Piton a lehető legkomolyabban vette a feladatát. Eltökélte, hogy mindent kihoz Harryből, amire csak képes, és ezt igen változatos módokon próbálta. Első körben, amint a fiú betette a lábát a különös formát öltött társalgóba, rögtön rátámadt. Harry éppen csak hogy fordult a férfi felé, mikor az már magához is hívta a pálcáját, így ott állt Piton előtt fegyvertelenül, aki ezzel cseppet sem törődve küldte rá az átkait.

Harry nem szólt semmit a férfi váratlan megmozdulására, igyekezett fürgén kikerülni a fénycsóvákat, és megidézni legalább egy pajzsot, amivel védheti magát, míg kitalálja mit lépjen. Azt már tegnap is megtapasztalta, és Piton is rámutatott, hogy ha dühös, alapból nyúlhat pálca nélküli varázslathoz.

Csakhogy fogalma sem volt mely igékre képes ezen a módon, és egyelőre különösebben haragosnak sem mondhatta magát, bár ha a férfi sokáig folytatja még sajátos edzés módját, ez könnyen változhat.

Míg ezt végiggondolta, elkésett a reagálással egy felé közelítő összetett csóva ellenében, mire maga sem értette miért, de ahelyett, hogy mint az előző öt percben, - mióta tartott a tortúra - ellépett volna az átok útjából, ösztönösen felemelte a kezét, tenyerét előre tartva. Nála jobban pedig, alighanem senki sem lepődhetett meg attól, ami történt. Az összefonódó fénycsóva egy pillanatra megtorpant előtte, majd hirtelen irányt váltott, és mintha csak a kezéről pattant volna le, belecsapódott a fal mentén hagyott könyvespolcba.

- Na végre Potter! – állt meg Piton a támadással. – Koncentrálj, érintsd meg a mágiád magadban, ahogy képes vagy ösztönösen előhívni, tudatosan is menni fog! Rajtad kívül ugyanis senki sem tudhatja mely varázslatokra lehetsz képes – azzal ismét lendítette pálcáját, Harry pedig immár felkészültebben és magabiztosabban várta az átkot, most hogy tudta, legalább egy erőteljes pajzsra és hárításra már képes.

Harry igyekezett előásni agyából mindazon instrukciókat, amit korábban már a férfi megosztott vele a pálca nélküli mágiáról. Akkor értette meg, hogy Pitonra érdemes figyelni, és nem csupán azt a mondjuk úgy határozottan hatástalan tanítási módszert ismeri, amit a Roxfortban alkalmazott.

Piton az idő nagy részében jóval elviselhetőbb volt. Sőt, Harrynek feltűnt, hogy sokkal nagyobb betekintést enged valódi személyiségébe. Már nem volt az az örökösen gúnyos, rideg és rendszerint dühös bájitaltanár. Harry pedig azon kapta magát, hogy sajnálja, amiért ilyen ember vált belőle az életkörülményei miatt. Mint egy folytonos veszélyt leső állat. Feszült készenlétben állva, gyanakvóan, bizalmatlanul. Viszont elképesztő tudással és intelligenciával.

Ugyanakkor sokszor mégsem értette. Hiszen neki is legalább annyi oka lett volna rá, hogy elmerüljön a fájdalmában és keserűségében – még ha igaz is, hogy ő maga sem volt már naiv és jókedélyű. Nem hinné, hogy könnyebb élete volt, mint Pitonnak. Bár még mindig nagyon keveset tudott ahhoz a férfiről, hogy ezt valóban megállapíthassa. A gyermekkori sérelmei, a Roxfortos évei és később a halálfaló léte… valóban sokkal több dologban hasonlítottak, mint amit eddig hitt volna vagy beismert.

- Gyerünk Harry! Intézz viszonttámadásokat! Más-más kategóriájú átkokkal támadlak, hogy megtapasztalhasd, melyek mennek a legjobban. A védekező bűbájok már egyértelműek, most próbáld az egyszerűbb ártásokat, majd az érzelem alapú és kombinált igéket. Ha pálcával azokkal boldogulsz a leginkább, nyílván nélküle is ezek közül fog a legtöbb sikerülni. Bármivel állj elő, kivédem, csak mutass végre valamit! – érkezett Piton következő utasítása.

És Harry megpróbálta.

