4. Hoppanálás felsőfokon

Az első dolog, amit Harry észrevett, Lupin csodálkozó arca volt. Mindketten a Weasley-család háza közelében húzódó erdősáv mellett álltak, ahonnan Harry hoppanált Pitont üldözve. A volt sötét varázslatok kivédése tanár még zihált a futástól, és mögötte lassan befutott a Főnix Rendjének többi tagja is, Mr Weasleyvel és Tonksszal az élen. Mordon sebesen pörgő szemmel mustrálta Harryt, aki ekkor észrevette, hogy a gyapjúsál, amit Elanor adott, még mindig rajta van.

- Te meg hova tűntél, Harry? – kérdezte Lupin öszinte megrökönyödéssel– Egy pillanatig nem voltál itt, és… - tekintete végigfutott Harryn - és mi ez a sál?
Harry zavartan lerángatta magáról az árulkodó ruhadarabot. Fogalma sem volt hogy mit mondjon. Se Dumbledore-ról, se Pitonról nem beszélhetett. A Főnix Rend minden jelenlevő tagja leplezetlen kíváncsisággal bámult rá.

- Nos én… hát… azt hiszem elrontottam egy hoppanálást. – fejezte be sután, és elvörösödött, amikor magán érezte Mordon átható pillantását. Igyekezett elzárni az elméjét a jó legilimentor hírében álló aurortól.

- Értem – zendült fel Mordon recsegő hangja - Tehát azt a mocskos Pitont követve inkább beugrottál sálat vásárolni, igaz, Potter? – Lupin egy rosszalló pillantást vetett az öreg aurorra, majd Harryre nézett.

- Rendben van Harry, ha nem akarod, nem faggatunk, de ha valami fontos történt, el kell mondanod.

Harry nem viszonozta Lupin pillantását, és pár pillanatig azon töprengett, hogy mit válaszoljon.
- Semmi olyasmi nem történt, ami jelenleg létfontosságú a Főnix Rendjének – mondta végül.

Mordon felhorkant, és vesébe hatoló pillantással mustrálta Harryt.

- Remélem tudod Potter, hogy a Rend tagjai csapatjátékosok. Ha már felveszünk a tagok közé, szeretnénk tudni, hogy megbízható vagy-e.
Harry csodálkozva nézett az aurorra, de mielőtt bármit mondhatott volna, Tonks rosszallóan korholni kezde a férfit.

- Ugyan már Alastor. Csak nem gondolhatod komolyan, hogy Harry átállt Tudodki csatlósai közé. Ha hallgat, akkor annak megvan az oka.

A többiek egyetértően mormogtak.

- Én teljesen megbízom Harryben – mondta Lupin biztató mosollyal, amit a fiú most viszonzott is – Ha történt is valami, minden bizonnyal… magántermészetű volt. Elég nagy már ahhoz, hogy eldöntse, miről kell vagy nem kell beszélni.

Harry hálásan nézett régi tanárára, majd a többieken is végigsiklott a tekintete.
- Komolyan gondolták, hogy felvesznek a Rend tagjai közé?
- Épp ezt beszéltük meg a dementortámadás előtt – válaszolt Lupin – a tegnapi akciód, és persze az azelőttiek is egyértelműen feljogosítanak arra, hogy teljes jogú tagja legyél a Főnix Rendjének. Sőt, ami azt illeti, tekintettel a körülményekre… bár erről még nem tartottunk szavazást…

Lupin kissé zavartan végignézett a Rend tagjain. Úgy látszik mindannyian tudták, miről van szó, mert Tonks mosolyogva bólintott a ki nem mondott kérdésre, valamint Mr Weasley, Bill, és Kingsley is biccentett. Végül Mordon is bólintott, le sem véve a mágikus szemét Harryről.

- Szóval úgy gondoltuk… - folytatta Lupin – Hogy mivel Dumbledore halálával immár te vagy az egyetlen, aki tudta, hogy mire készül az utolsó pár hónapban, át kéne venned a Rend szellemi vezetését.

