27. fejezet: Alkalmazkodások
...
Harry csodálkozva, de jólesően fogadta Lupin kitörő örömmel átitatott üdvözlését, ahogy elésietett, mikor hallotta megérkezni. A férfi olyan erősen ölelte, mintha attól félne, hogy ha elengedi, a fiú eltűnne előle. Harry mosolyogva viszonozta a szorítást, és fáradtan de vidáman nézett Remus megkönnyebbült arcába.
- Ne aggódj, minden rendben. Amint végigaludtam két napot, máris a régi leszek - viccelődött.
- Azt hittem szívrohamot kapok, mikor Ronék nélküled érkeztek meg – felelte a férfi, és nem mosolygott. – Végig úgy éreztem, míg vártunk, hogy ott kellene lennem veletek, melletted.
Harry is elkomolyodott szavai hallatán, és hirtelen nem is tudta mit mondhatna erre. Tudta, hogy Remus szereti, de ahogy a férfi most nézett rá… látszott, hogy ezt a pár napot aggódással és félelemmel töltötte. Megértette, hogy Lupinnak jóval többet jelent az ő egészsége, mint ahogy azt idáig hitte.
Emily érdeklődve figyelte a két férfit, egy kicsit távolabb húzódva, miután többen is megkönnyebbült örömmel siettek Harry üdvözlésére.
A zöld szemek most melegen csillogtak, ahogy Remus szelíd arcát vizsgálták.
- Ne haragudj. Senkit sem lenne szabad ilyen helyzetbe hozni, de sajnos amíg Voldemort él, ezzel mindnyájunknak meg kell küzdenünk. Köszönöm, hogy ennyire fontos vagyok neked, ugyanakkor jobban tennéd, ha inkább a feleségedre fordítanál nagyobb figyelmet, mielőtt még megsértődik – kacsintott rá mosolyogva Tonksra, aki erre felnevetett.
Végre Remus is elmosolyodott.
- Meglátom mit tehetek.
Harry bólintott, majd Emilyre nézett.
- Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek legújabb vendégünket – pillantott a jelenlévő rendtagokra. Ő itt Emily Harper. Velünk fog lakni, ugyanis… - komorult el a hangja – nos, azt hiszem, mindenki ki tudja találni.
Azzal rábízta a kislányt Mrs. Weasley gondoskodására, aki már vitte is, hogy megetesse, aztán szépen megfürdesse és átöltöztethesse a megviselt gyereket. Harry úgy döntött, hogy első körben neki sem ártana végigmennie ezen dolgokon, méghozzá hasonló sorrendben, ám még visszafordult Remushoz.
- Elmesélek majd pontosan mindent, ami történt, és a tanácsodra is szükségem lenne jónéhány dologban.
A férfi mosolyogva bólintott.
- Persze, Harry – úgy tűnt örül, hogy a fiú rá gondolt ezzel kapcsolatban, és hogy szüksége van a véleményére.
Így hát miután Mollynak hála, Harry alaposan jóllakott, felment a szobájába, hogy rendbe hozza magát. Tagadhatatlanul hihetetlen jól esett neki a forró vizes zuhany, és hogy tiszta ruhát húzhatott magára.
Ahogy kilépett a fürdőből, kedvesével találta magát szemben.
- Ginny.
A lány összefonta kezeit a mellkasán.
- Annyira dühös vagyok rád Harry! – mondta kijelentéséhez mérten kellően ingerült hangon. – Tudod te milyen érzés volt, hogy megint elküldtél a közeledből, mikor látom, hogy mekkora bajban vagy?! Voldemort átkozott varázslatától gyötörve, fáradtan, kimerülten, halálfalókkal szemben, és még ott voltak a kiszabadításra váró emberek is.
- Igen Ginny, tudom milyen érzés, mikor állandóan aggódnom kell a másikért – felelte Harry a szemrehányás után. – Ha jól emlékszem, már előtte tisztáztuk, hogy te mész előre, hiszen mint gyógyító, te tudtál a legtöbbet segíteni a foglyoknak, és a Szent Mungóban tisztázni a helyzetet.
Ginny kicsit előrébb lépett. Ron és Hermione, akik vélhetően nem hallották kintről a szóváltást, éppen ezt a pillanatot választották, hogy egy gyors koppantás után az ajtón, belépjenek.
Először észre sem vették mibe csöppentek, de gyorsan feltűnt nekik, mikor Ginny figyelembe sem véve őket ismét szerelmére dühöngött.
- De ez nem ugyan az Harry! Nem vagy egyedül! Soha nem hagyod, hogy igazán a közeledben legyek, mert folyton csak meg akarsz védeni valamitől!
- Mit vársz, mit tegyek?! – emelte fel most már a hangját a fiú is. – Hagyjam, hogy bajod essen? Hogy folyton veszélyben légy? Az jobb lett volna, ha maradsz, és magára hagyjuk az embereket várakozni?
- Az lenne a jó, ha végre bíznál bennem! Ha lehetőséget adnál rá, hogy segítsek neked, amikor szükséged van rá! – vágta ki azonnal Ginny kiabálva.
Harry félig elfordult, hogy tekintetével kiláthasson az ablakon.
- Bízom benned – mondta csendesen. - De ha nem muszáj, nem sodorlak veszélybe. Tudnom kell, hogy legalább te biztonságban vagy. Szükségem van erre.
Úgy tűnt, hogy Ginny ezen szavakra, és a fiú hangjából kicsendülő komor szomorúságra megenyhül, végül mégsem lépett oda Harryhez, hanem bátyja mellett elhaladva kiment a szobából.