Kezdetben nehezen boldogult, mint akinek hiányzik egy végtagja, amit eddig tökéletesen tudott használni, és most meg kell tanulnia nélküle is boldogulni. A pálcája Pitonnál volt, így nem tehetett mást, kifejlesztett egy taktikát arra, miként alkalmazhatja a varázslatokat pusztán a keze lendítésével, vagy nagy örömére néhány ige esetében azzal, ha csak erősen összpontosítva körülhatárolja gondolatban, hova várja a hatását.

Már délutánra járt az idő, mikor végre a bájitalmester engedélyezett egy kis szünetet. Elégedettnek tűnt, néhol megtépázott talárral, és egy-két sérüléssel, de határozottan jó hangulatban.

Harry sem festett másként, mint egykori tanára, akinek segítségével a hosszú órák alatt lassanként elsajátította a koncentráció olyan fokát, hogy a legtöbb esetben még arra sem volt szüksége, hogy kimondja magában az igét. Elég volt csupán, ha arra gondolt milyen hatást szeretne a varázslattal elérni. Az azonban tény volt, hogy idáig pusztán azon igéket tudta ily módon előidézni, amikhez pálcával is különös érzéke volt.

Nem tudta Voldemort hány pálca nélküli varázslatra képes, de remélte, hogy annyi elég lesz vele szemben, amivel neki sikerült megbirkóznia.

- Az, hogy mindketten valamely alapítótól származtok, lényegében sok mindent megmagyaráz. Nem véletlenül volt olyan óriási hatalmuk, hogy megalkothatták a Roxfortot, és ezáltal nem véletlen az sem, hogy neked és a Nagyúrnak ilyen elképesztő ereje van – mondta Piton, mikor már a konyhában ültek és Mrs. Weasley pakolta eléjük a finomabbnál finomabb fogásokat.

Ekkor futottak be barátai is, és körbeülve az asztalt, közös falatozásba kezdtek, miközben Harryt faggatták, hogy haladtak a gyakorlással.

- Még mi sem ebédeltünk. Meg akartuk várni, mikor végzel – magyarázta Ron a többiek elképedt tekintetének kereszttüzében, miért is töm egyszerre három kanálnyi ételt a szájába.

Hermione csak a fejét rázta szerelme viselkedésén, Harry azonban vigyorogva fordult vissza a tányérja felé. Éppen elégszer látta már mekkora étvágya van barátjának.

Mindenesetre beszámolt róla, mire is jutottak eddig a pálca nélküli varázslatokkal, ami nagy lelkesedéssel töltötte el az asztaltársaságot.

- Emily merre van? – kérdezte hirtelen Harry.

Hermione elmosolyodott.

- Tonksal. Jól elszórakoztatják egymást. A kislánynak nagyon tetszik a metamorf mágia.

Erre a fiú is elmosolyodott.

- Igen, azt el tudom képzelni. Na meg legalább Tonks is gyakorol egy kicsit. Már nincs sok idő hátra, a baba megszületéséig.

Aztán Harry felfigyelt valami egészen más dologra is. Ginny mindeddig furcsa arckifejezéssel bámulta, amit nem igazán tudott hova tenni, így rákérdezett.

- Baj van?

A lány egy kicsit megrezzent a hangjára, majd válaszolt.

- Még új, hogy szemüveg nélkül látlak, és mindig zavarba hoz, ha rám nézel.

Harry felvonta a szemöldökét.

- Miért?

- Mert gyönyörű és átható – felelte egyszerűen a lány. – Azt hiszem bármire rá tudnál venni egyetlen pillantásoddal – mosolygott Ginny.

Harry elvigyorodott.

- Azt hiszem ezt hasznos lesz megjegyeznem.

- Én meg azt hiszem, hogy meglettem volna ezen információ nélkül is – mondta Piton gúnyosan, mire Harry fel sem véve a megjegyzését, felé fordult.

- Piton megoldotta egy idáig gyógyíthatatlannak vélt probléma kúrálását. Ha szabadalmaztatod, akár galleonok ezreivel is eláraszthatnak. Gazdagabb lennél Malfoyéknál. Ez azért bíztató nem?

