Potter professzor élete első tanórája rendben ment, a harmadikos hugrabugosok meglehetősen tehetségesek voltak bűbájtanból. Harry nagy meglepetésére unokaöccse, David Dursley bizonyult a legjobbnak. Különben nem kellett volna meglepődnie ezen, hiszen hallotta Dudley-tól, hogy a gyerek már kilenc hónapos korában röptette a tortát.

Mindazonáltal Potter professzor kicsit aggódott második órája miatt az elsős griffendélesekkel és mardekárosokkal. Nem igazán örült neki, hogy egyszerre két osztályt tanítson, de Hermione és McGalagony heteket töltött az órarend elkészítésével, így Harry nem látta értelmét vitatkozni Minervával az osztály-beosztásokról.

- Először is Isten hozott az első bűbájtan órátokon! – üdvözölte Harry a griffendéleseket és mardekárosokat. – Akik nem ismernének, Potter professzor vagyok.

Némelyek kuncogni kezdtek: ki ne ismerné Harry Pottert?

Miután Harry felolvasta a névsort és igyekezett megjegyezni a diákokat név szerint, elkezdte a tanítást.

- Nos, ma az alapokkal kezdjük. Csak a pálcátokra lesz szükség. Gondolom, valamennyien eregettetek már szikrákat a pálcátokból, amikor megvettétek Ollivandernél. Szeretném, ha újra megpróbálnátok. Tehát szikraesőt kérek.

- Ez átkozottul könnyű! – húzta el a száját Norbert.

- Nem várhatod, hogy a vidító bűbájt tanítsa az első órán! – vetette oda rosszalló arccal Gilda Lockhart.

- Ki kérdezett téged? – csattant fel az ifjú Malfoy és megsuhintotta a pálcáját, amely ezüst és zöld szikrákat lőtt ki.

Daniel is megpöccintette a pálcáját és neki sikerült néhány vöröses-arany színűt kibocsátani. Az összes gyereknek sikerült szikrákat lövellni, leginkább vörös, sárga és zöld színűeket.

- Jól van, látom, mindenkinek sikerült – mosolygott a gyerekekre Potter professzor. – De tudjátok, az is fontos, milyen szikrákat állítunk elő. Például, ha veszélyben vagyunk, piros szikrákat küldünk fel… Meg kell tanulnotok bizonyos színű és méretű szikrákat produkálni. Most azt kérem tőletek, hogy cikesz nagyságú kék szikrákat varázsoljatok. Így. – Megsuhintotta a pálcáját és az azonnal királykék, dió nagyságú szikrákból álló esőt bocsátott ki. – Rajta, próbáljátok meg.

Némelyik diáknak sikerült a feladat, másoknak azonban gondot okozott a szikráik színe vagy mérete.

- Potter professzor? – Nigel Bailey, az üstolvasztó fiú a bájitalóráról, feltette a kezét. – Van olyan varázsige, amely segít a kívánt színű és méretű szikrákat előállítani?

- Nincs, Mr. Bailey. – Rázta fejét Harry. – Ez olyan alapszintű dolog, hogy a varázslók nem fáradtak azzal, hogy varázsigét találjanak ki rá. Ez olyasmi, amit ösztönösen csinálunk. Próbálj koncentrálni. Hunyd le a szemed, ha kell, és képzelj magad elé dió nagyságú kék szikrákat.

- Rendben. – bólintott kissé bizonytalanul Nigel. Daniel figyelmesen nézte a griffendéles fiút, ugyanis remélte, hogy megtanulja tőle, hogyan kell ’koncentrálva’ elvégezni a bűbájt. Ő is ugyanazzal a problémával küzdött mint Nigel: szikrái nem lettek kékek, ráadásul borsó nagyságúak maradtak.

Egy perc összpontosítás után Nigel Bailey sikerrel járt és diadalmasan rámosolygott Potter professzorra.

Daniel igyekezett Nigel taktikáját utánozni: lehunyta szemét és elképzelte a kívánt színű és méretű szikrákat, aztán megpöccintette pálcáját és kinyitotta a szemét.

Vörösek. Még mindig vörösek, és kicsik.

