2. Az esküvő

Harry tett egy pár lépést az Odú felé, és mosolyogva vette tudomásul, hogy a konyhában még ég a lámpa. Tehát Mrs. Weasley fenn van, valószínűleg szokása szerint szörnyülködni fog Harry soványságán, és legalább két adag vacsorát belétraktál.

Az este langyos volt, és a ház felől virágillatot hozott a szél. Harry valahogy mégis minden idegszálával figyelt, mert egy aggasztó érzés lett úrrá rajta. Mintha furcsa csiklandozást érzett volna a tarkója táján. Egy másodperccel később tudatosult benne: valaki pálcát szegez rá. Villámgyorsan megpördült, közben előkapta a pálcáját és egy bonyolult hurkot írt le vele maga körül. A felé küldött vörösen fénylő átok szétolvadt Harry újdonsült, kéken vibráló pajzsán.

- Nahát, Potter fiú… - tűnt fel Bellatrix Lestrange arca a semmiből, hat másik halálfaló kíséretében. Mindegyikük arca fanyar gyűlöletet tükrözött – csak nem megtanultál küzdeni?
- Ahogy látod Bellatrix – szólt ki a pajzs mögül Harry, és a halálfalók arcát fürkészte. Piton nem volt közöttük.
- Mindegy, Potter… Látom rájöttél, hogy nincs sok esélyed ellenünk, gyere szépen velünk, a Sötét Nagyúr csak rád vár…
- Voldemort nagyot hibázott, hogy nem ölt meg hamarabb – vágott vissza Harry és fenntartotta a fénylő pajzsot – most már nehezebb dolga lesz. Amint látod, Bellatrix, sokkal erősebb vagyok, mint tavaly. Javaslom kotródjatok innen. – a szavai bátran hangzottak, de a szíve őrült iramban vert, és a gyűlölt nő arcát fürkészte.

Bellatrix felnevetett, de Harry észrevette, hogy kicsit zavartan tekint a kék pajzsra.
- Öljétek meg – szólt oda a halálfalóknak, akik mind rászegezték a pálcájukat. Harry sejtette, hogy ennyi átok lerombolná a pajzsot, ezért gyorsan a halálfalók mögé hoppanált, és egy pálcasuhintással fagyasztó ködöt varázsolt a bokájuk köré. A halálfalók zavartan forgatták a fejüket, az egyikük észrevette Harryt, és rászegezte pálcáját, de mielőtt bármit tehetett volna, kővé dermedt Harry átkától. A többiek egy pillanattal később döbbenten vették észre, hogy megnémultak, és már kezüket sem tudják mozdítani, mert a homokszemek a fövenyen gyémántkemény kristállyá nőttek Harry egy újabb intésére, és körbenőtték a lábukat, törzsüket és a pálcás kezüket.

- Azt hiszem, az Azkaban kénytelen lesz pár új cellát építeni – mondta Harry pálcáját a halálfalókra szegezve – gondolom, észrevettétek, hogy nem tudjátok megtörni a hoppanálásgátló bűbájomat.

Ekkor azonban Bellatrixra tekintett. A nő valami ismeretlen nyelven mormogott szavakat, anélkül hogy mozgott volna a szája, sőt mintha nem is a saját hangja lett volna. Harrynek elkezdett futkározni a hátán a hideg. Épp rászegezte a pálcáját, hogy elnémítsa, amikor a halálfaló nő teste szinte folyékony, éjfekete füstté változott, és kiszabadult a kristály és a köd szorításából, majd újra materializálódott Harry mellett, és egymásra szegezték a pálcáikat. Bellatrix rikoltó hangon kezdte a varázsigét:

- Adava… - Harry ráfogta a pálcáját - Lingua Versam – gondolta, és Bellatrix kénytelen volt másképp befejezni a varázsigét – Arvadek…
A nő zavartan tekintett Harryre. A betűfordítóbűbájra nem számított.

Harry egy pillanatig azt hitte, hogy nyert ügye van, de ekkor Bellatrix ismét becsukta a szemét. A teste nemsokára nehéz, fekete füstté oszlott, majd eltűnt.

Harry kis híján felrobbant a méregtől. Dühösen meredt a moccanni sem tudó halálfalókra, és a biztonság kedvéért elvette a pálcáikat.