Harry egy pillanatig úgy nézett a többiekre, mintha valami tréfától tartana. Ám ahogy végignézett az arcukon tudta, hogy komolyan gondolják.

- Úgy értjük – fűzte tovább a szót Lupint - te vagy az egyetlen, aki tudta, hogy merre járt Dumbledore, amikor napokra eltűnt az iskolából. Nincs igazunk?

Harry bólintott, de közben gondolatok százai cikáztak a fejében.

- És azt is sejtjük, hogy a tervnek titokban kell maradnia a lehető legtöbb ember előtt. Bár szeretnénk, ha megosztanád velünk, el tudunk képzelni olyan helyzetet, amikor ezt nem teheted meg. Azonban ilyenkor is feltétlen segítségre számíthatsz a Rend részéről, és nem fogunk kérdezni semmit. Ahogy annak idején Dumbledore-tól sem kérdeztünk.

Harry nem tudta, hogy mit mondjon. Eszébe jutott az igazgató pár perccel ezelőtti tanácsa, hogy ne zárkózzon el azoktól, akik segíteni akarnak neki. Biztonsággal töltötte el a tudat, hogy a Főnix Rendjének tagjai egy emberként mellette állnak. Hálásan nézett végig a csapat tagjain.

- Nagyon köszönöm. – mondta végül, és valahogy felnőttebbnek érezte magát, mint bármikor előtte – De Dumbledore professzor helyét nem vehetem át. Viszont lesznek olyan dolgok, amikor megkérem valamire a Rendet… ami talán értelmetlennek vagy feleslegesen kockázatosnak tűnik, mégis…

- Akkor is követni fogunk – mosolygott lelkesen Tonks, és a haja rózsaszínűbbnek tűnt, mint valaha – Most viszont vissza kéne mennünk a többiekhez, szerintem Mollyt a szívroham kerülgeti, hogy mi történhetett itt.

- Később majd megbeszéljük a részleteket – mondta Lupin is, és mindannyian visszaindultak az ünnepség helyszíne felé. A többieknek láthatóan fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik az erdő szélén, mert még mindenki az események hatása alatt volt.

A vendégsereg egy része dehoppanált, így eléggé lecsökkent a létszám. Mrs Weasley eddig erélyesen visszatartotta Ront és Hermionét, hogy ne szaladjanak Harry után, de most már nem bírt velük. Végül a három jóbarát valahol félúton találkozott össze.

- Harry, jól vagy? – zihálta Hermione, olyan hanggal, mint aki az idegösszeroppanástól menekült meg éppen – az a sok patrónus-madár… csodálatos volt!

Ron buzgón bólogatott. Kettejüknek úgy látszik nem tűnt fel Harry eltűnése, hiszen távolabb álltak az eseményektől, mint a Rend tagjai.

- Ja, szuper volt. – folytatta Ron – De eddig azt hittem, hogy szarvas alakú a patrónusod. Hogy csináltad?

Harrynek belekerült pár másodpercébe, míg rájött, hogy miről beszélnek a barátai. A varázslatot órákkal ezelőtt hajtotta végre (legalábbis az ő szemszögéből) bár mintha napok teltek volna el azóta.

- Hát, alkalmaztam a tárgysokszorozó bűbájt a patrónus-varázsra – mondta, és közben kerülte Hermione pillantását. Ilyen ötletei általában a lánynak szoktak lenni, és attól tartott, hogy talán megsértődik a dolgon.

- De hát az lehetetlen! – érvelt Hermione, akit szakmailag teljesen lenyűgöztek a madarak. - A Meliorus-bűbájt nem lehet idéző-bűbájokra alkalmazni!

Ron bosszúsan felhorkant.
- Ugyan már, Hermione – korholta le a lányt. – Azt a könyvek mondják. De te magad is láttad, hogy Harrynek sikerült.

Most Lupin is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Azt hiszem, Hermionénak igaza van. A Meliorus-bűbájt tényleg nem lehet a patrónusok számának vagy erejének megnövelésére használni. Harry az igazi varázslatot valószínűleg öntudatlanul, nonverbálisan végezte el, a kimondott bűbáj teljesen hatástalan maradt volna. – majd mosolyogva Harryhez fordult – Nem is rossz teljesítmény, fogalmam sincs, hogy hogy csináltad.