- Ajaj. Ebből meg hogy lesz lánykérés? – mondta halkan Ron, mire Harry összerezzent, mint akinek csak most tűnt fel, hogy barátai is ott vannak.
Hermione azonban rosszallóan lepisszegte szerelmét, majd gyorsan Ginny után indult.
Mikor a szobájában az ágyon ülve rátalált a lányra, mellé telepedett, és megérintette a karját.
- Szerintem igaza van Ginny – mondta óvatosan Hermione. – Ennyi biztonság Harrynek is kell. Mind tudjuk, milyen helyzetben van.
A vörös hajú lány sóhajtott.
- Nagyon nehéz elviselnem és beletörődnöm. Alig tudtam a betegekkel foglalkozni a Mungóban, mert folyton rajtatok járt az eszem, és rettegtem. Így mi értelme van, ha veletek tartok segíteni, hogyha amikor tényleg szükségetek lenne rám, Harry azonnal elküld?
- Nem szabad rá ezért haragudnod – szólt csendesen Hermione, majd tüzetesebben végigmérve barátnője arcát így folytatta. – Nem is teszed, ahogy látom. Inkább csak megijedtél, igaz?
Ginny bólintott.
- Nem tudtuk mi volt Voldemort varázslata, de Harryt láthatóan nagyon rosszul érintette. Féltem, hogy ezúttal tényleg komoly baja eshet.
- Ezt mért nem mondod el neki is, ahelyett, hogy összevesznétek? Szeret téged.
Ginny mélyet sóhajtott, és felállt barátnője mellől. Lenézett rá, és halványan elmosolyodott.
- Mint mindig, most is igazad van. Megyek, és mielőbb kibékítem.
Hermione viszonozta a mosolyát.
- Tedd azt.
Harry természetesen szeretett volna utánajárni mikor, és hogyan történt a halálfalók megszöktetése, és leginkább megbizonyosodni róla, hogy a rendtagok közül senkinek sem esett bántódása az eseménykor, így amint kipihente egy kicsit magát, - az időközben megbékélt Ginny karjaiban aludva - igyekezett információhoz jutni a rendtagoktól.
Nem kellett megerőltetnie magát, hogy hamar tisztába kerüljön a helyzettel. Ahogy korábban is gondolta, Nottot feláldozhatónak és feleslegesnek vélte már Voldemort, így különösebben az sem érdekelte volna, ha nem jut el leleplezése után a többi raboskodó társához. De mivel azzal is tisztában volt, hogy ez megtörténhet, így egy különleges bűbájjal elérte, hogy azon halálfalók, akik rátermettek vagy csupán szerencsések, esélyt kapjanak a menekülésre. Nem kiszabadították őket, csupán nyitottak számukra egy kaput.
Mint ahogy ezt is feltételezte, csupán azoknak sikerült meglépniük, akiket láttak Voldemort területén néhány napja. A megmaradt foglyokat természetesen Mordon vezetésével azonnal átszállították egy másik rejtett épületbe, mielőtt esetleg a sikerrel járt társaik megkísérelték volna ismét megtalálni a helyet, és őket is kiszabadítani.
Így aztán nem csoda, ha meglepődve tapasztalták, mikor felszámolva a helyet, belebotlottak az eszméletlen Amycus és Lestrange testébe.
Harry röviden felnevetett, ahogy elképzelte a két halálfaló helyzetét, és persze elmondta Alastornak és Lupinnak, hogy Hermione küldte őket, mert nem szerette volna, ha szabadlábon maradnak az összecsapásuk után. Természetesen azóta elfoglalták új, de hasonlóan jól megérdemelt helyüket a Rend által őrzött börtönben.
Ezek után nyugodtabban látott neki a jóleső pihenésnek és semmittevésnek. Az utóbbi hetek még az ő mércéjével is szokatlanul mozgalmasak voltak, ráadásul most még itt volt Emily is, akivel törődnie kellett, hiszen a kislány még aligha dolgozta fel szülei elvesztését.
Amint Mrs. Weasley, - aki örömmel fogadta az újonnan érkezett kislányt, hiszen általa ismét része lehet a gyereknevelésben és természetes vidámságban – rendbe szedte és ellátta Emilyt, Harry meglátogatta a számára kiutalt és szépen berendezett kis szobában, mielőtt elaludna.
Az éjszakák azonban, - hamar rá kellett döbbenniük - főleg a kezdeti időszakban nem mentek zökkenőmentesen. Emily sokszor felriadt rémálmából, és a szülei után is sírt, mert a Grimmauld téren tapasztalt rengeteg új élmény hatására leginkább ekkor volt lehetősége felidézni magában mi minden történt vele Voldemort poklában.
Ilyenkor mindig volt mellette valaki, hogy vigasztalja, bár a legtöbb esetben Harry társaságára volt szüksége, hogy ismét visszaaludjon. A fiú úgy gondolta, hogy a kislánynak a sorsközösségük is amolyan összekötő kapocsnak számított. Harry pont, mint ahogy ő, elvesztette a szüleit, márpedig Emily most elsősorban magányos és elveszett volt.
Éppen ezért Harry hosszan elbeszélgetett vele a helyzetéről. A kislánynak tudnia kellett, hogy ők itt vannak neki, és nyugodtan támaszkodhat rájuk.
- Igaz, a szüleidet nem pótolhatjuk, de ha bármikor szükséged van valakire, vagy valamire, nyugodtan szólj nekünk – mondta egyik alkalommal.