- Ó igen, és mint velejárója, téged is áruljalak? Jól hangzana a szlogen. Amíg Harry Potter életben van, nyelje le a látáshelyreállító főzetet, és lásson csodát! Szó szerint – gúnyolta a férfi. – Csupán sietnie kell, még most fizessen, ugyanis nagyjából százötven év múlva Potter már nem kölcsönözheti varázserejét. 

- Akár – vágta rá a fiú.

Piton erre furcsa arckifejezést vágott.

- Tudom, tudom. Hülye vagy Potter! – mondta Harry, még mielőtt a férfi megszólalhatott volna.

- Messze nem vagy hülye – nézett rá Piton felvont szemöldökkel.

Harry erre nem tudott mit mondani. Furcsán tűnődő pillantást vetett a bájitalmesterre, majd témát váltott, miközben Mrs. Weasley már a desszertnek szánt fánkokat pakolta az asztalra pár nagyobb tányérra halmozva.

- Szóval, mivel haladhatunk még előre?

Piton pár pillanatra elgondolkodott, a többiek pedig az édességeket majszolva csendben figyelték a két fekete hajú férfit. 

- Az igazán nagy varázslók képesek egyidejűleg a pálcájukkal fenntartani egy varázslatot, miközben pálca nélkül elvégeznek egy másikat – szólalt meg a bájitalmester. - Ezt fogjuk gyakorolni Harry.

A fiú nyugtalanul nézett rá.

- Ehhez a koncentráció és az elme olyan fokú uralása szükséges, ami szerintem meghaladja az erőmet.

- Nos, ez a képesség valóban nem közvetlen a benned rejlő mágia mértékétől függ – simította végig Piton mutatóujjával az ajkait. – A hatékony okklumenciád és az a tény viszont, hogy ösztönösen képes vagy nagyobb megerőltetés nélkül kombinálni akár pálca nélkül is igéket, úgy vélem azt bizonyítja, hogy meg van benned a lehetőség. Korábban túl dühös, szétszórt és hirtelen voltál – folytatta a zöld szemekbe nézve. – Most azonban már képes vagy a koncentrációt az indulataid fölé helyezni. Mint bizonyára azt észrevetted, mindezt nem is olyan rég gyakoroltuk is.

Harry hátradőlt a szék támlájának, miközben le sem vette a szemét egykori tanáráról.

- Tehát már korábban erre készültél.

Piton bólintott.

- Szerettem volna eljutni idáig, hogy megtaníthassam neked, s mivel minden jól alakult… - vonta meg egy alig észrevehető mozdulattal a vállát.

Harry hümmögve figyelte az arcát.

- A rád jellemző pontos, kimért mozdulatok, kiváló reflexek, elhibázhatatlan fogások. Tehát te is képes vagy rá.

- Néhányra – ismerte el Piton olyan hangon, mint aki nem bánná, ha többre lenne képes. – Te már most lényegesen jobb vagy pálca nélküli varázslatokban, de figyelmeztetlek, ahogy az előbb is mondtam, ez nem feltétlen függ össze a mostani elvárással.

- Megértettem – bólintott Harry. – Amennyiben továbbra is tartani tudjuk ezt a fajta együttműködést, mindent meg fogok tenni.

- Ezt el is várom.

Ron lenyelte a szájában lévő falatot, és kezében egy fél fánkkal megszólalt.

- Megfagy bennem a vér a gondolatra, ha ti ketten komolyan összefogtok – nézett hol Harryre hol Pitonra. – Ez esetben senki nem menekülhet.

- Reméljük, Mr. Weasley – vonta fel gúnyosan a szemöldökét a bájitalmester.

Magában azonban nagyon is elismerte, hogy igaz a vörös hajú férfi megjegyzése. Jó példa erre a Nagyúr kúriájában történtek, a szemkorrekció és az edzéseik. Mikor félreteszik az ellenérzéseiket, és a cél érdekében összefognak, tudásuk legjavát nyújtva, nem túl sok olyan problémával találhatnák szemben magukat, amelyet megoldatlanul hagynának.

- Mindenesetre okoztok majd épp elég problémát a halálfalóknak – vigyorodott el Ron Harryre meredve, majd a még mindig kezében lévő édességdarabot könnyedén a többi tetejére dobta.

Hermione, aki éppen a tál felé nyúlt, felemelte az ominózus süteményt, és ingerülten barátja felé mutatta.

- Ki fogja megenni a félig megevett fánkot, amit visszatettél?!

