|
11. fejezet: Atlantisz
AgiVega 2007.04.09. 14:44
 sokan vitatkoznak, hogy hol volt valójában Atlantisz, már ha létezett egyáltalán. Platón szerint az Atlanti óceánban volt, valahol Spanyolország partjaihoz közel. Mások a Földközi-tenger keleti medencéjébe helyezik. Én ez utóbbit választottam. Eszerint az ’elmélet’ szerint a Thira vulkán (Santorininél keressétek a térképen) kitörése okozta szökőár és földrengés süllyesztette el Atlantiszt. Maradjunk is ennyiben.
Ja, azoknak mondom, akik a 10. fejezetet rögtön a felrakás után olvasták: felrakás után kb. egy órával belinkeltem egy képet a delphoi Tholoszról (amelyet én magam fényképeztem a helyszínen). Ha kíváncsiak vagytok rá, katt vissza az előző fejezetre, és görgessetek le a delphoi jelenethez!
Tizenegyedik fejezet
Atlantisz
A kora délutáni órák szieszta időnek számítanak Görögországban, amikor minden üzlet bezár és az emberek a házaikba zárkóznak az elviselhetetlenül meleg napsugarak elől.
Harry és Ginny ezeket az órákat Delphoiban töltötte egy kőrisfa-csoport alatt. Harry két függőágyat varázsolt a fák közé, hogy ő és Ginny tudjon aludni egy kicsit. Végül is utoljára két nappal azelőtt aludt valamennyit Budapesten.
- Őrködjél, Csikó, jó? – ásított nagyot Harry, és bemászva a függőágyába azonnal elnyomta az álom a kőrisfa árnyékában.
Álmodott. Ez magában nem lett volna különleges dolog, de az, amit álmodott, az volt. Nem mintha nem lettek volna már hasonló álmai, de utoljára hetedikes roxforti évében álmodta ugyanezt – mielőtt részben legyőzte Voldemortot. Az alatt az öt Voldemort-mentes év alatt semmit nem látott álmaiban a Sötét nagyúr életéből, mintha a kettőjük közti kapcsolat megszakadt volna… Harry örült neki, hogy Voldemort nem tekintett bele a fejébe és cserébe neki sem kellett a Sötét Nagyúr elméjében kutakodnia, és nem kellett azt sem eltűrnie, hogy fájjon a sebhelye.
De Voldemort most visszatért, „ereje teljében”, és Harry ismét róla álmodott…
- Nagyúr, a disneylandi támadás teljes siker volt – szólt egy kellemetlen férfihang egy fekete köpeny kapucnija alól.
- Hány mugli halt meg, Macnair?- kérdezte Voldemort, elégedettséggel az arcán.
- Harmincnégy, Nagyuram. Tizenöt közülük gyermek volt – érkezett a kielégítő válasz.
- Ó, remek, remek… - bólintott Voldemort. – A muglik úgy gondolják, hogy terrortámadás történt, de legalább a varázsvilág tudja, hogy visszatértem. A bolondok, azt hitték, hogy meghaltam, mikor legutóbb Potterrel harcoltam, de most bebizonyítottam, hogy az a kölyök nem tudott megölni engem... - tette hozzá gonosz vigyorral.
- Hát persze hogy nem, ha a Potter elleni játszmában a nyerő lapok Nagyuram kezében vannak – mondta Bellatrix.
- Igen, az ászok nálam vannak, nem igaz? - nevetett kárörvendően Voldemort és oldalra pillantott, a Féregfark mellet álló kislányra. – Gyere ide, gyermek! – rivallt rá a kicsiny alakra.
A kislány összerezzent, és úgy összehúzta magát, mint aki összement a mosásban.
- Félsz a nagyapádtól? – kérdezte Bellatrix hideg mosollyal.
A kicsi megrázta a fejét, göndör, arany-vörös fürtjei csak úgy táncoltak a feje körül, de óriás zöld szeme félelemmel telt meg és száját szorosan összeszorította, mintha attól félne, hogy nyöszörgés hagyja el az ajkát.
- Akkor gyere ide, mire vársz? – mordult rá Voldemort.
A kislány hirtelen Féregfark ruhájába rejtette arcát, és mindkét kezével átölelte a férfi derekát.
- Nem… nem akarom! – hüppögött.
Féregfark gyengéden eltolta magától. – Menj Amrita, nem fog bántani!
- De igen… mindig bááánt! – vonakodott a kicsi, kétségbeesetten kapaszkodva az idősebb varázsló kezébe, mintha azt remélné, hogy Féregfark megvédi őt attól a gonosz valakitől, akit a nagyapjaként ismer.
- Elég ebből! Gyere ide, gyermek! Imperio! –Voldemort a kislányra mutatott a pálcájával, mire a kicsi félelem nélküli arccal sétált oda hozzá – szinte örült, hogy engedelmeskedhet.