Emily könnyes szemmel, hálásan rámosolygott, és a fiú kezét szorongatva merült ismét álomba, ahonnan ezúttal nem ébresztette fel a rémálmának szörnyű képe, mikor édesanyját utoljára vezették ki a halálfalók az épületből, ahol annyi fájdalmat okoztak nekik, és ahol többé már nem látta őt viszont.
Emily nem is pusztán csak azért, hogy elfoglalja magát, azon volt, hogy a lehető legtöbbet megtudhasson Harryről, hogy ismerhesse őt. Abban furcsa mód teljesen biztos volt, hogy bármi, amit a fiú mond igaz, és a legtöbb emberben, akivel találkozott ebben a házban úgy érezte, hasonlóan megbízhat.
Mindenesetre, ahogy egyre jobban teljesült az a kívánsága, hogy ne csupán az ösztöneire hagyatkozhasson Harryvel kapcsolatban, hanem tudja is milyen, mind jobban ragaszkodott a fiúhoz.
Nappal kínosan ügyelt rá, hogy sose maradjon egyedül, bárhol is legyen. Ha Harryt nem találta, felkeresett valaki mást. Többnyire Ginnyt, Hermionét és persze Mrs. Weasleyt.
Nem unatkozott, hiszen a Grimmauld téri házban sokan megfordultak, és rengetek történetet meghallgathatott tőlük Harryről. Leginkább persze Remus, Hermione, Ginny és Ron tudtak neki mesélni.
Harry sosem beszélt máshogy a kislánnyal. Nem úgy bánt vele, mint egy éretlen kölyökkel, talán pont azért mert tudta, hogy az milyen, hiszen vele gyakran tették ezt régebben, s ami akkoriban olyannyira dühítette.
Persze nem felejtette el azt sem, hogy ettől függetlenül egy nyolc éves gyerekről van szó. Viszont sosem hazudott, és nem gügyögött neki ostobán, nem igyekezett megfojtani szeretetével, - ami valljuk be Mrs. Weasleyről nem volt mindig elmondható - ugyan úgy viselkedett vele, mint bármelyik barátjával.
Minden jel szerint ezzel pedig nem hogy egyáltalán nem ártott Emilynek, hanem ez egyenesen tetszett neki. A kislány mind jobban szerette, és tisztelte érte Harryt, s ennek megfelelően néhány viselkedési formát át is vett a fiútól. Bármit is tett, sosem hazudott, és sokszor majdhogynem olyan komoly volt, mint Harry, amikor megfeledkezett egy kicsit magáról - Emily úgy gondolta, a történtek függvényében, a fiúnak néha igazán, ez a valódi arca – míg kedves humora és éleslátása miatt gyorsan megszerették.
- De miért pont engem választott? – tette fel a kérdést egyik nap Remusnak Harry, miközben a társalgóban ücsörögtek.
Az ott játszadozó Emily erre feltekintett.
- Csak a szemedbe kell nézni – vont vállat egyszerűen.
- Hallottad! – nevetett Remus a kislányra bámuló Harryre. – A kérdés megválaszolva.
A fiúnak azonban szöget ütött a fejében a gyerek megjegyzése, ahogy pár korábbi reakciója más emberekkel szemben is.
Aztán ott volt a halálfalók próbálkozása, hogy a kislány náluk maradjon, Cloen furcsa megjegyzése, mikor meglátta Emilyt, és felötlött benne az érzők megjegyzése arról, hogy ez a képesség embereknél is előfordul, bár nagyon ritkán. Mikor Cloennel erről beszélt az elején, a furcsa lény egyenesen úgy nézett rá, mint aki biztosra veszi, hogy találkozni fog érzővel.
Azt azonban nem tudta, miként bizonyosodhatna meg erről.
Mindenesetre az élet kezdett visszazökkenni a régi kerékvágásba, Emily pedig úgy beilleszkedett, mintha mindig is ott lakott volna.
Harry elérkezettnek látta az időt, hogy felhozza a témát, így Remustól hamarosan megtudta, hogy most már Piton is szabadon beléphet a főhadiszállásra, Flitwick professzor ugyanis megtörte az általa vont bűbájt.
A fiú sokat gondolkodott Dumbledore felkészültségére vonatkozó szavain is, de végül mindig csak arra jutott, hogy ezzel megint csak nem jut semmire. Ha felkészült rá, ha nem, változatlanul nincs lehetősége végezni vele. Abban azonban biztos volt, hogy már nincs messze az az idő, amikor szembe kell majd néznie örök ellenségével. Nem csupán tartott a dologtól, hanem egyúttal várta és sóvárogta is. Mert akárhogy is végződjön, számára mindenképpen vége lesz. Letudhatja az állandó felkészültséget, megszabadul végre a felelősségtől és félelemtől.
Miután végre kiheverték barátaival a Voldemort terültén átélteket, és Remussal is hosszú órákat beszélgetett a származásáról, és az érzők tanácsairól, úgy döntött, ideje Pitont is bevonnia az ügyeikbe, hogy beavassa mire jutottak, és nekilássanak feladataiknak.
Jelzett hát a férfinek, aki úgy tűnt várhatta már Harry hívását, mert azonnal megjelent a találkozó helyszínén. Sötét tekintetével alaposan végigmérte a fiút, és úgy tűnt megnyugodott attól, amit tapasztalt.