- Nyugalom, pár perc és megérkezik a Varázsbűn-üldözési Kommandó. – mondta, és elindult újra az Odú felé. Pár lépés után észrevette, hogy a kivilágított konyhaablakban a félrehajtott függöny mögött egy arc tűnik el, és a függöny visszakerül az eredeti helyére. Harry bekopogott a tölgyfaajtón, és pár másodperc múlva meghallotta Mrs Weasley cérnavékony hangját:

- Ki az?
- Harry vagyok, Mrs Weasley. Az előbb érkeztem.

- Igazold magad! – szólt most Mr Weasley, és hangja bizalmatlanságot árult el – mondj valamit amit csak Harry tudhat!

- Öh… - Harry ettől tartott. Lázasan kutatott az emlékezetében valamilyen információ után – Nos.… Mr Weasley, az ön álma, hogy kitalálja, mitől repül a repülő, önt pedig Mrs Weasley hmm… Mamamacinak szokta szólítani, amikor kettesben vannak. Öh… tavaly hallottam, amikor Dumbledore professzor idehozott, és hagymalevest ettem – bentről semmi sem hallatszott ki, mintha mérlegelték volna a hallottakat – Bill és Francica esküvőjére jöttem – tette hozzá Harry, mire kivágódott az ajtó, és Mrs. Weasley a nyakába borult.

- Jaj, kis drágám, ne haragudj, csak hát ilyen időket élünk… - szipogott – mi történt ott kint?…

- Halálfalók támadtak rám, Mrs Weasley. Értesíteni kell a Minisztériumot.

- Már megtettem. – szólt közbe Mr Weasley – és úton vannak, csak sok a dolguk... Molly, szólj nekik az új fejleményekről – szólt oda Mrs Weasleynek - Sajnos a sötét miatt nem láttuk, hogy pontosan mi történik. Nem számítottunk rád éjszaka, lehetett volna akár csapda is. Sajnálom, hogy nem mentem ki segíteni.- szabadkozott, majd kitekintett a furcsa élőszobor-csoportra – Bár ahogy elnézem, nem volt szükséged rá.

- Egyikőjüket elszalasztottam – mondta Harry, majd lesütötte a szemét - Bellatrixet, Sirius gyilkosát.

- De hiszen élsz, fiam – veregette meg a vállát Mr. Weasley, őszínte tisztelettel a hangjában – ezért is alig hittük el hogy te… - elharapta a mondat végét, majd mosolyogva folytatta - Ezzel túltettél a minisztérium egész évi munkáján. Nem is tudom hogy hogy… miként sikerült ezt megtenned.

- Gyakoroltam – foglalta össze tömören Harry, miközben a hüppögő Mrs. Weasleyt nézte, aki közben visszatért a szobából, majd megint lesütötte a szemét – Mr. Weasley, nincsenek biztonságban amíg én itt vagyok. Javaslom a Fidelius-bűbáj elvégzését. Megtanultam a nyáron, hogyan kell…

- Oh, köszönöm Harry, de Bill is igyekezett megtanulni, és holnap el fogja végezni, még az esküvő előtt. Nem miattad nem vagyunk biztonságban – veregette meg a fiú vállát – Tudodki mindenkire vadászik, aki nem az ő oldalán áll. De mi nem hagyjuk, hogy a násznépnek baja essen…

Harry elmosolyodott

- Hányan jöttek Fleur családjából?
Mrs. Weasley arca fájdalmas fintorba torzult.

- Óh, hát itt vannak vagy százan. Megszállták a környékbeli fogadókat, kész rémálom az egész… A mieink csak holnap délelőtt érkeznek – aztán végigsiklott a tekintete Harryn – Hát téged megint éheztettek egész nyáron? Arthur, engedd már be szegény gyereket, mindjárt végzek a vacsorával…

Harry mosolyogva leült a konyhaasztal mögé és közben az ablakon keresztül szemmel tartotta a halálfalókat, de tudta, hogy nem mennek sehova. Majd a szeme végigsiklott a konyhán. Az egész ház elég furcsán festett: sűrűn virágzó fehér rózsa kúszott fel a falakra, és folyamatosan nőtt. Mr. Weasley, aki még mindig az ajtóban állt, követte Harry tekintetét.