Megadóan felsóhajtott. – Sosem fog sikerülni – motyogta, és irigyen figyelte, amint Lancelot Weasley pompás kék szikrák özönével árasztja el a tantermet. Kevinnek, Valentine-nek, és Viviane-nek szintén nem volt problémája a feladattal. Az összes mardekárosnak is sikerült.

- Béna vagyok – sóhajtotta Dan.

- Nem vagy – mondta Gilda.

- De igen! – vágott vissza Dan.

- Ó, a kicsi Danny vinnyogni kezd! Miért nem szaladsz apucihoz? – somolygott Donald Rookwood a szomszédos asztaltól.

- Fogd be, ha nem akarod, hogy pofán verjelek! – mordult rá Norbert a másik mardekáros fiúra. – Daniel csak egy kicsit… indiszponált, de meg tudja csinálni. Igaz, Dan? – Ellentmondást nem tűrő pillantást vetett barátjára.

- Aha – bólintott Daniel, a koncentrálástól ráncos homlokkal, és végül kibocsátott néhány hatalmas kék szikrát, melyek véletlenül felgyújtották Gilda Lockhart talárját.

- Segítség! – sikított a lány.

Potter professzor azonnal tűzoltó bűbájt szórt a lány ruhájára.

- Ki tette ezt? – kérdezte összevont szemöldökkel a tanár úr.

- Én, apa. – Dan a szokásos méreténél is kisebbre zsugorodott. – Úgy értem, Potter professzor.

- Baleset volt tanár úr – védte a barátját Norbert. Harry most először vette szemügyre alaposabban a Malfoy fiút. Ő volt az, akinek segített felszállni a vonatra a King’s Crosson, anélkül, hogy köszönetet kapott volna érte.. Ez a fiú bámulta annyira a sebhelyét.

Harry összevonta a szemöldökét. Ez a fiú nem is tűnt Malfoynak. Egyedül a szeme volt összetéveszthetetlenül Malfoy-szerű: hideg szürke, épp olyan, mint Luciusé. Másrészt, Harry hallotta, hogy Malfoyéknak vámpír ősei is voltak, nem csoda hát, hogy a fiúnak ilyen sötét a haja. Arca pont olyan sápadt volt, mint család többi tagjáé. Egy fiú vámpír ősökkel… és ez a fiú láthatóan a fia barátja lett. Harry megborzongott.

- Jól van, Lockhart kisasszony? – fordult végül Gildához.

- Igen, uram – bólintott a lány.

Amikor az osztály az első varázsigét (Lumos) kezdte gyakorolni, Daniel zavartan közelebb hajolt Gildához. – Sajnálom. Nem akartalak felgyújtani.

- Semmi baj – vont vállat a kislány – Tegnap véletlenül megütöttelek a vonaton. Most te gyújtottál fel. Kvittek vagyunk.

Ebédidő volt, de Daniel nem volt éhes. Egész nap nem evett semmit, de mégis úgy érezte, nem bírna legyűrni egyetlen falatot sem - bűbájtan után pedig még inkább az volt az érzése.

Elrontotta. Olyan egyszerű dolgot sem volt képes végrehajtani, mint a megfelelő szikrák elővarázslása.

Együttérzésből Norbert sem ebédelt.

Harry a tanári asztaltól jól látta, hogy fia hiányzik a Mardekár asztalától, és sejtette, hogy miért.

- Minden rendben, Harry? – kérdezte Hermione.

- Nem igazán, Herm – rázta a fejét a fiatal varázsló.

- Nem ment jól az első két órád? – kérdezte a boszorkány aggódva.

- Azokkal nem volt baj – vont vállat Harry. – David Dursley nagyon tehetségesnek bizonyult. Nem is gondoltam, hogy ilyen ügyes.

- Akkor miért vagy ilyen szomorú?

- Daniel – sóhajtotta az ifjú apa.

- Mi történt vele? – ráncolta a szemöldökét Hermione. – Mármint azon kívül, hogy a Mardekárba került és borzalmas bájitaltan órája volt…?

- A legegyszerűbb bűbájt sem tudja rendesen végrehajtani, Hermione. – Harry letette a kanalát, ugyanis elvesztette az étvágyát. – Először egyáltalán nem tudott kék szikrákat produkálni, és mikor végre sikerült neki, felgyújtotta a Gilderoy lány talárját. Nem is ez a fő baj, úgy értem, nem minden varázsló olyan nagyon tehetséges, de… a lényeg az, hogy le van törve miatta. Láttam a szemében a fájdalmat, Herm. Valószínűleg a mosdóban üldögél magába roskadva.