Ezek után Harry elmondta, hogy nem kell aggódnia, mindent úgy intéztek, mintha a foglyoknak sikerült volna megszökniük. Akivel mégis összefutottak a halálfalók közül, azok elbúcsúztak ezen emlékeiktől.
- Ha tartanom kellett volna a leleplezéstől, már észrevettem volna – mondta régi gúnyos modorában a férfi, majd egész más hangon hozzátette. – Jól csináltátok.
Az már sokkal inkább dühvel töltötte el, hogy néhány társának sikerült megszöknie az általuk őrzött börtönből, mikor Harry további beszámolójának hála tudomást szerzett róla. Viszont gúnyosan elvigyorodott, mikor Lestrangék esetéhez jutottak.
- Lényegében azért jeleztem neked, hogy elkezdhetjük e a tanulást, és Anusha jegyzeteinek meg könyvének átvételét – mondta Harry, hátát kényelmesen a pad támlájának vetve.
Piton bólintott.
- Már vártam, és számítottam rá – felelte. – Úgy néz ki, most legalább egy hétig nem kapok új feladatot, így elegendő időnk lesz. Míg ti elvoltatok, én foglalkoztam egy kicsit a szemed helyreállításához használatos bájitallal – Harry érdeklődve pillantott rá. – Minden további nélkül kipróbálhatjuk, amint sikerrel megtanulod alkalmazni a kettős bűbájt, amit kis segítséggel megalkothatsz.
A fiú elmosolyodott.
- Nagyszerű. Egy problémával kevesebb. Köszönöm.
Piton biccentett. Az a kevés fenntartása, ami maradt még Potterrel kapcsolatban halványulni látszott. Remekül megoldották a Sötét Nagyúr táborának kérdését is. Harry sok dolgon átment már, jópárszor bizonyított, ráadásul olyan dolgokat is tudott már egész fiatalon, amit mások nem, az ő korában, de még felnőttként sem.
- Lenne még itt, két igazán fontos dolog – kezdett bele Harry, bár maga sem értette miért akar erről is beszámolni a férfinek, mindenesetre felvilágosította a sárkánnyal lefolytatott nem mindennapi párbeszédéről is, és az abból megtudott rendkívüli hírről.
Piton határozottan meglepettnek tűnt, ugyanakkor fel is villanyozta a dolog.
- Biztos vagy benne?
Harry kissé megvonta a vállát.
- A sárkány határozottan állította, aztán magam is végiggondoltam eddigi életem részleteit, emellett Dumbledore festménye is megerősítette, hogy ő már régóta így hitte.
- Hümm – merengett el a férfi. – Ennek bizonyára igen fontos szerepe lesz, a sárkány szavaiból is kiindulva, már persze azt leszámítva mekkora kiváltság egyébként is egy alapító leszármazottjának lenni – dörmögte Piton maga elé. – Ezek a lények igen bölcsek. Oda kell rá figyelnünk.
- A másik pedig egy kislány lenne, akit magunkkal hoztunk. Azt gyanítom, hogy még oly ritka is legyen ez a képesség, egy érzőről van szó – folytatta Harry, és elmesélt minden körülményt, ami miatt erre a következtetésre jutott.
Miután végzett, pár percig csendben ücsörgött a férfi mellett, időt hagyva neki az elmélkedésre, hiszen épp elegendő témát szolgáltatott rá. Végül megkérdezte.
- Tehát akkor visszajössz velem a főhadiszállásra?
Piton feltekintett rá, és mintha egy pillanatra bizonytalan fény tűnt volna fel sötét szemében. Harry arra tippelt, hogy az egykori bájitaltanár tart egy kissé a Rendtagoktól. Leginkább attól, hogy a történtek után ismét szembe kell velük néznie.
- Igen, indulhatunk – mondta végül.
A bejutás valóban nem okozott gondot. Senki és semmi nem tartóztatta fel a kissé feszült Pitont a több éves kihagyás után, hogy ismét a Grimmauld téri ház padlójára lépjen.
Lupin, aki tudott róla, hogy Harry alighanem nem egyedül tér vissza a találkozóról, most komoly arccal biccentett egykori iskolatársa felé.
- Perselus. Isten hozott újra itt.
Piton viszonozta a köszöntést, majd sötét szemével végigtekintett a lényegesen barátságosabb kinézetett öltött házon. Aztán a konyha felől feltűnt Mrs. Weasley Ron, Hermione, Ginny és Emily társaságában.
A felnőttek végigmérték a mereven álló bájitalmestert. Mrs. Weasley bizalmatlan, Ron némileg utálkozó és ellenszenves, a két lány viszont szimplán üdvözlő pillantással és kifejezéssel az arcukon sorban köszöntötték.
Emily Harryre mosolygott, és kedvesen köszönt neki, majd Pitonra nézett nagy kék szemeivel hosszan vizsgálva, mint egykor Harryvel tette Voldemort házában.
- Maga nagyon furcsa ember – mondta. – De nem gonosz – jelentette ki.
Piton végigmérte a kislányt, majd Harry felé fordult.
- Már értem mért gyanakszol.
A fiú bólintott.
- Gyanakszol? – kérdezett rá Emily. – Rosszat tettem?
Harry elmosolyodott.
- Nem kicsim. Egészen másról van szó. De amíg nem vagyunk benne biztosak, nem szeretnék erről beszélni.
A többiek értetlenül néztek a fiú, és a kislány kettősére.
- De utána elmondod? – kérdezte Emily beletörődve, hogy egyelőre nem tudhatja meg, mi olyan furcsa vele kapcsolatban.
- Persze – mondta Harry.
