Harmadik fejezet

Harry már elég jól ismerte Mordont ahhoz, hogy tudja, a férfi titkol valamit. Biztos volt abban, hogy az öreg auror tud valamit, amit senki más nem, de valamiért nem akarja elmondani neki.
Pár nappal később, mikor már a sérülései nagy része begyógyult, Harry újra rászánta magát arra, hogy elinduljon a horcruxok keresésére, ám ekkor a sors közbeszólt. Vagyis inkább Voldemort szólt közbe. A Rend tudomására jutott, hogy a halálfalók támadást akarnak intézni egy fiatal varázsló ellen, aki halálfaló apja parancsa ellenére nem akart csatlakozni a sötét oldalhoz. Hogy a Rend ezt hogyan tudta meg, Harryt nem érdekelte, és ragaszkodott hozzá, hogy ő is jelen legyen a mentőakciónál.

A fiatal férfit Guy Cornwellnek hívták, és Mr. Weasley jól ismerte már a minisztériumból, ahol a férfi gyakornokként dolgozott. Nem sokkal volt idősebb Harrynél, csupán másfél évvel. A terv az volt, hogy Harryék a halálfalókat megelőzve kijuttatják Cornwellt a házából, és a Grimmauld téren rejtik el. Tisztában voltak vele azonban, hogy nem biztos, hogy elkerülik a halálfalókat, így a biztonság kedvéért megnövelt létszámmal indultak a küldetésre.

Harry és Ron is a csapattal tartottak, viszont Hermionénak Ron megtiltotta, hogy velük menjen, mondván ez a férfiak feladata. Hermione erre válaszul jól becsapta a szobája ajtaját Ron orra előtt, mikor az megpróbált elnézést kérni tőle.

Harrynek se volt könnyű dolga Ginnyvel. A csók óta teljesen megváltozott a légkör kettejük között. A lány rámenőssége kezdett egy kicsit idegesítő lenni Harry számára. Most is, amikor elindultak a küldetésre percekig csak kiabáltak egymással, mire Harry annyira elvesztette a fejét, hogy olyat tett, amit emlékezete szerint még soha: magához rántotta a lányt, és forrón megcsókolta. Azért volt más ez a csók, azért nem tett eddig ilyet Harry, mert ezt a csókot, düh szülte, és a puszta büntetés volt a cél. Mikor ajkaik szétváltak, Harry döbbenten meredt a lányra, aki legalább annyira döbbenten nézett vissza rá. A fiatal varázsló végül nem találván a megfelelő szavakat, gyorsan elhagyta a szobát, és mivel Ginny nem ment utána, egy kicsit megnyugodott, hogy legalább azt sikerült ezzel elérnie, hogy a lány a főhadiszálláson maradt.

A rendtagok maguk is meglepődtek, milyen könnyen jutottak el Guy Cornwell házához. A ház egy kis falu szélén állt. Talán ez is volt a szerencséjük, hiszen egy támadás esetén nem lett volna olyan nagy a kockázata annak, hogy mások is megsérülnek. A hét főből álló különítmény tagjai Kingsley, Mordon, Lupin, Tonks, Harry, Ron és Arthur Weasley voltak. A csapatot Mordon vezette, aki mágikus szemével árgus szemekkel kémlelte a környéket. A ház ajtajáig nem is történt semmi probléma. Ám amikor odaértek Mordon hirtelen megtorpant, és feltartott kézzel jelezte a többieknek, hogy álljanak meg.

- Valami nincs itt rendben – morogta az öreg mágus.
- Mire gondolsz Rémszem? – lépett előre Lupin.
- Valaki van még odabenn Cornwellen kívül. Sőt! Nem is egyvalaki!
- Halálfalók? – kérdezte komoran Harry.
- Minden bizonnyal.
- Mit csináljunk? – fordult Ron az apjához. – Hagyjuk itt Cornwellt? Lehet, hogy már nem is él.
- De ha mégis?
- Akkor sem ér annyit, hogy meghaljunk érte – felelte Ron.
- Én bemegyek! – lépett előre elszántan Harry. – Még valaki nem fog meghalni emiatt a gazember miatt.
Azzal pálcáját előreszegezve feltépte az ajtót. Barátai, más lehetőség híján követték a fiatal varázslót a házba, ahol számításaik szerint hemzsegtek a halálfalók.