Ron továbbra is vigyorogva nézett szerelmére.

- Az nem félig megevett. Az egyik felét megettem, az a része félig megevett. Az a része, ami a te kezedben van a másik fele, tehát félig megevetlen. Így nincs is vele semmi baj.

A többiek felnyögtek, míg Hermione hozzávágta a fánkot, ami arcon találta, és a hirtelen támadásnak hála, még a székével is felborult.

Barátai elégedetten nevettek fel.

Harry a következő egy napban is a Pitonnal folytatott gyakorlásnak szánta a legtöbb idejét. Nem úgy haladt, ahogy szerette volna, ám mivel mégis csak haladt valamennyit, nem elégedetlenkedett és idegeskedett.

Másnap már szombat volt, a teljes körű gyűlés összehívásának napja. Harrynek a héten többször is olyan érzése volt, hogy nem egy rendtagnak van biztos elképzelése róla, hogy milyen apropóból is történik az esemény. Remus és Tonks is beszélgetett róla, valamint a Weasley házaspárt is kapta már azon, hogy érveket és ellenérveket vitattak meg egy a fiú számára ismeretlen témában. Furcsa mód azonban ez most annyira nem érdekelte. Máskor bizonyára bosszantotta volna a dolog, de annak tudatában, hogy ezúttal nem hagyhatják ki belőle huzamosabb ideig - hiszen legrosszabb esetben holnap úgyis minden kiderül, – nem foglalkozott vele. 

Így az egyetlen problémát szombat reggel a készülődés közepette az jelentette, hogy nem tudták kire hagyhatnák Emilyt. A házban megfordult emberek mind hivatalosak voltak a gyűlésre, még ha Pitonnak nem is füllőtt a foga, hogy részt vegyen rajta. Ideges és ingerlékeny volt, maradni akart, na nem azért persze, hogy Emilyre vigyázzon, bár furcsa mód a gyereknek egyáltalán nem lett volna ellenére, ha a bájitalmesterrel hagynák itthon.

Harry számára világossá vált, hogy a férfi legalább annyira nem heverte ki a Dumbledore-ral történteket, mint amennyire bántotta még őt magát is egykori igazgatójuk halála. Másrészt furcsa is volt ez a reakciója, hisz Pitonnak már volt lehetősége megszokni az ellenséges és gyanakvó pillantásokat, ami Harrynek eddig úgy tűnt, nem különösebben érintette.

Most azonban… hmm… talán nem csak én változtam – gondolta a fiú.

Végül megegyeztek benne, hogy Tonks marad a kislánnyal, egyébként sem érezte túl jól magát reggel, és mivel Remus jelen lesz, a család tulajdonképpen képviselve van. Mielőtt elindultak volna, a nő még Lupin lelkére kötöttek, hogy szavazáskor, amikor a bizonyos ügy napirendre kerül, az ő nevében is igennel voksoljon.

A Promised ház nappaliként funkcionáló terme megtelt a Rend tagokkal. Mindenki jelen volt, még Pitont is sikerült rávenni, hogy a szavazata ugyan annyit nyom a latba, mint bármely más tagé, következésképpen bármennyire is hisztizzen itt a helye. Míg McGalagony érkezésére vártak, akinek még akadt egy kis dolga a Roxfort körül, a népes Weasley társaság – élükön az ikrekkel természetesen – és Harryék egykori iskolatársaikkal népes csoportot alkotva vidáman beszélgettek.

Akiknek még nem volt lehetősége gratulálni, most veregette hátba és dicsérte a négyes tagjait a sikeres fogolyszabadításért. Luna jó szokásához híven a hasát fogta Ron beszámolója közben vágott grimaszain és előadásmódján. Dean egy nemrég látott focimeccset ecsetelt Seamus társaságában, amire Mr. Weasley is felkapta a fejét, lévén, hogy mugli dologról van szó.

Fred és George egymás félmondatait kiegészítve meséltek legújabb találmányaikról, amire Harry is önkéntelen figyelni kezdett, hogy felkészüljön, és tudja majd mire számítson. Liam Grant többnyire most ismerkedett az idáig még nem látott Rend tagokkal, és tekintetével gyakran tévedt Harry felé – aki mellett a mogorva Piton ült – érdeklődő pillantásokkal méregetve.