- Nem hiszem – rázta a fejét amaz. – Nem az a típus, aki letörik. Túlságosan hasonlít rád, Harry. Erős fiú. Sok mindent elvisel. Most biztosan el van keseredve, de majd erőt vesz magán. – Bíztatóan megszorította a férfi kezét. – Bízz benne.

Harry félszegen bólintott, újra a ragulevesre fordítva figyelmét. – Ah, jut eszembe, honnan tudod, hogy Dannak borzalmas bájitaltan órája volt?

- Viv és Val mondta, hogy Piton nem kedveli Dant, az biztos. De az én gyerekeimet és Kevint se szereti. Csak a szokásos Piton-féle viselkedés.

Harry szája mosolyra húzódott, aztán egyből elkomorodott, amint Aberforthre és Minervára nézett. A pár mindkét tagja olyan volt, mint aki karót nyelt. Ó, szegény ördög, gondolta Harry, és szíve szánalommal telt meg Aberforth iránt. Biztos megint összeveszett McGalagonnyal. De tényleg megmondhatta volna neki, hogy már volt egy felesége.

* * * * *

- Az ebédnek már vége és én majd éhes halok! – nyafogott Norbert, miközben ő és Daniel lefelé sétáltak a folyosón. Dan remélte, hogy a sétától jobb kedvre derül, de eddig sajnos nem javult a hangulata.

- Nem kértelek, hogy gyere velem sétálni. Menj és ebédelj meg. Én nem vagyok éhes – felelte Dan.

- Nem hagylak egyedül ebben az állapotban. Még esetleg… - Norbert hangja elhalt.

- Esetleg mit? Öngyilkosságot követek el? – Daniel hangja hideg és gúnyos volt.

- Az ég szerelmére, Dan! – Norbert megragadta a karját. – Ne is mondj ilyet!

- Ne izgulj, nem akarok kárt tenni magamban… pláne, hogy nem is tudnék. Képtelen lennék olyan bűbájt alkalmazni, amivel árthatnék magamnak, amellett az anyám bele is halna, ha ilyet tennék. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki.

- És mi a helyzet az apáddal? Nem halna bele ő is?

- Valószínűleg – hajtotta le a fejét Daniel. – Ha meggondolom mennyi mindent tett már eddig is értem…

- Mit tett érted? …mármint azon kívül, hogy ő nemzett? – kérdezte Norbert és látszott, hogy mulat valamin.

Az ifjabb Potter mélyet sóhajtott. – Nos… azt hiszem, elmondhatom neked.

- Mit?

- Kviblinek születtem.

- Asszem apám említett valami ilyesmit… de aztán ő maga is kételkedni kezdett benne, amikor hallotta, hogy végül is van benned mágia. Pontosan mi az igazság?

- Az igazság az, hogy kviblinek születtem,– sóhajtotta Daniel. – Aztán apa kifogott egy mágikus aranyhalat a Durmstrang tavából… egy olyan kívánságteljesítő aranyhalat. Apa kívánsága az volt, hogy minden leszármazottjának legyen varázsereje. Szóval így kaptam varázserőt. De eredetileg nem volt. Ezért voltam olyan béna ma bűbájtanon. Biztos vagyok benne, hogy el fogom szúrni átváltoztatástanon és sötét varázslatok kivédésén is… egyszerűen nincs bennem elég mágia.

- Aúú, ez gáz – rázta a fejét Norbert. – A varázserőd nem igazán a tiéd… csak ajándékba kaptad? Ez elég bosszantó lehet!

- Az is. El se tudod képzelni, mennyire – mondta keserűen az ifjú Potter. – Az unokatestvéreim mindig jobbak nálam. Még a mugli származású másod-unokatestvérem, David is. Oké… most már tudod. Megértem, ha többé nem akarsz a barátom lenni …

- Tudod, hogy tök hülye vagy? – szólt rá az ifjabb Malfoy.

- Nos, a nővérem, Lily is mindig ezt mondja… - vont vállat Dan.

