|
5. fejezet: A csaló és a pszichológus
AgiVega 2007.03.29. 17:36
 ...
1996 karácsonya
Harry mélyen elgondolkodva bámult a Griffendél klubhelyiségének kandallójában lobogó tűzbe. Soha sem érezte még magát ennyire elhagyatottnak. Minden hatodéves griffendéles hazament a szünetre – még két legjobb barátja is. Ron és Hermione egy héttel karácsony előtt bevallotta egymásnak érzéseit, és most együtt töltik a vakációt az Odúban. Harrynek azonban nem engedélyezték, hogy elhagyja a Roxfortot.
Az ifjú varázsló megpróbálta rávenni az igazgatót, de Dumbledore eltökélte, hogy Harryt nem téveszti szem elől. Végső kétségbeesésében Harry már arra próbálta rávenni Dumbledore-t, hogy engedje meg: hadd töltse a karácsonyt a Grimmauld téren Lupinnal és a Renddel, ha már az Odúba nem szabad mennie. Albus azonban hajthatatlannak bizonyult.
Harry kíváncsi volt, hogy ennek a szigorúságnak köze van-e Dumbledore abbéli aggodalmához, hogy ő, Harry, megint bajba - akár Voldemort karmai közé – is kerülhet…
Harry bosszús volt. Dühös az egész világra, különösen Dumbledore-ra. Ha Dumbledore nem várt volna túl sokáig, hogy felkérje Pitont Harry okklumenciára való tanítására, akkor Voldemort nem férkőzhetett volna be Harry álmaiba, és nem csalogatta volna őt a Misztériumügyi Főosztályra… és akkor Sirius még mindig az élők sorában lenne… És mindezek után mit kapott Harry Dumbledore-tól? Egy zavaros jóslatot bizonytalan magyarázatokkal és egy vallomást, miszerint az igazgató mindent tönkretett azáltal, hogy nem mondta el neki az igazat korábban.
Igen, Harry dühös volt az igazgatóra. Dumbledore, abbéli igyekezetében, hogy megóvja Harryt végzetének szörnyű megismerésétől, lehetővé tette Voldemort számára, hogy még jobban tönkretegye Harry életét.
A fiú tényleg alig tudta elhinni, hogy vagy gyilkolnia kell a túlélés érdekében, vagy meg kell halnia a Sötét Nagyúr keze által. Egyszerűen nem tudott megbirkózni azzal a súllyal, amelyet ez a jóslat a vállára helyezett. Azon töprengett, vajon hogy reagált volna, ha évekkel korábban megtudja az igazat. Valószínűleg összeomlott volna. Egy ilyen teher tönkretette volna azokat a boldog pillanatokat is, amelyeket az első négy Roxfortos éve alatt átélhetett… de ha korábban tudomást szerezett volna róla, akkor mostanra talán már sikerült volna elfogadnia a szomorú igazságot.
A sokk azonban még túl friss és erős volt ahhoz, hogy másra is tudjon gondolni. Karácsony volt és Harry a halálra gondolt… A sajátjára vagy Voldemortéra… Meglepte, hogy nem igazán érdekli, kinek a halálával ér véget ez az egész őrület. Izgalommal töltötte el Voldemort halálának gondolata, de émelygett a tudattól, hogy saját kezűleg kell megölnie a Sötét Nagyurat. Ha viszont Voldemort győz… akkor legalább túl lesz rajta. Egy pillanatra Harry majdnem azt kívánta, hogy bárcsak túl lenne rajta: meg akart halni, hogy együtt legyen a szüleivel és Siriusszal…
Ekkor egy szikra kipattant a tűzből és apró lyukat égetett a nadrágján. A fájdalom olyan hirtelen jött, hogy kizökkentette gondolatmenetéből.
Miről gondolkodtam? – próbált emlékezni. – Ha meghalok, az azt jelenti, hogy Voldemort győz és elpusztítja az egész világot. Legyintett egyet a pálcájával a lyukra mutatva és elmondott egy Reparo-t, de az égésnyom a bőrén nem tűnt el, hanem még órákig sajgott. Bizonyára egy kis fehér folt marad majd a bőrén utána, mintegy emlékeztetőül, hogy soha ne gondoljon a Sötét Nagyúr győzelmének még csak a lehetőségére sem. Nem lehet annyira önző, hogy meghal és engedi Voldemort rémuralmát elterjedni a világon – még akkor sem, ha Harry per pillanat hőn áhította a halált.
Csak nagyon kevés ember volt, aki elmondhatta magáról, hogy a halála valódi katasztrófához vezetne, és Harry eközé a néhány ember közé tartozott, aminek ő egyáltalán nem örült.
De hát mostanában semminek sem örült. A szíve üres volt, egyetlen érzés, a düh kivételével.
Mikor Ron és Hermione elmondta neki, hogy együtt vannak, Harry csupán féltékenységet érzett. Normál körülmények között örülnie kellett volna barátai boldogságának, de ugyan mióta élt Harry normális körülmények között? Haragudott magára, amiért nem tudott osztozni barátai örömében, de hogyan is tudott volna, mikor ő maga olyan magányos volt?
A Chóval tavaly átélt kudarc után kételkedett abban, hogy valaha is lesz esélye valakit őszinte szerelemmel szeretni. De talán nem is akart szerelmes lenni. Azok után, amik előző év végén történtek, úgy érezte, hogy kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy lányok után futkosson. Valahogy… méltóságán aluli lett volna.
Mégis, féltékenységet érzett, amikor boldog párokat látott, de mikor a jóslatra gondolt, nevetségesnek találta a féltékenységet és a sóvárgást egy kapcsolat után.
Mikor Ron és Hermione felajánlotta neki, hogy vele maradnak a Roxfortban karácsonyra, Harry határozottan, már-már durván utasította vissza őket.
Ahogy elgondolkodott ezen, lelkiismeretfurdalást érzett, hogy olyan durva volt azzal a két emberrel, akik a legtöbbet jelentették neki, és akiknek a hiánya most szinte fizikai fájdalmat okozott neki.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a legjobb módja annak, hogy elfeledkezzen az őt ért fájdalmakról és veszteségről az, ha valami hasznosat csinál. Itt volt például a bájitaltan házidolgozat.
Különös módon egy mosoly jelent meg Harry arcán – eszébe jutott az a nyári nap, amikor megkapta az R.B.F. eredményeket. Először azt hitte, hogy rosszul olvasta, de nem, nem volt hiba: K-t kapott a bájitaltan vizsgájára. Ez azt jelentette, hogy tovább kellett tanulnia ezt a tantárgyat (amire szüksége is volt, hogy auror lehessen) és szegény Piton professzornak továbbra is el kellett őt viselnie az osztályában. Harry néha azt kívánta, hogy bárcsak láthatta volna Piton arckifejezését, mikor a Mágikus Vizsgahivatal elküldte neki a kijavított feladatlapokat, és meglátta, hogy Harry Potter K-t kapott.
Harry tehát felugrott a kandalló melletti karosszékből és elindult a könyvtárba. Útközben találkozott McGalagony professzorral, akire rámosolygott. Harry ötödéves korában megtanulta, hogy tisztelje az idős boszorkányt – ahogy Minerva elbánt Dolores Umbridge-dzsal, az valami csodálatos volt.
Madame Cvikker kérdő tekintettel nézett a fiúra, amikor belépett a könyvtárba – nyilván nem számított arra, hogy karácsonykor akár egyetlen diák is tanulásra adja a fejét. Harry épp le akarta emelni a Bizarr Bájitalok című könyvet az egyik polcról, mikor valaki odalépett hozzá.
- Boldog karácsonyt, Harry.