A kislány bólintott. Bízott a fiúban, márpedig ha megígérte, akkor az úgy is lesz.
- Akkor jó – azzal még rámosolygott mindkét férfire, majd Mrs. Weasleyt kézen fogva visszament a konyhába.
Piton elgondolkodva szólította meg ismét Harryt.
- Hmm, úgy hiszem igazad volt vele kapcsolatban.
A fiú bólintott.
- Sejtettem, hogy így lesz. Miként lehet megbizonyosodni?
- Egyelőre nem tudom.
- Akkor talán megtudhatnánk mi is, hogy miről van szó? – kérdezte Ron nem annyira barátságosan.
Hermione Harryt és Pitont nézte, majd mielőtt bármelyikük is válaszolt volna, megszólalt.
- Arra gondoltok, hogy Emily érző igaz? – kérdezte barátját, s mikor az biccentett, így folytatta. – Nagyjából én is eljutottam már erre a következtetésre.
- Na ne! – véleményezte Ron. – Ronkétól is borsódzott a hátam.
Ginny ránézett.
- Eddig sem volt bajod Emilyvel. Akkor most miért lenne? Csupán annyi a lényeg, hogy ő átlát rajtad, bármi is legyen a szívedben.
- Belelátnak az ember lelkébe, és első pillantásra meg tudják mondani, milyen személyiség lakozik egy-egy ember jól felépített álcája alatt – mondta Piton a hivatalos meghatározást. – Detektornak sem rossz. Bár egy erős legilimentori képességekkel rendelkező varázsló hasonló hatást érhet el – majd a mellette álló fiú felé fordult. – Nos, akkor talán kezdjük a szemeddel Harry.
Azzal tett egy körkörös mozdulatot a pálcájával, mire feltűnt a kezében egy fiola, benne valamilyen zöldes színű folyadékkal.
- Ha egy-két órára le tudunk ülni valahová nyugodtan, akkor bízom benne, hogy sikerrel alkalmazhatjuk ezt – mutatta fel az üveget – és a bűbájodat – mondta Piton, a többi jelenlévőre tulajdonképpen oda sem figyelve, leginkább csak Harryvel kommunikált, aki már vezette is fel a szobájába, megkérve barátait, hogy addig ne zavarják őket.
Nem ment könnyen a megfelelő varázsigék megtalálása, és főként a kettő hatásának kombinálása. Sehogy sem sikerült úgy összehozni a két igét, hogy abból nehogy valami katasztrofális eredmény szülessen. A bájital, melyet Piton elkészített, látáshelyreállító főzet volt, ahogy ő maga nevezte. A hatása azonban egymagában nem lehetett olyan erős, hogy lényeges javulást hozzon. Ezért volna szükség egy ezt felerősítő varázsigére, és egy másikra, mely hosszú távra, ha nem egyenesen örökre megőrzi a szem helyrehozott állapotát.
Piton meglepően türelmes volt Harry próbálkozásaihoz. Gyakorlatilag rámutatott mely két varázslatra lenne szükség, a fiúnak „csupán” az a feladat jutott, hogy a hatáserősítő és konzerváló gyógyító bűbájokat veszélyes mellékhatás nélkül alkalmazhatóvá tegye.
Harry csaknem három órája koncentrált megfeszítetten, mire Piton is rábólintott, és úgy érezték, hogy az már megfelelő lesz.
- Rendben, Harry.
A fiúnak sokszor még most is furcsa volt, hogy a férfi mostanában automatikusan, és már-már természetesnek véve a keresztnevén szólította, letéve az örökös gúnyos Potterezésről.
- Vedd le a szemüvegedet – utasította Harryt egykori tanára. - Amint kiittad a bájitalt, azonnal kezd el mondani a varázsigét, hogy miközben a főzet felszívódik a szervezetedben, máris erősítse a hatását. Miután végeztél, nagyjából öt percig nem tanácsos kinyitnod a szemed, és az is előfordulhat, hogy némileg fájdalmas lesz míg az idegeket helyreállítja.
- Értem – bólintott a fiú, és letette az előttük lévő kis asztalra a szemüvegét.
Piton közelebb húzódott, hogy ha esetleg valami nem úgy sikerülne, ahogy tervezték, azonnal segíthessen. Harry vett egy mély levegőt, lehunyta a szemeit, majd lehajtotta a kesernyés ízű folyadékot, aztán pálcájával máris bonyolult mozdulatokat végzett maga előtt, folyamatosan mormolva egy latinnál ősibb nyelven.
Ezután nem mozdult. Enyhe lüktetést érzett, majd egyre erősödő szúró fájdalmat, de nem volt annyira kellemetlen, hogy nyugtalanítani kezdje. Néha meg-megrándult ugyan tőle az arca, de ha csupán ennyiből áll, hogy végre ne hátráltassa a szemüvege, akkor nem érdekelte.
- Valóban nem túl kellemes – szólalt meg, hogy enyhítse a szobában lévő feszült némaságot.
Piton azonnal válaszolt.
- Égető fájdalmat érzel?
Harry enyhén megrázta a fejét.
- Inkább szúr és lüktet. De kibírható, nem olyan erős.
- Majd meglátjuk – morogta a férfi.
- Nyugalom Piton. Nálam jobban nem izgulhatsz, és várhatod, hogy végre megszabaduljak a szemüvegtől.
Egy ideig megint csönd volt, aztán a bájitalmester mintha csak idáig ezen gondolkodott volna, mégis megjegyezte.