A Sötét Nagyúr kinyújtotta fehér, csontos kezét és megfogta a kislány állát. – Ne izgulj, gyermek! Most nem végezzük el a rituálét, csak látni akartalak. Én, a szerető nagypapa látni akartam drága kis unokámat.
Bellatrix harsányan felnevetett és Voldemort rávigyorgott. – Örülök, hogy értékeled a humoromat, Bella. – Aztán visszafordult a kislányhoz. – Tudod, te kölyök, napról napra jobban hasonlítasz az apádra és a nagyanyádra. Milyen visszataszító!
A gyermek, aki még mindig az Imperius hatása alatt volt, mosolygott: nyilvánvalóan nem fogta fel a sértést.
- Most menj, elegem van belőled. Jövő héten elküldök érted, hogy elvégezhessük a rituálét. – Voldemort kinyújtotta sápatag kezét, és a kicsi engedelmesen megcsókolta, aztán elhátrált tőle. Féregfark kézen fogta és kivezette a teremből.
- Nos – szólt a Sötét Nagyúr körülnézve. Szeme minden egyes halálfalón megállapodott. Nem voltak sokan – talán tizenöten. Azok közül, akiket a Misztériumügyi Főosztályon történtek után bebörtönöztek, egyedül a jó minisztériumi kapcsolatokkal rendelkező Luciusnak sikerült kimagyaráznia magát. Egy év elteltével Macnair, Rookwood, Rabastan Lestrange és Avery sikeresen kitört Azkabanból, de Rookwoodot és Averyt a legutóbbi Potter-Voldemort küzdelem után ismét bebörtönözték. A Sötét Nagyúr kis hadserege megcsappant, de ő mégis elégedett volt velük: ők voltak az elit csapat, a legjobbak, a leghűségesebbek. És ez a hűséges kis csapat most figyelmesen hallgatta minden szavát. – Nos, térjünk rá a tervre, hölgyem és uraim.
- A halhatatlanná válásod tervére? – kérdezte Rabastan Lestrange.
- Pontosan – bólintott Voldemort. – És hála a megboldogult Luciusnak, tudom, hogyan nyerhetem el.
- Lucius? Hogy jön ő ide? – motyogta néhány halálfaló.
- Lucius évtizedekkel ezelőtt egyszer elmondta, hogy lehet bejutni a kúriájába, a föld alatt. Elküldtem Bellát és Macnairt a titkos alagúton át a Malfoy kúriába. Ez két napja történt, miután mindkét Malfoy – a Draco gyerek és a kis mugli-imádó felesége – eltávozott, és magukra hagyta a házimanókat. Nem volt nehéz kijátszani őket, igaz, Bella? Észre sem vették a jelenléteteket. Az a bolond Lucius még a kúria riasztóberendezéséről is beszámolt, úgyhogy Bella és Macnair minden probléma nélkül hatástalaníthatta. Mint ti is tudjátok, a Malfoyoknak van a legnagyobb Sötét Varázslatokat tartalmazó könyv- és pergamentekercs gyűjteményük Nagy Britanniában, több mint 400 kötetes. Bella és Macnair másoló bűbájt használt, és tartalmukat egy speciális könyvbe gyűjtötte össze, mely nem sokban különbözik egykori naplómtól. Lucius sosem szerette túlságosan a könyveket, úgyhogy a tizedét sem olvasta el a Sötét varázslatos könyveinek, én viszont egy kicsit elbeszélgettem a Bellatrix által másolt verzióval. Amikor beírtam, hogy „beszélj nekem a lélekváltó átkokról”, akkor a kívánt szöveg megjelent a könyvben. És amikor azt írtam be: „mondd el nekem a halhatatlanná válás módjait”, megtette. - Voldemort győzedelmes mosollyal felállt.
- Most már tudom, mire van szükségem ahhoz, hogy halhatatlan legyek.
- Valamilyen bájitalra? Vagy bűbájra? – kérdezte Monstro.
- Még nem tudom – válaszolt Voldemort. – De hamarosan tudni fogom. Egy ősrégi pergamenre van lejegyezve, melyet ti fogtok elhozni nekem.
- És hol találjuk azt a pergament, Nagyúr? – szólt közbe Féregfark, aki visszatért a terembe, miután kivitte a kislányt.
- Megtaláljátok a…
- Harry, Harry!
- Mi van? – nyögte a fiatalember ébredezve.
- Öt óra van, és azt mondtad, hogy ötkor ébresszelek fel.
A férfi nem nézett Ginnyre, csak felült a függőágyában. Neheztelt rá. Ha a nő akár csak egy másodpercet is várt volna, meghallhatta volna, hol van az a pergamen… bár, mit ért volna vele, ha tudomást szerez a hollétéről? Nem tudta volna megakadályozni, hogy Voldemort megszerezze, nemde?