- Bill csinálta – magyarázta, miközben Mrs. Weasley pálcaintésére a zsír elkezdett sercegni a serpenyőben és a hasábburgonyák a vágódeszkáról felpattantva fejest ugrottak bele – az este kezdte el növeszteni, holnapra az egész házat beborítja majd a rózsa. Hohó… – mondta, és belebámult a sötétségbe, ahonnan halk pukkanások hallatszottak – azt hiszem itt vannak.

Harry rögtön felpattant, és Mr. Weasley nyomában kisietett az udvarra. A mezőn két, Harry számára ismeretlen auror hoppanált Rufus Scrimgeour kíséretében. A mágiaügyi miniszter szeme megakadt Harryn, és összeszűkült. A két auror zavartan ácsorgott, és a bizarr szoborcsoportot bámulta.

- Észleltük, hogy az ifjú Harry engedély nélkül hoppanált – jelentette ki tárgyilagosan Scrimgeour az odaérkező Mr Weasleynek, olyan természetességgel a hangjában, mintha nem látta volna a hat halálfalót a kristály fogságában – és nem ez az első szabálysértése a nyár folyamán. Úgy érezzük nem veszi komolyan a minisztérium rendeleteit. Személyesen szeretném ezért felelősségre vonni, és bírósági idézést benyújt…

A miniszter nem fejezhette be a mondatot, mert újabb pukkanás kíséretében Harry egy nagyon is ismerős alakot látott feltűnni. Az illető vörös keretes szemüveget, zöld sárkánybőr táskát és szoknyát viselt, és a kezében pennát és pergament tartott. Roppantul elégedettnek tűnt, mintha ezt az egész műsort kizárólag az ő kedvéért hozták volna össze.

- Áh, Harry Potter – búgta Rita Vitrol széles mosollyal, és a pennáját szívogatta – biztos forrásból tudom – itt az aurorok egyike észrevehetően elvörösödött - hogy zseniális tehetséged ismét megcsillogtatva elfogtál… lássuk csak… - a szemöldökét összeszorítva számolt, majd csillogó fogsorát felvillantva folytatta - hat halálfalót!

A purlicerpenna eközben sebesen szelte a papírt, Scrimgeour nagy bosszúságára.

- Miniszter úr – jegyezte meg Harry mosolyogva, érezve, hogy ebből a szituációból teljes győzelemmel fog kikerülni – igazán kedves, hogy idefáradt. Tudja, a Minisztériumtól igen figyelmes gesztus volt, hogy szemet hunytak azok miatt az apróbb kihágások miatt, máskülönben nehezen tudtam volna elfogni a halálfalókat. Úgy tudom, az Azkaban régóta vár már néhány igazi csatlósára Voldemortnak – Tette hozzá ártatlanul, aztán a halálfalókra szegezte a pálcáját. Eltűntette a ködöt és a kristályt, de ezzel egyidőben erős kötél feszült rájuk, és a hoppanálásgátló átok is rajtuk maradt – így könnyebben szállíthatók – mondta mosolyogva, és mit sem törődve Scrimgeour egyre vörösödő fejével valamint Rita Vitrol kérdéseivel, Mr Weasleyvel együtt ismét az Odú felé vette az irányt.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Aznap reggel Harry kora hajnalban riadt fel. Pár pillanat múlva jött csak rá, hogy miért: a nyitva hagyott ablakon kersztül Bill futórózsája elsöprő támadást indított az ikrek szobája ellen, ahol Harryt elszállásolták. A padlót beborították a fehér virágok. A gyorsan növő ágak megtámadták az ágyát is, és már épp a fülét csiklandozták, amikor felébredt, és felpattanva, félig csukott szemmel pálca nélkül egy fókuszálatlan taroló-átkot mondott ki, amitől a rózsa minden irányban visszahúzódott. Amikor rendesen kinyitotta a szemét, akkor jött csak rá, hogy mi volt a támadó.

- A francba, kezdek olyan paranoiás lenni, mint Rémszem… - jegyezte meg Harry Hedvignek, aki nemrég térhetett vissza a vadászatból, ugyanis egy döglött patkányt szaggatott kisebb darabokra.

A Nap épp akkor kelt fel a fák mögül, és táncoló foltokat festett a falakra, a madárcsicsergés pedig szinte fülsiketítővé vált. Harry feltételezte, hogy Ron még nem kelt fel, és mivel elaludni sem tudott, elővette a rózsatámadásnak szintén áldozatul esett ládájából a „Pálcanélküli varázslatok” című, nem túl vastag kötetet.