Rémszem nem tévedett. Valóban voltak mások is a házban. Ahogy Harry belépett, rögtön vagy három átok suhant felé. Az első elől sikeresen kitért, a másikat egy térítőbűbájjal a falnak irányította, a harmadikat pedig egy pajzzsal védte ki. Ezek után azonnal egy kábító átkot küldött a legközelebbi halálfaló felé, aki a döbbenettől nem tudott időben reagálni ellenfele gyors támadására.
Harry nyomában besereglettek a szobába a Mordonék is, és megkezdődött a harc a halálfalókkal.

Harry, miközben egyszerre két halálfalóval harcolt, gyorsan felmérte a helyzetet. Guy Cornwell a földön feküdt csukott szemekkel, de a mellkasa emelkedésén, és süllyedésén világosan látszott, hogy életben van. A házat hoppanálásgátló bűbáj alá helyezték a halálfalók. Egyértelmű volt, hogy a gazemberek számítottak rájuk. Harry jól tudta, hogy csak akkor van esélyük, ha sikerül elérniük, hogy a hoppanálásgátló bűbáj megszűnjön. Erre azonban csak két lehetőség volt, és az egyiket rögtön ki is lehetett zárni. Nem volt ugyanis arra idő, hogy bonyolult varázslattal feltörjék a bűbájt. Ahhoz túl sokan voltak a halálfalók. Az egyedüli lehetőség az volt, ha megtalálják azt a halálfalót, aki kimondta a házra a bűbájt, és kényszerítik rá, hogy oldja azt fel. Ha erre nem hajlandó, akkor az azonnali elkábítás a megoldás.

Kingsley már épp arra készült, hogy megragadja Cornwellt, és kiráncigálja a házból, mikor kivágódott a hátsó ajtó, és belépett rajta Lucius Malfoy és Perselus Piton. Harry és a többiek eddig már sikeresen leterítettek négy halálfalót a kilencből, de ekkor egy pillanatra mindenki megállt. Lucius Malfoy, arcán széles mosollyal előre lépett, és Mordonra szegezve a pálcáját, csak ennyit mondott:
- Avada Kedavra!
- Rémszem! Vigyázz! – kiáltotta Harry, de tudta, elkésett. Az átok egyenesen nekicsapódott az öreg auror mellkasának, és az üveges tekintettel zuhant a földre.
- Neeem! – kiáltotta Lupin, és előrelendült, hogy bosszút álljon barátjáért.
Harry tudta, hogy Malfoy csak erre vár. Mielőtt bármi is történt volna, egy pajzsot küldött Lupin elé, így megakadályozva, hogy a halálos átok immár másodszor célba találjon ma este. Erre mintha a dermedtség is felengedett volna, ami társait eddig megbénította. Újult erővel kezdtek el harcolni a halálfalók ellen. Harry egyszerre harcolt Malfoy-jal és Pitonnal, de a két halálfaló egyszerre túl sok volt a fiúnak. Sokkal képzettebbek voltak, mint a többi halálfaló, és ez eléggé megnehezítette Harry dolgát, aki hátrálásra kényszerült. Most jönne jól az a különleges erő, gondolta Harry.

