Egy fárasztó nap után

Míg Ginny Weasley álomország határát lépte át, Harry Potter barátaival fáradtan bandukolt London egyik kihalt utcáján. Újabb horckruxot sikerült megsemmisíteniük, amit főként a ’Kiválasztott’  hatalmas erejének és lélekjelenlétének köszönhettek. Három év telt el, mióta elhagyták  a Roxfortot és a lélekdarabok vadászatába kezdtek. Harry még egyszer elment a Dursley-ékhoz, majd mielőtt a védővarázs megszűnt volna, elment a Grimmauld-térre, hogy barátaival útnak induljanak. Soha többé nem mentek vissza, inkább egy saját főhadiszállást kerestek maguknak, ahol egy-egy sikeres vagy épp sikertelen akciójuk után megbeszélhetik és elemezhetik a dolgokat. Itt nyugodtan megpihenhetnek és gyakorolhatnak, képezhetik magukat.

Épp oda tartottak. Egyikük sem szólalt meg, túl fáradtak és még koránt sem volt vége az éjszakának.  Egy lerobbant emeletesház kapujában megálltak, majd belökték a vaskaput és felmásztak a második emeletre. Harry elvégezte a védőbűbájok hatástalanítását, majd az egyszerű faajtón beengedte a többieket. Mikor mindannyian bent voltak, a riasztó bűbájok ismét felkerültek.

Elkezdődött az ilyenkor szokásos menetrend, ami már rutinként beléjük rögzült az évek során. Hermione teát főzött, Ron némi étel után kutatott, Harry meg erősítő és egyéb gyógyító bájitalokat hozott elő a magán gyűjteményéből. Miután megvacsoráztak, felhajtották a főzeteket és egy-egy bögre, gőzölgő teával a kezükben a kis nappaliban leültek megbeszélni az eseményeket.

Egy ideig még csend volt, erőt gyűjtöttek, majd mint általában Harry szólalt meg először.

-         Fogytán vannak a főzeteim, és az alapanyagok. Holnap el kéne menni az Abszol útra feltölteni a készletet, hogy elkészítheswsem őket - Ronnék helyeslően bólogattak

-         Még mindig olyan furcsa, hogy ilyen jó lettél bájitaltanból, Harry – a fiú erre a megjegyzésre rávillantotta szemét és már nyitotta volna a száját a válaszra, de Hermione ezt látva gyorsan folytatta – Ne érts félre! Mindig is megvolt benned a tehetség Lily által és az utolsó évünkben ez elő is jött, mikor azt a könyvet használtad – Harry elhúzta a száját

-         Jha. Mégiscsak tanultam Pitontól ha úgy vesszük. Elvégre, főleg az ő kibővített receptjei alapján dolgoztam és csak késöbb éreztem rá ennek az egésznek a sajátosságaira

-         Te legalább ráéreztél… én még most se tudok egy valamirevaló főzetet összeütni – kesergett Ron

-         Egyébként, ha már elmegyünk vásárolni, az élelmiszer készletet is fel kéne tölteni és Hedvignek meg Pulinak is kéne valami bagolykaja – amikorra Mio végzett a felsorolással, Harry is megszámolta, mennyi hogyan is állnak anyagilag.

-         Két galleon, három knút. Hát, úgy látszik a bankba is be kell mennünk. Ebből aligha veszünk meg mindent.

-         Akkor holnap a bankkal kezdünk – állapította meg Ron

-         Remek. Akkor most térjünk rá a ma estére és a további helyekre, lélekdarabokra- döntött a lány

-         Hmmm… Számoljuk össze. Már elpusztult a napló másodikos korunkban, Harrynek köszönhetően.– nézett Ron egy kis büszkeséggel a hangjában a fiúra – Aztán Dumbledore elintézte a gyűrűt, igaz ráment a keze – húzta el a száját

-         RAB remélhetőleg a nyakláncot pusztította el – ezzel behúzta a harmadik strigulát is az előtte lévő pergamenen – a poharat már mi intéztük el plusz a mai akciónk során, ellátogattunk a Roxfortba - így behúzta az ötödik vonalat, majd mély csendbe burkolóztak.

-         Még most is nehéz elhinnem, hogy volt képe a Roxfortban is elhelyezni egy lélekdarabot – suttogta Hermione

-         Az a félelmetes, hogy Dumbledore és még sok más tanár nem érezte meg és csak úgy elment mellette – tette hozzá rekedten Ron

-         Még én sem éreztem meg Voldemort mágiáját rajta. Pedig különösen érzékeny vagyok rá… de valahogy sikerült álcáznia. Még mindig nem tudom, hogy hozta azt ott össze. – morfondírozott Harry. Inkább magának mondta, mint társainak.

-         A lényeg, hogy megtaláltuk és elpusztítottuk.

-         Igen… meg sem fordult volna a fejemben, hogy azt a kőszörnyet Griffendél készítette.

-         Hát jha. Ezt is csak a szerencsének köszönhetjük. Szerintetek McGalagony mit fog szólni, ha észreveszi, hogy a kőszörny, ami az igazgatói szobát őrizte, már nem igen gátolja meg az arra járókat abban, hogy bemenjenek hozzá? – vigyorogta el magát a kis Kiválasztott.

