Rövid lépcsőmászás után kezdte magát jobban érezni. Talán csak egy kis mozgásra volt szüksége, és már nem is kell az iskolai nővérhez mennie.

Épp azon volt, hogy visszafordul a hálótermébe, amikor hirtelen ötlete támadt: mi lenne, ha megint visszamenne a tükörhöz?

Különben is csak pár méterre volt a “bíbor szobától”…

Vetett a térképre egy pillantást, hogy ellenőrizze, nincs-e valaki a közelben és a zárt ajtóhoz lépett.

- Alohomora! – suttogta, ezúttal a megfelelő szótagot hangsúlyozva.

Az ajtó kinyílt.

Dan az asztalra tette a térképet és odaszaladt a tükörhöz, melyet most nem borított bíborszínű lepel.

Belenézett, és félig meglepett, félig csalódott volt. Tükörképe nagyon Harry Potter-szerű volt, csakúgy, mint pár órával azelőtt, és továbbra is griffendéles oroszlánnal díszített talárt viselt.

Ez azt jelenti, hogy még mindig griffendéles akarok lenni, gondolta keserűen. Mindegy, milyen jó barátja Norbert, mégis arra vágyik, hogy az unokatestvéreivel legyen.

Egy pillanatig elképzelte, milyen lenne griffendélesnek lenni: nemcsak egy barátja lenne, hanem több. Nem lenne zavarban, amiért a legegyszerűbb bűbájt sem tudja végrehajtani rendesen, a Griffendélben ugyanis megengedett, hogy kicsit ügyetlen legyen az ember, míg a Mardekárban ez megbocsáthatatlan bűn… Ha griffendéles lenne, nem bánná, ha a mardekárosok kinevetnék, mert cserébe utálhatná őket.

Összeráncolta a szemöldökét. Tényleg tudná gyűlölni Norbertet?

Valószínűleg nem.

Megmagyarázhatatlan módon sosem találta ellenszenvesnek az ifjú Malfoyt. Nem tudta volna pontosan meghatározni, de mintha valami köteléket érzet volna kettőjük között. De fogalma sem volt, mi lehet az.

Nem tűnődhetett rajta tovább, mert valaki megköszörülte a torkát a háta mögött.

Daniel ereiben megfagyott a vér. Nagyot nyelt, lassan megfordult és szembe találta magát… az apjával.

Harry Potter hanyagul az ajtófélfának támaszkodott, és a karján ülő Abut simogatta.

- Nos? – kérdezte.

- Ah… - Dan csak ennyit tudott mondani. – Mit keres itt Abu?

- Követett téged – vont vállat Harry és Abu leugrott a kezéből. – Tudod, pontot kéne levonnom a Mardekártól, de tekintve, hogy még nincs miből levonnom… - Háta mögött összekulcsolt kézzel közelebb lépett. – Azt hiszem, furán nézne ki, ha a Griffendél és a Mardekár is mínuszponttal kezdené az évet, így eltekinthetünk ettől. Ami a büntetésedet illeti, fiatalember…

- Apa, úgy értem… Potter professzor, meg tudom magyarázni.

- Hagyd a professzor részt, négyszemközt vagyunk. – felelte Harry mosolyogva. – Mindazonáltal, igazán szeretném hallani, miért nyitottad ki ezt az ajtót kétszer is, és miért nyitottad ki a szekrénykét, loptad el a térképet, és jöttél vissza most…

Daniel zavartan pislogott. – Honnan tudsz a térképről?

Harry az asztalra mutatott. – Először is ott hagytad az asztalon bekapcsolva, ami nagy felelőtlenség a részedről.

- Nem tudtam kikapcsolni! – vágott közbe Dan. – Azt sem tudom, hogyan kapcsoltam be, honnan tudnám kikapcsolni?… öö, sajnálom. – Lehajtotta a fejét, amint rájött, milyen udvariatlanul félbeszakította az apját.

