|
9. fejezet: Az ifjú Potter sötét titka
AgiVega 2007.04.04. 16:51
 ...
- H… Harry Potter? – kapott levegőért Leto Papafotiu, Harry sebhelyét fixírozva. – De… de hát én azt hittem, hogy Dudleynak hívnak!
- Csak mert még új vagy a Körben – válaszolt a barátja, Jaszon. – Az öreg banda ismeri Harry valódi kilétét… - fenyegető testtartással közeledett a fiatalemberhez, – és azt is tudjuk, hogy elárult minket.
- Nem árultalak el – válaszolta Harry. – Ha megtettem volna, már csak egy füstölgő hamukupac lennék, nem gondolod?
- Sokféleképpen el lehet árulni az embert, Potter – ropogtatta meg a kezeit Jaszon ’Égimeszelő’ Stephanides. – Elhagytál minket, és ez felér egy árulással, arról nem is beszélve, hogy elárultad a húgomat is!
Harry az égre emelte a tekintetét. – Miért nyaggat engem mindenki a húgával?
- Vigyázz, mit beszélsz, Potter! – Jaszon megragadta Harry gallérját, és magához rántotta, hogy egyenesen a szemébe nézhessen. – Akiről beszélsz, az én húgom és a te feleséged! És te elhagytad őt! Otthagytad legnagyobb bánatában, amikor elvesztette a kislányát!
Harry olyan erővel lökte el magától a keménykötésű varázslót, hogy az kis híján hanyatt esett. – Úgy beszélsz, mintha csak Phaedra kislánya lett volna, és az enyém nem! Csak hogy tudd, én sosem akartam ezt a házasságot! Ha a drágalátos testvéred nem hálózott volna be azzal, hogy teherbe esik…
- Hát épp ez az! – csattant fel Jaszon. – Hozzá sem lett volna szabad érned, és akkor nem esett volna teherbe!
- Na nézzenek oda, ki beszél! Mr. Én-Vagyok-Leto-Gyerekének-Az-Apja! – válaszolt Harry szarkasztikusan.
- Mi ez a lárma? – szólalt meg egy álmos női hang a közeli lépcső tetején.
- Potter jött vissza, Nauszika – morogta Jaszon.
- Potter? – a nő hangja meglepettnek hangzott. Kilépett az árnyékból a fáklyák nyújtotta gyenge fénybe. Magas, vékony nő volt a harmincas évei derekán. Szigorú arckifejezése mindig McGalagonyéra emlékeztette Harryt, de míg McGalagonyt legalább néha-néha volt alkalma ’lazításon’ kapni (mint pl. amikor arra buzdította Hóborcot, hogy csavarja le az egyik csillárt), Nauszika Kondosnál még sosem látta, hogy ’elengedte’ volna magát. A nő sokkal inkább egy férfira emlékeztette őt, és valószínűleg férfias fellépésének köszönhetően volt ő a Hermész Körének vezetője.
- Mit csinálsz te itt? – kérdezte a nő Harryt. – Ráadásul a társad nélkül?
- Méghozzá Spiro alakjában jött ide… - tette hozzá Jaszon.
- Spiro alakjában? – nézett Harryre érdeklődve Nauszika.
- Úgy bizony. Százfűlé-főzetet használt – magyarázta Harry sógora.
- És miért, ha szabad kérdeznem? – tudakolta a Kör vezetője.
- Miért? Hát talán örömmel fogadtatok volna, ha a saját bőrömben jövök ide? Arról nem is beszélve, hogy a bejárati ajtó már úgysem engedett volna be… lefogadom, hogy levetettetek azon emberek listájáról, akiknek engedélye van belépni a főhadiszállásra – válaszolt Harry.
- Ebben igazad van – ismerte be Nauszika. – Viszont nagyon érdekelne, hogy hol van most az igazi Spiro.
- Miért, Spiro partnere talán nem tudja megkeresni a Követő Bűbáj segítségével? – kérdezte gunyorosan Harry.
Nauszika úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Hol van?
- Jó kezekben, és azon nyomban eleresztjük, amint visszaérek.
- Ha visszaérsz. De ne vegyél rá mérget. Gyrost csinálok belőled, Potter! – morogta Jaszon a fogát csikorgatva, és rá is ugrott volna Harryre, ha Nauszika nem állította volna meg.
- Előbb kihallgatjuk, aztán csinálhatsz belőle gyrost – szólt az asszony, és Harryhez fordult. – Szóval, Potter, áruld már el, hogy miért jöttél vissza!
