Hétfő reggel az elsős griffendélesek és mardekárosok első órája mágiatörténet volt Binns professzorral. Mivel a kísértet és tanítási módszere cseppet sem változott az eltelt évtizedek alatt, továbbra is ez volt az elképzelhető legunalmasabb óra. Lévén hétfő reggel (melyet minden diák szörnyen utált), kimondottan szerencsések voltak, hogy első órájuk mágiatörténet volt: hétfő reggel mindenki rosszkedvű és álmos, de Binns óráján alhattak egy jót, hogy kipihenjék a hétvége fáradalmait.

Csak egyvalaki volt ébren az osztályban, Lancelot Weasley, aki buzgón jegyzetelte a professzor szavait.

Amikor Binns épp a hírhedt méregkeverő varázsló testvérpár, a vérfertőzés bűnében élő Cesare és Lucretia Borgia szörnyű tetteit kezdte ecsetelni, Kevin feje az asztalra bukott, és horkolni kezdett. Az ikrek varázsló sakkot játszottak az asztal alatt (éppolyan jól sakkoztak, mit apjuk, Ron), és nem figyeltek Binnsre, aki időközben befejezte a Borgiákról szóló előadását és új témába kezdett a boszorkányüldözésről.

- Szóval, mit mondott tegnap az apád? – kérdezte Norbert a szunyókáló Danieltől, aki erre kinyitotta a szemét és ásított egyet.

- Nos… öhm, mondott pár újságot…

- Mit? – erősködött a barátja.

- Anya úgy döntött, megveszi a Mézesfalást. Tudod, éppen eladó.

Norbert szeme elkerekedett. – Hűha! A mamádé lesz a legjobb bolt Roxmortsban!

Nyilván túl hangosan nyilvánította ki lelkesedését, mivel Binns professzor lesújtó pillantást vetett rá, és tovább beszélt Malleus Maleficarumról, arról a könyvről, melyet az a két dominikánus szerzetes írt, akik lelkesen megégettek minden boszorkány-gyanús asszonyt.

- Apa még valami mást is mondott – súgta Daniel a barátjának, aki állát csukott mágiatörténet könyvén nyugtatva lustán sárkányokat rajzolt a padra.

- Mit? – kérdezte Norbert, és még néhány lángot rajzolt oda, jelezve, hogy a sárkány épp tüzet okád.

- Anya megint állapotos.

- Mi?

- Úton van a hetedik Potter bébi – felelte Daniel.

- Hetedik? A szüleid nem… túlbuzgók egy kicsit?

- Na igen, de a nagyszüleimnek, Weasleyéknek, is hét gyerekük volt. Anya és apa csak az ő példájukat követi.

- Hát nem vesztegetik az idejüket – vigyorgott Norbert.

- Aha… de én nem bánom, hogy lesz még egy testvérem.

Az ifjú Malfoy szeme felvillant. – Jó neked. Én azt kívánom, bár ne Draco lenne a bátyám. Túlságosan idegesítő. Úgy parádézik, mintha övé lenne az egész világegyetem, csak azért, mert van az a nyavalyás bankja!

Amikor Binns professzor Vadóc Vendelin érdemeit kezdte ecsetelni az osztálynak, Iago Rosier oldalba bökte Danielt.

- Hé, Potter! Ez a tied! – Átadott Dannek egy kis pergamen darabot.

Dan kinyitotta, és elolvasta az ismerős kézírást:

Menjünk ma délután! Találkozzunk fél hatkor a félszemű banya szobránál.

- Mi ez? – kérdezte Norbert .

- Kevin, Viv és Val a Mézesfalásba akar menni ma. A térkép segítségével.

- Miért mennének a Mézesfalásba? Zárva van, nem?

- Igen… - bólintott Dan. – De talán találunk egy kevés hátrahagyott árut a pincében… és még ha semmit sem találunk, akkor is meglesz az első tekergő-kalandunk.

Látván Daniel lelkesedését, Norbert nagyot sóhajtott. – Az unokatestvéreid persze nem akarják, hogy én is veletek menjek, ugye? Megértem…

Daniel nem tudta, mit feleljen. Kevin és az ikrek természetesen nem rajongtak volna az ötletért, hogy egy Malfoyt is bevegyenek tekergőnek… másrészt, Dan nem akarta megsérteni új barátját.