- Azt hiszem, véletlenül kimondtad: esküszöm, hogy rosszban sántikálok, és ezzel kapcsoltad be. A kikapcsoláshoz azt kell mondanod, hogy csíny letudva! - felelte Harry szigorú arccal. – És ha megengeded, szeretném folytatni. Tehát az első nyom a látható helyen heverő térkép volt, a második: mikor ebédidőben láttam, hogy a szoba ajtaja ki van tárva, észrevettem, hogy a szekrényke ajtaja is nyitva van. És mit találtam a szekrénykében? Veszélyes és elkobzott dolgokat. Csakúgy, mint Frics szobájában annak idején… - álmodozó kifejezés jelent meg Harry arcán, amint eszébe jutott látogatása a régi gondnok szobájában a második roxforti éve alatt. – Nem tudtam, hova tették a térképet, miután az ál-Mordon elvette tőlem, de a tanárok részéről ésszerű volt a többi elkobzott holmi közé rakni… Dumbledore tudta, hogy a térkép az enyém, de nyilván azt gondolta, nem lenne helyes visszaadni nekem… úgy tűnt volna, mintha kivételezne velem, és még több szabályszegést engedne meg nekem. Az hiszem, Dumbledore-nak igaza volt, hogy nem adta vissza… Szóval, amikor láttam, hogy a szekrényke ajtaja nyitva van, rájöttem, hogy aki itt volt, időben el tudott tűnni… nyilvánvaló volt, hogy valaki megtalálta a térképet. Tudtam, hogy az ajtó zárva volt, mert a nagyterembe menet láttam, és feltételeztem, hogy a “tettesek” egy perccel azelőtt hagyták el a szobát, mielőtt én odaértem, pláne, mert a lábdobogást is hallottam… pont akkor tűnhettetek el szem elől, amikor odaértem, de a lépéseitek még visszahangzottak a folyosón. Nem tűnhettetek volna el, ha nem tudjátok, hogy jön valaki. És honnan tudhattátok? A térképről. – Látván fia döbbent arcát, Harrynek nevetnie kellett. – Daniel… egy teljes évig használtam ezt a térképet, és a segítségével több alkalommal is sikerült meglógnom Piton elől.

- De honnan tudtad, hogy én voltam itt ebédidőben?

Harry előhúzott a talárja zsebéből egy elegáns sastoll pennát. – Ezt itt felejtetted. Szerencse, hogy én találtam meg, és nem mondjuk Piton.

Daniel átvette a pennát az apjától, és elátkozta saját butaságát. Meglepetésében ejthette el, amikor a térkép “rákiáltott”.

A pennára, melyet  Harrytől kapott a születésnapjára, még a nevét is rávésték.

Zavart pirulással tette zsebre. – Kösz, apa.

Harry bólintott. – Csak egy tanács: legközelebb, ha éjjeli sétára indulsz, gondoskodj róla, hogy a majmod nem menjen utánad, mert gyanús lehet a tanároknak. Fél szemed mindig tartsd a térképen, hogy ne érjenek kellemetlen meglepetések.

- Ez azt jelenti, hogy megtarthatom? – ragyogott fel Dan arca.

Harry ajka mosolyra húzódott. – Nem hiszem, hogy én olyan jól tudnám használni, mint te. Tanárként el kellene koboznom, de egykori tekergőként csak bátoríthatlak a használatára. De ha bármely tanár elkap a zsebedben a térképpel, jegyezd meg, hogy nekem fogalmam sincs, honnan szerezted. Értetted?

- Természetesen – bólintott buzgón Dan. – Fogalmad sincs, hogy megtaláltam a térképet.

- Rendben. Használd, de igyekezz kerülni a bajt.

Dan vigyorgott. – Mivel a te fiad vagyok, kétlem, hogy el tudom kerülni a bajt.

- Legalább próbáld meg – mondta Harry, most már komolyabb arcot vágva. – Ami a tükröt illeti…

- Én… nagy varázslóként láttam magam… és griffendélesként, mint te – bökte ki Dan. Úgy érezte, el kell mondania valakinek - valakinek, aki nem mardekáros, mint ő… és ki értené meg jobban, mint a saját apja?