- Boldog karácsonyt, Cho – válaszolt hidegen Harry, míg magában azon csodálkozott, hogy vajon mit keres itt a lány. - Azt hittem, hazamentél az ünnepekre.
- Eredetileg úgy volt, hogy hazamegyek, de bizonyos családi problémák adódtak, és inkább itt maradtam – vonta meg a vállát a lány.
- Családi problémák? Remélem semmi komoly – válaszolta udvariasan Harry.
- Inkább nem szeretnék beszélni róluk – sóhajtotta Cho. – Itt nem. Jobb lenne egy üveg vajsör mellett…
- Ö… - Harry sejtette, hogy Cho mire akar kilyukadni, de nem akarta megkönnyíteni a lány helyzetét. Ha akar valamit, majd csak kiböki – gondolta.
- Tudtad, hogy most roxmortsi hétvége van? – kérdezte Cho.
- Igen, mind az öt griffendéles, aki itt maradt az ünnepekre, Roxmortsban van. Nekem nem volt kedvem velük menni. Alig ismerem őket.
- Nekem is ez a bajom: nincs társaságom. Gondolod, hogy lemehetnénk a faluba? Együtt?
Harry egy pillanatra átérezte a helyzet komikumát. Egy évvel ezelőtt mit meg nem adott volna azért, hogy a bájos Cho Changgal töltse a karácsonyt, és most egyáltalán nem érezte csábítónak a lehetőséget.
Azonban egy napot eltölteni a lánnyal mégis csak sokkal csábítóbb volt, mint egy napot eltölteni a bájitaltan könyvek társaságában… és végül is mit veszíthet, ha elfogadja a meghívást?
- Nincs túl sok kedvem Roxmortsba menni - mondta végül.
- Oh, értem. – Cho csalódottnak látszott.
- De szívesen sétálnék egyet a kastély körül.
A lány arca felderült. – Nagyszerű! Találkozzunk az előcsarnokban, megyek és hozom a kabátomat! – azzal már kint is volt a könyvtártból.
Harry levette a Bizarr Bájitalok c. könyvet a polcról azzal a szándékkal, hogy majd este ezzel foglalja el magát.
A tó mellett álltak, és a vastag jégpáncélon megcsillanó gyönge napsugarak táncát figyelték. Harryben felmerült a kérdés, hogy vajon mit csinálhat az óriáspolip a víz mélyén: nem unja magát halálra szegény, amikor nem tud feljönni a felszínre?
- Gyönyörű, nem? – kérdezte Cho halkan, de jól érthetően.
- Igen, tényleg nagyon szép – bólogatott Harry anélkül, hogy ránézett volna.
- Harry?
- Igen? – a fiú kissé a lány felé fordult, és azt látta, hogy Cho szája megremeg, és a szeme megtelik könnyekkel.
Jaj ne! – gondolta. Nehogy már megint ez! Nem akaródzott neki végighallgatni a panaszáradatot arról, hogy ez lesz Cho második karácsonya Cedric nélkül. Azonban ami ezután következett, nagyon meglepte:
- Harry, a szüleim el fognak válni!
- Ööö… – Az ifjú varázsló nem tudta, hogy mit kellene mondania, ötlete sem volt, hogy mivel lehetne megvigasztalni valakit egy ilyen helyzetben. – Én… izé… sajnálom, Cho. - Ebben a pillanatban a lány a nyakába vetette magát és belezokogott a piros-sárga csíkos griffendéles sáljába. – Akarsz… akarsz beszélni róla?
Cho felnézett, szipogott egyet, majd bólintott. – De nem idekint. Fázom.
- A Három Seprűben egy vajsör mellett? – javasolta Harry, miközben egy papírzsepit nyújtott át neki.
- Nem – mondta a lány, miközben kifújta az orrát. - Jobban szeretnék valami… eldugottabb helyet. Nem akarom, hogy az emberek sírni lássanak.
Nem mintha ez tavaly annyira érdekelt volna, hiszen majdnem az egész iskola látott sírni, nem is csináltál titkot belőle, hogy mennyire bánkódsz Cedric után – gondolta Harry kissé keserűen, de nem volt olyan udvariatlan, hogy a lány szemébe mondja. Ha Chónak beszélgetésre van szüksége, akkor beszélgetni fognak, és ha egy csendes kis zugot akar, akkor megkapja.
- Mit szólsz a Griffendél Toronyhoz? Egy lélek sincs ott ilyenkor.
A fiatal boszorkánynak ettől kicsit felderült az arca. - Tökéletes. Mindig is meg akartam nézni a klubhelyiségeteket.
Harry tehát felvezette Chót az emeletre, remélve, hogy egy tanárral vagy kísértettel sem találkoznak útközben, mert nem volt biztos benne, hogy más házak tanulóinak engedélyezik-e a belépést a Griffendél Toronyba.
- Umbridge egy rusnya varangy – mondta a Kövér Dámának a jelszót, ami gyanúja szerint nem mástól, hanem magától a csodálatos McGalagony professzortól származott. A Kövér Dáma küldött neki egy helytelenítő pillantást, világosan jelezve, hogy Chónak nem volna szabad belépnie, de végül szó nélkül beengedte őket. Talán nem akart veszekedni Szenteste?
- Nagyon szép – jegyezte meg Cho ahogy körülnézett, miközben levette a kabátját. – Szeretem az összes meleg színt. Tudod a mi klubhelyiségünk is szép, de tele van a kék mindenféle árnyalatával, és ez télen csak fokozza a hideg-érzetet.
Leült az egyik karosszékbe a tűz mellé. Harry is ledobta magát a mellette levőbe.
- Akkor, ha… szeretnél beszélni… én jó hallgató leszek, ígérem.
Hálás mosoly jelent meg a lány arcán. - Köszönöm, Harry, te egy igaz barát vagy, nem úgy, mint mások…
- Mi van Michael Cornerrel? Ő talán nem elég jó barát neked? – próbált viccelni a fiatalember.
- Michael? Nem tudom, miről beszélsz.
- Miért, nem vagytok egy pár? – húzta föl a szemöldökét Harry.
- Már nem – rázta a fejét Cho. - Már nincs senkim, Harry… - a szeme megint megtelt könnyel.
Önmagamra emlékeztet – gondolta savanyúan a fiú.
- Hé, ne mondj ilyeneket… - azzal kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány kezét. Mikor úgy tűnt, hogy Cho nem akarja ellökni, Harry bátorítóan megszorította a kezét. – Itt vagyok, és a barátod vagyok. És mindig meg foglak hallgatni, akármit is akarsz mondani.
- Nagyon kedves vagy, Harry – sóhajtotta a lány, miközben viszonozta a fiú kézszorítását. - Nem is tudom, hol kezdjem… olyan zavarban vagyok. Mikor szeptemberben hazamentem, még minden tökéletes volt a szüleim között, most meg… minden tönkrement. Tegnap kaptam ezt a levelet, amiben azt írták, hogy nem mehetek haza, mert kész káosz van, apa költözik… a levél itt-ott elmaszatolódott. Anya biztos sírt, amikor írta.
- Miért költözött el apukád? Mi a válás oka? – kérdezte Harry.
- Apa… talált magának valaki mást! – Cho megint könnyekben tört ki, és az egész teste rázkódott. - Talált… egy… fiatal libát… és otthagyta érte anyát!
- Az a szemétláda! – morogta Harry.
A lány felnézett és egy kicsit elmosolyodott.
– Pontosan! Egy szemétláda!
- Ha tudnék valahogy segíteni neked, Cho…
- Tudsz… - súgta a lány.
- Hogy?