A könyv szintén Dumbledore könyvtárából volt, és Harry igencsak hasznosnak találta. A legtöbb varázsló csak egy „Invito pálca” szellemi magasságáig értett a pálcanélküli varázsláshoz, mivel elég nehéz volt a varázserőt másképpen fókuszálni.

Harry a könyvből megtudta, hogy a pálcáknak ez a legfontosabb szerepe: gazdájuk rajtuk keresztül irányítja az általa létrehozott hullámokat a mágia láthatatlan terében. Ha a bűbájok és az átkok nem koncentrálódnak elegendően kis területre, gyakran hatástalanok maradnak. A könyvből az is kiderült, hogy az ősidőkben nem pálcákat használtak a varázstehetséggel rendelkezők: igen hatékony volt például egy unikornisszarv vagy egy sárkányfog is. De néhány varázsló képes arra, hogy az ujjai hegyébe fókuszálja a mágiát, így tudnak pálca nélkül varázsolni, de ez egy esetben sem olyan pontos, mint a pálcával végzett munka.

A legtöbben viszont csak akkor voltak képesek így mágiát művelni, amikor nagyon dühösek, vagy elkeseredettek voltak: Harry jól emlékezett arra, amikor pálca nélkül felpuffasztotta Marge nénit.

Egy pár percig minden erejével arra koncentrált (a könyv utasításai szerint, amit Dumbledore megjegyzései fűszereztek), hogy a jobb mutatóujjába gyűjtse a Lumos varázsigének engedelmeskedő mágiát. Maga a varázsige nagyon egyszerű volt, és Harrynek már régóta ment nonverbálisan, ez viszont teljesen más volt.

Új idegi kapcsolatok kiépítésére volt szükség, és ez csak rengeteg gyakorlás során sikerülhetett, a varázslók nagy része nem is volt képes rá. Letekintett Dumbledore betűire a könyv lapjain:
„Elképzelni: Az agy minden részéről ezüstös fonalak indulnak ki, és a jobb kéz (pálcás kéz) ujjaiba futnak. Az ezüstös fonalak vezetik a mágiát. Koncentrálni a fonalakra”
Majd egy rövidebb megjegyzés:

„Olyan érzés, mintha Bűvös Bizsere folyna az erekben”

Harry ezen elmosolyodott, és innen közelítette meg a problémát. Elképzelte a Bűvös Bizsere hatását nagy mennyiségben, és csukott szemmel koncentrált a fonalakra is, majd a Lumos varázsigére. Érezte, hogy felforrósodik az ujja hegye: kinyitotta a szemét és kis fehér lángocska égett rajta.

Felszisszent, és gyorsan megszüntette a varázsigét. - Csak én lehetek ilyen hülye, hogy lángot varázslok a saját kezemre – mormogott magában, és bosszúsan előkereste a pálcáját, hogy egy hűsítő pakolást készítsen az ujjára. Ebben a pillanatban berontott a szobába Ron csíkos pizsamában, és kissé sértődötten nekitámadt.

- Harry, igazán felébreszthettél volna. Tényleg elkaptál hat halálfalót? – aztán lehuppant Harry ágyára.

- Szerencsém volt – válaszolta Harry kicsit szabadkozva, miközben Ron őszinte elképedésére krémet és kötést varázsolt az ujjára – Voldemort nem számított arra, hogy az egész nyarat gyakorlással töltöttem. Csupa fiatal halálfalót küldött rám, némelyiküket láttuk a Roxfortban is, meg persze Bellatrix Lestrange-t. Ő egyértelműen a Voldemorttól tanult fekete mágiát használta és meglógott.

Ron hümmögött, majd végigfuttatta a szemét a szobán, és összeráncolta a szemöldökét. Aztán úgy döntött, hogy nem teszi szóvá Harry furcsa viselkedését (tankönyv az ágyban, plusz nonverbális varázslatok, mindkettőt mélyen elítélte szünet idején) és megkérdezte:

- De hogy tudtak követni egyáltalán? Tudták hogy hová jössz?