- Ha én képes vagyok téged Harrynek szólítani, akár te is áttérhetnél a keresztnevemre – mondta Piton kiismerhetetlen hangon.
Harry pedig borzasztóan sajnálta, hogy éppen most nem láthatja a férfi arcát. Bármennyire is szerette volna, inkább nem kockáztatta meg, hogy idő előtt felnézzen.
Egy pillanatig elgondolkodott.
- Hm… rendben van… Perselus.
Furcsa volt kimondania. Mintha ezzel az egyetlen szóval egy idáig köztük lévő falat is leromboltak volna. És Harry azon kapta magát, hogy ezt egyáltalán nem bánja.
Aztán végre lejárt az idő, és kinyithatta a szemét. Azonnal elmosolyodott, mielőtt még bármit is tapasztalt volna, mert eszébe villant, hogy az első, amit meg fog látni, valószínűleg Piton lesz.
Nem is tévedett. De ami ennél sokkal fontosabb volt, az az, hogy tisztán kivehetően érzékelte a férfit, pontosan úgy, mintha rajta lenne a szemüvege.
- Nos?
Harry belenézett a sötét szemekbe, és megint mosolygott.
- Gratulálok Perselus. Megoldottál egy idáig gyógyíthatatlannak vélt problémát.
A férfi előrébb dőlt, és egészen közelről vizsgálta Harry zöld szemeit.
- Nem érzel fájdalmat? Mindennek látod élesen a kontúrját?
A fiú körbehordozta tekintetét.
- Tökéletesen látok – bólintott.
Most már Piton is elégedetten dőlt hátra, és halványan elmosolyodott.
- Akkor hozzáláthatunk az edzésnek és a jegyzetek tanulmányozásának.
Harry felnevetett.
- Ha nem bánod, ennek örömére én lemennék először enni valamit. Velem tartasz?
Piton egy pillanatig gondolkodott, de aztán rábólintott, és felemelkedett a fotelból.
Mikor újra Harryre nézett azt vette észre, hogy az átható szemek őt vizsgálják.
- Most először látom azt igazán, hogy amikor rám nézel, valóban engem látsz, és nem az apámat. És most először sajnálom azt is, hogy rögtön elsőben tömény gyűlölettel nyitottál felém. Egészen máshogy is alakulhatott volna minden – mondta Harry, a férfi kérdő tekintetét látva, és hogy nem igazán érti, miért vizsgálja ilyen különösen.
- Már jóideje szembesültem a ténnyel, mekkorát tévedtem veled kapcsolatban. Mind jobban megbarátkozom a helyzetünkkel, ez tagadhatatlan. Korábban hallgatnom kellett volna Albusra – felelte Piton mély, komoly hangon.
Harry elmosolyodott.
- Ó, látom nem csak az én fülemet rágta emiatt egyfolytában.
Barátai örömmel fogadták Harry szemének javulását, főként Ginny tűnt elégedettnek, aki hosszan és kissé álmodozó tekintettel vizsgálta a fiú arcát. Lupin barátságos mosollyal fogott kezet Pitonnal, mert bár igaz, sosem voltak barátok, de most bajtársakként nagyon is hálás volt neki azért, hogy a bájitalmester segített Harrynek.
Délutánra több rendtag érkezésére is számítottak a házban, mivel Mordon valamiféle biztosabb védelmet szeretett volna megszervezni a foglyul ejtett halálfalók őrzésére, és egyes tagok megerősített védelmére. Harry úgy tudta, hogy nem lesznek túl sokan, - Kingsley, Mundungus, Tonks és Mr. Weasley fog érkezni - mégis átadták nekik a társalgót, és barátaival és Pitonnal inkább a szobájába vették be magukat Anusha jegyzeteivel és a sötét mágiás könyvvel.
A bájitalmester először a kötetet vette kézbe, míg a többiek megosztották egymás közt a pergamenlapokat, és átbeszélték kinek mi a meglátása mindarról, amit a lány egykor összeírt. Hála Piton időnkénti közbeszólásainak, amivel előre mozdította őket, kezdett kibontakozni a fiatalok számára mivel is foglalkozott Voldemort, ami hatékonyabbá és erősebbé tehette pálcáját.
Mindeközben Piton halkan hümmögött, ahogy olvasta a könyvben lévő oldalakat, olykor szemöldökét is felhúzva.
Aztán megakadtak, pontosabban Hermione csodálkozva vette észre, hogy a gondolat vége hiányzik. Körülbelül három, négy oldalnyi következtetés és leírás a szükséges hozzávalókról és az alkotás menetéről, ami a különleges pálcakészítéshez elengedhetetlen.
A lány Harryre sandított, és úgy döntött, egyelőre nem szól erről barátainak, akik még el voltak merülve a vérségi kérdés vizsgálatában. Odamotyogta, hogy leszalad egy percre megkérdezni valamit Mrs. Weasleytől, ugyanis volt egy gyanúja, ami ha beigazolódik, sejtette, hogy az illető nem fog túl jól járni.
Odalent nem is telt sok idejébe, hogy megtudja ki járt idefent, míg ők távol voltak, s miután leellenőrizte, hogy az elfogott halálfalóktól begyűjtött és Harry szobájában tárolt néhány veszélyes és megbűvölt tárgy is eltűnt, már nem halogathatta.
Hermione félve fordult barátja felé, és nézett az immár a szemüveg lencséjének takarásától mentes és jól látható zöld tekintetbe.