-         Hát ki lesz akadva az biztos

-         Jhajj! Ne is mondd! Remélem helyre, tudják hozni. Még mindig úgy szégyellem magam miatta. Elvégre azt még maga Griffendél emelte, mi meg leromboltuk…

-         Na de Hermione! – méltatlankodott Ron – ha nem szedjük szét, még mindig egy lélekdarab lenne benne, és ha Harry végezne Voldemorttal, pont a Roxfortban éledne fel!

-         Jól van, jól van… tudom én… de mégis – elharapta a mondatot és aggodalmasan harapdálni kezdte az alsó ajkát.

-         Akkor már csak Nagini és a „ Nagyúr” maradt – a „Nagyúr” szót jól megnyomva váltott témát Harry

-         Eeegen  Még mindig nincs ötletem, hogy kaphatnánk el Naginit… mindig Voldemorttal van. Az meg nem a legjobb terv, hogyha a végső csatában intézzük el, amíg Harry a Nagyúrral van elfoglalva. Túl kockázatos. És nekünk biztosra kell mennünk – töprengett hangosan a boszorkány.

Néhány percig csendben gondolkodtak, amikor Harry bánatos hangja felcsendült.

-         Valakinek be kell épülnie. Nem t’ok jobbat. Bármikor végiggondolom, erre jutok. De közülünk bárki is menne, biztos halál. Tudják, hogy a legjobb barátaim vagytok. Hogy én menjek… hát eléggé abszurd – vigyorgott Harry

-         Százfülé főzet?

-         Túl átlátszó lenne óránként inni egy laposüvegből, mint Rémszem. Nem hiszem, hogy egy halálfaló gyűlés rövidebb lenne egy óránál.

-         Akkor maradna Piton. De nem tudjuk, hogy hol is áll.

A szobára néma csend borult. Megrökönyödve néztek Ronra, aki észre sem vette, milyen hatással voltak szavai a barátaira. Csak, mikor felnézett, vette észre, hogy társainak szinte tátva maradt a szájuk.

-         Mi van?

-         Ron! Megölte Dumbledore-t! Mégis szerinted melyik oldalon áll?

-         Jól van na. Csak tudjátok, amikor a Grimmauld-téren voltunk, meghallottam, hogy anyáék arról beszélnek, hogy Pitont kötötte a megszeghetetlen eskü. De nem tudok többet, csak hogy ehhez Malfoynak is van valami köze és hogy Dumbledore bízott Pitonban. Aztán nem tudtam meg, hogy mit ígért meg kinek a Denevér, mert jöttek az ikrek.

-         Persze! Annyira bízott benne, hogy aztán bele is halt! Hiába figyelmeztettem! Bármit mondtam vagy csináltam, az volt válasza, hogy ő bízik Perselus Pitonban!- köpte a szeveket Harry. Hermione azonban csak csendben mérlegelte a dolgokat.

-         Tudjátok, nekem van egy ötletem, hogy is van ez. – a fiúk érdeklődve fordultak felé – Mint tudjuk, Malfoy feladata volt, megölni az igazgatót. Amit szerintem azért kapott, mert az apja elbukott a minisztériumban. És hát Draco, amolyan anyuci egyetlen pici fiacskája típus. Szóval, nem lennék meglepve, ha Mrs Malfoy letetette volna Pitonnal azt az esküt, hogy segítse a fiát és megakadályozza a terv elbukását. Mert hát, az valószínűleg az életébe kerülne, vagy egy nagy adag kínzásba mindenképp.

-         Hát ez így logikusnak hangzik. Szerintem azt is hozzá tehetjük, hogy erről maga Dumbledore is tudott. De tovább megyek. Szerintem, ha ez mind így van, akkor maga Piton mondta el neki- firtatta Ron

-         Nehogy már még védjétek is azt a Pincelakó Denevért! – csattant fel hirtelen Harry! – Hiszen megölte! És nem lennék meglepődve, ha ezzel most ő lenne a kedvenc Halálfalója a „Sötét Nagyúrnak”!- köptea szavakat a fiú – pedig már majdnem átállt… láttam… ott voltam… már lentebb eresztette a pálcát. – folytatta visszahuppanva a fotelébe – erre jön Piton meg a többi és BUMM!!- csapta össze két kezét, majd beléjük temette arcát.

-         Azzal, hogy Dumbledore meghalt, jóval kisebbek az esélyeink. Hiszen ő volt a kor legnagyobb varázslója! De én gyenge vagyok Voldemorttal szemben! Az, hogy még életben vagyok, az puszta szerencse. Na meg, hogy nem adtam fel, volt tartásom és lélekjelenlétem.

-         De nem vagy egyedül Harry! Mi veled vagyunk és segítünk – mondja halkan Hermione a fiú szemeibe nézve, s Ron is bátorítóan mosolygott.

-         Tudom. És köszönöm – smaragd szemei hálát és szeretetet sugároztak, de az örök fájdalom és szomorúság sem hiányoztak belőle. A csendes beletörődés.

-         Asszem én elmegyek lefeküdni. Elfáradtam.

-         Igen, én is megyek. Hosszú napunk volt – egy ásítással nyomatosította szavait Mio, majd feltápászkodott – te nem jössz?

-         De mindjárt. Jóéjt!

-         Rendben. Neked is.

Még sokáig ült ott Harry és a történteken rágódott. Majd egy vörös hajzuhatag hozzá tartozó filigrán alkat és a mogyoróbarna szemek jutottak eszébe. Milyen rég látta a szeretett lányt… de egy nap sem múlt el úgy, hogy ne gondolt volna rá.