Harry kezdte kényelmetlenül érezni magát.

- Az az igazság, hogy nekem sem. Biztos sokat jelentett, hogy meggyőződésem szerint működnie kellett volna. Ez persze azt jelenti, hogy nem tanultam meg a leckét – tette hozzá mosolyogva, és a többiek is vigyorogtak. Látta, hogy a barátainak legalább ezer kérdése van, de egy szemmozdulattal jelezte Ronnak, hogy ne most, így beléfojtotta a szót. Tudta, hogy valamennyit el kell árulnia nekik, és a Rend tagjainak is, csak még nem tudta eldönteni, hogy mit és hogyan.

Visszatértek tehát az ünnepség helyszínére.

- Nem maradtak sokan – jegyezte meg Harry Mrs. Weasleynek, aki rögtön odarohant hozzá, mintha saját szemével akarna meggyőződni a teljes testi épségéről.

- Legalább több marad nekünk a tortából – mondták vigyorogva az éppen odaérkező ikrek.
- Harry, nem volt semmi az a sok patrónus – monda George – nem hiszem, hogy Tudjukki ezután próbálkozna dementorokkal.

Harry ezen egy pillanatig elgondolkozott. Tegnap a kezdő halálfalók Bellatrix irányításával, ma dementorok, akiket Piton vezetett… Voldemort talán az erejét próbálgatja? Szeretné kiismerni, mielőtt a végső csatára kerülne a sor? Ez azt jelenti, hogy már nem veszi idióta kölyöknek, akit bármikor elpusztíthat… Egy cseppnyi elégedettség buzogott fel benne pár pillanatra, de gondolataiból nemsokára kizökkentette Ron kérdése.

- Jól láttuk, hogy Piton volt az erdő szélén?
Harry bólintott, majd sietve hozzátette.

- De gyorsan dehoppanált.
- Gyáva áruló féreg – morgott Fred – még annyira sem maradt itt, hogy kapjon egy jó orrbaverést. Nem mintha nem lenne így is elég görbe az orra.

Ezen mindannyian nevettek, kizökkenve egy kicsit a búskomor hangulatból. Hiába, gondolta Harry, az ikrek képesek még a legsötétebb eseményekben is megtalálni a humort.

A megmaradt társaságnak viszont elment a kedve az ünnepléstől. A legtöbben kis csoportokat alkotva beszélgettek, mígnem teljesen besötétedett. Harry igyekezett kimaradni ezekből, mert félt, hogy olyan témára terelődik a szó, amiről nem beszélhet. Amikor elmentek a vendégek, és Bill is elindult Fleurrel nászútra Egyiptomba, segített helyrerakni az asztalokat, és a padokat.

Ron és Hermione eközben végig arra vártak, hogy lecsaphassanak rá. Mikor minden a helyére került (Bár Mrs Weasley váltig panaszkodott, hogy most napokig takaríthat) végre egyedül találhatták.

- Harry, most már lennél szíves elmondani, hogy mi történt? – kérdezte kissé sértődötten Ron, és Hermione sem tiltakozott a hangnem ellen. – Hermione azt mondja, hogy látott téged pár másodpercre eltűnni. És mi volt az a sál, amit a kezedben szorongattál? És mit akart tőled a Főnix Rendje?

Harry bűnbánóan nézett rájuk.

- Nagyon sajnálom… Minden el fogok mondani, de a most történteknek nagyon nagy tétjük van. Nem szabad elhangozniuk csak úgy… - egy pillanatig töprengett - Hermone, nem tudsz valami mágikus védelmet, ami megakadályozza, hogy egy titkot kihallgasson valaki, vagy a titkot birtoklók közül bárkit kényszeríteni lehessen az elárulására?

Hermione lázasan kutatott az emlékezetében.