- Csak ennyire vagy képes Potter? – nevetett kajánul Piton. – Dumbledore kedvencétől többre számítottam.
Ez volt az a mondat, ami elindította Harryben a gyűlölet lavináját. Újra lepergett előtte annak a végzetes éjszakának minden egyes pillanata.
- Te aljas, mocskos áruló! Hogy merészelsz így beszélni róla! Megölted őt, pedig bízott benned! – üvöltötte Harry, és pálcája hegye elkezdett vörösen izzani. – Nem fogod megúszni büntetlenül, Piton! Megfogadtam még akkor este, hogy megbosszulom a halálát, és meg is teszem!
- Az aura! – suttogta Ron.
És valóban. Harryt újra kezdte körülvenni az a sárgás derengés, amit nem olyan rég Hermione olyan pontosan leírt.
- Mi a… - kezdte volna Malfoy, de nem tudta tovább folytatni, mert Harry pálcájából hirtelen egy hatalmas oroszlán ugrott elő, és rávetette magát Malfoyra. A férfi sikoltott de nem tudott mit tenni az erős oroszlán ellen.
Piton a döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézett Harryre, aki körül az aura lassan tágulni kezdett. Mindenki hátrálni kezdett, egyedül az oroszlán maradt nyugodtan a helyén, mancsaival sakkban tartva a rémült Malfoyt. A volt bájitaltan tanár valószínűleg rájött, hogy ennek a fele sem tréfa, és gyorsan intett a pálcájával, mire megszűnt a hoppanálásgátló bűbáj a ház körül. A halálfalóknak sem kellett több. Sorra hoppanáltak el a helyiségből. Egyedül Piton maradt még ott, farkasszemet nézve Harryvel.
- Miért nem menekülsz te is, Piton? – kérdezte Harry furcsán mély hangon.
- Mert tudnod kell valamit, Potter – válaszolta Piton. – Nem azért öltem meg Dumbledore-t, mert akartam. Hanem mert nem volt más választásom. Eskü kötelezett…
- Ó igen, az eskü… A megszeghetetlen eskü… Inkább magadat mentetted…
- Te mit tettél volna a helyemben?
- Meghaltam volna, Piton! Inkább, mintsem hogy eláruljam azt, akinek annyit köszönhetek!
- Nem tudsz semmit! – kezdte volna Piton, de Harry jéghideg hangon közbeszólt:
- Épp eleget tudok ahhoz, hogy megöljelek.
Az aura ekkor már vészesen közel került a bájitaltan tanárhoz, de ekkor egy hang csendült valahonnan a semmiből, amit valószínű csak Harry hallott:
- Harry ne!
A fiú maga sem tudta, miért, de hallgatott a hangra, és leeresztette a pálcáját. Az aura azonnal eltűnt az oroszlánnal együtt.
- Még találkozunk, Harry! – mondta Piton, majd hoppanált. Lucius Malfoy sérülései miatt képtelen volt rá.
Harry egy dühös, kétségbeesett kiáltással leroskadt a földre. Ron és a többiek pedig tanácstalanul, és szomorúan nézték őt.

A Grimmauld téren becsapódott egy ajtó, mire kivágódott egy másik. Ginny és Hermione rohantak ki a konyhából, és rögtön meg is torpantak attól, amit láttak. Harry és Ron holtsápadtan álltak egymás mellett. Mögöttük Mr. Weasley és Kingsley támogatták a kissé még kótyagos Cornwellt, Tonks pedig egy kissé bicegve ült le az egyik székre az előszobában.
- Mi történt, az isten szerelmére? – kérdezte Hermione.
Harry nem szólt semmit, csupán odasétált Ginnyhez, és a karjaiba zárta. Ginnyt meglepte ez az ölelés, de aztán észrevette, hogy a fiú vállai vészesen remegnek, ezért még szorosabban ölelte magához, Harryt.
- Mi történt? – kérdezte újra Hermione. – Hol van Remus? És Rémszem?
- Remus az elfogott halálfalókat viszi kihallhatásra – felelte Tonks. – De Rémszem… - a boszorkány nem fejezte be a mondatot, de Hermione így is megértette, mit akart mondani.
Harry felemelte a fejét, és Ginnyre nézett. A zöld szemek bánatosak voltak és megtörtek, de a hang, ami kijött a fiú torkán, mégis határozott volt.
- Érted már, miért nem lehetünk együtt? Nem akarom, hogy veled is az történjen, mint Rémszemmel!
- Rémszem nem azért halt meg, mert közel állt hozzád, hanem azért mert harcolt Voldemort ellen. Mindnyájunkat fenyeget ez a veszély. Engem is! Ha veled vagyok, ha nem, akkor is Voldmerort ellensége leszek. És ő minden ellenségét el akarja pusztítani. Nem hiszem el, hogy nagyobb biztonságba lennék távol tőled, mint veled. Épp ellenkezőleg!
- Tudod, igaza van! – szólalt meg csöndesen Ron, akinek sérült kezét épp Hermione ápolgatta. – Te nagyon nagy erejű varázsló vagy, haver! Ez ma a halálfalók számára is világossá vált, és ezáltal Voldemort számára is. – Itt Ron felszisszent, mivel Hermione épp lefertőtlenítette a kézfején a sebet.
- Egyetértek Ronnal! – bólogatott Mr. Weasley is. – A lányom veled nagyobb biztonságban van, mint bárki mással! Ne told el őt magadtól!
- De… - kezdte volna a fiú.
- Ígérem, nem fogok mindig feleselni veled! Betartom a szabályaidat! Csak kérlek, Harry! Kezdjük újra!
Ginny olyan gyönyörűen nézett rá, hogy a fiú képtelen volt ellenállni neki. Megadóan bólintott, mire Ginny boldogan simult a karjaiba újra.
Tonks szomorú mosollyal nézte az ölelkező fiatalokat.
- Legalább valami jó is történt a mai nap folyamán!