Harry agya lázasan dolgozott, igyekezvén kitalálni egy jónak hangzó ürügyet, de tudta, hogy ezeknek semmi sem lesz elég jó, jövetele valódi okát pedig csak nem árulhatta el nekik… Így aztán a legostobább ötlettel állt elő, ami csak eszébe jutott: - Ezért a fotóért jöttem. – Ezzel előhúzta az ingébe rejtett varázslófotót, mely a boldog Potter családot ábrázolta. – Egyetlen képem sem maradt az én báránykámról – vont vállat egy szomorkás mosoly kíséretében.
Egy pillanatra mintha megenyhültek volna Nauszika szigorú vonásai. Ő maga is nagyon kedvelte a gyermeket, noha sosem mutatta ki. A csapat vezetőjeként nem lehetett érzelgős, ha nem akarta elveszíteni tekintélyét. Most azonban…
- Jaj, Potter… - A nő kinyúlt és megölelte Harryt. – Annyira sajnálom, ami a kislányoddal történt. – Visszahúzódott, és a férfi szemébe nézett. –Az ő halála azonban nem elég ok arra, hogy eláruld a Kört. Jaszon, tégy vele, amit akarsz.
Harry sógora gonosz vigyorral lépett előre. – Most megfizetsz, Potter!
- Jaj, de ciki – sóhajtott Harry, és összekulcsolta a kezét a háta mögött.
- Ne ingerelj, Potter! – szorította össze a fogát Jaszon, miközben az ingében kotorászott a varázspálcája után, a görög varázslók a melegre való tekintettel ugyanis nem hordtak talárt. A férfi előrántotta a pálcáját és ’Fodere’-t kiáltott.
- Capitulatus – vetette oda félvállról Harry, akinek sikerült úgy elővennie a pálcáját, hogy ellenfele észre sem vette. Míg Jaszon az ingében kotorászott, Harry simán becsúsztatta a kezét a hátsó zsebébe… Ha Rémszem Mordon itt lett volna, bizonyára kifejezte volna rosszallását, hogy a hátsó zsebében hordja a pálcát. Harry azonban azt válaszolta volna: ugyan már, Mordon, még mindig megvan a fenekem!
- Hé! – ordította Jaszon dühtől remegve, amint a pálcája kirepült a kezéből és Harryében landolt.
- Hé, mi? – kérdezte Harry. – Ezt szeretnéd visszakapni? – forgatta sógora pálcáját az ujjai között.
- Ez nem igazságos!
- Mi nem igazságos? Gyrost akartál csinálni belőlem, én pedig egyszerűen csak megszabadítottalak a ’nyárstól’. De most komolyan, Jaszon, már tizenegyedik alkalommal sikerült lefegyvereznem téged, és még mindig nem tanultál belőle?
- Dehogynem tanultam! – morogta a nagyra nőtt varázsló, és Harryre rontott, hogy az átlagemberénél háromszor nagyobb öklével intézze el.
- Tempus Glacietur! – szólt egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy a gorilla-szerű ököl találkozhatott volna az orrával. Vigyorogva körülnézett: Leto és Nauszika is megdermedt az időben, de egyikük sem nézett ki olyan mókásan ’szobor-formájában’, mint a sógora, aki egy ugrás közepén dermedt meg, és most előre nyújtott kezekkel, harci kiáltásra tátott szájjal állt ott.
Harry Nauszika blúzába nyúlt (csak semmi piszkos gondolat!), és előhúzta a nő pálcáját, majd a sajátjával a Kör vezetőjére mutatott, mire az ’kiolvadt’.
- Ügyes bűbájlás, Potter – jegyezte meg a nő. – De hát mindig is te voltál a legjobb az önvédelemben… Kár, hogy itt hagytál minket.
- Muszáj volt – vont vállat Harry.
- Nem volt muszáj – mutatott rá a nő, miközben észrevétlenül a blúza kivágása felé araszolt a kezével.
- Ne is fáraszd magad – Harry meglengette a kezében Nauszika pálcáját.
A nő felvont a szemöldökét. – Már megint mindenre gondoltál, Potter?
- Majdnem – bólintott Harry. – Épp csak arra nem, hogy esetleg összetűzésbe keveredhetek a drágalátos sógorommal.
- Ja – vigyorgott a nő. – Ti ketten sosem szenvedhettétek egymást, mi?