- A Fidelius-bűbájnak sok változata van a titkok elrejtésére. Tudunk olyat csinálni, ami képes erre, de… Egy olyat varázslatot sem tudok, ami ellenállna egy nagyhatalmú mágusnak…

- Vagyis Voldemort ki tudná szedni bármelyikünkből – foglalta össze Harry, és bosszúsan megcsóválta a fejét. Igazából szerette volna elordítani magát, hogy Dumbledore él, és Piton az ő oldalukon áll, de tudta, hogy nem teheti meg. Hosszú idő óta most kellett először titkolóznia a barátai előtt.

- Sajnálom, de most nem mondhatom el. Már az is nagy veszélyt jelent, hogy az én fejemben ott van minden.

- Már megint mi az a hősies marhaság, amit csináltál? – kérdezte Ron most már határozottan sértődötten. - Egyébként is mi történhetett pár másodperc alatt?

- Elég sok minden, és nem pár másodpercről van szó – válaszolt Harry, és Hermione, akinek már volt dolga időnyerővel, egy halk „Óh”-t hallatott – de pár nap múlva kitalálom, hogyan mondhatom el. Találnunk kell egy varázslatot, úgyhogy muszáj lesz megkérdeznem erről… valakit. – fejezte be kicsit furcsán, mert már majdnem kimondta Dumbledore nevét.

- Hát jó… - mondta Ron kicsit még mindig bosszúsan – de mielőtt halálos veszélybe keverednél, tudni szeretnénk, hogy mi az.

- Feltétlenül – vigyorgott Harry, majd mélyet szippantott az esti levegőből – Nem játszunk egy parti sakkot, Ron?

Ron arcára kiült a szokásos vigyor.
- Dehogynem! Hozom a táblát!
Hermione színpadiasan az égnek emelte a tekintetét.
- Meg vagytok ti őrülve? Éjfél elmúlt, és holnap kora hajnalban indulnotok kell a hoppanálás vizsgára!
- Miért? – kérdezett vissza Harry – hiszen csak kilenckor kezdődik!
- Pontosan! – replikázott a lány - És a Minisztériumban lesz, Londonban! Hogyan akarsz odaérkezni, talán egy engedély nélküli hoppanálással?

Harry elvörösödött, Ron viszont felröhögött.
- Az szép belépő lenne!

Végül Hermione morgolódására megadták magukat, és lemondtak a sakkról. Harry amúgy is hullafáradt volt a hosszúra nyúlt és mozgalmas nap után. A szobájába beérve Hedviget csak egy futó mosollyal üdvözölte, és a ruháit hanyagul ledobálva befeküdt az ágyába. Ezután már csak pár pillanatig tudott töprengeni a nap eseményein, hamarosan ugyanis mély álomba zuhant.

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Másnap reggel a két fiú csak Mrs Weasley kitartó ostromlása után tudott felébredni. Hermione úgy döntött, hogy elkíséri őket, és már a konyhában várt. Kapkodva ettek valami reggelit, majd Mr Weasleyvel elindultak a ház melletti garázshoz.

Harry igencsak meglepődött, amikor a garázsajtót felnyitva egy Ford Angliát pillantott meg. Pár pillanatra azt hitte, hogy ugyanaz, ami elkóborolt a Tiltott Rengetegben, de Mr. Weasley megnyugtatta, hogy a kocsi teljesen új szerzemény (bár Vernon bácsi szörnyülködött volna az „új” jelző hallatán) és sietve leszögezte, hogy ezt nem bütykölte meg semmilyen bűbájjal.

Harry ennek ellenére észrevett pár apróságot, ami a mugli kocsikban biztos nem fordul elő, de nem említette meg Mr. Weasleynek. Például, az utastérben tíz személy kényelmesen elférhetett, a sebességváltó magától mozgott (Harrynek volt egy olyan gyanúja, hogy Mr Weasley amúgy sem tudná használni) és a műszerfalon időről időre villogó feliratok jelentek meg, például „Vigyázz a kerítésre, te vandál!” és „Fékezz, muglik az úttesten!”.