- Ebédnél beszélek velük – mondta eltökélten. – Rábeszélem őket, hogy eljöhess.

Norbert legyintett. – Kár a fáradtságért, nem fogják engedni. Nem számít, tényleg…

Az ifjú Potter azonban már elhatározta magát: feltétlenül beszél az unokatestvéreivel. Norbertnek nem is kell tudnia róla, és ha nem sikerül meggyőznie a Weasleyket, Norbert nem lesz olyan szomorú a visszautasítás miatt.

Amint Binns professzor bejelentette, hogy a következő órán a kobold lázadásokról lesz szó (valószínűleg a hetedik év végéig), Dan válaszüzenetet küldött Kevinnek:

Találkozzunk az üvegházaknál ebéd előtt. Meg kell beszélnünk valamit.

* * * * *

A mardekárosok következő órája gyógynövénytan volt a hugrabugosokkal. Bimba professzor azzal kezdte első órájukat, hogy megismertette őket kedvenc ugráló kék paradicsomaival, amelyek a tanárnő szerint gyógyítják a depressziót.

Az óra közepén a kissé tétovának tűnő Aberforth Dumbledore jelent meg.

- Öhm… Bimba professzor… - köszörülte meg a torkát. – Elkérhetném egy pillanatra… Julie Dumbledore-t?

Hirtelen minden fej a kis szőke hugrabugos lány felé fordult, aki az üvegház legtávolabbi sarkában ült és igyekezett olyan kevés feltűnést kelteni, amennyire az emberileg lehetséges volt.

- Dumbledore kisasszony, elmehet Dumbledore professzorral – jelentette ki Bimba.

A szőke kislány felére látszott zsugorodni. Aberforth bátorítóan rámosolygott, és ettől úgy nézett ki, mint egy jóságos Télapó. – Gyere kis drágám, ne félj.

Julie felállt és követte az öregembert kifelé az épületből.

Hangos moraj futott végig az üvegházon, a diákok kezdték megvitatni az eseményt.

- Kíváncsi vagyok, milyen rokonságban vannak a Dumbledore testvérek ezzel a lánnyal – mondta Dan, miközben a kék paradicsom leveleit metszegette.

- Nem tudom – vont vállat Norbert. – Talán az unokája, vagy dédunokája valamelyiknek.

- Aberforth Dumbledore leszármazottja, az biztos – szólt oda nekik Gilda Lockhart a szomszéd asztaltól.

- Mitől vagy ilyen biztos benne? – vonta föl szemöldökét Norbert. – Az igazgató leszármazottja is lehet.

- Nyilvánvaló nem? – felelte Gilda. – Albus Dumbledore sosem volt házas, arról tudnánk. Ezért nem lehet az ő leszármazottja a gyerek.

- Miért ne? Vannak törvénytelen gyerekek is, nem? – kérdezte Dan.

- Egyáltalán nem – mondta a lány. – A törvénytelen gyerekek nem viselik az apjuk nevét, az anyjuk családi nevét kapják… hacsak az apjuk örökbe nem fogadja őket.

- Akkor… - Dan erősen gondolkodott valamilyen megoldáson, hogy bebizonyítsa ennek a bosszantó lánynak, hogy nincs igaza. – Albusnak és Aberforth-nak lehetett egy nővére, akinek törvénytelen gyereke született: ez a Juile… és akkor Julie a mamája családi nevét kapta.

- Ahogy tetszik, Potter – Gilda vetett rá egy buta-és-bosszantó-vagy-talán-mégis-meg-kellett-volna-vernem-téged pillantást és elfordult. Daniel ugyanazt érezte Gildával kapcsolatban: hogy buta és bosszantó. És még veszélyes is.

- Végre! – sóhajtotta Norbert – Az őrületbe kerget ez a csaj.

- Engem is – értett egyet Daniel, és közelebb hajolva Norberthez odasúgta: - És frászt kapok tőle! Egy lánnyal, aki így tud verekedni, nem szabad kukoricázni.

