszajött.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