Visszapörgette magában az előbb átélt jelenetet, melyben látta a kicsi lányt – a lányát. Látszott rajta, mennyire fél a nagyapjától… azt mondta, Voldemort bántani szokta…
Harry keze ökölbe szorult. Ó, mennyire szerette volna bántalmazni Voldemortot, amiért az terrorizálja az egyetlen unokáját! Annak az embernek nincs szíve...
És mi van azzal a rituáléval, amiről Voldemort beszélt? A lányán hajtotta végre?
Harry dühbe gurult, de ugyanakkor önkéntelenül is hálát érzett Féregfark iránt… úgy tűnt, csak ő törődik a gyerekkel, és a kicsi láthatóan bízott venne… talán még szerette is.
Harry azt azonban nem értette, hogy egyáltalán miért álmodta ezeket a dolgokat, amikor már nem lett volna szabad, hogy ilyen álmai legyenek, mióta a Körben tökéletesen kitanulta az okklumenciát. Biztos volt benne, hogy Voldemortnak nem állt szándékában, hogy bepillantást engedjen neki a halálfalókkal történő találkozójába. Voldemort nem akarhatta, hogy Harry megtudja, mit keres… Talán azért történt az egész, mert Harry csak pár órája látta Daphne fényképét. Miután látta halott kislánya képét, gondolatai másik, élő lánya felé kalandoztak, akit sosem látott, de mindig szeretett volna megismerni…és most az álma lehetővé tette számára, hogy lássa a kislányt - lássa ahogy beszél, mozog és nemcsak egy fényképen… Bárcsak Ginny várt volna még egy kicsit, mielőtt felébreszti!
- Jól vagy? – kérdezte az asszony aggódva, mikor Harry már egy perce meg sem szólalt.
- Mi van? Ööö, igen. Remekül. Csak egy kicsit álmosan. Három óra nem volt elég, hogy behozzak egy teljes álmatlan éjszakát.
- Folytathatod az alvást a Déloszba vezető úton – hangzott a válasz. – A vállamra hajthatod a fejed, ha akarod. Azt hiszem, az út Déloszba sokkal hosszabb lesz, mint amit Athéntól tettünk meg Delphoiig, ugye? Jó pár órát pihenhetsz.
- Aha, de a vállad meg fog fájdulni, és begörcsöl az út végére. Egyébként Déloszra nem mehetünk Csikó hátán.
- Miért nem? – vonta össze a szemöldökét Ginny és a hippogriff is abbahagyta a hernyók utáni kapirgálást és vádlón nézett rá.
- Mert bizonyos görög szigetek varázshatósága száműzte a mágikus repülő dolgokat a légteréből. Még a seprűket is.
- De hát miért? Ez őrültség!
- Igen, őrültség. A krétai varázslók kezdték az egészet, miután az a hülye Ikarusz holtan pottyant le, mikor légi úton menekült épp arról a szigetről. Kréta varázstársadalma úgy határozott, hogy a repülés veszélyes dolog. Azóta sem repültek. Hoppanálnak vagy mopedeket használnak.
- Ikarusz… Ikarusz… - motyogta Ginny. – Nem ő volt annak a Daidalosznak fia, aki a labirintust építette?
- De igen, ő volt az. Habár, senki sem tudja, hogy Daidalosz egyáltalán miért építette fel Krétán a labirintust, mivel bizonyítást nyert, hogy a minotaurosz sosem létezett. Talán csak egy mumus volt, amelyik mindig felvette egy minotaurosz alakját, amikor megjelent Minosz király előtt.
- És a többi sziget lakossága miért száműzte a repülő dolgokat? – kérdezte a boszorkány hitetlenkedve.
- Talán azért, mert Kréta a legnagyobb közülük, és nem akarták, hogy megromoljon a jó viszony a ’nagy testvérrel’ – vonta meg a vállát Harry.
- De hát akkor hogy jutunk el Déloszra?
- Gondolom a hippobusszal.
- De nem épp most mondtad, hogy a hippogriffek ki vannak tiltva?
- Dehogynem. A hippobuszt hippokampuszok húzzák.
Ginny nagy szemeket meresztett. – Azok a félig ló, félig hal lények?
- Aha. Pireuszból indulnak. Két járat van. Az egyik délre megy, Kréta felé, a másik északkeletnek, Trója irányába. Mi a déli vonalon megyünk és az ötödik megállónál szállunk ki.