Az út elég eseménytelenül telt el. Ronon elhatalmasodott a vizsgadrukk, és az arca kezdett zöldes színezetet ölteni. Harry néha elbóbiskolt, miközben csak felszínesen hallotta, hogyan nyugtatja Hermione Ront. Ő a részéről végtelen nyugalmat érzett. Egyrészt elég jól tudott hoppanálni, másrészt immár képtelen volt olyan dolgok miatt izgulni, mint egy vizsga.

Mr Weasley végül leparkolta az autót a szűk sikátorban, ami a Minisztériumba vezetett, és mindannyian lementek a látogatókat szállító telefonfülkével. Majd nagy nehezen megtalálták a vizsga helyszínét, egy nagyobb termet a harmadik emeleten, ahol már néhány diák várakozott, legtöbben a szüleikkel együtt. Valószínűleg nem engedték el őket egyedül – futott át Harry agyán.

Mielőtt elbúcsúzott volna, Mr Weasley félrevonta Harryt.

- Nem tudom, hogy igazam van-e – kezdte kicsit zavartan – de sajnos azt kell mondanom, hogy a Minisztérium igyekszik megnehezíteni az életedet. Persze nem nyilvánosan, mert az közfelháborodást okozna, de nagyon is jól jönne nekik egy olyan hír, hogy a nevezetes Harry Potter megbukott egy egyszerű hoppanálás vizsgán… Tudom, hogy tudsz hoppanálni, de attól tartok, hogy igazságtalanok lesznek veled.

Mr Weasley az utolsó pár mondatot már hadarva mondta, majd Harry válaszát meg sem várva megveregette a vállát, majd a fiáét is és elsietett.

- Mit akart tőled apa? – kérdezte Ron.
- Szerinte a Minisztérium igyekszik megbuktatni a vizsgán – vonta meg a vállát Harry, és megpróbált elképzelni olyan feladatot, amit nem tud megcsinálni.

Leültek a várakozók közé, és hallgatták, amit egymás után szólítják be a diákokat a terembe. Nem voltak túl sokan, és mind Roxfortosok. Harrynek eszébe jutott, hogy most Malfoynak is itt kéne lennie, de a fiú persze nem volt sehol. Épp megemlítette Ronnak és Hermionénak a témát, hogy vajon mit csinálhat most a Mardekáros fiú, amikor a nevét szólították a teremből nyíló kisebb szobából.

- Potter, Harry! – mondta egy szigorú külsejű nő – kérem, fáradjon be!

Harry felállt, majd bement a kisebb terembe. Ahogy a vizsgabizottságra nézett, leesett az álla. A szigorú külsejű nő mellett ott ült Derreng professzor, a hoppanálás-tanáruk, a tőle jobbra pedig… Umbridge. A nő kislányos mosollyal nézett Harryre, és a hajában a masni ellenszenves lila színben pompázott. Visszataszítóbb volt, mint valaha.

- Nahát Harry, ismét találkozunk – kuncogott Umbridge – Kérlek foglalj helyet, amíg bűvölünk neked egy feladatot.

Harry leült az asztallal szemben, és növekvő aggodalommal figyelte, amint Umbridge maga elé vesz egy kis arany üstöt, és pár mozdulatot ír le felette a pálcájával. Az üstből kirepült a pergamendarab. Umbridge mosolyogva megszemlélte (ettől Harrynek futkosott a hátán a hideg) majd negédes mosollyal fordult a többiekhez, átadva nekik a cetlit.

- Nagyon érdekes, a huszonötös tételt kapta – mondta kuncogva.

Derreng professzor arca meglepetést tükrözött.
- De hiszen csak huszonnégy tétel van!

Umbridge nem hagyta abba a kuncogást, és Harry most már valóban rosszat sejtett.
- Óh, Rufus úgy gondolta, hogy azok nem tesztelik eléggé a képességeket, ezért betettünk még néhányat. Bátorkodtam ma reggel elhelyezni az üstben… itt van valahol a miniszteri határozat. Hova is tettem? – mondta Umbridge. Miközben a táskájában keresgélt, Derreng professzor elolvasta a cetlit, és az arca közben egyre vörösebb lett, ami ritka jelenség volt nála.

- Ezt nem gondolhatja komolyan! – mondta felháborodottan, és a cetlit lobogtatta – látni akarom azt a határozatot!