Norbert a szemét forgatta. – Úgy értem, hülye vagy, ha azt gondolod, hogy nem akarok a barátod lenni. Nem érdekel, ha kevésbé jó varázsló vagy… és tudod, mit? Segítek neked mindenben, ami nem megy túl jól neked. Minden rendben lesz, végül is azok a szikrák is sikerültek…

- Ja, de felgyújtottam Gildát.

Norbert legyintett. – Az nem számít. Megérdemelte… lökött, önelégült tyúk. Még mindig fáj néhány helyen, ahol megütött. Örülök, hogy felgyújtottad. – Tette hozzá kacsintva.

Danielnek muszáj volt vigyorognia. – Tényleg segítesz nekem? Gyakorolsz velem?

- Hát persze. Barátok vagyunk, nem?

Az ifjú Potter bólintott. - Barátok vagyunk. Bár még mindig nem tudom elhinni, hogy a legjobb barátom egy Malfoy.

- Azt lefogadom – somolygott Norbert. – Oké, most, hogy leesett a kő a szívedről, visszamehetnénk ebédelni végre?

- Nos… mehetnénk… - mondta Daniel, aztán hirtelen megállt egy ajtó előtt, és arcára kiült a meglepetés.

- Mi történt? A nagyterem a másik irányban van – emlékeztette barátja, de Dan nem figyelt rá, csak lenyomta az ajtó kilincsét. Nem nyílt ki. – Miért akarsz bemenni oda?

- Nem is vettem észre, hogy ilyen messzire eljöttünk a nagyteremtől. – mondta Dan. – Csak most jöttem rá melyik szoba ez… vagyis, hogy melyik lehet...

- És? Miféle szoba ez?

- A szüleim egykori szobája.

- Mi?

- Anya és apa itt laktak, amikor hetedikesek voltak.

- Micsoda? – Norbert hitetlenkedve nézett. – Együtt laktak, amikor diákok voltak? Dumbledore megengedte nekik?

- Persze, hiszen házasok voltak. Legalább is azt hiszem ez az a szoba… csak nem tudom kinyitni az ajtót.

Norbert vállat vont – Alohomora!

Az ajtó kinyílt, és feltárta a nefelejcskékre tapétázott szobát, melynek közepén egy kis emelvényen egy antik könyv feküdt.

- Hűha, a roxforti nyilvántartó könyv! – füttyentett Norbert csodálattal.

- Akkor ez tényleg az ő szobájuk. – bólintott Dan. - Anyának és apának meg kellett osztania a szobát a könyvvel. Az ágyuk biztosan ott állt – mutatott a sarokba.

- Még talán te is itt fogantál ebben a szobában? – tette hozzá komisz mosollyal a barátja.

- Nem hinném – rázta fejét az ifjú Potter. – Hónapokkal a szüleim esküvője előtt fogantam, ők pedig csak a házasságkötésük után költöztek ide.

- Aha. Szóval a nővéred Lily és te még azelőtt jöttetek, mielőtt a szüleitek a házasság szent kötelékében egyesültek volna?

Daniel kissé elpirult. – Ja. Apa és anya egy kicsit… meggondolatlanok voltak, azt hiszem.

- Nem csak kicsit. – Norbert Devilsmoore Malfoy körülnézett a szobában. – Hm… mi ez? – odalépett egy bíborszínű drapériával borított lapos tárgyhoz, melyet vastag porréteg fedett. Meghúzta a takarót, amely a földre hullva egy tükröt fedett fel.

Hatalmas tükör volt, faragott aranykerettel. A tetejére ívben egy feliratot véstek.

Edevis amen ahze erkyt docr amen.

- Óriási! Ez Edevis tükre! – mondta Dan csodálattal. – Azóta akartam megnézni, mióta apa mesélt róla!

- Edevis?

 - Szívedé. – vont vállat Dan. – Visszafelé kell olvasni.

Norbert kezdte kibetűzni a szöveget. – Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé. Hát ez meg mit jelent?

- Egyszerű: állj elé, és megmutatja a szíved leghőbb kívánságát. Csak neked mutatja meg, úgyhogy titokban tarthatod.

Norbert a tükör elé lépett, és belenézett. Szeme egy pillanatra megvillant a meglepetéstől, vagy ijedtségtől? Daniel nem tudta. Talán egyik sem. Norbert különben sem látszott meglepettnek: mintha már rég tudta volna, mi a szívének leghőbb vágya.