- Ne szomorkodj öregfiú, amilyen hamar csak lehet, visszajövünk, ígérem – veregette meg Harry Csikócsőr nyakát, miközben bevezette a pireuszi Repülő Varázslények Megőrzőjébe. Ott már számos repülő ló, néhány hippogriff, sőt egy gondosan elkerített helyen még egy sárkány is visszatérő gazdájára várt. Egyetlen állatvédő sem talált volna kivetnivalót ezen a helyen. A megőrző egy hatalmas – muglik számára láthatatlan - kertben kapott helyet, melyben kis fák, tavacskák, patakok voltak, ahol az állatok természetes környezetükben jól érezhették magukat – kivéve, hogy nem repülhettek, mivel a terület feletti levegőt olyan bűbáj védte, melyen egy madárnál nagyobb állat nem tudott áthatolni. Ilyen megőrzők már az ókorban is léteztek a görög kikötőkben, miután egyes szigetek bevezették a repülő lények tilalmát.
- Igen, és nézd, Csikó, ott más hippogriffek is vannak. Biztos vagyok benne, hogy jól megleszel velük – tette hozzá Ginny. – Légy jó fiú.
Ezzel Harry és Ginny sarkon fordult és a kapu felé indult, magára hagyva az elszontyolodott Csikócsőrt.
A partra mentek, ahol egy hatalmas gyertyánfa alatt számos varázsló és boszorkány álldogált, néhányuk időnként az órájára nézett és egyikük morgolódott: – Már három perce itt kellene lennie! Hogy lehet ennyit késni! Nem érek rá egész nap, Syroson kell lennem 11-re!
- Német – vigyorgott Harry Ginnyre. – A németek mindig mindenhova időben akarnak megérkezni. De nézz csak a görög varázslókra, azok nem sietnek. Ezért kedvelem és tisztelem őket: soha nem aggódnak az idő múlása miatt, és szinte sosem veszekednek. Spiro és Jaszon persze kivétel. A görögök általában barátságosak, türelmesek és megértők.
- Jó lenne, ha az angol varázslók is ilyenek lennének – sóhajtott Ginny. – Akkor talán nem lenne nálunk ez a buta rasszista előítélet arról, hogy a muglikat el kell törölni a föld színéről, és a sárvérűeket el kell tiporni…
A férfi a csodás naplementét bámulva bólintott. A nap sötétvörös korongja már félig eltűnt a horizonton és a vörös, narancs és sárga különböző árnyalataira festette az eget, miközben sugarai megcsillantak az Égei-tenger hullámain. -… és nem lennének sem Voldemortok sem halálfalók – tette hozzá, ahogy egy kis kéz csúszott a markába és erősen megszorította.
- A disneylandi eset… nagyon megrázott téged… - suttogta a boszorkány. - Engem is megrázott. Tudodkit meg kell állítani… és ha te vagy az egyetlen, aki képes rá…
- Beszéljünk valami másról, Ginny – mondta Harry, és elhúzta a kezét.
Az asszony sóhajtott. – Ugyanazt csinálod, mint hatodévben. Valamit elhallgatsz.
- És ha igen? – csattant fel a férfi, olyan hangosan, hogy a boszorkányok és varázslók, akik a hippobuszra vártak, érdeklődéssel tekintettek felé. – És ha így van? – közelebb hajolt Ginnyhez, hogy csak ő hallhassa, amit mond. – Nekem is lehetnek titkaim, nemde?
- Hááát… persze - hangzott a kitörés miatti döbbent válasz. Ginnynek fogalma sem volt róla, hogy Harry mit látott délután az álmában. Honnan tudhatta volna, hogy a Sötét Nagyúr minden valószínűség szerint hamarosan elnyeri a halhatatlanságot? Azt sem tudhatta, hogyan fenyegette a kegyetlen varázsló Harry kislányát, akit a hatalmában tart.
- Ó, a hippobusz! – kiáltott fel örömében valaki és Ginny lábujjhegyre állt, hogy lássa, mi történik.
Alig akart hinni a szemének: tíz hatalmas hippokampusz emelkedett ki a vízből, maga után húzva egy hosszú, ezüstös buszkinézetű „ládát”, melynek nem voltak kerekei.
A félig ló, félig hal teremtmények a partra úsztak és élvezték a lenyugvó nap sugarait, miközben a buszból egy rámpa nyúlt ki a homokos partra. Pár percen belül a busz kiürült, és az új utasok beszállhattak.
Harry és Ginny, aki a sort zárta, rögtön lelkes „Hello Neville!” üdvözlést kapott a kalauztól, aki történetesen egy testhez simuló uniformist viselő fiatal boszorkány volt. A nő öltözékét egy hippokampusz-emblémás csinos kalapka egészítette ki. A vezető mögött állt, akinek az volt a feladata, hogy pálcájának érintésével a hippokampuszok gyeplőit irányítsa. Ahogy a pálca hozzáért a gyeplőkhöz, azokon rezgés futott végig, amiből az állatok odakint a vízben érzékelték, hogy melyik irányba kell úszniuk.
- Hello, Megara! Hogysmint? – kérdezte Harry a csinos kalauzlánytól.
- Remekül, Neville – kacsintott rá a lány. – Hova tartasz?