- Hát, nem éppen. És tudod mit, Nauszi? Sosem értettem, hogy hogyan engedhettél egy ilyen béna alakot a Körbe. A bűbájok terén egy csótány is többre képes.
- Nos, igaz, hogy Jaszon nem örökölt a szüleitől annyi tehetséget, mint Phaedra, de ügyes kezei vannak…
- Ügyes kezei vannak? – küldött Harry egy féloldalas mosolyt a nő felé. – Honnan tudod?
A Kör vezetője a szemét forgatta. – Tudod, hogy utálom az ilyen vicceket, Potter.
- Igen, tudom, Nauszi.
- Nauszika – javította ki a nő. – Tudod, hogy utálom, amikor Nauszinak szólítasz, de azért csak csinálod!
- Mert szórakoztató egy felettest bosszantani – vont vállat a fiatalember. Főleg, ha az a bizonyos felettes nem kényszerít, hogy a saját véreddel írj büntető-sorokat – tette hozzá gondolatban, és a tekintete önkéntelenül is a jobb kezére vándorolt. A ’hazudni bűn’ felirat már kibetűzhetetlen volt a kézfején, de néhány halvány, fehéres vonal még mindig látszott a férfi amúgy napbarnított bőrén. Érdekes módon évek óta ez volt az első alkalom, hogy eszébe jutott Dolores Umbridge… Harrynek fogalma sem volt, mi történt a boszorkánnyal, miután az sikoltozva elmenekült a Roxfortból, de biztos volt benne, hogy sosem találkoznak ismét.
- Még mindig nem válaszoltál: miért engedted, hogy Jaszon belépjen a Körbe? – szólalt meg ismét Harry. – És Spirónak miért engedted? Ő aztán a legnagyobb balfácán a világon, még saját magára nézve is veszélyes!
- Phaedra kért meg annak idején, hogy hagyjam csatlakozni a bátyját. Azzal győzött meg, hogy Jaszon erős, mint egy bika, és… ebben igaza is volt – vont vállat Nauszika. – Ami pedig Spirót illeti… ő az unokaöcsém.
- Aha, családi kötelékek, hát persze, éééérthető – szólt Harry gunyorosan. Eddig fogalma sem volt róla, hogy Nauszikának még vannak élő rokonai. – Ha azonban kíváncsi vagy a véleményemre…
- Nem vagyok.
- Ha tényleg szeretnéd az unokaöcsédet meg az unokahúgodat, Nauszi, akkor nem engedted volna ide őket. A Kör veszélyes, és csak azoknak szabadna itt lenniük, akiknek már nincs mit veszteniük…
- Mint neked? – kérdezte csípőre tett kézzel az asszony.
Harry a falnak dőlt és a cipőjét vizslatta. – Amikor csatlakoztam, még tényleg nem volt semmi veszítenivalóm.
- Valóban? Én azt hittem, Phaedra addigra már állapotos volt.
- Ez igaz, de akkor még nem tudtam. Csak akkor mondta el nekem, amikor már túlestem a beavatáson. Amikor csatlakoztam, tényleg nem volt mit veszítenem… - Harry hangja megremegett.
- Nem tudom, min mentél keresztül azelőtt, hogy csatlakoztál, Potter, de bármi volt is az, láttam, hogy erőt és eltökéltséget adott neked ahhoz, hogy gyorsabban tanulj, mint a többi új tagunk… Feltételezem, volt valami köze a dolognak Tudjukkihez?
A fiatal varázsló bólintott. – És most visszatért.
- Igen, hallottam – húzta el a száját a nő. – Legutóbb te győzted le, nemde?
- Csupán megfutamítottam. Sosem győztem le. – Harry zavarában az alsó ajkába harapott. – Pedig le kellett volna győznöm, de… de… nem ment.
- Vagy megtehetted volna, de úgy érezted, hogy nem kéne – szólt halkan az asszony.
Harry felnézett a cipőjéről, és találkozott a tekintetük. A fiatalember smaragdszínű szeme hatalmasra nyílt a meglepetéstől. – Honnan tudod…?