- Mit látsz? – kérdezte Dan.

Az ifjú Malfoy megrázkódott, aztán szembefordult új barátjával. – Ó… csak magamat… a szüleimmel és a bátyámmal Dracóval. Mint egy boldog családot.

Dan megértően bólintott. Biztosra vette, hogy Norbertet nem szeretik eléggé a szülei, és hallotta, hogy Draco kimondottan megveti az öccsét. Nem csoda, hogy Norbert a legjobban egy szerető és törődő családot szeretne.

- Te jössz.

Daniel a tükör elé lépett, és szája gúnyos mosolyra húzódott. – Tudtam.

- Mit? Mit mutat neked?

- Magamat, mint nagyszerű varázslót… mint griffendélest… idősebb vagyok, és úgy nézek ki, mint… apa.

- Ő a példaképed, ugye?

- Hát persze. Olyan akarok lenni, mint ő. Nem akarok olyan híres lenni, de szeretnék olyan bátor és tehetséges lenni… de sosem leszek az.

- Pesszimista. – rázta fejét Norbert. – De tényleg. Rendben leszel. És ha nem, majd én tanítalak, ahogy megígértem.

Daniel erőltetetten elmosolyodott. – Meg kell mondanom Kevinnek, hogy nem minden mardekáros gonosz. Igazán. Még soha nem volt ilyen jó barátom.

Mikor elfordult, hogy megvizsgáljon egy lezárt szekrénykét, nem láthatta Norbert szánakozó ajakbiggyesztését.

- Ez is zárva van. – jegyezte meg Dan.

- Akkor próbáld meg kinyitni – javasolta a barátja. – Első lecke: Alohomora. Rajta!

Az ifjú Potter bólintott, pálcáját a zárra szegezve. - Alohomora!

Az ajtó meg sem mozdult.

Látván Dan csalódottságát, Norbert legyintett. – Csak azért nem megy, mert a hangsúly a “mo”-n van, nem az “al”-on. Próbáld újra.

- Alohomora!

A szekrényke ajtaja felpattant, felfedve a benne rejlő számos apró tárgyat.

- Úgy tűnik, itt tartják azokat a dolgokat, melyeket a diákok elvesztettek.

- Vagy talán a veszélyesebb varázstárgyakat tartják itt! – szólt Dan izgatottan. El volt ragadtatva, hogy sikerült kinyitnia az ajtót.

- Nos, akkor lássuk. – Norbert előhúzott egy furcsa formájú tárgyat. – Csak egy gyanuszkóp. Egyáltalán nem veszélyes.

- Mi van, ha megbabonázták?

Norbert vállat vont és visszatette a gyanuszkópot a szekrénybe. – Ez meg mi?

- Fogas frizbi? Ajaj, vigyázz, még leharapja az ujjad! – a frizbi tényleg mocorogni kezdett és a fogát csattogtatta, úgyhogy Norbert olyan gyorsan dobta vissza a szekrénykébe, ahogy csak tudta.

Daniel közben előhúzott egy ártatlannak látszó pergamendarabot és érdeklődve tanulmányozni kezdte.

- Tedd vissza, semmi érdekes nincs rajta, üres. – mondta csalódottan Norbert.

- Talán láthatatlan tintával írták, vagy attól fedi fel magát, ha ráírunk valamit… nemtom, de egy próbát megér.

Dan az asztalra tette a pergament, és a táskájából előhúzott egy pennát meg egy üveg tintát. Belemártotta a pennát a tintába, és írni akart valamit. A penna hegye majdnem hozzáért a pergamenhez, amikor szavak tűntek fel rajta.

- TESZED LE RÖGTÖN!

Dan eldobta a pennáját meglepetésében.

- Miért? – kérdezte.

- Mert tönkreteszel mindent, amit alkottunk, ha összetintázod ezt a pergament!

- Miért, mit alkottatok? – kérdezte Norbert vontatott hangon.

- Hogy mit alkottunk? – tűnődött a pergamen. – Végül is megmutathatjuk neked… csak mondd ki a varázsszót.

- A varázsszót? – a két fiú zavarodott pillantást váltott.

- Öö… mutatkozz meg! – próbálkozott Norbert.