- Harry! Úgy tűnik, hogy… szóval… - habogására Piton is kitekintett a kezében tartott könyvből, és várta mi sül ki a dologból – észre vettem, hogy egyes oldalak hiányoznak. Mundungus elvitte a jegyzetek egy részét, és néhány dolgot azok közül… - hadarta el gyorsan, és mutatott a tároló szekrény felé, amibe a fiú zárta el az elátkozott eszközöket.
A többiek Harryre néztek, aki most Hermionéra bámult, majd olyan hirtelen sötétedett el az arca, és pattant fel az ajtó felé véve az irányt, hogy a lány összerezzent. Ron szerelmére nézett, majd gyorsan mindnyájan a fiú után indultak.
Nem kérdezte Hermionét, hogy biztos e benne, ki a felelős a hiányzó dolgok eltűnéséért, mert tisztában volt vele, hogy a lány csak abban az esetben jelent ki valamit és vádol bárkit is, ha már megbizonyosodott róla, hogy valóban ő tette.
- Mundungus! – dörrent Harry, amint leért a társalgóba, jól tudva, hogy a férfi jelenleg itt tartózkodik. Szemei csak úgy villogtak a haragtól.
A Rendtagok felkapták a fejüket, míg a szólított igyekezett minél kisebbnek látszani, ami bizonyította, hogy maga is tisztában van vele, hogy vaj van a fején.
Emily Ginny kezét fogva álldogált nem messze az ajtótól, a lány ugyanis éppen kísérte volna a gyereket lefeküdni, ám Harry érkezése megtorpanásra késztette őket.
- I…igen, Harry? – szólalt meg végül Fletcher idegesen, miközben Harry háta mögött megérkeztek barátai is, Piton pedig megállt a fal mellett, sötét szemével figyelve az eseményeket.
A fiú azonnal rámeredt Mundungusra.
- Tudod, úgy gondolom, hogy már épp elégszer követtél el hibát, és ha őszinte akarok lenni, még azért is változatlanul meg tudnálak fojtani, amiért Sirius halála után kipucoltad a házat az üzleteléseid miatt. Ezúttal azonban felülmúltad…
Mr. Weasley, hogy mentse, ami menthető, gyorsan közbeszólt.
- Harry, Mundungus nem akart rosszat - a fiú felé vágott a tekintetével, s azzal az átható pillantásával figyelte. – A társai nem minden esetben veszik figyelembe a kikötéseit. Ne feledd, hogy ezek tolvajok és gazemberek.
Harry arca megrándult.
- Hazudsz – mondta a legcsekélyebb kétely nélkül a hangjában, mire a férfi zavartan elhallgatott. Mindnyájan tudták, hogy a megállapítás igaz. A fiút szinte képtelenség volt megtéveszteni, egy pillanat alatt képes volt kiolvasni a gondolataik közül, ha hazudnak. – Nem éri meg ezt tenned a védelmében.
- Nagyon is tisztában volt vele, mire készülnek – folytatta ismét Mundungus felé fordulva, s bármennyire is dühös volt, mégsem kiabált, igaz ettől még egy cseppet sem volt kevésbé fenyegető és hideg. Előrébb lépett, mire a férfi csaknem hátraesett a székével, ahogy igyekezett volna távolodni tőle. – Hiszen ő maga is csak egy tolvaj.
Harryt nem érdekelte, hogy eluralták az indulatai, Fletcher felelőtlensége komoly bajba is sodorhatta volna őket, ahogy ötödéves korában vele már meg is történt. Most pedig több veszélyes, fontos és értékes dolgot elherdált.
- Figyelmeztetlek Mundungus. Ez volt az utolsó. Ha nem szerzed vissza azokat a veszélyes és elátkozott tárgyakat, és a győzelemhez létszükséges jegyzetet, nem állok jót magamért.
A Rendtagok összerezzentek szavaira, s meg is lepődtek. Ez nem volt jellemző Harryre, így többen felháborodva néztek a reszkető Fletcherre, egyre rosszabbat sejtve.
- Mit vittél el te bolond? – reccsent Mordon.
Emily hol Harryre, hol pedig a láthatóan egyre jobban rettegő furcsa kinézetű férfire nézett.
- Én… én nem tudtam pontosan mit kértek cserébe, csak elvittem – mondta óvatosan Mundungus. – Nem tudom, hogy vissza tudják e még szerezni, akikkel üzletelek… nem sűrűn érintkeznek másokkal, mert félnek hogy lecsukják őket… - magyarázta volna még, de ekkor hirtelen olyan érzése támadt, mintha megfogták és felrántották volna a gallérjánál fogva a székről egy nyikkanás kíséretében, mely elhagyta a száját.
Annak ellenére, hogy fizikálisan senki nem állt előtte, ő pár centivel a padló fölött lógva találta magát s Harry elsötétült arcát láthatta magával szemben.
- Harry! – figyelmeztette Lupin határozott hangon a fiút, noha annak még a pálcája sem volt a keze ügyében, mégis kétségtelen volt hogyan került Mundungus a levegőbe.
- Mondd meg nekik, - kezdte Harry a férfira nézve – hogy aki megpróbál velem újat húzni, halott – jelentette ki a fiú jeges hangon. – Ebben az esetben a lebukás a legkevesebb, amitől félniük kell.
A következő másodpercben Mundungus nyekkenve landolt a padlón.
- Legkésőbb két nap múlva itt akarom látni a tárgyakat, de legalábbis a jegyzetet mindenképp, és javaslom legközelebb gondolják meg kétszer is, hogy kitől akarnak beszerezni és mit.