A nő megrázta a fejét. – Semmit sem tudok, Potter, csupán levontam a következtetéseket. Akkoriban mindenféle hírek terjengtek arról, hogy majdnem megölted őt, de ő a végén elmenekült, te pedig eltűntél… Aztán egyszerre csak megjelentél itt, szörnyen levert voltál, és azt mondtad, hogy boldogan halnál meg a sötét oldal elleni harcban. Nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjek: hagytad, hogy Tudjukki elmeneküljön, és azért jöttél el Angliából, mert szégyellted magad miatta. Megpróbáltad ezt jóvátenni a világnak azzal, hogy a sötét varázslók ellen küzdöttél. Az életedet adtad volna érte, hogy elkaphasd őket, csak hogy vezekelj azért az egyért, akit hagytál kicsúszni a kezeid közül. Mondd meg nyugodtan, ha nagyon messze járok az igazságtól, és én elfogadom, hogy most az egyszer tévedek.
Harry szája Nauszika egész monológja alatt nyitva volt.
- Ja, és csukd be a szád, mert így nem vagy valami szívdöglesztő!
Harry összerezzent, mintha valamiféle transzból tért volna magához. A nő szavai olyan emlékeket hoztak a felszínre, melyeket réges-rég az agya legtávolabbi sarkába száműzött. Nauszika szavai visszaröpítették a múltba – egy olyan szégyenteljes múltba, mely egy cseppet sem illett a mindenki által igazi hősnek tartott Harry Potterhez.
- Nem – felelt végül egészen halkan – nem jártál messze az igazságtól.
- Gondoltam – bólintott az asszony komolyan.
- Tudod, Nauszi, amikor Daphne megszületett, azon gondolkodtam, hogy kilépek a Körből, hogy őt biztonságban tudjam, de… a lelkiismeret-furdalásom nem hagyta, hogy megtegyem. Ahogy mondtad, vezekelnem kellett… Talán… talán Daphne halála volt a büntetésem.
A boszorkány kinyúlt és megszorította Harry vállát. – Egy ártatlan gyermek halála túl nagy büntetés, bármit követtél is el.
- Nem – rázta a fejét Harry, a hall sötétjébe bámulva. – Ahogy a mondás tartja: szemet szemért, fogat fogért… az én esetemben… egy gyermeket egy gyermekért.
Nauszika Kondos nem az a fajta volt, aki könnyen összezavarodik, és ha mégis, hát akkor általában jól titkolta. Most azonban az értetlenkedés kifejezése ült ki az arcára. – Miről beszélsz?
- Semmiről – legyintett Harry, noha tudta, hogy amiről beszélt, távolról sem semmi. Számára éppen hogy mindent ez jelentett. Ez volt mindennek az oka…
O
1998 júniusa
Harry lihegett, és a lába előtt kuporgó Voldemortra szegezte a pálcáját. A Sötét Nagyúr embereinek egy része elmenekült, amikor Albus Dumbledore megérkezett, a többi pedig a közelben hevert, miután a Roxfort (most már néhai) igazgatója megbénította őket. Dumbledore Harrytől nem messze csukott szemmel feküdt a földön - csodálatos hófehér szakálla szétterült a teste körül. Voldemort ölte meg.
Nem messze a néhai Dumbledore-tól feküdt a szintén halott Caramel, aki titokban követte Dumbledore-t, aki viszont Harryt követte titokban. Ha nem hajtotta volna őket a puszta kíváncsiság, akkor még most is élnének…
Harry alig mert hinni a szemének, amikor az igazgató – akit eddig legyőzhetetlennek és halhatatlannak hitt – élettelenül a földre hanyatlott. Dumbledore számtalanszor figyelmeztette őt, hogy zárja be az elméjét, hogy tanulja meg rendesen az Okklumenciát, de Harrynek sosem sikerült. Talán nem is akarta elég erősen, vagy talán Okklumencia-tanárának személye zavarta… Igazság szerint jól haladt az Okklumenciával, és részben a Legilimenciát is sikerült elsajátítania, de még két és félévnyi tanulás után sem sikerült tökéletesen lezárnia az elméjét, így Voldemortnak ismét sikerült kijátszania a védelmét és magához csalogatta őt…
Most, hogy látta Dumbledore-t meghalni, Harry szörnyen dühös lett önmagára, amiért nem hallgatott az igazgatóra… ha hallgatott volna rá, akkor Dumbledore-nak nem kellett volna meghalnia, miközben saját ostobaságától próbálta megmenteni őt… De végül is minden Voldemort hibája volt, ő végzett a szerencsétlen öreggel…
Amikor látta, hogy Voldemort megöli Dumbledore-t, Harrynél elszakadt a cérna: olyan erővel és dühvel támadott a Sötét Nagyúrra, amely még saját magát is meglepte. Úgy látszott, Voldemortot is meglepte a támadás ereje, mert hamarosan azon kapta magát, hogy a pálcájától megfosztva fekszik a földön, Harry Potter pedig a szívére szegezi a pálcáját (már ha Voldemortnak volt egyáltalán szíve…)
- Mire vársz még, Harry? – vigyorgott a Sötét Nagyúr. – Ölj meg! Vagy talán félsz?