A bájitalmesterről lerítt, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, és hogy borzasztóan nincs ínyére a tétlen várakozás. Ebben bizony a rámosolygó Harry ismét felismerte saját érzéseit. Mundungus igyekezett a lehető legtávolabb kerülni a fiútól, miután átadta neki a nagy nehezen és meglehetősen kalandosan visszaszerzett pergameneket és furcsa ereklyéket. Harry biccentve fogadta, és elégedett, ugyanakkor kissé türelmetlen pillantást váltottak Pitonnal. Legszívesebben neki is láttak volna összerakni az idáig megtudtakat, hogy végre megfejthessék Voldemort terveit.

Nagyjából tíz perccel később aztán elcsendesedett a szoba, mikor a felszikrázó kandallóból előlépett a szigorú arcvonású McGalagony igazgatónő.

- Üdvözlök mindenkit – hordozta végig a társaságon az idős boszorkány a tekintetét. – Örömmel látom, hogy valamennyien el tudtak jönni. Így a tervezett szavazást pont, ahogyan gondoltam megtartjuk – azzal helyet foglalt a neki fenntartott széken.

- Mint azt bizonyára sokan már tudják, a legfontosabb ok, amiért ma összegyűltek, hogy új vezetőt válasszunk – folytatta McGalagony.

Erre a kijelentésre Harry elcsodálkozott. Nem igazán tudott elképzelni mást a jelenlévők közül, aki betölthetné ezt a posztot. Majd ahogy körbehordozta tekintetét, egy-két arcon mégis megakadt. Talán Remus, Mr. Weasley vagy esetleg Kingsley. Határozott és erős emberre van szükség.

- Nyílván azzal is jónéhány tisztában vannak, hogy egy biztos jelöltünk már akadt. Úgy tapasztaltam, hogy a főhadiszálláson megfordult tagok közül javasolták is már nem egyszer szép számban. Tehát Mr. Potter – fordult a fiú felé az idős boszorkány. – Mit szól hozzá?

Erre valamennyi arc Harry felé fordult, aki értetlenül ült a helyén, a tekintetek zavaró kereszttüzében.

- Parancsol? – kérdezett vissza, remélve, hogy neki is megmagyarázzák, miről van szó.

- Sokan örömmel vennék, ha maga lépne elő a Rend vezetésében – mosolyodott el McGalagony.

Harry viszont biztos volt benne, hogy rosszul hall.

- Hogyan? – kérdezte nem túl értelmesen.

Mellette Piton megmozdult, míg jobbra tőle Hermione hangját hallotta, aki azt dünnyögte: Én ezt már hónapokkal előre megmondtam.

Továbbra is mindenki a sápadt fiút figyelte, az igazgatónő pedig ismét megszólalt.

- Kérnék minden olyan jelenlévőt, aki egyetért azzal, hogy Harry Potter legyen a Főnix Rendje új vezetője, kézfeltartással jelezze.

A legtöbben azon nyomban feltették a kezüket, néhányan még egy perc gondolkodás után csatlakoztak, de Harry rémülten vette észre, hogy egyre sokasodnak a szavazatok, s hamarosan már nem is tudott olyan embert találni, aki ne jelentkezne.

Remusra nézett, majd barátaira, akik már jóideje feltették kezüket, majd Pitonra sandított, s csak ekkor lepődött meg igazán. A bájitalmester is mellette voksolt, bár nem tudott semmit kiolvasni a tekintetéből, mikor az viszonozta a pillantását.

- Nem – szólalt meg halkan, majd McGalagony felé nézve megismételte sokkal hangosabban. – Nem! Én nem tudom vállalni a felelősséget. Mért nem maradhat továbbra is maga a Rend feje?

- Harry – váltott át a nő bizalmasabb hangnemre. – Én már egyre nehezebben tudom összeegyeztetni ezen feladataimat a Roxfort ügyeivel. Nincs mit tagadni rajta, hogy mindnyájunk közül te vagy a legerősebb és a legalkalmasabb. Már hónapok óta tervezem ezt a lépést, Dumbledore professzor pedig mindig is így akarta.

Harry megrezzent, majd felállt, és a fejét rázta.

- Ó nem. Én erre alkalmatlan vagyok. Mért nem jelöli ki Remust, Mr. Weasleyt, vagy Kingsleyt?