- Csak fogj erősen – azzal Cho felállt és átült Harry mellé. A fiú ösztönösen átölelte és szelíden ringatni kezdte. Egy röpke pillanatig azt gondolta, hogy picit többet érez a lány iránt, mint puszta sajnálatot. Ahogy Cho a fejét a vállára hajtotta, Harry rádöbbent, hogy egészen élvezi a helyzetet… természetesen nem a lány fájdalmát – hisz soha nem tudná élvezni senki fájdalmát sem (kivéve talán Bellatrix Lestrangét, akit szégyenszemre nem volt képes tökéletesen megkínozni a Cruciatus átokkal), de akár elismerte, akár nem, élvezte, hogy a karjában tarthatja ezt a gyönyörű és törékeny teremtést. Már régen meg volt róla győződve, hogy többé semmit sem érez a lány iránt, de akkor vajon mit érez most? Biztos csak a hormonjai… Igen, ez lesz az, a hülye hormonjai már megint komplett bolondot csinálnak belőle! De nem engedi nekik, hogy ismét bolonddá tegyék! Arról szó sem lehet!
Meghozta a döntését. Majd szép lassan ki fog bontakozni Cho öleléséből, hogy kifejezve neki őszinte együttérzését, udvariasan kikalauzolja a Griffendél Toronyból. Azonban a sorsnak – vagy Chónak – más tervei voltak.
Ahogy Harry hátra húzódott, Cho karja a fiú nyaka köré fonódott és az ajka rejtélyes módon hozzátapadt a fiúéhoz. Szóval akkor mi is van azzal, hogy kibontakozik Cho öleléséből és kikalauzolja őt a Toronyból? Harry nem tudta többé. Csak annyit tudott, hogy a teste lángol, fellobbant a tüzes csóktól, ami egyáltalán nem hasonlított arra, amit múlt karácsonykor váltottak. Az rövid volt és szemérmes, míg ez hosszú és szenvedélyes, amely csak szította vágyát. Próbaképpen a lány derekára csúsztatta a kezét, és végigcsúsztatta a gerincén, mire remegés futott végig Cho testén. Mivel a lány nem állt ellen az érintésnek, Harry úgy gondolta, hogy megpróbálja lejjebb, és a bal kezét Cho combjára tette, majd elkezdte fölfelé csúsztatni, míg Cho nyögdécselni nem kezdett. Talán ez volt az, ami észheztérítette Harryt. Levegőért kapkodva hátradőlt.
Cho felnézett rá. - Miért álltál meg? – suttogta.
- Mert… mert nem vagyok biztos ebben a dologban, Cho. Nézd, én kedvellek téged… de már nem szeretlek, és azt hiszem, nem kellene folytatni, ha nem vagyok szerelmes beléd… – lesütötte a szemét és az alsó ajkát harapdálta. – Ez… nem lenne tisztességes veled szemben. Nem szeretném kihasználni a helyzetedet. Te most szenvedsz, sebezhető vagy. Nem szeretnélek mégjobban megsérteni.
- Harry?
A fiú felnézett a cipőjéről, és azt látta, hogy a lány mosolyog. – Tudom, hogy te egy igazi úriember vagy, aki nem akarja kihasználni a helyzetemet… és ezt nagyon nagyra értékelem… de most nem úgy van rád szükségem, mint egy úriemberre… nem azt szeretném, ha továbbra is ilyen szemérmesen közelednél felém… Azt szeretném, ha fellobbantanád bennem a vágyat… Lobbants lángra, Harry…
És Harry engedelmeskedett. Ugyan, mi vesztenivalója volt? Eddig magányos volt, most van társasága. Kapcsolatra vágyott, most megkapta. Talán képes lesz megint szeretni Chót. Ami pedig az úriemberhez méltó viselkedést illeti: már a legkevésbé sem érdekelte. Talán Ron és Hermione ugyanezt csinálja az Odúban (Isten őrizzen attól, hogy Mrs. Weasley elkapja őket!), másrészt, Harry tudta, hogy bármikor meggyilkolhatják, vagy belőle válik gyilkos, amiért szintén nem lelkesedett igazán… Az egész élete egy totális katasztrófa, úgyhogy miért tagadná meg magától a lehetőséget egy kis szórakozásra?
- Ne itt – hajolt hátra annyi időre, hogy levegőt tudjon venni. – A többiek hamarosan megjönnek.
- Akkor hol?
- Az én szobámban – lihegte Harry, miközben segített Chónak felállni, majd ajkaik megint egy csókban forrtak össze. Nem tudták, hogy hogyan tették meg az utat a hálóteremig, vagy hogy mennyi ideig tartott (mivel minden harmadik másodpercben megálltak ölelkezni és csókolózni), de végül elérték Harry ágyát, miközben megszabadították egymást minden ruhadarabtól. Ahogy Harry (már csupán a cikeszmintás bokszeralsóját viselve) a baldachinos ágy egyik tartóoszlopához szorította Chót, a lány érdeklődve jártatta végig tekintetét a fiú testén, majd pillantása megállapodott egy sötétvörös folton Harry jobb combján.
- Mi az? – mutatott rá.
Harry vállat vont. Már teljesen megfeledkezett arról, hogy a szikra megégette. – Ez csak egy emlékeztető, hogy élnem kell.
- Huh? – ráncolta fekete szemöldökét Cho.
- Semmi – válaszolta a fiú, majd újra a karjaiba zárta a boszorkányt. Élnie kellett, hiszen az élet nem is teljesen céltalan… ott volt például Voldemort, akit le kellett győznie; ott volt a világ, amelyet meg kellett mentenie; és voltak lányok, akiket szeretnie kellett… Összességében véve Harry nem bánta, hogy Cho lesz neki az első. Boldog karácsonyt, Harry.
Mikor Harry felébredt, a Nap már majdnem lebukott a horizont mögött, a narancs ezernyi árnyalatával vonva be az égboltot. Hunyorgott és körbetapogatózva kereste Chót, de csak a hideg párnát érezte ott, ahol a meleg testnek kellett volna hevernie.
- Cho? – mormolta, miközben felvette a szemüvegét. A lány nyomtalanul eltűnt, és az egyetlen jel, ami mutatta, hogy Harry nemcsak álmodta az egészet, az a vöröses folt volt a lepedőn. Harry mogorván elmotyogott egy Suvickust, miközben pálcájával a lepedőre mutatott, majd mikor lehajolt a bokszeréért, megakadt valamin a szeme.
Egy hajszál.
Egyetlen hajszál a párnán.
Ez a hajszál azonban nem fekete volt, hanem vöröses. Egy pillanatra Harry azt gondolta, hogy talán Roné lehet, aki néha le szokott ülni Harry ágyára, hogy felvegye a zokniját, amikor már bevetette a saját ágyát, és nem akarta megint feltúrni. Ronnak, mint prefektusnak, szép rendben kellett tartania az ágyát, hogy példát mutasson a többieknek.
Harry kinyújtotta a kezét a hajszálért és az ablakhoz sétált vele, hogy még egy pillantást vessen rá a Nap utolsó sugarainál. Megdöbbenten vette észre, hogy a hajszál nem egészen vörös, hanem vöröses szőke, és túl hosszú volt ahhoz, hogy Roné legyen.
De akkor… kinek a haja lehetett? Biztosan nem Choé…
Gyorsan felkapta a ruháit és kirohant a Griffendél Toronyból. Mindenképpen meg kellett találnia Chót.
Tudta, hogy merre van a hollóhátasok klubhelyisége, noha még soha nem járt benne. Ahogy közeledett, azért imádkozott, hogy találkozzon egy hollóhátassal, aki kinyitja neki az ajtót.
Szerencséje volt. Ahogy befordult a sarkon, majdnem nekiütközött Luna Lovegoodnak, akinek az arcán most is a szokásos álmodozó kifejezés ült, és rajta volt az elmaradhatatlan söröskupakokból készült nyaklánc a retek-fülbevalókkal együtt.