- Déloszra, két jegyet légy szíves!
- Két galleon, öt sarló – küldte felé legszebb mosolyát a lány, miközben átadta a jegyeket. Teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy kedvenc utasa egy másik nő társaságában van. – Éjszakára megállunk Atlantiszban, és holnap reggel hatkor folytatjuk az utat. Ne késs el, Neville.
- Nem fogunk – válaszolt Harry vigyorogva, és a morcos Ginnyt két üres székhez vezette.
- Nos, Neville, őt honnan ismered? – kérdezte a lány, miközben ledobta magát az ablak melletti ülésre.
- Innen, a buszról – vont vállat az útitársa.
- Tényleg? – kérdezte Ginny kételkedve, és eltökélten bámulta a vízcseppeket az ablaküvegen, miközben a nap lassan eltűnt a horizonton.
Amikor a nap teljesen lebukott, a hippobusz mozgásba lendült. Ginnynek úgy tűnt, mintha csónakon utazna, legalábbis addig, amíg a busz le nem bukott a tenger mélyére. Akkor többé nem tűnt csónakázásnak, hanem inkább mintha… mintha… nem találta a szavakat, hogy leírja az érzést. Még sosem utazott tengeralattjárón, de feltételezte, hogy az is ilyen lehet. A hippokampuszok olyan egyenletesen úsztak, hogy ha nem tudta volna, hogy ők húzzák a buszt, Ginny azt gondolta volna, hogy egyáltalán nincsenek is ott a lovak. Oly sok évvel azelőtt a thesztrálokkal igen nehéz útja volt, de a hippokampuszok semmi ahhoz hasonló érzést nem keltettek benne. Ezt az utazást semmi máshoz nem lehetett hasonlítani, amit eddig megélt. Normál körülmények közt a jármű mozgása már rég álomba ringatta volna, de annyi volt a látnivaló, hogy most eszébe sem jutott az alvás. Színes halrajok keresztezték a busz útját, melynek oldalain vízhatlan lámpák világították meg a körülöttük lévő vizet. Ginny majdnem Harry karjába ugrott ijedtében, mikor egy óriás polip suhant feléjük. Harry jót mulatott a lány ijedt arckifejezése láttán.
- Ne aggódj, törhetetlen üvegből van - mutatott az ablakra.
- Ki aggódik? – nézett rá megrovóan az ifjú boszorkány, aztán elfordult tőle, és ismét elmerült a víz alatti világ szemlélésében – bár Harrynek az volt a véleménye, hogy inkább Megara lelkes üdvözlése miatt duzzog.
Első megállójuk Kea szigetén volt fél tízkor. A hippobusz Korissia városa mellett felemelkedett a felszínre, aztán folytatta útját Kynthos felé, ahol a második megálló volt. Nem sokkal tizenegy előtt érkeztek meg Syrosra. A morgolódó német turista ott kiszállt. Közben valami olyasmit motyogott, hogy a Görög Varázsközlekedési Vállalat szolgáltatásai messze elmaradnak a németétől.
- Nem minden német ilyen undok ám. Azok, akiket én ismerek, igazán rendesek – mondta Harry, miközben a busz újra alámerült, hogy megtegye az aznapi utolsó szakaszt.
- És azok persze mind boszorkányok, nemde? – vonta fel a szemöldökét Ginny.
- Te féltékeny vagy – vigyorgott Harry.
- Féltékeny? Ne nevettess! – legyintett a lány türelmetlenül – Miért is lennék az? Nem vagy a férjem.
- Nem, sajnos nem.
- Sajnos? – hangzott a meglepett válasz.
- Ébressz fel, ha megérkezünk Atlantiszba, jó?
Ezzel Harry behunyta szemét és elaludt – vagy csak úgy tett mintha aludna. Ginny egyre jobban összezavarodott ettől az új Harrytől. A dacos Harry nem hagyta őt beszélni, mikor megérkezett a Grimmauld térre; az elkeseredett Harry beismerte, hogy megbánta az elkövetett gyilkosságot és könnyeket ejtett a lánya miatt; az érzelmes Harry nem volt hajlandó beszélni a másik lányáról; az együttérző Harry annyira akart segíteni neki, hogy még a szabadságát is kockára tette érte; a szemtelen Harry állandóan felbosszantotta odavetett megjegyzéseivel és élvezte, hogy féltékennyé teheti őt…
Ó igen, Ginny kénytelen volt magában beismerni, hogy rettenetesen féltékeny minden nőre, akinek Harry figyelmet szentel. Még Phaedrára is féltékeny volt, noha tudta, hogy Harry nem szerette, de ő legalább lefeküdhetett vele és szülhetett neki egy gyereket… És ott volt még az a csaló Linda is, aki szintén gyermekkel ajándékozta meg Harryt, és Ginny irigyelte őt ezért… még akkor is, ha már meghalt.