- Nagy griffendéles varázslóként? – visszhangozta Harry.

- Igen… - hajtotta le a fejét Dan. – De ez mindig így marad… csak vágy, nem a valóság.

- Nos, részben. – felelte Harry, fia mellé lépve. Most, hogy mindketten a tükörbe néztek, normál képüket látták. A tükör végül is egyszerre csak egy ember vágyait mutathatja.

- Részben? – kérdezte Dan.

- Igen – felelt az apja, kezét a fiú vállára téve. – Azon nem változtathatsz, melyik házba osztottak, de még mindig lehet belőled nagy varázsló.

- Hogyan? – sóhajtotta Dan. – Nem vagyok elég tehetséges, és soha nem is leszek.

- A tehetség nem minden. – rázta fejét Harry. – Sok tehetséges varázsló elvesztegette a képességét, és mások, akik nem annyira tehetségesek, igazán jónak bizonyulnak.

- Nevezz meg egyet. – mondta a fiú lemondóan.

- Neville Longbottom, például – felelte Harry. – Jobb példát nem is találhatsz. Mondhatom, kicsit sem volt tehetségesebb nálad, és nézd meg mi lett belőle! Híres kviddics játékos, és most professzor.

A fiú ráncolta a homlokát. – Asszem ettől jobban kéne éreznem magam… de nem megy.

- Nem vigasztalásként mondtam, fiam – válaszolt Harry szigorúan. – Azért mondtam, hogy eszedbe jusson majd, ha eljön az ideje. És hidd el, hogy egyszer el fog jönni.

Daniel nem igazán értette a lényeget, de bízott az apjában, aki bölcs és ésszerű dolgokat mondott neki. De mégis… egy apa/tanár, aki segítséget ad fiának/diákjának a szabályszegéshez, tekinthető-e bölcsnek és ésszerűnek?

- Apa… - szólalt meg végül a fiú. – Mit látsz a tükörben, ha belenézel?

- Jelenleg… kettőnket.

Dan odébb akart lépni, hogy apja szembesülhessen szíve leghőbb vágyával, de Harry maga mellett tartotta, kezét a fiú vállán pihentetve.

- Nem akarok belenézni többé. Neked sem kéne. Sokan elsorvadtak, némelyek még meg is őrültek ez előtt a tükör előtt.

- Tényleg? – képedt el a fiú.

- Igen. Egy bölcs öregember szavait idéztem… azt jelenti, hogy rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni. Soha ne felejts el élni, fiam.

A fiú kissé bizonytalanul bólintott. – Félsz, hogy megőrülsz?

- Én? Nem. – Harry elmosolyodott – Túl sok minden van, amit kívánok… és túl sok olyan, amiről azt kívánom, bár sosem történt volna meg… nem én őrülnék meg, hanem a tükör, ha megpróbálná megmutatni az összes nagy vágyamat.

Daniel tudta, hogy apja lezártnak tekinti a témát, és ellépett a tükör elől. – Ó, nézd Abut! – mutatott a majomra, amely a tükör előtt illegette magát, és nyáladzott. – Lefogadom, hogy egy hatalmas banánhajót nyalogatva látja magát! – lehajolt és megfogta a majmot, amely visítani kezdett, nem akarván ott hagyni a tükröt és a banánhajót. – Gyerünk, Abu!

- Mondtam, hogy bajkeverő – jegyezte meg Harry. – Otthon kellett volna hagynod.

- Szó sincs róla. Hiányoznék szegénynek… ugye, Abu? – cirógatta Dan a majmot, amely jobban-hiányzik-a-banán-hajó-mint-te képet vágott. – És megígérem, hogy nem jövök vissza – tette hozzá elfojtva egy ásítást.

- Ez több, mint valószínű – Harry átnyújtotta neki a pergament. – És most gyerünk lefeküdni, ifjú tekergő!

- Mi lesz a büntetésemmel? – vonta fel a szemöldökét Dan.

Harry nevetve rázta a fejét. – Kifelé, kis csirkefogó. És figyeld a térképet, ha nem akarsz beleszaladni Pitonba!