- Nem – rázta meg a fejét Harry – Igazából gondolhattam volna rá. Amikor hoppanáltam, valószínűleg a Privet Drive-on lehettek, és érezték az eltűnésem. Ha látsz valakit hoppanálni, akkor megfelelő koncentrációval és gyakorlattal elvileg tudod követni.
Ron vigyorgott

- Remélem a vizsgán nem fognak ilyesmit kérni. Örülök, ha minden testrészemet átviszem a kijelölt helyre.

Harry is elvigyorodott, majd megkérdezte:
- Tényleg, Hermione mikor érkezik?
- Ó, hát elég sokat volt errefelé, most valószínűleg a ruháját rendezi otthon, de nemsokára hoppanálnia kell a konyhában. Nem jössz le?

Harry bólintott, és gyorsan felhúzott egy vékony, ujjatlan zöld talárt, közben Ron is visszament átöltözni, és együtt lementek a földszintre. Az első, amit észrevett az idegösszeroppanás szélén álló Mrs Weasley volt, aki a rózsatengerben igyekezett megtalálni a konyhai eszközöket, miközben az udvaron felállított üstök körül az igencsak népes Weasley-család nőtagjai tüsténkedtek. Harry szinte senkit sem ismert közülük, de aztán észrevett egy hosszú vörös hajú lányt. Ginny a pálcájával éppen szószt varázsolt a húsra, és az egyik nagynénje válla fölött rápillantott Harryre. A fiú (Ronról teljesen megfeletkezve) Ginny felé indult.

- Agatha néni, tudnál nélkülözni egy percre? – kérdezte Ginny a mellette álló kövérkés, szőke hajú boszorkánytól, amikor Harry az üstjük közelébe ért.

- Persze, kicsim – mondta a néni mosolyogva, és sokatmondó pillantással méregette Harryt.
Ginny kivált a számos nagynénje alkotta zajos csoportból, és elindult Harryvel a ház másik vége felé, remek pletykatémát szolgáltatva a középkorú boszorkányoknak

- Hallottam mi történt tegnap – fordult Harryhez, amikor már elég messzire értek. – örülök, hogy életben vagy. Egész nyáron aggódtam miattad, nem adtál hírt magadról, még Ronnak sem…
Harry úgy érezte, hogy gombóc van a torkában miközben belenézett Ginny szomorú szemeibe.

- Sajnálom, hogy nem írtam. Nem akartam, hogy bármi kapcsolatot felfedezzen Voldemort köztem és köztetek… hiszen mondtam… nem élném túl az elvesztésed. – tette hozzá halkan.

Ginny erre szótlanul átölelte Harryt. Annál a fészernél álltak, ahol tavaly Dumbledore Harryval beszélgetett.

- Ne aggódj – mondta a lány – az Odú most már feltérképezhetetlen. Voldemort egyik csatlósa se figyelhet minket.

Harry csodálkozva nézett a lány szemébe, leginkább azért, mert kimondta a rettegett varázsló nevét.

- Ezt szeretem benned, hogy bátor vagy – mosolygott a lányra – és ígérem mindent megteszek annak érdekében, hogy ennek a rémálomnak hamar vége legyen. Nem tudom milyen árat kell fizetnem érte, de bármibe kerül is, véget vetek Voldemort rémtetteinek. És ha akkor még életben leszek…

- Akkor felkeresel engem – mosolygott Ginny – Sok évet vártam rád. És képes vagyok akár ugyanennyit várni. De ha engednéd, és nem aggódnál értem minden pillanatban, veled tartanék.

- Ezt tudod, hogy nem engedhetem. Fontos tudnom, hogy biztonságban vagy. – mondta Harry, majd mosolyogva odahajolt Ginnyhez, és megcsókolta.

A következő pillanatban hangos pukkanás kíséretében Hermione hoppanált tőlük kevesebb mint fél méternyire. A kezében ibolyaszínű estélyi ruhát szorongatott, a haja simábbnak tűnt mint általában, valószínűleg Debodor Hajfőzet hatására.

- Oh, bocsánat – nézett rá meglepetten Harryékre, majd gyorsan szabadkozni kezdett – a konyhába igyekeztem, de elég nehéz feltérképezhetetlen házba hoppanálni, még akkor is, ha a titokgazda elárulta a helyet…

- Semmi gond – válaszolta Harry, majd egy pillantást vetett Hermione ruhakölteményére – Szép a színe.