Ezzel szemben soha nem volt féltékeny Dracóra, annak ellenére, hogy tudta, rendszeresen megcsalja őt… Nem bánta férje számtalan szeretőjét, de ha gondolatban Harryt más karjában látta, a gyomra görcsbe rándult.
Kíváncsi lett volna rá, mit érezhet Harry, ha őt Draco ölelésében képzeli el - ha egyáltalán elképzeli.
A békésen alvó férfira pillantott (ha csak tettette az alvást, nagyon jó színész lehetett) és legszívesebben megsimogatta volna az arcát…
Most értette meg, hogy az ember számtalan módon szerethet valakit. Először tíz és tizenhárom éves kora közt volt szerelmes a fiúba, de az olyan csodálatféle szerelem volt, és határozottan viszonzatlan. Aztán két évvel később újra beleszeretett, de akkor nem a hősbe, a Kis Túlélőbe, hanem az összezavarodott, szégyenlős, kétségekkel teli fiúba. És most… megint más volt a helyzet. Amikor két napja belépett a régi Black házba, azt várta, hogy az öt éve elfojtott érzelmei felszínre törnek, de rá kellett ébrednie, hogy azok helyett újak ébredtek benne.
És ez az újfajta szerelem volt a legösszetettebb és legkomplikáltabb a három közül. Nem volt biztos benne, hogy egyáltalán örül-e ennek az újfajta szerelemnek, hisz ez olyan sokoldalú, olyan zavaros, olyan… nem is tudta, hogy milyen. Átélte ezt az érzést, de halvány fogalma sem volt róla, hogyan birkózzon meg vele.
Azt kívánta, bárcsak beleláthatna Harry lelkébe, hogy megbizonyosodhasson róla, vajon ő is ugyanúgy érez-e… nem azt mondta neki a Delphoi felé vezető úton, hogy szereti? Talán csak álmodta az egészet…
Izgatott hangok szakították félbe Ginny gondolatmenetét. Elfordult Harrytől és kinézett az ablakon.
Azonnal megértette az izgatottság okát: a jármű előtti sötétlő vízben apró lámpák ezreinek fénye tűnt fel, melyek ódon kinézetű görög épületek százaiból származtak. Pontosan úgy nézett ki, mint egy ion, dór és korintoszi oszlopos, timpanonos házakkal teli város – de a víz alatt. Némely épületet részben, vagy teljesen beborították a tengeri növények, és a bejárati ajtó keretében mindegyiknél furcsa átlátszónak tűnő üvegszerűség volt.
Amikor a jippobusz leparkolt egy épület előtt, melyen a ’Hotel Atlantisz’ felirat volt olvasható, Ginny több kisebb járművet vett észre, melyeket egy-egy hippokampusz húzott.
- Harry – rázta meg szunnyadó társát, aki kinyitotta a szemét, pislogott és elégedett vigyorral az mondta:
- Végre. A legjobb hotel a világon.
Felállt, és a lánnyal a nyomában a kijárat felé indult, ahol Ginny a rámpa helyett egy hosszú csőszerűséget látott.
Ez a cső vezetett a busz kijáratától a hotel bejáratához, melyen át szárazon lehetett bejutni a szállodába.
A csőalagút végén - mint a víz alatti mindegyik épületnél - egy átlátszó fal képezte a bejáratot.
Harry látta, hogy Ginny tátott szájjal bámulja a furcsa ajtót és megrázkódik, mikor áthaladnak rajta.
- Cseles, mi? Az ajtó víztaszító, de az emberek áthaladhatnak rajta – magyarázta Harry. – Nagyon hasznos azoknak a boszorkányoknak és varázslóknak, akik saját hippokocsival érkeznek, mivel azok nem elég nagyok ahhoz, hogy összecsukható alagutakat szállítsanak magukkal és nekik úszniuk kell a parkolótól az ajtóig. Mire belépnek az épületbe, már mindenük száraz, mivel az ajtókon szárító bűbáj van.
- Fantasztikus – mondta Ginny csodálattal, ahogy körbenézett a szálloda bejárati csarnokában. A hátsó fal csupán egy hatalmas ablakból állt, melyen keresztül az ember kitekinthetett a tenger alatti világba.
Körbe a hallban korintoszi oszlopok sorakoztak, és egy hatalmas fehér csillár lógott a mennyezetről, melynek gyertyái mind egy-egy kagylóban álltak. A kagylók belsejének misztikus fénye visszatükröződött, és a csarnok mennyezetét szivárvány-színűre festette.
Ginny hátranézve megállapította, hogy utastársaik közül nem sokan követték őket a szállodába. – Hol vannak a többiek?
- A többségük a buszon tölti az éjszakát, mert nem engedheti meg magának ezt a szállodát – hangzott Harry válasza.