- Legalább Guy-t sikerült megmenteni! – mondta Harry Ginnynek, miközben pizsamát húzott. – Szegény még most is sokk alatt van. De Voldemortnak legalább egyel kevesebb új halálfalója van.
Harry kilépett a fürdőszobából, majd egy kis vizet töltött az épp visszatérő Hedvig vizes edényébe. A bagoly hálásan huhogott egyet. Ginny Harry ágya szélén ült, szintén pizsamában, és elgondolkodva nézte a közeledő fiút.
- Igen. De vajon nekünk lesz-e hasznunk belőle?
- Mármint Guy-ból? – kérdezte Harry, és lehuppant Ginny mellé az ágyra.
- Igen. Nem igazán tudom elképzelni, mint harcost.
- Ez csak azért van, mert egy olyan nap után láttad, ami az utolsó is lehetett volna az életében. Nem tudom, te hogy néznél ki egy ilyen nap után?
- Igazad van – bólintott Ginny.
Egy pár pillanatig mozdulatlanul ültek egymás mellett, majd Ginny Harry vállaira hajtotta a fejét. A fiatal varázsló átkarolta a lányt, és finoman simogatni kezdte a hátát.
- Olyan jó, hogy itt vagy velem! – suttogta Harry.
- Tegnap még el akartál küldeni melegebb éghajlatra! – mosolyodott el Ginny.
- Lehet! De akkor is szükségem volt rád! És most szükségem van rád! Jobban, mint eddig bármikor.
- Nagyon megviselt Rémszem halála, igaz? – kérdezte Ginny.
- Jó barát volt – sóhajtotta Harry. – Minden paranoiája ellenére, egy remek ember volt.
Ginny megejtett egy kis kacajt.
- Hát igen! Nem volt hétköznapi ember…

Csendben beszélgettek tovább az ágyon egészen addig, amíg egy óra éjfélt nem ütött valahol a házban. Ekkor Ginny felállt, mondván, hogy megy a szobájába lefeküdni, de Harry megragadta a karját.
- Ginny! Maradj velem!
- Maradjak veled? – vonta fel a szemöldökét a lány.
- Igen. Maradj itt velem éjszakára!
- Ejnye-ejnye, Mr. Potter! Milyen gondolatok járnak a fejedben? Most találtunk még csak újra egymásra, és neked már az első éjszakán a szexen jár az eszed?
Ginny szemei huncutul csillogtak, Harry pedig tagadólag megrázta a fejét.
- Isten ments! – szabadkozott. – Félreértesz…
- Tényleg?
- Igen. Csak arra vágyom, hogy… itt légy mellettem. – Harry zöld szemei szinte már esdeklően néztek Ginnyre. – A közelemben akarlak tudni!
- A szomszéd szoba nincs elég közel?
- Nincs – felelte gyorsan Harry, és magához húzta Ginnyt az ágyra. – A karjaimban akarlak tudni!
- Hát lehet neked ellenállni, ha így nézel?
- Erre csak te tudod megadni a választ, Ginny!
A lány erre válaszul befészkelte magát Harry karjaiba, mire a fiatal férfi boldogan elmosolyodott. Magukra húzta a takarót. Érezte, ahogy Ginny lassan álomba szenderül, és nem sokkal később ő is elaludt. És mindazok ellenére, amik történtek, Harry Potter hosszú ideje végre nyugodtan aludt azon az éjszakán.