Umbridge elérakta a lepecsételt papírt.
- A miniszter úr reméli, hogy ön is egyetért az újításokkal – mondta, és Harry egyértelmű fenyegetést érzett a kislányos affektálás mögött. Valószínűleg ezt Derreng professzor is megérezte, mert zavartan Harryhez fordult.

- Öhm… tessék, itt van a feladata. Olvassa el.

Harry kissé remegő kézzel átvette a papírt, amin ez állt:

„Hoppanáljon a haladó Kóbor Grimbuszra, majd vissza. Ottlétét a sofőr aláírásával igazolja”

Nem nézett fel Umbrigde-re, és igyekezett semmilyen érzelmet sem elárulni, ami nehezen ment.

- Kezdheti – mosolygott Umbridge.

Harry oda sem figyelt rá, és próbált a célra gondolni, de sehogy sem sikerült. Egyrészt Umbridge fürkésző pillantása miatt, másrészt rá kellett jönnie egy nyilvánvaló tényre, miközben gondolataival a célt kereste.

- A Kóbor Grimbusz egyszerre több helyen is van – nézett rá Derreng professzorra összevont szemölökkel. Az eddigi hoppanálásainál világosan látta a célt, most viszont csak annyit érzett, azt is halványan, hogy a busz valahol Dél-Angliában tartózkodik.

Derreng professzor lesütötte a szemét, a szigorú ábrázatú nő pedig szinte sajnálkozva nézett, ezzel szemben Umbridge mosolygott.

- Szóval nem tudod megcsinálni a feladatot, Potter? – kérdezte diadalmas hanggal. Harry a szemébe nézett, most először, és Umbridge valahogy elfelejtett mosolyogni.

Harry szívesen megátkozta volna, de közben támadt egy ötlete. A buszt ugyan nem látja, de talán ha erősen koncentrálna a sofőrjére, Ernie-re… Pitont is tudta követni egy időben nem meghatározott helyre, talán Ernie-t is tudja egy térben határozatlanra…

Felidézte a sofőr arcát, a sörösüveg-szemüvegekkel együtt, és végre megtalálta a célt! Szinte látta, ahogy Ernie a kormányt rángatta. Harry arcán egy árnyalatnyi vigyor terült szét, és a következő pillanatban hoppanált.

Közvetlenül Ernie mellé érkezett, aki meglepetten nézett rá. Pillanatnyi figyelmetlensége miatt egy lovasszobor kénytelen volt elugrani az útjából, aztán hirtelen egy erdő közepén voltak, ahol a fák szédületes gyorsasággal hajlottak ki a rohanó veszedelem elől.

- Nahát, Harry, nem gondoltam, hogy így beugrasz. Látom nem sikerült lóvá tenniük – vigyorgott fogatlan mosolyával.

- Valahogy összehoztam – mosolygott Harry – Adnál egy aláírást, hogy itt jártam?

- Naná, hogy adok – mondta Ernie, és elengedte a kormányt. Harry ijedten rezdült össze erre a moztulatra, de úgy látszik, a kormányzás eddig se sokat segített. Amennyire meg tudta állapítani, Harry ugyanannyi fejvesztve menekülő villanyoszlopot, házat és hegyet látott, mint Ernie vezetése közben. Végül a vaksi sofőr átnyújotta neki a cetlit, amin az aláírása és a pontos idő is rajta volt, és búcsúzóul ismét rávigyorgott.

- Megálljak, hogy könnyebben visszatalálj? – kérdezte.

- Nem szükséges – mondta Harry, és felidézte Umbridge arcát a visszanavigáláshoz. Meglepetten tapasztalta, hogy ez sokkal könnyebben ment, mint Ernie bemérése. – Minden jót, Ernie – köszönt el – remélem, Stant nemsokára kiengedik… - Ernie biccentett, és figyelte, amint Harry dehoppanál.