- Luna, de örülök, hogy látlak! – mondta levegőért kapkodva Harry.
- Örülsz? – nézett rá furcsán a lány, nagy ezüstös szemeivel. – Nem látszol túl boldognak… a megjelenésed inkább ijesztő… aggaszt valami?
- Nem aggaszt semmi – válaszolta Harry türelmetlenül, nem érezve túl sok kedvet ahhoz, hogy megvitassa a szerelmi életét Lüke Lovegooddal. – Csak Chót keresem.
- Cho Changot? Hazament a szünetre – mondta a lány. – Még tegnap.
- De hát… de hát néhány órája beszéltem vele – tiltakozott Harry.
- Az ki van zárva – rázta a fejét a lány, és úgy nézett Harryre, mint egy komplett bolondra (ami igencsak figyelemre méltó Lunától, a Lükék Királynőjétől). – Tegnap ment el. Kikísértem őt és néhány barátját az állomásra. Sajnos én nem mehettem el Roxfortból, mert apa külföldön van, tudod épp egy interjút készít egy finn varázslóval, aki nemrég megnyitott egy Morzsás Szarvú Szapirtyó farmot. Alig várom már, hogy olvashassak róla a Hírverőben, és… Harry?
De a fiú már hallótávolságon kívül volt, a folyosó vége felé rohant. – Neked is boldog karácsonyt! – mondta magának Luna, miközben a távolodó alak után nézett, és azon töprengett, hogy milyen igazságtalan dolog, hogy az emberek őt tartják őrültnek, mikor Harry az imént sokkal bolondabbnak látszott, mint ő valaha is. Mert hát Lunának nem voltak hallucinációi mint Harrynek, nem igaz?
Harry öt perc alatt odaért a Kövér Dáma portréjához.
- Jelszó? – kérdezte álmosan a festmény.
- Én nem akarok… mármint… arról lenne szó… - kapkodott levegőért Harry.
- Nyugodjon meg fiatalember – mosolygott jóindulatúan a dáma.
- Nyugodjak meg? Mégis hogyan? – kiabálta dühösen a fiú.
- Nem beszélek ilyen durva alakokkal! – morogta a Kövér Dáma és hátat fordított neki.
- Bocsánat… kissé megviseltek az idegeim… nem akartam megsérteni… - Harry nagyon zihált a futás után. – Figyeljen, emlékszik arra a lányra, akit délelőtt hoztam föl ide?
- Természetesen igen – mondta sértődötten a festmény. – Nem kellett volna beengednem, tudod…
- Igen, tudom. – szólt közbe Harry. – Mondja el, hogy nézett ki, mikor feljött?
A Kövér Dáma megfordult, és ahogy ránézett, látszott, hogy szerinte Harrynek nincs ki mind a négy kereke. – Természetesen hosszú, fekete haja és mandulavágású szeme volt.
- És hogy nézett ki, mikor elment? – sürgette a fiú.
- Hát, igazság szerint nem sokat láttam belőle. A kapucniját a fejére húzta… miért?
- Miért, miért, nem a maga dolga! – dörmögte Harry. – Umbridge egy rusnya varangy!
A sértések miatt vonakodva ugyan, de a Kövér Dáma végül beengedte Harryt. A klubhelyiség megint üres volt, mivel a másik öt griffendéles, aki a kastélyban tartózkodott, valószínűleg épp a Nagyteremben vacsorázott. Harry belesüppedt az egyik kandalló melletti karosszékbe, és az arcát a tenyerébe temette. – Mit tettem? – suttogta. - És kivel?
Harry vigasztalhatatlan volt. Még a csodálatos ajándékok, amiket a barátaitól kapott, sem tudták enyhíteni a nyugtalanságát. Ki volt a rejtélyes lány, és miért álcázta magát Chónak? Harry azon gondolkodott, hogy vajon mennyi Százfűlé főzetet kellett meginnia, hogy ennyi ideig fenntartsa az álcát… amellett nagyon jó színésznőnek is kellett lennie, hogy elhitesse vele, hogy ő valójában Cho. Vajon egy roxfortos tanuló lehetett, aki titkon belé van zúgva? Ez végülis lehetséges volt, úgyhogy mikor karácsony napján Harry lement reggelizni, rögtön figyelni kezdte a diákokat, és megpróbált kiszúrni közöttük egy vörös-arany hajú leányzót. De nem volt szerencséje, mert egyetlen ilyen külsővel rendelkező lányt sem talált. Csalódott volt, és egyre zavarodottabb. Nem is azért ment le a Nagyterembe, hogy egyen, hanem hogy megtalálja a „bűnöst”, ugyanis a gyomra úgy kavargott az idegességtől, hogy azt hitte: ha bármit is lenyel, egy perc múlva viszont látja.
- Harry, jól vagy? – csatlakozott hozzá Luna, ahogy kilépett a Nagyteremből.
- Igen, gondolom – felelt a fiú, de tudta, hogy nem hangzott túl meggyőzően.
- Valami tényleg nincs rendben veled – jegyezte meg Luna, és követte fel a lépcsőkön. – Gyerünk, nekem elmondhatod, nem pletykálok…
- Semmi bajom, világos? – tört ki Harry. – Sem… - ekkor a sebhelyéhez kapott, és térdre esett, kétrét görnyedve a fájdalomtól.
- Harry! – sikkantott Luna, ahogy fiú öklendezni kezdett, de csak folyadékot hányt, hiszen egész nap nem evett semmit, így nem nagyon volt mit kiadnia. Ahogy abbahagyta az öklendezést (az egyik közeli festmény felhúzta az orrát, látván, hogy Harry összekoszolta a padlót), Luna leguggolt mellé, és a homlokára tette a kezét. – És még képes voltál azt mondani, hogy jól vagy! – rázta hitetlenkedve a fejét. – Szinte lángolsz, Harry, meg kéne látogatnod Madam Pomfreyt!
- Neeeem… - lihegte Harry. – Nem… nem vagyok beteg… Voldemort volt…
- Mi? – kerekedett el a lány már amúgy is hatalmas szeme.
- Voldemort… megint éreztem az érzéseit. – Harry ránézett a lányra és az arckifejezéséből rájöhetett, hogy Lunának fogalma sincs, hogy ő miről beszél. – Voldemort… mikor dühös vagy… vagy nagyon örül valaminek, én is érzem – magyarázta, olyan fehéren, mint a fal.
- És mit érzett most? Dühöt vagy örömöt?
- Nem tudom biztosan… - mondta bizonytalanul Harry, – de arra emlékeztetett, amit tavaly Umbridge irodájában éreztem, csak ez nagyobb jelentőségű volt… Voldemort boldog. Szerintem… megint örül valaminek.
- De vajon minek? – harapott az alsó ajkába Luna. - Ha örül, az azt jelenti, hogy valami szörnyűség fog történni.
- Igen, attól tartok – értett egyet Harry. – Suvickus. - Egy pálcaintéssel eltűntette a hányadékot, remélve, hogy senki más nem látta Lunán kívül. (A portré a falon egy ’na azért’ pillantást vetett rá).
Harry a következő napokat a hálóteremben töltötte, elfoglalva magát a bájitaltan feladatokkal, de rá kellett jönnie, hogy még ezek sem tudják teljesen elterelni a gondolatait a nemrég történtekről. Néha erős késztetést érzett, hogy elmenjen Dumbledorehoz és mindent elmondjon neki, de a büszkesége nem engedte. Túlságosan haragudott még az igazgatóra, hogy megossza vele a titkait, másrészről pedig, ez túlságosan személyes volt ahhoz, hogy elmondja Albusnak… vagy bárki másnak. Senkinek sincs semmi köze az ő szerelmi életéhez, és úgy érezte, meghalna a szégyentől, ha valaha is el kellene mondania az igazgatónak.