- Ó, kösz - mosolygott kicsit szórakozottan Hermione, majd olyan arcot vágott, mint akinek létfontosságú információ jut az eszébe – Néhány perce baglyot kaptam a Roxfortból. Biztos ti is, kérdezzétek meg Mrs Weasleyt...

- És? Mit írnak? – kérdezte türelmetlenül Ginny – Kinyitják idén a Roxfortot?

- Az attól függ... A felügyelőbizottság úgy döntött, hogy csak akkor nyithatnak ki, ha a diákoknak több mint a fele vissza akar jönni. Ezért mindenkit megkérdeztek levélben, és a választ egy héten belül meg kell küldenünk.

- Remélem összegyűlünk annyian – mondta Ginny – nem akarok egész évben anyáékkal dekkolni…

Harry nem szólt semmit. Ő már korábban eldöntötte, hogy nem megy vissza a Roxfortba, de erről csak Ron és Hermione tudott. Gyorsan témát váltott.

- Ti gondolom tovább főzitek az ünnepi ebédet. Én mit csináljak?

- A fiúk a hátsó kertet alakítják át az ünnepségre. Segíthetnél nekik, aztán utána találozunk – mondta Ginny.

Harry bólintott, majd elköszönt Ginnytől és Hermionétól is, és a házat megkerülve a hátsó kertbe ment.

Rögtön meg kellett állapítania, hogy lélegzetelállító díszítés készült: Mr Weasley és a két legidősebb fia épp padokat varázsolt a fehér rózsatengerben kacskaringozó zöld ösvény két oldalára, amely egy rózsalugashoz vezetett. Harry beállt segíteni, és mivel a kölcsönkért padok itt-ott kopottasak voltak, egy Charlie-tól tanult bűbájjal lefestette és gyorsszárította őket.

Harry észrevette, hogy Bill arca már sokkal szebben fest, mint nyár elején. Még mindig tele volt forradásokkal, de már jobban hasonlított régi önmagára, mint Rémszem Mordonra, és ez dícséretes haladás volt.

A délelőtt nagy része vidáman telt: befutottak az ikrek is, és agyonkínozták Billt borús előrejelzéseikkel a házassággal kapcsolatban. A teljes díszítéssel tizenegykor végeztek, és a vendégek is nagy számban érkeztek meg az esküvő helyszínére. Fél tizenkettő körül befutott Hagrid, Rémszem és Kingsley Shacklebolt, majd Lupin és Tonks, kéz a kézben. Lupin sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint az eddigi évek során, talán azért, mert szüntelenül mosolygott, és egy vadonatúj talár volt rajta. Tonks az alkalom tiszteletére aranyszínű hajjal és ruhában jelent meg. A „francia delegációt” és a Weasley-rokonság nagy részét Bill vezette el a házig, hogy odataláljanak, és délben elkezdődött a szertartás.

Harry még sosem volt ehhez hasonló ünnepségen. A legjobb dísztalárját vette fel, de még így is alulöltözöttnek érezte magát a franciákhoz képest. Fleur apja arannyal hímzett és gyémántberakásokkal díszített köpenyt viselt, és igen szigorú tekintettel méregette Billt, különös tekintettel a sárkányfog fülbevalójára.

Fleur ruháját mintha pókhálóból szőtték volna: a ráeső napfényt száz színben verte vissza, és légesen úszott a lány mögött. A kezében egy hatalmas csokor rózsát tartott. A fátylát Ginny és Fleur húga, Gabrielle tartotta, minketten aranyfényű ruhát viseltek, és a látványtól Harry pár pillanatra elfeledkezett mindenről. A ceremóniát egy öreg boszorkány vezette, aki, miután a fiatalok esküt tettek, varázspálcájával beírta a nevüket egy hatalmas ősrégi könyvbe, amit aztán Billék aláírtak.

Ezután Fleur elhajította a rózsacsokrot, és Tonks kapta el. Harry eddig azt hitte, hogy ez egy mugli szokás, de kiderült, hogy eredetileg a varázsvilágból származik. (Csak annak idején tényleg megátkozták a rózsacsokrokat úgy, hogy aki elkapta, ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy gyorsan megházasodjon. Ezért azokban az időkben rémülten elugrottak a repülő csokor elől)

A lakoma első osztályú volt, ezt még a franciák is elismerték, és a délután többi része is kellemesen telt. Harry Ronnal, Hermionéval és Ginnyvel töltötte az idő legnagyobb részét, és próbált nem gondolni arra a zavaró megérzésre, ami már egy jó ideje ott motoszkált a fejében.