- Nem félek tőle, hogy eltöröljek egy ilyen ocsmány férget a Föld színéről, Voldemort! – csattant fel Harry.
- Rezzenéstelen arccal mondod ki a nevemet… bátor fiú. Bellatrix említette, hogy nem félsz a nevemen nevezni.
- Ó, a te drágalátos Bellatrixod! Azon kevesek között volt, akiknek sikerült elmenekülniük! – morogta Harry villámló szemekkel. – Itt hagyott téged… a saját bőrét mentette, és téged cserbenhagyott…
- Jaj, csak nem haragszol rá még mindig a keresztapád miatt? – kacagott hidegen Voldemort, noha egyáltalán nem volt olyan helyzetben, amely okot adott neki az örvendezésre. Amikor Harry válasz gyanánt csak összevonta a szemöldökét, a Sötét Nagyúr kígyószerű arcán gonosz vigyor terült szét. – Ne hidd, hogy Bella azért menekült el, hogy magát mentse. Én parancsoltam neki, hogy mentse a bőrét, ha rosszra fordulnának a dolgok. Talán nem vetted észre, Harry, de az egyik halálfalóm meg sem jelent itt – öreg barátod, Féregfark.
- Az a patkány nem a barátom – sziszegte a fiatalember.
- Csak hogy tudd – folytatta Voldemort, mintha nem is hallotta volna a fiú szavait – Bellatrix azért ment el, hogy csatlakozzon Féregfarkhoz.
- Jaj, micsoda félelmetes hadsereg lesznek ők ketten! – gúnyolódott Harry.
- Talán azok lesznek – válaszolt talányosan a Sötét Nagyúr. – Bellatrix mindig is az egyik legjobb halálfalóm volt, és Féregfark, noha szánalmas egy alak, szintén képes végrehajtani a gyilkos átkot, ahogyan tizenhárom muglin és a Diggory kölykön is bebizonyította…
- És miért mondod ezt nekem? – ráncolta a homlokát Harry, akit idegesített Voldemort beszédessége. A Sötét Nagyúr azon volt, hogy csapdába csalja, az biztos…
- Hogy miért? – vigyorgott ördögien Voldemort. – Csak mert emlékeztetni szeretnélek arra, hogy mindkét halálfalóm elég kegyetlen ahhoz, hogy embert öljön… bárkit… akár a te kislányodat is.
Harry azt hitte, ott helyben szörnyet hal. – Az én… kislányomat? – dadogta, miközben a pálcája remegni kezdett a kezében.
- Igen, őt – bólintott Voldemort az olyan ember nyugalmával, aki tudja: máris megnyerte a csatát.
- De… de hát…
- Mit gondolsz, ki küldözgetett neked képeket a babáról a születése pillanatától fogva? Én. Mit gondolsz, kinek a hatalmában van a gyermek? Az enyémben. És mit gondolsz, mi fog történni vele, ha én nem élem túl a mai napot? Ő sem fogja túlélni.
Harry érezte, hogy megbicsaklik a térde. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Voldemort biztos csak blöfföl! De hát… hogyan tudhatna a gyermek létezéséről, ha hazudik?
- Ó, igen, Féregfark és Bella képesek megölni azt az ártatlan pici lányt, ha nem térek vissza hozzájuk épen és egészségesen – szólt a Sötét Nagyúr, és demonstráció-képpen keresztülhúzta hosszú, póklábhoz hasonlatos mutatóujját a nyakán.
- Tehát… te küldted hozzám azt a nőt Cho alakjában… - rebegte a fiú.
- Igen, én.
- Ki volt az? Csak… csak azt ne mondd, hogy… hogy Bellatrix!
- Jaj, dehogy – rázta meg a fejét Voldemort. – Egy terhesség ugyancsak hátráltatta volna Bellatrixot a sötét ügyért folytatott harcban, és egyébként sem hiszem, hogy képes lett volna hihetően eljátszani egy bajba került, elesett leányzó szerepét. Ehhez olyasvalaki kellett, akiben volt némi természetes ártatlanság. A leányom tökéletesen megfelelt a feladatra.