Abban sem volt biztos, hogy el akarja-e mondani Ronnak és Hermionénak… Természetesen, ha az igazi Cho lett volna, akkor az első estén, ahogy visszajönnek az Odúból, félrehívná Ront, rákacsintana, és azt mondaná neki: ’találd ki mi történt szenteste’. De így… nem.
Zavarodottnak érezte magát, kihasználtnak, mocskosnak… mintha megerőszakolták volna. Chóval akart lefeküdni, nem egy csalóval! Alig akarta elhinni, hogy ez már a második alkalom volt, hogy valaki Százfűlé főzettel verte át… Sejthette volna, hogy az nem Cho, mikor azt mondta, hogy fogalma sincs, Harry mire akar utalni Michael Cornerrel.
Feltételezte, hogy az igazi Cho szülei nem váltak el, és az igazi Cho még mindig Michaellel jár. Már megint az én átkozott jó szívem – gondolta keserűen. Ha nem lett volna olyan készséges, hogy ’segítsen Chónak’, akkor nem verték volna át. A fenébe azzal az áldott jó szívével!
Január elején a kastély megtelt a szünetről visszatérő diákokkal, és Harry örült, hogy szinte mindig emberekkel van körülvéve – az, hogy beszélgethetett velük, hogy hallgathatta őket, segített neki elfeledni a hamis Chót. Hamar észrevette, hogy igaza volt, mikor azt gondolta, Miss Chang tényleg a Corner-fiúval jár: egyszer megpillantotta őket, amint vadul csókolóznak egy lépcső alatt. Érdekes módon egyáltalán nem volt féltékeny, inkább az jutott eszébe, vajon mit érezhetett most Ginny. Szerelmes volt Michaelbe? Harry nem tudta.
Minden lehetőséget megragadott, hogy meghallgassa mások karácsonyi történeteit, amíg ugyanis ezeket hallgatta, nem gondolt a saját katasztrofálisan sikerült karácsonyára. Neville boldogan mesélt neki arról a kis üvegházról, amit Enid nénikéje és Algie bácsikája épített neki Longbottomék hatalmas kertjében, és kicsit zavartan motyogott valamit egy új faj kitenyésztéséről a Mimbulus mimbletonia és a Venomous Tentacula keresztezéséből, aminek a neve Lunalumen Illustris lesz. Harry és Ron egymásra vigyorgott: már régóta tudtak valamit, amit még maga Neville sem: azt, hogy Neville belezúgott Lüke Lovegoodba.
Mikor Harry Ront és Hermionét kérdezte a karácsonyukról, azok ketten idegesen elvörösödtek. Harry úgy gondolta, hogy tapintatosan majd csak este kérdezi meg Ront, mikor Hermione már nem lesz ott a közelben, nehogy a lány zavarba jöjjön. Végülis Ron elmondta neki, hogy az anyukája titokban egy csókjelző bűbájt szórt a szobájára, hogy megtudja, mi folyik közte és Hermione közt.
- Szóval épp azon voltam, hogy kigomboljam a blúzát, nem tudván, hogy a szobám meg van bűvölve, erre a következő pillanatban beront anya, olyan vörös fejjel, mint egy cékla, és azt kiabálja, hogy ’Nem tűrök el szemérmetlen viselkedést ebben a házban!’. Képzeld el Hermione arcát: pirosabb volt, mint anyáé, ahogy gyorsan kisietett… - Ron szégyenlősen vigyorgott az emléken. – Ugyanezt a bűbájt anya Hermione szobájára is ráküldte – tudod, az Percy régi szobája. És találd ki, hogy még mit csinált anya?
- Gőzöm sincs – vonta meg a vállát Harry. – Talán erényövet tett Hermionéra?
- Nem – pirult el Ron. – Egy új állapotjelzést adott hozzá a konyhában levő családi órához. Most van ’otthon’, ’munkában’, ’halálos veszélyben’, és ’csókolózik’.
- Nem mondod! – Harry elfojtott egy kuncogást.
- De – válaszolt szomorúan Ron. – Ezzel az órával esélyünk se volt, hogy akár csak meg is csókoljuk egymást, nemhogy mást is csináljunk! Néha olyan dühös tudok lenni anyára! Fogadok, hogy ő és apa is sokat csókolóztak hatodéves korukban, úgyhogy igazán meg kellene értenie minket… - itt a barátjára sandított.
- Mi az? – kérdezte Harry. Ron a földre szegezte a tekintetét, mintha zavarban lenne valami miatt.
- Tudom, hogy undokul hangzik, haver, de reméltem, hogy én leszek az első kettőnk közül, aki… aki…
- Aki mit? – Harry játékosan ráncolta a szemöldökét.
- Tudod mit – morogta Ron. – Te majdnem egy évvel előbb csókoltad meg Cho Changot, mint én Hermionét… Reméltem, hogy ebben én lehetek az első, ha te még nem…
Eddig Harry fontolgatta, hogy elmondja Ronnak milyen ’csapdába’ esett a szünidőben, de most úgy döntött, hogy titokban tartja a dolgot. A szégyen, amit el kellett szenvednie az édesanyja miatt, bőven elég volt szegény Ronnak, Harry nem akarta mégjobban elrontani a kedvét azzal, hogy ’eldicsekszik vele’, hogy ebben is ő lett az első… Hadd higgye Ron, hogy le tud győzni ebben a versenyben – gondolta Harry. Kicsit szomorú volt, hogy nem mondhatja el Ronnak, mivel szerette volna megosztani valakivel (persze nem Dumbledore-ral) - valakivel, aki megérti őt… Ha két legjobb barátjának a szünet alatt sikerült volna lefeküdnie egymással, akkor Harrynek nem kellett volna visszafognia magát és mesélhetett volna a ’kalandjáról’. Ronnal akár még tapasztalatcserét is folytathattak volna… vagy azt talán inkább mégsem… Harry egyáltalán nem volt benne biztos, hogy hallani akar Hermionéról, a Szent Hermionéról, ilyen helyzetben. Abban sem volt biztos, hogy ő szeretne-e Ronnak beszélni az ő ’barátnőjéről’… hiszen még azt sem tudta, hogy kicsoda volt.
Teltek-múltak a hetek, újra elkezdődtek a kviddicsedzések, és Harry, a Griffendél új kapitánya, keményen megdolgoztatta a csapatot. Nem érdekelte, hogy a csapattársai rabszolgahajcsárnak nevezték, és mikor elkezdtek nyöszörögni, hogy tartson szünetet, csak azt válaszolta: - Én is olyan keményen dolgozom, mint ti, ha nem vettétek volna észre, lusta banda!
Egyik február este, mikor Harry egy különösen kimerítő edzés után a kastély fele tartott, Ginny utána futott.
- Egyre jobban hasonlítasz Oliver Woodra, tudod-e? – kérdezte a lány félig vicces, félig megrovó hangon.
- Tényleg? – pillantott rá a fiú, és megállapította, hogy a lány lángvörös haja és arca, melyet pirosra csípett a fagy, egyaránt nagyon jól mutat a fehér hó és a tiszta, csillagos égbolt függönye előtt. – Csak biztosra akarok menni, hogy megnyerjük a következő meccset a Hollóhát ellen, ez minden.
- Ez minden? – tette karba a kezét Ginny. – Nem hiszem. Nem dolgoztattál minket ilyen keményen a Griffendél-Mardekár meccs előtt októberben, pedig azt mondtad, hogy a Mardekár sokkal veszélyesebb ellenfél, mint a Hollóhát.