- Honnan tudta a kis kalauzlány ismerősöd, hogy te a szállodában fogod tölteni az éjszakát és nem a buszon? Tudnia kellett, különben nem figyelmeztetett volna rá, hogy ne késs el holnap reggel.
- Nem ez az első alkalom, hogy hippobusszal utaztam, és az Atlantiszban szálltam meg – vont vállat Harry. - Egyszer majdnem lekéstem az indulást…- itt Harry elfordult Ginnytől, hogy a recepcióssal beszéljen, de a lánynak volt egy olyan furcsa érzése, hogy a férfi nem akart beszélni többet a témáról.
- Egy vagy két szobát uram? – kérdezte a recepciós.
- Ö… - sandított Harry Ginnyre. - Kettőt.
- Egyet – mondta a lány.
Harry szemöldöke olyan magasra szaladt, hogy eltűnt fekete fürtjei mögött. - Rendben, egyet.
Miután megkapta a kulcsot, hitetlenkedve társnőjére nézett.
- Mi ez a nagy pálfordulás, Ginny?
- Csak realista vagyok. Nézz itt körbe, nem csoda, hogy az utasok többsége nem engedheti meg magának ezt a szállodát, borzasztóan drágának tűnik. Nem akarom, hogy minden pénzedet rám költsd…
- A pénz nem számít – hangzott a komoly válasz.
- De igen! Zavarba jövök attól, hogy áldozatokat hozol értem, már így is túlságosan az adósod vagyok.
- Ne érezd magad az adósomnak Gin – mondta a férfi. - Az, hogy segíthetek neked, lehetővé teszi számomra, hogy visszavágjak a drágalátós férjednek. Azzal, hogy pénzt költök a küldetésre, egy Draco-bosszantó vállalkozásba fektetek, és ez az jelenti, hogy én vagyok a te adósod, nem pedig fordítva.
- Ó, tehát csak azért csinálod, hogy Dracót bosszantsd? – tette karba a kezét az asszony.
- Részben – vont vállat Harry, aztán hirtelen összerezzent és a lány háta mögé bújt.
- Mi van? - súgta Ginny akinek fogalma sem volt, hogy vajon ki elől bújhatott el a férfi.
Három lány haladt át a csarnokon, az étterem irányába. Mindháromnak gesztenyebarna, egyenes haja volt, mely majdnem a földig ért, ahogy a lányok tógaszerű lila tunikájukban tovalibegtek. Amikor eltűntek az étteremben, Harry előbújt rejtekéből, és roppan megkönnyebbültnek látszott.
- Kik voltak ezek a nők? – követelte a választ Ginny.
- Nymph, Nympha és Nympho. Szirének – jött a válasz.
- Szirének?- hitetlenkedett Ginny, miközben felfelé haladtak a lépcsőn. - Olyan sellők, akik énekükkel csábítják el a fickókat?
- Nos, nem mindegyikük sellő, némelyik félig nő, félig madár, megint mások úgy néznek ki, mint a normál emberek, mint ezek is hárman… de igen, elcsábítják a dalukkal a pasikat, és… tulajdonképpen… egyszer őmiattuk késtem le majdnem a buszt.
- Miért, mit csináltak?
- Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy bekerítettek ebben a szállodában… aztán… késő reggel ébredtem fel a szobámban, és semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, mi történt, de amikor legközelebb újra találkoztunk, nagyon lelkesen integettek nekem… Nos, itt is vagyunk – nyitotta ki az egyik szoba ajtaját Harry.
Ginny már megbánta, hogy egy szobát kért kettő helyett… Harry vallomása, hogy minden valószínűség szerint viszonya volt három szirénnel, nagyon zavarta. Úgy tűnt, a férfinek minden nővel volt már dolga, csak vele nem… legszívesebben belerúgott volna valamibe.
De amikor kísérője egy pálcasuhintással fellobbantotta a gyertyafényt a csillárban, minden idegessége tovaszállt, és a helyét csodálat foglalta el. Mintha meseországba került volna!
A szoba falai márványból készültek, számos ókori görög isten és istennő gyöngyházszínű szobra állt a padlón és a polcokon: Poszeidónt, fiát Tritont és egy hatalmas kagylóban anyaszült meztelen ülő Afroditét ábrázolták.
A falon egy hasadékból kicsiny forrás ömlött alá egy aranyhalakkal teli aprócska medencébe. A székeket kagylóból készítették, mint oly sok más tárgyat is a szállodában, és vastag moszatréteg szolgált szőnyeg gyanánt.
A szoba közepén egy dupla ágy állt, amely akkora kagylóból készült, amekkorát Ginny még életében nem látott. Az ágy tengeri szivaccsal volt kibélelve. A szoba hatalmas ablaka Atlantisz központjára nézett. Az ablak előtt buborékokból készült függöny lógott, és Ginny automatikusan kinyújtotta kezét, hogy megérintse, vajon kipukkad-e, ha hozzáér. De mikor látta, hogy a buborékok maradandóak, elhúzta a függönyt, hogy az eléje táruló látványban gyönyörködjön.