Túl sokan vannak itt az esküvőn, és túl sok ismeretlen, főleg a franciák közül. Weasleyék sosem látták ezeket az embereket – honnan tudják, hogy megbízhatóak? Akár halálfalók is lehetnek. Voldemort kapcsolatai immár messze elérnek, hatalma még nagyobb, mint annak idején. Ezek közül a varázslók és boszorkányok közül bárki lehet az ő embere.

Harry nem tehetett róla, de egyfolytában ez járt a fejében. Ilyenkor elkomorult, és a vendégeket figyelte, és csak akkor tért magához, amikor Ginny rászólt, hogy ne vágjon ilyen búskomor képet. „Talán tényleg paranoiás vagyok” gondolta Harry, és megpróbálta jól érezni magát.
Mikor azonban erre az elhatározásra jutott, történt valami. Alig volt észrevehető, de Harry rögtön félbeszakította a humoros történetet, amit épp mesélt, és feszülten figyelt. A levegő mintha hirtelen pár fokot hűlt volna, és az eddig zajos társaság kicsit csendesebben beszélgetett.

- Ti is érzitek? – suttogta Harry, miközben Hermione meglepetten pislogott. Harry jól ismerte ezt az érzést, és nem voltak jó emlékei róla – Ezek… - kezdte bizonytalanul, aztán mintha halk hörgést hallott volna, és az egész násznép elcsendesedett – Dementorok! – kiáltott Harry a hirtelen beállt csendbe, és az erdő széle felé mutatott, ahol vagy száz köpenyes alak bukkant elő a fák közül, és a fű felett pár centivel siklottak feléjük, miközben hörögve szívták be a levegőt. Harry és a Főnix Rend tagjai egy emberként kapták elő a pálcáikat, és mondták a varázsigét:

- Expecto patronum! – Harry ezüstszarvasa másik hat patrónus kíséretében a dementorok felé száguldott. A következő pillanatban Hermione is utánuk küldte ezüstösen fénylő vidráját. A csuklyás alakok megtorpantak, de a patrónusok nem voltak elegen, és néhány dementor kiszökött. A vendégek nagy része sikoltva menekült, ám ekkor Harry megpillantott az erdő szélén néhány alakot, akik biztos nem dementorok voltak.

Az egyikük egy zsíros hajú, görbe orrú férfi kiszaladt a csuklyások közé, és szembeszállt a patrónusokkal.

- Piton! – ordított fel Harry, és érezte, hogy az izmainak a felgyülemlett gyűlölete parancsol: a felé közeledő dementorokkal mit sem törődve a férfi felé rohant, de a csuklyások elzárták az útját. Egy hirtelen jött megérzés alapján úgy döntött, hogy tárgysokszorozó bűbájt alkalmaz a patrónusidéző varázsra:

- Expecto patronum meliorum! – Kiáltotta futás közben, mire a pálcájából tizenhárom ezüstös, sashoz hasonló madár robbant ki, és a dementorok felé repültek. A csuklyások rémült hörgéssel hátrasiklottak. Harry madarai az összeset menekülésre késztették, és összehangolt csapatmunkával az erdő felé terelték őket. A dementorok a túlerőtől meghátrálva dühös vijjogás közepette egytől egyig dehoppanáltak. A halálfalók a feléjük rohanó Főnix rend tagjait észrevéve úgy érezték, hogy felborult az erőegyensúly, és egy pillanattal később szintén dehoppanáltak, Piton kivételével. A varázsló savanyú mosollyal nézett Harryre, aki futás közben nonverbális ártást küldött rá. Piton elegánsan kivédte a piros fénynyalábot egy erős pajzsbűbájjal, és ő is köddé vált.

- Neem! – ordított Harry a pálcáját szorítva – ne merészeld!

A benne felgyülemlett harag nem engedte, hogy felhagyjon az üldözéssel. Zihálva rohant tovább oda, ahol Piton eltűnt. Valahogy minden más zaj az ingerküszöbe alá szorult, csak a bájitaltanár gyűlölt arcát látta maga előtt – és dehoppanált.