A férfi miután látta hogy Harry befejezte, nehézkesen feltápászkodott, és sietve elindult az ajtó felé, ám a fiú hangja még egyszer megállította.
- És Mundungus! Ha még egyszer elviszel valamit a főhadiszállásról anélkül, hogy rákérdeznél… - nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség. Mindenkinek tökéletesen világos volt.
Néma csönd támadt a szobában a férfi távozása után.
- Azt hiszem most már értem, miért félnek tőled a gonosz varázslók – törte meg a hangulatot Emily félénk hangja.
Harry rámeredt, csak most tűnt fel neki, hogy a kislány is itt van.
- Ginny, miért nem vitted ki innen? – kérdezte kedvesét érezhető haraggal.
- Csak köszönni akartam, de te nagyon dühös vagy – szólt ismét Emily, megelőzve Ginnyt a válaszadásban.
Harry állt még egy darabig, mialatt vett pár mély lélegzetet, hogy lehiggadjon, majd odalépett a kislányhoz és az ölébe kapta.
- Ne haragudj, biztosan megijedtél – mondta a gyereknek, mikor az a nyakába fonta kis karjait.
Emily megrázta a fejét.
- Nem féltem tőled. Tudom, hogy sosem bántanál minket.
- Piton megirigyelhette volna a fellépésedet – mondta Ron elgondolkodva, és az említettre sandított, aki viszont tűnődő pillantással méregette Harryt.
- Tulajdonképpen mi az ördög volt ez? – érdeklődött Mordon.
Harry csak horkantott egyet, mire Hermione előrébb lépett, és elmondta mi tűnt el a fiú szobájából, és hogy mennyire fontos lenne a számukra, hogy visszakapják a hiányzó pergameneket.
Alastor a fejét csóválta, Piton pedig ellökte magát a faltól és így szólt.
- Ha Fletcher nem jár sikerrel, majd én meglátogatok pár alvilági alakot. A Nagyúr első számú embereként nem sokan mernek kérdéseket feltenni, vagy épp az enyémeket nem megválaszolni – mondta sötét arckifejezéssel. – Egyébként is elég nagy az esélye, hogy egy halálfaló adta a megbízást ennek az idiótának valamiért cserébe.
Harry arca megkeményedett a felvetett lehetőséget hallva.
- Azt hiszem ideje lesz alaposan Mundungus körmére néznünk – mondta komor hangon.
Mordon bólintott.
- Majd én gondoskodom róla.
- Ami pedig téged illet Harry – lépett előrébb Piton. – Elégedetten láttam, hogy ha kellően motiválnak, irányítás alatt tudod tartani a mágiádat, pálca használat nélkül is. Ez megkönnyíti majd a dolgunkat, hogy elérjük, minden helyzetben így tudj majd tenni. Na és persze azzal nyilván te is tisztában vagy, hogy messze nem minden igét lehet ily módon alkalmazni.
- Gondolom Voldemort maga is sokszor alkalmazza így a varázslatokat – szólt Lupin.
- Meglepő, de nem – felelte a bájitalmester. – Vélhetően ez azzal függ össze, hogy nem tekint senkit olyan ellenfélnek, akivel szemben esetleg alkalmaznia kellene.
- Hát akkor majd meg fog lepődni – vigyorodott el Ron.
Piton rábólintott, és ismét Harryre nézett.
- Ez akár előnyt jelenthet neked. Amennyiben el tudod érni, hogy hosszabb ideig a pálcája nélkül kelljen küzdenie.
A fiú felsóhajtott.
- Hogyan kellene tudnom felülkerekedni rajta? Legalább hatvan évvel nagyobb tapasztalata van. Elképzelhetetlen, hogy ekkora tudással és erővel ne próbálta volna a lehető legmagasabb szinten elsajátítani a varázslás ezen módját is.
Piton elhúzta a száját.
- Úgy tűnik, nem figyeltél az előbb. Soha nem kellett félnie senkitől – leszámítva persze Dumbledore-t – elbizakodottá vált. Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy nem használ ilyen mágiát. Azt viszont igen, hogy messze nem annyit, mint amit te elsajátíthatsz, ha erre koncentrálunk. Az imént világossá vált, hogy leginkább ösztönösen alkalmazod. Vagyis, mint az érzelmi alapú és védelmi varázslatokhoz, ehhez is nagyobb érzéked van.
Harry lehajtotta a fejét, és nem válaszolt egy ideig, majd egy újabb sóhajtás kíséretében felnézett, de csak ennyit kérdezett.
- Miért?
Pitonnak azonban úgy látszik nem kellett magyarázni mire gondol, mert komoly, határozott hangon máris reagált rá.
- Nem az a kérdés miért? Vagy hogy hogyan? Hanem hogy mikor? Ezt te is tudod.
Igen, valóban tudta. Mostanra az egyetlen kérdés, hogy MIKOR kerül szembe a sötét mágussal. Bármit is tenne innentől, elkerülhetetlen lenne, hogy valamikor meg kelljen küzdenie Voldemorttal. A hátralévő időt pedig fordíthatja felkészülésre, tervezésre, vagy megfutamodásra, de nem kerülheti el a sorsát. Hogy MIÉRT? Erre talán sosem lesz válasz, ahogy ötödéves korában sem volt, hiába is tette fel az imént Pitonnak.
- Rendben. Holnap elkezdhetjük – mondta, aztán fogta Emilyt, és elindult vele az emeletre, hogy azt őt követő Ginnyvel álomba ringassa.
|