Harry nem tudta mit válaszoljon, így inkább újra elindult a kastély irányába.
- Nem rázol le ilyen könnyen, Harry Potter! – kiabálta utána a lány elszántan, és megint utána futott. – Megváltoztál – jegyezte meg lépést tartva a fiúval.
- Komolyan? – vonta meg a vállát Harry. – Mindenki változik, Ginny. Rengeteg dolog történt velem mostanában, és ahhoz, hogy meg tudjak birkózni velük, meg kellett változnom.
- Oké, mondj egyet – mondta kihívóan Ginny.
Harry most megállt, pedig már épp elérték a tölgyfa bejárati ajtót. – Csak egyet? Sirius halála. Megfelelő indok neked?
- Nem – rázta meg a fejét a lány. – Nem, mert az a változás, amiről beszélek, most nemrégiben következett be. Sirius júniusban halt meg, és én emlékszem, milyen voltál szeptemberben: szomorú, egy kicsit befelé forduló, de valahogy mégis… nyitott. Mikor Hermione megkérdezte hogy vagy, nem gondolkodtál, hanem elismerted, hogy pocsékul.
- Honnan tudod? – ráncolta a szemöldökét a fiatalember.
- Ott voltam a klubhelyiségben – válaszolta a lány, miközben Harry kinyitotta az ajtót, beengedve magukat a viszonylag meleg előcsarnokba. – Hallottam, Harry, és láttam az arcodon is: nem csináltál titkot belőle. De most… megváltoztál. Nem látszol már szomorúnak, sokkal társaságkedvelőbb vagy, mint valaha, mégis… Úgy érzem, ez nem az igazi éned, Harry.
- Nem az igazi énem? – visszahangozta a fiú, miközben elindultak felfelé a lépcsőn. – Hogy érted?
- Úgy értem, hogy már nem vagy nyitott. Úgy teszel, mintha nyitott lennél, mindenkit meghallgatsz, mindenkivel beszélgetsz, de…
- Talán baj, hogy próbálok társasági életet élni? – jött az ingerlékeny válasz.
- Nem, normális körülmények között ez nem lenne baj, de ez most… nem tűnik igazinak. Mintha arra használnád fel ezt a túlzott társadalmi életet, hogy… hogy elfelejts valamit, és ne akard nekem bemesélni, hogy Sirius halála miatt van, mert úgysem hinném el!
- Jó, ne hidd el – vonta meg a vállát Harry, és folytatta az útját felfelé.
Egyszer csak megmozdult a lépcső, és meg kellett kapaszkodniuk a korlátba, ha nem akartak leesni.
- Nagyszerű, most nem tudunk visszamenni a Griffendél Toronyba! – morogta Harry.
- Legalábbis nem a szokásos útvonalon – tette hozzá Ginny, miközben elindultak visszafelé a folyosón.
Egy idő után a környezet egyre ismerősebb lett: a Badar Barnabás szobra melletti faliszőnyeghez közeledtek, ahonnan a Jössz és Mész Szoba nyílott.
- Pontosan erre van most szükségünk – jegyezte meg a lány.
- Hogy érted? Amire szükségünk van, az az, hogy visszamenjünk a Griffendél Toronyba, és amire tényleg szükségem van, az az ágyam.
- Nem, Harry. Amire igazán szükséged van, az egy jó beszélgetés – rázta meg a fejét Ginny. – Gyere, nem fog fájni.
Látva a bátorító mosolyt Ginny arcán, Harry sóhajtott. – Rendben.
Ahogy beléptek a Szükség Szobájába, Harry nagyon meglepődött, mivel a tulajdon ágyát látta a szoba közepén, egy szék és egy kandalló társaságában, amely kellemes meleget árasztott.
- Azt mondtad, szükséged van az ágyadra – mosolygott a lány, és helyet foglalt a széken. - Gyere, heveredj le.
- Kicsit vicces helyzet a beszélgetéshez – jegyezte meg Harry. – Egy mugli pszichiátriára emlékeztet.
- Miért, már voltál egyben? – vonta fel a szemöldökét a lány, és barna szeme huncutul csillogott.
- Ó, igen – nevetett Harry, de mikor látta, hogy a lány félig rémülten, félig hitetlenkedően tekint rá, még hozzá tette: - Múlt nyáron el kellett kísérnem Petunia nénit és Dudleyt a pszihológushoz. Tudod, nem akartak egyedül otthon hagyni, mondván, hogy még felrobbantom a házat… Dudleynak volt szüksége pszihológusra. A dementor-támadás óta voltak ilyen problémái. Rémálmai voltak, gondolom a legrosszabb emlékeiről… - itt vigyorogva Ginnyre sandított. – Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi lehet Dudley legrosszabb emléke… talán egy szülinap, ahol harminchét ajándék helyett, csak harminchatot kapott? – Ginny kuncogott, majd az arckifejezése komolyra változott.
- Látod, Harry, megint ezt csinálod.
- Mit?
- Ezt a ’legyünk vicces társalgópartnerek’ színjátékot játszod, csak hogy ne kelljen másról beszélned vagy gondolkodnod.
- Milyen jó megfigyelő vagy – szólt szárazon Harry. – Igen, reméltem, hogy el tudom feledtetni veled, hogy miért hoztál ide.
- De hála Istennek, az emlékezőképességem még mindig jól működik.
- Igen. Szóval… ha az emlékezőképességed olyan jó, akkor mondd meg nekem, hogy mit akartál mondani, amikor megmozdult a lépcső?
- Azt mondtam, hogy folyton próbálsz elfeledkezni valamiről. Azért edzel minket és magadat olyan keményen, hogy… felejts. Hogy elfeledkezz valamiről, amit mindenki elől rejtegetsz, Harry.
- És milyen gyógymódot ajánl a nagy pszihológus? – gúnyolódott a fiú, miközben unatkozva bámulta az ágy sötétvörös mennyezetét.
- A legjobb gyógymód, ha kibeszéled magadból. Nyílj meg, nyisd ki a szíved, szabadítsd meg magad tőle, akármi is az… Mediboszi szavamra mondom, hogy minden, ami e között a négy fal között elhangzik, titok marad.
Harry egy pillanatra elfordította a pillantását a mennyezetről, és átható tekintettel Ginnyre nézett. A lány arcán őszinteséget, nyugalmat és eltökéltséget látott: eltökéltséget, hogy segítsen neki. Harry elfordult tőle, miközben az agya gyorsan dolgozott. Elmondhat a lánynak mindent? Vajon Ginny nem fogja őt elítélni azért, amit tett? És vajon jobban fogja érezni magát attól, ha felfedi a titkát? Az tény, hogy már rég el akarta mondani valakinek: úgy érezte, hogy megfojtja, ha nem adhatja ki magából… de miért pont Ginnynek mondja el? Miért, miért, mert nem mondhatod el Ronnak, mert szörnyen szerencsétlennek érezné magát, ha megtudná; ráadásul nem mondhatod el Hermionénak sem, mert meg lenne botránkozva, más közeli barátod meg nincs… - válaszolta egy kis hang a fejében.
- Rendben, Ginny – mondta, de nem nézett a lányra. – Karácsonykor lefeküdtem egy lánnyal, és halovány lila gőzöm sincs, hogy ki lehetett.
Egy percnyi hallgatás után, mikorra Harry remélte, hogy szavai leülepedtek, megkockáztatott egy oldalpillantást Ginnyre.
- Értem – szólt a lány. – Hm… én, mint a pszichiátered…
- Mond inkább, hogy pszihológus, attól jobban érezném magam.
- Rendben – húzta ki magát Ginny. – Mint a pszihológusod, feltennék néhány kérdést. Szóval… mi a fenét értesz az alatt, hogy nem tudod, hogy ki volt?