- Tárd fel varázsodat! – tette hozzá Dan.

- Szezám tárulj?

- Vizualicus!

- Csinálj már valamit, te nyavalyás…

- Csss… nyugodj meg, Norb – csitította felingerelt barátját Dan. – Ez az ostoba kis holmi nem akar mutatni nekünk semmit. Hagyjuk itt… vagy uszítsuk rá a fogas frizbit és nézzük, hogyan szaggatja darabokra a pergament? – tette hozzá csintalan vigyorral.

Norbert szeme felragyogott a gyönyörűségtől. – Nem gondoltam volna, hogy egy Potter ilyen is lehet… azt hittem, ti Potterek mind szentek vagytok, de kellemesen csalódtam.

Dan megrázta a fejét. – Az egyetlen szent köztünk, Potter gyerekek közt a nővérem, Lily. A hármas-ikrek mindegyike egy kis szörnyeteg, és még a legkisebb húgom, Lea is képes az őrületbe kergetni a szüleimet… Én a magam részéről, messze vagyok a szenttől. Lily gyakran mondja, hogy rémes vagyok. Szóval nyugodt szívvel állíthatom, hogy esküszöm, hogy rosszban sántikálok.

Norbert rávigyorgott, aztán hirtelen levegőért kapott. – Nézd! – mutatott a pergamenre.

A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára

büszkén prezentálja

Holdsáp, Tapmancs,

Féregfark és Ágas urak művét:

A TEKERGŐK TÉRKÉPE

- A Tekergők Térképe? – Daniel szeme elkerekedett a meglepetéstől. – Ezt nem hiszem el! Azt hittem réges-rég eltűnt vagy megsemmisült!

- Miért? Mitől olyan nagy szám ez? – A barátja tüzetesen megvizsgálta a négy névvel ellátott pergament.

- Mitől olyan nagy szám? – mordult fel Dan. – Ez a legkirályabb dolog a világon! Apáé volt egy évig, aztán az ifjabb Barty Kupor, Rémszem Mordonnak álcázva magát megszerezte tőle. Soha többet nem kapta vissza. Nagyon sajnálta, mert ez a kis gyöngyszem – bökött a pálcájával  a pergamenre, - sok csínytevésben segített neki.

- Hogyan segített neki? – csodálkozott Norbert.

Mintegy válaszként a pergamenen a négy név helyett vonalak jelentek meg, attól a ponttól kiindulva, ahol Dan pálcájának hegye a térképhez ért. A vonalak a roxforti kastély bonyolult térképébe rendeződtek.

- Hű de kemény! – kiáltott fel Norbert, látván két feliratozott pöttyöt a “bíbor szoba” feliratú helyiségben. A két pötty felirata pirinyó betűkkel “Daniel Potter” és Norbert D. Malfoy” volt.

De ajjaj, egy harmadik pötty közeledett, méghozzá egy “Harry Potter” feliratú pötty.

- Oh-ó… az apád – suttogta az ifjú Malfoy.

- Még nem fordult be a sarkon – jegyezte meg Dan. – Még van időnk meglógni. Gyerünk.

A két fiú kifutott a “bíbor szobá”-ból (Valóban bíbor színű volt egykor, mielőtt még nefelejcskékre festették volna, ezért a térkép is a régi nevén mutatta.)

Dan nem emlékezett, hogy valaha életében ilyen gyorsan futott volna. Ő és Norbert épp elérték a lépcsőt, amikor Harry befordult a folyosóra.

- A francba, nyitva hagytuk az ajtót! – káromkodott Norbert, amint lesiettek a lépcsőn a Mardekár klubhelyiségébe.

- Na és? Apa nem tudja, ki volt ott – vont vállat Dan. – Biztonságban vagyunk… és ez a kis szépség is – szorította magához a térképet, mintha az a világ legértékesebb kincse volna.

- Hogyhogy apád nem találta meg a térképet, amíg abban a szobában lakott?

- Az a szekrényke az elkobzott varázstárgyakkal biztos csak akkor került a szobába, miután a szüleim elvégezték az iskolát. Valószínűleg az egész szobát többször átrendezték. Úgy értem, például kivitték az ágyat…

Norbert bólintott, amint odaértek a bejáratot rejtő kőfalhoz. – Veneum velox!