A vizsgabizottság érdeklődve tekintett a felbukkanó Harryre, és a kezében tartott papírra. Umbridge egy karnyújtásnyira volt Harrytől, és egy utálkozó mosoly kíséretében vette át a felé nyújtott cetlit. Átfutotta Ernie ugráló betűit, majd megsemmisülten hagyta, hogy Derreng kivegye a kezéből a papírt.

- Azt hiszem, a feladatot remekül teljesítette, Mr Potter – mosolygott Derreng – ez ellen Miss Umbridge-nek sem lehet kifogása, ugyebár?

Umbridge nem válaszolt, de Harrynek feltűnt, hogy az arca most már színben is hasonlít egy békáéhoz. Derreng elővett egy zöld árnyalatú, lepecsételt pergamenlamot, és kitöltötte, majd aláírta. A szigorú külsejű nő átfutotta a papírt, majd egy apró mosollyal aláírta, és Umbridge elé rakta. A volt SVK-tanár nem mozdult. A papír fejlécére nézett.

- Hogy érti azt, hogy hármas kategóriájú hoppanálási jogosítványt kap? Ez egy egyes kategóriás vizsga!

Derreng mosolygott.
- Ha jól emlékszem, a személyt követő hoppanálás ismeretlen helyre a hármas kategória követelményeit is kielégíti. A magam részéről úgy látom, hogy Mr Potter megérdemli ezt a jogosítványt.

- Én ezt nem fogom aláírni! Ez szabályellenes!
- Talán van erre is rendelete? – kérdezte ártatlanul Derreng. Umbridge utálkozva ellökte a papírt maga elől, és felszegett fejjel kivonult. Derreng professzor még mindig lázadó hangulatban volt, és elégedett mosollyal nézett a nő után, majd átnyújtotta Harrynek a zöld pergament.

- Gratulálok, Mr Potter. Szerencsére két vizsgabiztos aláírása is elég a jogosítvány kiadásához. Igazából Miss Umbridge csak ma reggel csatlakozott hozzánk – mondta, enyhe élt adva a szavainak.

- Köszönöm – bólintott Harry, és azon gondolkozott, hogy csodálkozna, ha Derreng még sokáig végezhetné ezt a munkát a Minisztériumban.

Következőnek Ront szólították be, így csak egy bíztató pillantással tudta bátorítani, majd beszámolt Hermionénak az eseményekről. A lány elismeréssel nézett Harryre, majd ő is elmondta, amit várakozás közben Ronnal hallottak. Sokan ugyan elmentek már, de néhány szülő a terem egyik sarkában vitatkozott. Hermione óvatosságból lehalkította a hangját.

- Mindenki a Roxfortról beszél. Főleg a szülők vitatkoznak. Néhányan nem fogják visszaengedni a gyerekeiket az iskolába, néhányan pedig úgy gondolták, hogy a gyerekeiknek a lehető legtöbbet kell megtanulniuk, hogy megvédhessék magukat. Szorosan fog kijönni a diákság fele…

Harry egy pillanatig töprengett, aztán úgy döntött, hogy beavatja Hermionét.
- Én mégis visszamegyek jövőre.
- Hogyhogy? – nézett rá meglepetten a lány – hát nem megyünk el megkeresni a…

Harry gyorsan közbeszólt.
- Ne itt! Igazából… hm… rájöttem, hogy vissza kéne mennem. Hallottam valami olyasmit, hogy a mostani SVK-tanárunk nagyon jó lesz, és a segítségünkre lehet.

Hermione összevonta a szemöldökét.
- Fogadjunk, hogy ennek köze van a tegnap történtekhez.

Harry kicsit kényelmetlenül érezte magát. Szótlanul bólintott, majd amikor a lány nagy levegőt vett, hogy kérdések egész záporát zúdítsa Harryre, megrázta a fejét.
- Tényleg sajnálom Hermione… Igyekszem elmondani, talán ma este ki tudok találni valamit.

Hermione furcsán nézett rá, de végül nem kérdezett semmit. Pár perc múlva mindketten mosolyogva gratuláltak az engedélyt szorongató Ronnak, aki a megkönnyebbülten vigyorgott – azt a feladatot kapta, hogy hoppanáljon a szoba másik sarkába.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------