- Harry, te is jól tudod, hogy havonta legalább egy hétig használhatatlan vagyok az átalakulás miatt – felelt neki Lupin.

- Én a legkisebb mértékben sem vagyok vezető egyéniség – mosolygott Mr. Weasley.

- Mert én talán igen? – vonta fel a fiú a szemöldökét.

Most Hermione szólalt meg.

- Ha már így rákérdeztél, tökéletesen az vagy. Határozott, gyors észjárású, éleslátó, eszméletlen reflexekkel és erővel.

Harry lehajtotta a fejét, majd egy pillanattal később a lányra nézett.

- Nem Hermione, én nem fogom mások sorsát irányítani. Az enyémmel már annyian megtették.

Egy rövid időre csend ereszkedett a teremre, majd Piton jól ismert hangja csendült komolyan, halkan.

- Elég nyilvánvalóan megszavaztak az imént, ami azt jelenti, hogy magadon kívül valamennyien bíznak benned. Amellett, hogy tökéletesen egyetértek Ms. Granger iménti érveivel, nem találhatunk nálad alkalmasabbat a feladat ellátására. Lásd be, ennek a célnak szentelted az életed, ha nem is csupán szabad akaratod szerint hoztad meg ezt a döntést. Nem hinném, hogy lenne ember, aki a jelenlegi képességeid mellett hazudhat neked, vagy bármilyen problémát okozhasson egy összecsapás esetén. Magam láttam mire vagy képes, mikor az utóbbi napokban tanítottalak. Nincs már messze az az idő, hogy az égvilágon senkitől nem kell majd tartanod Harry, mert te leszel a legerősebb – majd a hangja még jobban elhalkult, ahogy még hozzátette. – Dumbledore mindig is úgy tervezte, hogy te veszed majd át a helyét.

Harry hosszan bámult a férfire, Remus pedig hálásan mosolygott rá Pitonra, néhányan pedig meglepve tapasztalták, hogy úgymond Harry Potter mellett állt ki.

Végül a fiú ahelyett, hogy visszaült volna a helyére, megrázta a fejét, és anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, gyors léptekkel otthagyta a szobát.

Barátai fejcsóválva fogadták a távozását, mások értetlenül vagy épp ingerülten néztek utána. Ginny felállt, és a hangosan felsóhajtó McGalgonyra nézett.

- Majd én utána megyek tanárnő, és megpróbálok beszélni vele. Sajnos nem is olyan rég, mikor Voldemort területén voltunk, fejtette ki, mennyire tart tőle, hogy neki kelljen esetlegesen emberéletbe kerülő döntéseket hozni. Azt hiszem leginkább emiatt, és Dumbledore professzor jó előre kigondolt tervei miatt érintette érzékenyen.

Az idős boszorkány rábólintott.

- Köszönöm Ms. Weasley. Addig megtárgyaljuk a hátralévő apró-cseprő ügyeket. Kérem, hozza vissza őt. 

Ginny a konyhában ülve talált rá szerelmére. A széken hátradőlve, és némileg lecsúszva meredt maga elé, kezével az asztal lapján dobolva.

- Harry – szólította meg a lány, mire a fiú összerezzent.

Ginny leült mellé, székét Harryé felé fordítva, hogy jobban láthassa, majd belevágott.

- Te is tudod, hogy igazuk van.

- Nem, nem tudom! – vágott közbe a fiú, és zöld szemeit keményen a lányéba fúrta, aki megremegett ettől a pillantástól, de nem fordította el a tekintetét.

- Pedig így van. Harry, ne mond, hogy nem tűnt fel, hogy tulajdonképpen már legalább két éve te látod el a Rend vezetését. Minden döntéshozatalnál te mondtad ki az utolsó szót, miután megbeszélted Remussal, vagy apával. Ők most is ott lesznek, hogy segítsenek – biztosította róla a fiút, majd látva, hogy Harry figyel rá, folytatta. - Mikor Voldemort területét jártuk, az utasításaidat követve éltük túl a kalandokat. Megtaláltad és alkalmaztad a helyes megoldást. Egyáltalán nem áll messze tőled a vezető szerep.

- Nem is igazán ettől félek. Sokkal inkább a felelősségtől – sóhajtott fel Harry. – Te is tudod, hány meg hány számomra fontos embert veszítettem el életem során. Anélkül is éppen eléggé megvisel, hogy még az a bűntudat is gyötörjön, hogy az én döntésem miatt történt velük tragédia.