- Én nem félek felbosszantani – felelte barátja. – Különben is, csak a figyelmünket akarja felkelteni.

- Lehet – vont vállat az ifjú Potter, gondolatban összehasonlítva Gildát Liu Changgal. Ha Gilda Lockhartra (és az ő balhorgára) jutott eszébe, megborzongott, de ha Liura gondolt, tetőtől talpig melegséget érzett. El is határozta, hogy ha bármikor fázna, csak Liura gondol majd.

Miután abbahagyta az ábrándozást a csinos hollóhátas kislányról, figyelmét újra az odakint beszélgető Aberforth-ra és Julie-ra fordította. Látta, hogy az öreg varázsló megöleli a kislányt, aztán elmegy. Julie félénk mosollyal tért vissza az üvegházba, de láthatóan jobb hangulatban volt, mint Aberforth érkezése előtt.

* * * * *

- Te nem vagy magadnál! – kiáltott Kevin Weasley kedvenc unokatestvérére. – Nem vehetjük be a tekergők csapatába!

- De miért nem? Csak azért, mert Malfoynak hívják? Arról igazán nem tehet! Nem tehet róla, hogy az apja halálfaló volt, és a bátyja egy tetű! – Dan úgy érezte, meg kell védenie új barátját és be kell bizonyítania, hogy nem minden Malfoy gonosz. Norbert rég elment a kastélyba ebédelni, de Daniel elhatározta, hogy meggyőzi Kevint Norbert jó szándékai felől.

- Ó, térj már észre, haver! – szólt Kevin. – Az igaz, hogy nem választhatod meg, hogy milyen családba születsz, de ha a Malfoy családban születsz, az azt jelenti, hogy négy éves korodra el vagy rontva. Ez a Norbert is biztosan olyan… alattomos kígyó, én mondom neked. Elég rendesnek tűnt a vonaton, de lefogadom, hogy csak megjátszotta magát.

- Ó, már értem! – csattant föl Dan. – Azt gondoltad, nem olyan rossz, míg nem barátkozott velem! Féltékeny vagy, ez a te bajod!

- Féltékeny???

- Igen, féltékeny, mert több időt töltök vele, mint veled! Tudod, hogy nem lennék a barátja, ha nem a Mardekárba osztanak be! Nem tehetek róla, világos? Nem kértem, hogy mardekáros legyek, nem akartam, hogy Norbert a barátom legyen, de a sorsnak más tervei voltak! A végzet akarata volt, hogy ne a Griffendélbe kerüljek, hogy egy Malfoy legyen a barátom, és hogy rájöjjek, az előítélet marhaság!

- Marhaság? Nem, nem az! Mindig van valami alapja! – vágott vissza Kevin.

- Az előítélet megmérgezi a szíved! – Dan hitetlenkedve rázta a fejét – Ha ennyire tele vagy előítéletekkel, talán engem is el kéne ítélned… végül is mardekáros vagyok… tudod, olyan rosszfiú.

Kevin forgatta a szemét. – Ugyan már Dan, ne kezdj filozofálni előítéletről és féltékenységről… Veled szemben sosem lennék előítéletes, de Malfoy… ő más tészta. Ő… Malfoy, ez van, és ez elég ahhoz, hogy ne bízzak benne. – Látván Daniel arckifejezését, felsóhajtott. – Jól van, jól van, adjunk neki egy esélyt. Velünk jöhet a Mézesfalásba, de rajta tartom a szemem. Csak a kedvedért teszem, vésd az eszedbe. Ha kiderül, hogy áruló és kikotyogja a térkép titkát, esküszöm, megfojtom.

- Áll az alku – bólintott Dan, és elindult a kastélyba ebédelni, utána pedig leckét írni a következő bájitaltan órára. Norbert azt is megígérte, hogy segít neki gyakorolni a szikra-elővarázsoló bűbájt (Dan még mindig nem tudta tökéletesen, de Norbert megtanulta a tűzoltó bűbájt a hétvégén, hogyha Dan lángra lobbantana valamit, el tudja oltani.)