Harry ezúttal leeresztette a pálcáját és pár lépésnyit hátratántorodott. – A… a… micsodád?
- A lányom. Az én kislányom – felelte Voldemort, és feltérdelt eddigi fekvő pozíciójából, kihasználva, hogy Harry pálcája többé nem irányul a mellkasára. Ahhoz túl gyengének tűnt, hogy felálljon, azt pedig Harry is megtanulta a hoppanálás-tanfolyamon, hogy egy embernek jó fizikai állapotban kell lennie ahhoz, hogy hoppanálni tudjon. Voldemort szemmel láthatóan ahhoz sem volt elég jó állapotban. Talán ha visszakapta volna a pálcáját, el tudott volna menekülni, de Harry csak nem adhatta vissza neki!
- Arra… arra kényszerítettél, hogy a te lányoddal érintkezzem? – suttogta Harry. – Rávettél, hogy megdugjam a nyavalyás lányodat?
- Ejnye-ejnye, Harry, hát hogy beszélsz? Halottról jót vagy semmit! - Látva a fiatal varázsló arcára kiülő zavart, a Sötét Nagyúr folytatta: - Igen, Harry, az én szegény leányom, Linda belehalt a szülésbe… de fájó szívemben örökre élni fog… - hideg kacajt hallatott. – Na nem mintha volna szívem…
- Miért? – kérdezte Harry sötéten, ismét Voldemortra szegezve a pálcáját. – Miért tetted? És miért pont a saját lányoddal?
- Nos, ez egy elég hosszú történet, Harry…
- Nem sietek sehova – válaszolt a fiú falfehér arccal. Űzött tekintetéből eltökéltség sugárzott.
- Tudom, hogy te nem, de én igen. Az aurorok bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Nagyon kényelmes lenne a számodra, nem igaz, ifjú Potter?
- Miből gondolod, hogy akár egy is eljön ide?
- Azért, mert feltételezem, hogy vigyázniuk kell a miniszterre… - Voldemort undok vigyorral pillantott a halott Caramelre. – Szóval nem érek rá, Harry, úgyhogy csak röviden válaszolok: azért tettem, hogy megzsarolhassalak. Ilyen egyszerű.
Harry szeme összeszűkült, miközben igyekezett értelmezni a Sötét Nagyúr arckifejezését, próbált Voldemort szemén keresztül bepillantást nyerni annak elfajzott elméjébe, de képtelen volt olvasni a vöröslő szemekben. Még ha hazudott is Voldemort, Harry nem tudta megállapítani az arcáról.
- Hogy megzsarolhass? – visszhangozta ellenfele szavait.
- Igen, azért. Te is láthattad, milyen tüneményes kis angyal a leánykád… ugye nem akarod, hogy meghaljon? – kérdezte Voldemort olyan mézes-mázos hangon, amilyet Harry még sosem hallott tőle.
A fiatalember agya lázasan zakatolt. Féregfark és Bellatrix nem ölné meg a gyereket, ugye? De ha… ha Voldemort meghalna vagy fogságba esne, biztosan a kicsin töltenék ki haragjukat…
Egy kép villant Harry agyába: az az augusztus-végi nap, amikor az első fotót kapta a kislányról. Az újszülött olyan pici, olyan csúnyácska volt, de mégis… valahogy olyan aranyos. Harryt letaglózta a felismerés, hogy ő az apja, de az ijedtséggel egyszerre valami különös melegség is belopózott a szívébe, ahogy a pólyában mozgolódó csöppséget figyelte.
Egy hónappal később újabb fotót kapott, amelyen a baba már sokkal szebb volt, mint az elsőn: az eleinte vörös és ráncos bőre kisimult és rózsás árnyaltot öltött. Minden hónapban újabb fotók érkeztek, természetesen, mindegyik aláírás nélkül, és Harrynek nem kis fáradtságába került elrejteni őket Ron, Hermione és Ginny elől. A kislány minden fotón szebb és szebb lett… vörösesszőke, göndör haja, és hatalmas, smaragdzöld szeme volt.
A legutolsó fotót mindössze két hete kapta kézhez. A baba azon a képen egy ágyon ült, és kacarászva játszott egy vámpír babával. Úgy tűnt, mintha valaki a fényképezőgép mögött vicces pofákat vágott volna, hogy nevetésre bírja a kicsit… biztosan nem Voldemort nagypapa volt az.