A klubhelyiségben egy árva lelket sem találtak, az időjárás ugyanis túl kellemes volt, és senkinek sem volt kedve bent kuksolni.

A fiúk ledobták magukat a zöld kárpitozott székekre a pattogó tűz elé. Míg odakint melegen sütött a nap, a föld alatti helyiségben hűvös volt, ezért állandóan égett a tűz.

Dan letette a pergament a kisasztalra és megnézte, hogy vajon tényleg csak ő és az ifjabb Malfoy vannak-e a közelben. Valóban egyedül voltak.

- Apa sokat mesélt arról az időről, amikor a térképet használta – mondta – Azt hiszem, soha nem bocsátotta meg annak az alaknak, hogy elvette tőle. 

- Ha ez enyém lett volna, én sem bocsátottam volna meg annak a Kupornak. – értett egyet Norbert. – Jut eszembe, kik ezek: Holdsáp, Nagymancs és… öö, elfelejtettem…?

Daniel nevetésbe tört ki. – Tapmancs a neve, és egyébként Sirius Blacknek hívják. Holdsáp nem más, mint a jó öreg Lupin professzor, ami pedig Ágast illeti… ő volt a nagyapám.

- James Potter?

- Aha.

- Hűha. És mi van ezzel a Féregfarkkal? Asszem már hallottam róla valahol.

- Biztosan hallottál róla… halálfaló volt, mint az apád. Nem sértésnek szántam, de…

Norbert nevetve legyintett. – Nem sértődtem meg. Tökéletesen tisztában vagyok vele, mi volt az apám. Mint mindenki más is. Tudod… néha azon tűnődöm, hogy lehet szabadlábon, ahelyett, hogy az Azkabanban ülne.

Az ifjú Potter vállat vont – Talán sok pénzt adományozott a varázsló árvák javára, és az a tetű miniszter futni hagyta cserébe.

Norbert kuncogott. – Tökéletesen igazad van. Caramel minden idők legnagyobb tetűje. Egyszerűen nem értem miért választják mindig újra.

- Az emberek hajlamosak azt választani, ami a legrosszabb nekik – mondta Dan komolyan. – Vegyük például ezt a Féregfarkot. Ő is a legrosszabbat választotta: Voldemortot követte. Legalább a végén jóvá tette.

- Hogyan?

- Feláldozta magát az apámért.

Norbert összeráncolta a szemöldökét. – Féregfark? Azt gondoltam volna, hogy ahhoz túl gyáva.

- Gyáva volt, de a végén megváltozott. – Daniel bizonytalanul nézett barátja szemébe. – Honnan tudod, milyen volt Féregfark?

- Apámtól hallottam róla – vont vállat az ifjú Malfoy, figyelmét visszafordítva a térképre. – Trükkös kis holmi, az biztos. Nélküle apád elkapott volna, és a Mardekár szegényebb lenne ötven ponttal.

- Nos, azért nem lenne olyan szörnyű, nem? – nevetett Dan. – A Griffendél mínusz tíz ponttal kezdte az évet, mert McGalagony nem tűrte, hogy Kevin megüsse Lancelotot.

A két fiú beszélgetéssel és nevetgéléssel töltötte a délutánt és Daniel nagy meglepetésére már nem érezte magát annyira elkeseredettnek, amiért mardekáros lett.

Mire a vacsora ideje elérkezett, Dan rosszkedve majdnem elmúlt.

Mivel egész nap éhezett, Daniel annyit evett a húsos haséból vacsorára, hogy megfájdult a gyomra.

A hálóteremben lévő többi fiú már mélyen aludt, amikor ő még mindig nem tudta lehunyni a szemét. Csak dobálta magát órákon keresztül.

Éjféltájban kezdte magát annyira rosszul érezni, hogy elhatározta, lemegy Madame Pomfrey-hez, és kér valami emésztés-segítőt. Megesküdött magában, hogy soha többé nem eszik ennyit lefekvés előtt.

Felkelt baldachinos ágyából, felvette a szemüvegét és a papucsát. Amint megfogta a Tekergők Térképét, Abu fölébredt.

- Cssss! – Dan a szájára szorította az ujját, felkapta a pálcáját meg a térképet, és lábujjhegyen kiosont a szobából.

* * * * *