* * * * *

Míg délután Dan és Norbert bűbájokat gyakorolt, a griffendéleseknek gyógynövénytan órájuk volt a hollóhátasokkal. Kevin beszélt Viviane-nak és Valentine-nak Dannel folytatott vitájáról, és az ikrek fel voltak háborodva.

- Dan nem tudja, mit csinál! – füstölgött Viv és véletlenül letörte az ugráló kék paradicsom egy ágát. A paradicsom dühös hangokat hallatott (paradicsomnyelven szitkozódott, így a diákok egy szót sem értettek belőle) és (kis kék öklökbe szorított) leveleit rázta a lány felé.

- Persze, hogy nem tudja! – mondta Kevin. – De nem tudtam meggyőzni. Félek, hogy elveszítjük a barátságát, ha nem hagyjuk Malfoyt velünk jönni. De azt is megmondom, hogyha ez a Norbert bármi bajt okoz nekünk, úgy visszavágunk neki, hogy komolyan megkeserüli.

Időközben az ég kezdett beborulni, és a nap vastag szürke felhők mögé rejtőzött.

Amikor Bimba professzor a kék paradicsomok mágikus tulajdonságait kezdte sorolni, eleredt az eső.

A kellemes nyárias időt hideg szél kergette el, és nagy cseppekben hullott az eső a roxforti birtokra. Időnként villámok szántották az eget, pillanatokra megvilágították a parkot, nyomukban hangos mennydörgés hallatszott. Úgy hangzott, mintha az Úr tekézne az angyalokkal a mennyországban.

Délután fél ötkor olyan sötét volt, mintha éjfél lenne. A viharos szél vadul tépte a Tiltott Rengeteg fáinak koronáját.

Amikor az órának vége volt és a diákok kiléptek az üvegházból. Igyekeztek minél jobban beburkolózni a talárjukba, és futva siettek a kastély biztonságába. Legtöbben már el is tűntek az eső sűrű függönye mögött, amikor a Weasley gyerekek még a szabad ég alatt botorkáltak. Lancelot lassította le őket, mivel a fiú véletlenül gumiláb rontást szórt magára a reggeli sötét varázslatok kivédése órán. Ügyetlenségének hála, csak sántikálni tudott. Az ikrek és Kevin rég a kastélyban lehettek volna, ha nem érzik felelősnek magukat unokatestvérük iránt. Így hát két oldalról támogatták, hogy gyorsabb sántikálásra bírják a viharban.

Már bőrig áztak, és mindennek elmondták Lancelotot, aki elég hálás volt a segítségükért ahhoz, hogy visszatartsa magát, és ne tólja le őket valahányszor valamelyikük egy különösen cifrát káromkodott.

Bár lassan, de közeledtek az épülethez. Majdnem félúton jártak, amikor egy kentaur rohant ki az erdőből vadul integetve, és odakiabált valamit, amit nem lehetett hallani a mennydörgés robajától.

A négy Weasley gyerek megállt, amint a szőke kentaur lihegve odarohant hozzájuk. Már jó ideje futhatott, mert teljesen kimerültnek látszott.

- Hála a csillagoknak, hogy találok idekint valakit! – kiáltotta, túlordítva a mennydörgést. – Segítenetek kell!

- Segíteni? Miben? – ordított vissza Kevin.

- Egy villámsújtotta fa rázuhant egy egyszarvúra! Próbáltam megmenteni, de egyedül nem tudtam! A többi kentaur elrejtőzött a vihar elől, és nem találok senkit!

- Elszaladok az iskolába és megkérek egy tanárt, hogy segítsen! – kiáltotta Viviane.

- Lehet, hogy túl késő lesz szerencsétlen teremtésnek! Rögtön tennünk kell valamit! – harsogta a kentaur.

- Rendben! – egyezett bele Valentine. – Jövünk segíteni!

- De… ez a Tiltott Rengeteg! – ellenkezett falfehérre válva Lancelot. – Nem szabad oda mennünk!

- Neked nem kell jönnöd, ne izgulj! – kiabálta Kevin. – Túl lassú vagy. Viv, Val és én megyünk!

Lancelot arca megrándult. – Ti… itt akartok hagyni? Egyedül???