Harry összerezzent a gondolatra, hogy Voldemort nagyapa lett, ráadásul pont az ő kislányának a nagyapja.
Képes lenne Voldemort megöletni a saját unokáját? Minden bizonnyal igen, gondolkodás nélkül.
- Végezz velem, Harry! – nevetett ridegen a Sötét Nagyúr. – Ölj meg, és saját gyermeked gyilkosa leszel!
Harry lenyelte a torkában képződött gombócot.
Tehet ő ilyet? Okozhatja egy ártatlan kislány halálát? Tudna egyáltalán együtt élni a gondolattal, hogy a saját húsa és vére ő miatta vesztette életét?
Másrészt viszont… itt az alkalom, hogy megszabadítsa a világot Voldemorttól.
És egyikük meghal a másik keze által…
Ő volt az, aki arra rendeltetett, hogy megölje ezt a velejéig romlott sátánfajzatot, aki évtizedek óta tartja rettegésben a világot…
Mert nem élhet az egyik, míg él a másik…
Vagy neki, vagy Voldemortnak meg kell halnia, nincs más út, hacsak Sybill nem tévedett… Dumbledore azonban hitt benne, hogy annak idején a Szárnyas Vadkanban valódi jóslat hagyta el Trelawney ajkát…
Harry diadalmaskodhatott volna a Sötét Nagyúr fölött, és mégsem tette.
Megtehette volna… meg kellett volna tennie… de nem tette.
Egy hirtelen csattanás arra figyelmeztette Harry, hogy valaki a közelben hoppanált. Nem láthatta, hogy ki az, mert a megbénított halálfalók halma eltakarta előle az illetőt. Abban azonban biztos volt, hogy valaki a Jó oldalról érkezett…
Ez volt az utolsó lehetősége, hogy végezzen Voldemorttal, mielőtt az aurorok közbeavatkoznak… de önmagának sem tudta volna megmagyarázni miért, visszadobta Voldemortnak a pálcáját, aki – tudván, hogy túl gyenge ahhoz, hogy most végezzen Harryvel – pálcája egyetlen suhintásával eltűnt. A halálfalók halma mögül egy auror bukkant fel. Harry az egyetlen dolgot tette, amivel elkerülhette a vallatást: dehoppanált.
O
2003. augusztus
Harry annyira gondolataiba merült, hogy teljesen elfelejtkezett Nauszika jelenlétéről, így valósággal megriadt, amikor a nő megköszörülte a torkát.
- Minden rendben, Potter? – kérdezte aggódva a Kör főnökasszonya.
- Aha, asszem – bólintott szomorkás mosollyal Harry, noha egyáltalán nem érezte jól magát. A világon semmi sem volt rendben…
Hagyta, hogy Voldemort elmeneküljön… lehetőséget adott annak a szörnyetegnek, hogy éljen és öljön… Ma gyermekek százai sérültek meg Disneylandben, és tizenöt meg is halt. A haláluk Voldemort lelkén szárad, ám Harry úgy érezte, mintha minden az ő hibája lett volna… mintha ő okozta volna mindazt a halált, rombolást, fájdalmat, könnyeket… az ő hibája, mert egyetlen pillanatig gyenge volt, mert hagyta, hogy egy kisbaba angyali arca befolyásolja…
Jól tudta, mi az ésszerű választás, de engedte, hogy az érzelmei vezéreljék az esze helyett… Tudta, hogy meg kellett volna ölnie Voldemortot, még akkor is, ha azzal a saját gyermeke halálát okozza, de önző volt… Ha az eszére hallgatott volna a szíve helyett, akkor az a tizenöt gyermek nem halt volna meg… Egyetlen gyermek élete nem ért fel tizenötével, sem pedig azokéval, akikét Voldemort a jövőben fogja kioltani.
Harry biztos volt benne, hogy Daphne halála volt a büntetése, mert elsőszülöttjét mások elé helyezte. Második gyermekének azért kellett meghalnia, hogy ő vezekeljen a bűnéért… mert valóban bűn volt nem megölni Voldemortot amikor alkalma volt rá… emberiség ellenes bűntett.