Ginny előredőlt, és megfogva a fiú kezét erősen megszorította.

- A halál mindig fájdalmas. Pont azon okokból, amit idáig elmondtál, hiszem azt, hogy remekül helytállnál, mint a Rend feje. Mindennél fontosabbnak tartod, hogy ne essen senkinek baja, gyorsan átlátod a helyzetet, és józan, biztonságos döntést hozol. Bármikor rád bíznám az életemet, és tudom, hogy a többiek is ugyan így vannak vele, hiszen éppen az imént szavaztak meg. Mindenki tudja ez mivel jár. Gondold végig – nézett mélyen Harry elbizonytalanodó tekintetébe – nincs árnyoldala. Véletlenek mindig is lesznek, de te tehetsz róla, hogy eredményesebbek és célratörőbbek legyünk.

Harry feljebb húzta magát ültében, s pár perces tűnődés után furcsán eltökélt arccal emelkedett fel, s indult vissza a gyűlésre, kézen fogva vezetve szerelmét.

Mikor ismét beléptek a nappaliba, minden tekintet ráterelődött. Hermione mintha izgult volna, Remus feszültnek tűnt, míg Piton sötét tekintete várakozóan vizsgálta.

- Mindent én intézzek, és mindenről én döntsek? – szólt halkan.

- Ahogy eddig is, most is mindenben számíthatsz a segítségünkre, Potter – reccsent Mordon néhány székkel arrább, amely megjegyzéséért Ginny magában hálát adott, hiszen az auror épp arról biztosította a fiút, amit már ő maga is megígért neki odakint. 

- De ezúttal, ha bármit megtud bármelyikünk, vagy ne adj isten valami probléma adódna, hozzád fordulnak majd, és nem nekem üzennek – vette át a szót McGalagony. – Mérlegelned kell, és megfontoltan döntened. Mindig is talpraesett és tehetséges diák voltál. Ha nem bíznék benne, hogy el tudod látni a feladatot, nem is jelöltelek volna.

Harry végignézett a Rend tagokon, akik várakozóan tekintettek rá, biztatóan mosolyogva, vagy csak biccentve jelezték, hogy minden eddigi érvvel egyetértenek.

Végül lassan bólintott.

- Rendben. Mindent meg fogok tenni, ezt megígérhetem. De Remus, Arthur, Alastor, Kingsley, ajánlom, hogy mindig kéznél legyetek – szólította meg a férfiakat.

Azok vigyorogva biccentettek felé.

- Vedd úgy, hogy az első utasításod elfogadásra és teljesítésre került – zengett Shacklebolt mély hangja.

Fred ikerbátyjára vigyorgott.

- Győzni fogunk tesó – azzal összeütötték a kezüket.

Harry innentől kezdve elgondolkodóan hallgatott, és megjegyzett mindent, amit McGalagonytól hallott, miután az magához hívva négyszemközt elbeszélgetett vele. Az idős boszorkány átnyújtotta neki a tagok listáját, és megosztott vele jó pár érdekes és hasznos dolgot az emberei eddigi pontos munkájáról és képességeiről. A kapcsolattartás nem volt túl bonyolult, főként miután ő maga oldotta meg a sürgős üzenetküldés problémáját, míg a gyűlések összehívásában úgyis lesz segítsége. Így hát rengeteg jó tanáccsal, és körülbelül ugyan ennyi új információval látott neki a szedelőzködésnek.

Mindez azonban még nem oszlatta el teljesen a kétségeit, ami miatt még egyáltalán nem volt benne biztos, hogy helyes döntést hozott. Félt egy ilyen feladattól.

Mikor visszaértek a régi Black házba, még mindig hasonló állapotban volt.

- Nem örülsz neki, bármi is történt – állapította meg az őt köszöntő Emily, miközben Remus feleségével vonult vissza, hogy beszámoljon neki a történtekről. 

- Nem, valóban nem örülök – bólintott Harry, de egyelőre nem akart újra a kétségeibe sűlyedni. Nem. Inkább előhalászta a Mundungus által visszaszerzett papírokat, és elhatározta, hogy most aztán már semmi sem tarthatja vissza, hogy végre rájöjjenek, mit is művelt Voldemort új pálcakészítés címszó alatt.