* * * * *

- El se hiszem, hogy az unokatestvéreid megengedték, hogy veletek menjek! – mondta vidáman Norbert, amint ő és Daniel felmentek az emeletre, hogy találkozzanak a többi tekergővel a Félszemű boszorka szobránál. Amint balra fordultak a sarkon, a dühös McGalagony professzor hangját hallották a tanáriból:

- Egyszerűen nem értem, Albus! A férjemnek már volt előttem egy felesége, de elvált, ez világos… az asszony az Államokba költözött, ez is rendben van. Ott nevelte föl a gyermeküket… megértem. De miért nem mondtad el Aberforth-nek, hogy apa lett? És ha már ilyen sokáig őrizted a titkot, miért nem tartottad titokban örökre?

- Ugyan, ugyan, kedves Minerva… - felelte az igazgató csillapító hangon. – Miért van az az érzésem, hogy nem örülsz a kis Julie jelenlétének?

- Nem arról van szó, hogy nem örülök neki, Albus, de ez az egész nagyon váratlanul ért… nem is tudom… csak meglepődtem, amikor Julie nevét kellett felolvasnom a beosztásnál, mivel nem emlékeztem, hogy egy Dumbledore nevű gyereknek küldtem volna levelet… aztán teljesen elképedtem, amikor kiderült, hogy a férjem unokája! Össze vagyok zavarodva, Albus. Hogyan kellene viselkednem? Mérges vagyok Aberforth-re, mert nem beszélt a régi házasságáról, mérges vagyok rád, mert nem szóltál a férjem leszármazottairól… és magamra is dühös vagyok…

- Magadra is? Miért, Minerva? – Albus hangja meglepettnek tűnt.

- Mert… - a tanárnő hangja elcsuklott, - mert valahányszor ránézek… Julie-ra… féltékeny vagyok.

- Féltékeny?

- Igen. Féltékeny, mert nekem nincs saját unokám, és féltékeny vagyok, mert versenyeznem kell!

- Versenyezni? Miért?

- Aberforth szeretetéért… - válaszolta McGalagony nagyon halkan, majdnem suttogva, de a kint hallgatózó két barát mégis meghallotta.

- Minerva, Minerva… Azt gondoltam, sokkal ésszerűbben gondolkodsz ennél – korholta szelíden az igazgató. – Az én bolond öcsém szeret téged, és biztosra veszem, hogy nem fog kevésbé szeretni attól, hogy a kislányt is szereti.

- Tudom, Albus, tudom, mégis… félek.

- Ne féljen, Minerva.

- Albus…

- Igen?

- A te ötleted volt, a Roxfortba hozni a kislányt… ugye?

- Nincs értelme tagadni… az én ötletem volt.

- De hát… miért?

Albus nem felelt mindjárt, nyilván a válaszát fontolgatta. – Figyeltem az öcsémet, mióta elvett téged, és el kell, hogy ismerjem, te megváltoztattad őt. Nem nagyon, de kétségtelenül változtattál rajta. Úgy tűnik, felnőtt… legalább egy kicsit. Azt gondoltam, eléggé felnőtt ahhoz, hogy családja legyen, kisgyereke legyen… azt is be kell ismernem, hogy egy kis bosszú is volt a dologban… igen, Minerva… mindig vissza akartam vágni az én kedves öcsémnek azért a kecskés tréfáért, és úgy gondoltam, legalább jókora megrázkódtatás lesz neki, ha idehozom  Julie-t.

- Én… én nem gondoltam Albus, hogy te ilyen is tudsz lenni… úgy értem bosszúálló... – mondta McGalagony árnyalatnyit vádló hangon.

- Tudom… és egy kicsit szégyellem is magam – felelte Dumbledore. – Azt hiszem, elnézést kell kérnem… tőled. Remélem, nem tettem tönkre a házasságod Julie Roxfortba hozásával. Csak azt akartam, hogy Aberforth megdöbbenjen… és azt is akartam, hogy végre megismerje a dédunokáját. Alapvetően jó szándék vezetett… egy kis csínytevéssel a háttérben.