Egy szomorú mosoly jelent meg Harry arcán. – Cho Changnak hittem… de mint kiderült, Cho hazament a szünetre. Szerintem a csaló Százfűlé főzetet használt, hogy Chónak látsszon, és elcsábítson engem. Sikerült neki.
- Értem – bólintott Ginny. – És most az a fő problémád, hogy nem tudod ki volt, vagy az, hogy nem Cho volt? - Mikor látta, hogy Harry szája idegesen megrándul, gyorsan hozzátette: - Szólj, ha túl személyeset kérdezek. Akkor abbahagyom.
- Ne, ne, ne – nézett fel Harry. – Ha már egyszer elkezdtük, fejezzük is be.
- Rendben. Szóval, hogy érzed magad jelen körülmények között?
- Mit szépítsük, szarul. Képzeld el, hogy lefekszel… mondjuk, Michael Cornerrel, és mikor felébredsz, kiderül, hogy nem is lehetett ő…
- Nem igazán tudom elképzelni magam, hogy lefekszem Michaellel, de rendben… tételezzük fel a terápia kedvéért… Szóval mit éreznék? Zavarodott lennék. Rémült. Főleg, ha eszembe jutna, hogy esetleg nem is védekeztünk – válaszolta Ginny elgondolkozva. A pillantása a fiú arcára siklott, amelyre hirtelen rémület ült ki. – Jaj ne, Harry, ne mondd hogy nem…? - Harry nyelt egyet, és elfordította a fejét. Ginny egy sóhajjal kinyújtotta a kezét, és megveregette a fiú vállát. – Hé, nyugi, valószínűleg egy roxfortos tanuló lehetett, aki nagyon bele van zúgva A Kis Túlélőbe, és minden roxfortos diák elmehet Madam Pomfreyhoz ’Esemény Utáni Bájitalért’…
- Hát épp itt van a bökkenő, Ginny: nem lehetett roxfortos tanuló – válaszolta Harry. – Véletlenül a párnámon felejtett egy hajszálat, ami vörösesszőke volt. Nem láttam még egy roxfortos tanulót se ilyen hajszínnel… kivéve Marietta Edgecombot, de ő gyűlöl engem, mióta azok a ronda szemölcsei voltak.
Ginny a szemöldökét ráncolta. - Akkor… talán egy boszorkány, aki beléd van habarodva, olvasta a Hírverőben az interjút arról az éjszakáról, mikor Tudodki visszatért… Fogadjunk, hogy rengeteg rajongód van egész Nagy-Britannia-szerte, és más országokban is. Hős vagy, Harry.
- Pontosan az, ami nem akarok lenni! – vágott vissza Harry felugorva. – Torkig vagyok vele, hogy egy rohadt hős vagyok! Torkig vagyok vele, hogy én vagyok A Kis Túlélő! Torkig vagyok vele, hogy az emberek rajonganak értem, csak mert Voldemort miatt van ez a nyavalyás sebhelyem! Torkig vagyok vele, hogy Dumbledore aranykalitkában tart! Torkig vagyok Trelawney hülye jóslataival! Torkig vagyok vele, hogy a nők belém vannak zúgva! Miért nem tesznek be egy cikket a Reggeli Prófétába: ’Hé, hölgyeim, a rókaszezonnak vége, itt a Harry Potter szezon, mindössze annyit kell tenned, hogy fogod Cho Chang haját, és máris mehetsz imádott hősödhöz egy éjszakára!’ Komolyan mondom… - Harry hangja megbicsaklott. – Torkig vagyok mindennel.
- Jó kis hisztit rendeztél – állt föl Ginny. – Jobban érzed magad?
- Igen, egy kicsit.
- Tudod, az a ’Harry Potter szezon’ majdnem megnevettetett – mosolygott Ginny, ám mikor pillantása találkozott Harry dühös tekintetével, gyorsan eltüntette arcáról a mosolyt. – Izé… miféle jóslatról beszéltél?
- A francba – morogta Harry. – Ennek nem lett volna szabad kicsúsznia a számon…
- Mikor mérges vagy, nem tudod kontrollálni, hogy mit mondasz. - Ginny odalépett hozzá, és megfogta a kezét. – Gyere, ülj le – azzal odavezette a kandallóhoz, ahol leültek egymással szemben a szőnyegre. – Ha nem szeretnéd elmondani, én megértem…
- Azt hiszem, el szeretném – válaszolta a fiú. – Amellett a nyavalyás karácsonyi kaland mellett a jóslat is idegesít. Az… az ami abban a kis üveggömbben volt, amit Voldemort meg akart szerezni a Misztériumügyi Főosztályról.
- Az, ami széttört?
- Igen, széttört, úgyhogy a halálfalók nem szerezték meg, de Dumbledore-nak van egy másolata róla a merengőjében. Ez a jövendölés Trelawneytől származik.
- Őszintén Harry – kérdezte vigyorogva Ginny – miért hiszel annak a jóslatnak, ami attól a vén csalótól származik?
- Mert ez az egy igazinak tűnik – biggyesztette le a száját a fiatalember.
- És miről szól? – tudakolta Ginny. Mikor Harry már egy perce nem válaszolt, a lány biztatóan megszorította a kezét. Harry viszonozta a kézszorítást.
- Azt mondja, hogy vagy énnekem kell megölnöm Voldemortot, vagy őneki engem. – Harry felnézett, és pillantása egy szánalommal teli szempárral találkozott.
- Már mindent értek, Harry – suttogta Ginny. – Ez nem épp egy vidám jóslat… nem lehet könnyű ezzel a tudattal élni. Még csak a lehetőségét sem lehet könnyű elfogadni.
- Nem, tényleg nem könnyű. És ami még nehezebbé teszi, az az, hogy nem beszélhetek róla. Főleg nem Ronnak és Hermionénak. Ron azt gondolná, hogy ez csak egy vicc Trelawneytől, Hermione pedig halálra rémülne. Én… én azt sem tudom, hogy miért pont neked mondtam el mindezt.
- Talán mert én nem vagyok olyan lobbanékony, mint Ron, de olyan komoly sem, mint Hermione.
- Talán – vonta meg a vállát Harry egy apró mosoly kíséretében. – Azt hiszem, egy kicsit segített ez a beszélgetés veled, Ginny.
- Tudtam, hogy segíteni fog – sugárzott a lány.
Harryt hirtelen valami melegség kerítette hatalmába, és újra érezte azt a rég elfeledett érzést, ahogy a gyomra csinál egy hátraszaltót.
Nem tudván, hogyan reagáljon a fiú különös pillantására, Ginny a szabad bal kezével megfogta a fiú jobbját, így mindkét kezük összefonódott.
- Elpirultál – suttogta Harry.
- Nem igaz.
- De.
- Nem igaz! – mondta Ginny olyan méltóságteljesen, mint a királynő. – Megfogadtam, hogy soha többé nem pirulok el a jelenlétedben, Harry Potter.
- Nem kellett volna ilyesmit megfogadnod. A piruló Ginny szerintem nagyon csinos.
- Azt hittem, nem szereted a piruló Ginnyt – válaszolta a lány, miközben megpróbálta kihúzni a kezét a fiúéból, de az határozottan tartotta.
- A régi Ginny elvörösödését nem szerettem, de ha az új elpirul, az ellen nincs semmi kifogásom.
- Szóval, jobban szereted az új Ginnyt? – kérdezte a lány, kacéran oldalra billentett fejjel.
- Azt hiszem, igen.
- Nagyszerű. Az új Ginnynek most mennie kell. - Látva Harry kétségbeesett arckifejezést, gyorsan hozzátette: - Következő foglalkozás: jövő héten, ugyanekkor, ugyanitt.