Bűn és bűnhődés…
Harry úgy érezte, hogy a büntetés, amit eddig kiszabott rá a sors, közel nem ért fel azzal a bűnnel, amit elkövetett. Úgy gondolta, ennél sokkal jobban meg kellene bűnhődnie, hiszen megérdemli… Vagy megbűnhődött már érte? Lehet, hogy Ginny Malfoyjal való házassága is Harry büntetésének része volt? Rengeteget szenvedett amiatt a házasság miatt, öt teljes éven keresztül… de még ez sem volt elég súlyos büntetés azért, hogy elengedte Voldemortot… Harry azonban egyben biztos volt: minden rosszat megérdemelt, amit az elmúlt években az élettől kapott. A halált is megérdemelte volna az önzéséért! Azok az ártatlan gyerekek… Elszorult a szíve a gondolatra, hogy nekik azért kellett meghalniuk, hogy az ő lánya élhessen. Micsoda égbekiáltó igazságtalanság!
Önkéntelenül is eszébe jutott egy részlet a Bibliából, amit annak idején a Little Whinging-i templomban hallott, amikor Dursleyék néha-néha részt vettek egy-egy misén: Heródes király kisgyermekek százait ölette meg, hogy biztos legyen: ’a zsidók jövendő királya’ köztük van és nem fogja fenyegetni az uralmát. A gyermek Harry azon tűnődött, Isten hogyan engedhette meg, hogy annyi ártatlan gyermek haljon meg, csak hogy az övét megmentse? Kisfiúként úgy gondolta, Isten szörnyen önző volt… Most viszont rádöbbent, hogy ő pontosan ugyanazt tette, holott az ő kislánya még csak nem is volt fontos… csupán Harry Potter gyermeke volt, egy közönséges halandó, és a világ semmit sem vesztett volna a halálával… De ott, amikor a gonoszul nevető Voldemorttal nézett szembe, nem gondolt a következményekre, csak ösztönösen cselekedett, az ösztöne pedig arra buzdította, hogy mentse meg a gyermekét. Abban a pillanatban nem gondolt az áldozatokra, akiknek azért kell majd meghalniuk, mert ő rossz döntést hozott.
Azalatt az öt év alatt, amíg Voldemort bujkált, Harry gyakran kapta azon magát, hogy ’mi lett volna ha’ típusú kérdéseket tesz fel magának. Akárhányszor arra gondolt, hogy megöli a Sötét Nagyurat, megjelent előtte egy könnyáztatta arcú, zöld szemű, vörös-arany hajú kislány, aki vádlón nézett rá, és azt zokogta: „te öltél meg, apa!” Ez a kép, mely álmaiban is kísértette, most elhomályosult, és ismeretlen gyermekek vették át a kislánya helyét, kórusban sikítva: „te öltél meg minket, Harry Potter!”
Ha Nauszika nem lett volna ott mellette, akkor Harry Dobby-módra fejjel rohant volna a falnak, csak hogy kiverje a fejéből a zavaró képeket… de a nő jelenléte visszatartotta… Nem hagyhatta, hogy Nauszika azt higgye, megőrült!
Pedig talán tényleg kezdett megőrülni… mit tehetne ellene? Mit?
Jaj, pedig nagyon is tudta, mit kellene tennie: megkeresni Voldemortot és végezni vele. Még akkor is, ha az ártatlan kislánya meghal emiatt.
Ártatlan? – gondolta. Ha egyszer Voldemort nevelte a gyermeket, akkor már biztosan egyáltalán nem ártatlan. Miféle ember válhatott belőle Voldemort keze között? Harryt a hányinger kerülgette a gondolatra, hogy a gyermek ugyanolyan gonosz és elfajzott lehet, mint a nagyapja, és hogy nem érdemli meg, hogy éljen…
- Nem, Nauszika, igazad van – suttogta Harry. – Nem vagyok jól. Felolvasszam Jaszont, hogy péppé verhessen?
A nő megrázta a fejét. – Majd én kiolvasztom, ha már elmentél.
- Hogyhogy? – vonta fel a szemöldökét a fiatalember.- Nem akarod, hogy gyrost csináljon belőlem?
- Azt csak azért mondtam neki, hogy ne veszítsem el a tekintélyemet. Meg aztán, úgyis tudtam, hogy simán kicsinálod, mielőtt egy ujjal is hozzád érhetne – vigyorgott a nő. – Túl jó vagy az ilyesmiben, Potter.
- Na igen, a harcban otthon vagyok – válaszolt szomorúan a férfi. Viszont minden más téren egy utolsó alak vagyok, és minden sorscsapást megérdemlek.
- Akkor indulás, Potter. A jövőben pedig próbálj távol maradni Jaszontól. És add vissza a pálcámat!
- Tessék, Nauszi.
- Nauszika.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