- Ejnye, ejnye, Albus… néha annyira hasonlítasz Aberforth-re! – ciccegett Minerva, de hangja már nem volt dühös, inkább megkönnyebbültnek hangzott.

Daniel és Norbert még tovább hallgatódzott volna, ha Gilderoy Lockhart nem fordult be a sarkon, lila talárban és széles vigyorral.

A fiúk, hallván a lépéseket, eltávolodtak a tanári ajtajától, és úgy tettek, mintha csak arra sétálnának.

- Szervusztok, fiúk – üdvözölte őket Gilderoy.

- Jó napot, tanár úr – mondta Dan és barátja kórusban, majd folytatták útjukat a Félszemű boszorka szobra felé.

- Tehát akkor igaz. Az a Julie Aberforth dédunokája, nem az igazgatóé – szólalt meg Dan.

- Ja… de ne mondd meg Lockhart lányának, hogy igaza volt… pont olyan beképzelt, mint az apja, és ha bevalljuk neki, hogy igaza volt, még önelégültebb lesz.

- Nem is tudom… igaz, hogy bosszantó a csaj, de nem hiszem, hogy beképzelt. Ha olyan lenne, mint az apja, akkor hosszú göndörített haja lenne, varázslattal meghosszabbított szempillái, rúzsozná a száját, és lakkozná a körmeit. De semmi ilyet nem csinál… - mondta Dan kissé bizonytalanul. – Inkább olyan, mint egy fiú. Egyáltalán nem lockhart-szerű.

- Lefogadom, hogy a jó öreg Lockhart papa egyáltalán nem örül a harcias kislányának – jegyezte meg Norbert, amikor odaértek a szoborhoz. – Nos, majdnem fél hat van, a többiek késnek.

Dan az órájára nézett. – Ja. Gyógynövénytan órájuk volt negyed hatig. Biztosan bőrig áztak a viharban… valószínűleg épp most melegednek át és vesznek fel száraz ruhát.

- Nézzük meg a térképen, és meglátjuk rajta, hol vannak. – javasolta Norbert.

- Oké. – Az ifjú Potter körülnézett, hogy biztosan egy tanár sincs-e a közelben, és bekapcsolta a térképet. A fiúk a pergamen fölé hajoltak, és látták, hogy a Weasley gyerekek sehol sincsenek a kastélyban. A pergamen felső sarkában azonban négy pont mozgott, három közülük Weasley felirattal, egy pedig Firenze felirattal. Úgy nézett ki, az erdő felé futnak.

- Bemennek a Tiltott Rengetegbe! – lehelte Daniel.

- Bolondok ezek? – képedt el Norbert, és kikapta a pergament barátja kezéből. – Te jó ég, ezek tényleg arra mennek… Tudod, hogy bajuk eshet ott… az erdőben veszélyes lények laknak!

- Tudom. A szüleim sokat meséltek róla. Vérfarkasok és óriás-pókok vannak ott meg minden… Firenze kentaur, amennyire tudom, de mit akar az unokatestvéreimtől? Mi van, ha bajba kerülnek? Még meg is halhatnak!

- Szóljunk egy tanárnak! – javasolta Norbert.

- Egyetértek. – Bólintott Dan. Talán fel kell fedniük a trükkös térkép létezését, hogy megmenthessék az unokatestvéreit, de a térkép elvesztése nem lenne olyan szörnyű, mint Kevin és az ikrek elvesztése.

A fiúk visszafutottak a tanári szobához, de nem találtak ott egy lelket sem. Hol az ördögben van Albus és McGalagony, amikor szükségük van rájuk? Norbert újra a térképre nézett. Az “Albus Dumbledore” és a “Minerva McGalagony” feliratú pontok Lockhart dolgozószobájában voltak a kastély túlsó végén. Hermione Weasley a bagolyházban volt, Harry Potter a konyhában (beszélgetett a “Dobby” feliratú ponttal)… úgy tűnt a fiúkhoz legközelebbi tanár Piton, aki a pincében lévő hálószobájában tartózkodott. A pince is messze volt, de még mindig hozzá voltak a legközelebb.

- Senki sincs a közelben, csak Piton.