- Rendben – bólintott amaz mosolyogva és nézte, ahogy a lány elhagyja a Jössz és Mész Szobát.
Ginny ’terápiájának’ köszönhetően Harry újra önmaga lett: nem túl befelé forduló, de nem is túl extrovertált, hanem valahol a kettő között. Nem tudta, hogy miért, de Ginny közelsége megnyugtatta őt. Az első, a Szükség Szobájában történt ’terápiájuk’ óta Harryben gyengéd érzelmek ébredtek a lány iránt, és csodálkozva vette észre, hogy Ginnyvel sosem érzi magát zavarban, mint egykor Chóval, és nem is aggódott amiatt, hogy valami hülyeséget mond, amivel elijeszti a lányt. Ginny nem az a fajta volt, akit csak olyan egyszerűen el lehetett ijeszteni – legalábbis többé már nem. Az ijedt, félénk kislányból, akit évekkel ezelőtt megismert, mostanra egy határozott, kiegyensúlyozott fiatal nő lett, aki erkölcsi támaszt nyújtott Harrynek, mikor szüksége volt rá, és felvidította, ha rosszkedvű volt.
Igaz, egyikük sem mondta ki hangosan, de egy idő után kezdtek úgy tekinteni a terápiára, mint randevúra, és rászoktak arra, hogy végig egymás kezét fogják.
Az utolsó előtti héten épp az utolsó ’terápián’ voltak, mikor Harry összeszedte minden bátorságát, és megszólalt: - Valami vicces jutott az eszembe, Ginny.
- Micsoda? – kérdezte a lány, miközben felhúzott lábát átkarolva ült a kandalló előtti szőnyegen.
- Csak eszembe jutott az, amit Ron tavaly év végén mondott.
- Miért, mit mondott?
- Azt mondta, hogy legközelebb valaki vidámabbat válasszak, mint Cho…
- Érdekes, nekem meg azt mondta, hogy legközelebb jobbat válasszak Michaelnél…- mosolygott Ginny, hiszen tudta, hogy mire akar kilyukadni a fiú. Mikor elmondta Ronnak, hogy inkább Dean Thomast választotta, csak viccelt. És most… talán valóra válnak az álmai?
- Szerintem – Harry egy kicsit közelebb csúszott hozzá a szőnyegen – találtam valaki sokkal vidámabbat, mint Cho…
- Szerintem én is találtam valaki jobbat, mint Michael…
- Megint elpirultál.
- Lehet – vigyorgott Ginny. – De most te is.
- Nem is – monda dacosan Harry.
- Deeeee – válaszolta a lány, kicsit közelebb húzódva.
- Nem – suttogta Harry, és még közelebb csúszott Ginnyhez
- De – suttogta a lány alig hallhatóan, miközben ajkuk az első csókban forrt össze.
- Szeretlek, Ginny – suttogta Harry, mikor ajkaik szétváltak.
- Én is szeretlek. De ne várd tőlem, hogy tizenkét gyereket szüljek neked!
- Hogy mi…? – pislogott Harry, majd eszébe jutott, hogy ezt az ostobaságot Sybill ’jósolta’ neki, csak hogy Umbridge-et bosszantsa. Mindketten nevetésben törtek ki, majd megint csókolóztak, nevettek, csókolóztak, nevettek, csókolóztak…
- Tudod mit? – kuncogta Harry. - Kössünk egy megállapodást: ha tényleg én leszek egyszer a Mágiaügyi Miniszter, akkor szülsz nekem tizenkét gyereket.
- Rendben – egyezett bele Ginny és kezet ráztak. – Soha nem leszel miniszter, és ezt te is nagyon jól tudod.
- Álmodozni szabad – mosolygott Harry.
- Tényleg ez az álmod? – Ginny hitetlenkedve ráncolta a szemöldökét. – Hogy Mágiaügyi Miniszter legyél?
- Nem – rázta meg a fejét vigyorogva. – Inkább, hogy nagy családom legyen. Sok kicsi Potter, akiknek megadhatom azt a szeretetet, amit én soha nem kaphattam meg a szüleimtől…
- Harry… - mielőtt Ginny elérzékenyülhetett volna, Harry hozzátette egy kacsintással: - Nem is beszélve arról, hogy összehozni egy gyereket nagyon kellemes elfoglaltság.
Ginny a mennyezetre emelte szemét, majd komolyabb tekintettel ránézett a fiúra.
- Ha jobban belegondolok, mi soha nem jöttünk volna össze, ha nem vert volna át téged az a nő… - Nem tudta befejezni a mondatot, mert Harry a mutatóujját a szájára tette.
- Shhhhh… Ne beszéljünk róla többé. Felejtsd el, én már el is felejtettem. Akárki is volt, a múlthoz tartozik, és nem állhat közénk.
Telt-múlt a nyár, és Harry mindennél jobban vágyott rá, hogy visszatérjen a varázsvilágba. Ő és Ginny utolsó ’terápiájuk’ után már hivatalosan is együtt jártak, és naponta írtak egymásnak. A lány beszámolt Ron azon próbálkozásairól, hogy meggyőzze az édesanyjukat, hogy Hermione eljöhessen az Odúba, Molly azonban hajthatatlannak bizonyult.
A nagy unalom ellenére a Privet Drive 4. számú házban Ginny levelein kívül is volt néhány apró dolog, ami tartotta a lelket Harryben. Először is: végre felnőtt lett, így ha a muglik nem látták, már varázsolhatott. Aztán természetesen ott voltak a csodálatos ajándékok, amiket a barátaitól kapott (Sirius szokásos ajándékának hiánya még mindig fájó volt), és Harry nem tehetett róla, de nagyon örült, mikor Dudley élete első randija Piers Polkiss húgával, Prischillával, katasztrofálisan sikerült.
- Miért vigyorogsz? – mordult rá Dudley Harryre, aki nem tudta elfojtani a vigyorát. – Mintha te annyi lánnyal randiztál volna…
- Tulajdonképpen hárommal – válaszolta az ifjú varázsló.
- Hárommal? Na és kikkel? – kérdezte sötét arccal Dudley.
- Nem ismered őket – legyintett Harry. – Mellesleg, volt egy, akit én sem ismertem… - látva Dudley zavart és irigykedő arcát, megadta neki a kegyelemdöfést: – de legalább jó volt az ágyban. - Azzal felállt a kanapéról, és magára hagyta füstölgő unokatestvérét.
Két nappal a szünet vége előtt bagoly érkezett Mrs. Weasleytől az új tankönyveivel (’tudjuk, hogy nem tudtál elmenni az Abszol útra, drágám, úgyhogy megvettük neked is a könyveidet’).
Furcsa módon, nem Weasleyék baglya volt az egyetlen, amely aznap levelet hozott neki. Egy fekete bagoly repült be az ablakon, a fejére dobta a levelet és elrepült.
Harry kinyitotta a levelet, amely egyetlen sorból állt:
Boldog Útószülinapot, Harry.
A levél hátuljára egy meglehetősen sötét varázslófénykép volt ragasztva, mely egy apró batyuféleséget ábrázolt, amely mocorgott. Először Harrynek fogalma sem volt, hogy mi lehet az a valami, majd odasétált vele az ablakhoz, hogy jobban lássa a reggeli napfényben. A fényben Harry tisztán látta a ’csomagocskát’, ami valójában egy pólya volt, melyből csak egy apró, kopasz babafej és két piciny kezecske lógott ki. A baba egy picit azokra a koraszülött csecsemőkre emlékeztetett, akiket Harry néha a hírekben látott.
Egy koraszülött csecsemő… azt jelenti, hogy a nyolcadik hónap körül kellett születnie…
A fénykép kiesett Harry kezéből.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