- Piton? Van fogalmad róla, mit csinálna az unokatestvéreimmel? – nyögte Dan. – Pont Pirtonhoz kell mennünk az összes tanár közül?

- Ha nem akarod, hogy az unokatestvéreid meghaljanak, akkor igen. Nem vesztegethetjük el az időt – felelte Norbert, és futni kezdett lefelé a lépcsőn.

Két perccel később a két barát valósággal berobbant Piton ajtaján.

- Mi az? A kopogásról nem hallottatok még? – mordult rájuk a bájitaltan tanár, és sietve helyére rángatta talárja ujját. Nyilván valami kenőccsel kenegette a bal karját, mert Daniel egy nyitott tégelyt látott a professzor asztalán.

- Bocsánat tanár úr, de a segítségére van szükségünk! – hebegte Norbert. – Három diák most ment be a Tiltott Rengetegbe egy kentaurral! Nem tudjuk, miért, de talán veszélyben vannak, és…

Be sem fejezhette, mert Piton elsietett mellettük és azt morogta: - Idióták! Az erdőbe menni ebben az időben! – A két fiúhoz fordult, míg felfelé futottak. – Honnan tudtok erről egyáltalán? Ebben a felhőszakadásban nem láthattátok a kastély ablakából!

Igaza is volt: ha az ember kinézett az ablakon, semmit se látott a ködtől és az esőtől.

- Mi… máshonnan tudtuk meg, uram – nyelt nagyot Daniel, tudván, hogy elveszíti becses térképét, de az unokatestvérei élete fontosabb volt a számára. Meg kellett mondania Pitonnak.

– Ebből.

Perselus csak egy pillantást vetett a térképre, és rögtön felismerte. – Add ide!

Dan vonakodva adta át a pergament házvezető tanárának. Piton azonnal Leperex bűbájt szórt a térképre, miközben elérték a bejárati csarnok ajtaját és kirohantak az esőbe.

- Három Weasley, amint látom – morogta Perselus, a térképet vizsgálva. – Csoda, hogy te nem vagy velük, Potter. Nem lennék meglepve, ha ott lennél. De ne aggódj, így is legalább akkora bajban vagy, mint ők. Tudom, hogy elloptad a térképet a bíbor szoba szekrényéből! Saját kezűleg zártam be oda évekkel ezelőtt!

Dannek nem volt kedve válaszolni, csak sietett, hogy lépést tartson Pitonnal. Norbert szúró oldalára szorította a kezét és lihegett, míg Daniel szemüvegét összemaszatolták az esőcseppek.

- Leperex! – az ifjú Malfoy barátja szemüvegére szegezte pálcáját, míg átfutottak a roxforti birtokon. Nyilván Pitontól vette az ötletet, aki ugyanezt a bűbájt alkalmazta a térképen.

Dan meg volt lepve, hogy a professzor nem mondta nekik, hogy maradjanak a kastélyban, és ne menjenek vele az erdőbe, pedig számos lehetősége lett volna rá. Dan valahogy arra számított, hogy Piton visszazavarja őket a hálókörletükbe, mielőtt elhagyják a kastélyt, de nem. Akkor is visszaküldhette volna őket, amikor az erdő szélére értek, de még akkor sem tette. Így a két fiú követte a tanárt a fák közé.

A Tiltott Rengeteg fái és bokrai olyan sűrűn nőttek, hogy majdnem lehetetlen volt köztük előrehaladni, így félre kellett húzniuk az ágakat. Piton visszaadta a térképet Dannek, hogy a bozót félreátkozására tudjon koncentrálni, és átjárható csapást vágjon maguk előtt. Bár nehezen haladtak a sűrű aljnövényzetben, egy előnye azért volt: nem engedte át a hideg szelet. A sűrű lombkorona felfogta az esőt, de már úgyis bőrig áztak.

- Egy kicsit balra, tanár úr – szólalt meg Daniel, a térképen követve unokatestvérei mozgását. Szerencse, hogy az erdő is a roxforti birtokhoz tartozott, másként nem lett volna rajta a térképen, és fogalmuk se lett volna, merre keressék az elkóborolt Weasleyket.

* * * * *