- Gyönyörű, ugye? - csatlakozott hozzá Harry, és mindketten kibámultak a térre, amelyen csak úgy hemzsegett a sok hal és sellő.
- Lélegzetelállító – suttogta a lány, mert a meghatottságtól képtelen volt hangosan beszélni. – Nem hiszem, hogy a buszból ilyen sok csodát láttam volna… köszönöm neked, hogy ide hoztál.
- Szívesen – hangzott a válasz, miközben egy kar simult a dereka köré. A lány nem ellenkezett túlságosan…
Fejét hátrahajtotta a férfi vállára. Nem gondolt arra, hogy apját a Végzet Varázs veszélyezteti, hogy szökése miatt férje haragjától kell tartania, hogy ezer veszély les majd rájuk Délosz szigetén – most teljes biztonságban érezte magát Harry karjaiban.
- Bárcsak így maradhatnánk örökre – mondta egész halkan.
- Nem lenne unalmas? – suttogta vissza Harry, mintha nem akarta volna hangos beszéddel megtörni a békét.
Ginny felnézett rá, és látta gyengéd mosolyát: egy olyan mosolyt, melyet nem látott az ajkán roxforti hatodikos kora óta… - Miért, nem jó itt ilyen békésen állni? Nem… romantikus?
Az ifjú varázsló bólintott. – De én ennél romantikusabb dolgot is tudok.
- Milyet? – hajtotta félre a fejét az asszony.
- Ilyet – hangzott a válasz, mielőtt Harry ajka az övéhez ért.
Hirtelen egy árnyék vetült rájuk. Mikor felnéztek, hogy vajon mi takarta el az kinti világítás fényét, egy sellőpárt láttak: egy örülten szerelmes sellőlány és egy sellőfi lebegett csókolódzva az ablakuk előtt.
A szobában álló pár felnevetett.
- Ők is szerelmesek – kuncogott Harry - de fogadom, hogy közel sem annyira, mint mi.
- Igen, ők nem szerethetik egymást annyira, mint mi… ööö… - Ginny hangja elhalt és elkapta tekintetés Harryről. - Mi most tulajdonképpen…?
- …ott folytatjuk, ahol öt léve abbahagytuk, Gin.
- De… helyes ez? Én férjes asszony vagyok…
- Én pedig nős ember. Az egyetlen probléma az, hogy rossz házastársnak esküdtünk hűséget.
- Ez igaz – bólintott az asszony, látva, hogy a férfinek sincs nagyobb lelkiismeret-furdalása Phaedra miatt, mint neki Draco miatt. – Harry… mi lesz velünk, ha szabad leszek és el tudok válni Dracótól?
- Természetesen én is elválok Phaedrától.
- Bele fog egyezni a válásba? – hangzott a kétkedő kérdés.
- Nem valószínű, de majd meggyőzöm. Valahogy csak sikerülni fog, és akkor megkérem a kezed, Gin.
- Tényleg? - ragyogott rá az asszony.
- Igen. Veszek neked egy gyűrűt, benne egy… mit szeretnél? Zafírt? Rubint? Smaragdot?
- Smaragdot… - kulcsolta Ginny a karját a férfi nyaka köré. - Smaragdot, amely olyan színű, mint a szemed.
- Ó, Ginny… Annyira szeretlek – Harry a lány tüzes loknijaiba rejtette az arcát. - Nem is érdemellek meg.
- Nem, Harry… én nem érdemellek meg téged – szipogott a lány – te valaki olyat érdemelsz, aki gyermekekkel ajándékozhat meg…
A férfi eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Ha te az enyém vagy, semmi más nem érdekel, még a gyerekek sem.
- És mi van a lányoddal? - suttogta a nő, attól félve, hogy szerelme ellöki és hűvösen elfordul tőle, mint legutóbb is, amikor a gyerekről érdeklődött nála.
De ezúttal nem ez történt.
- Ginny… gyere, ülj le. – Harry egy óriás kagylóformájú fotelhez vezette, mely elég nagy volt mindkettőjüknek. – Ha már szerelemről és házasságról beszélünk… azt hiszem, őszintének kell lennünk egymással. Azaz nekem kell őszintének lennem hozzád, még akkor is, ha emiatt elfordulsz tőlem.
Az asszony nagyot nyelt, és aggódva, de izgatottan nézett társára. – Miért fordulnék el tőled? Szeretlek, Harry.
- De tartok tőle, hogy a szerelmed sem lesz képes legyőzni a megvetésedet, ha elmondom a teljes igazságot. Nem, ne szakíts félbe, kérlek – emelte fel a kezét az ifjú varázsló, mikor a lány tiltakozásra nyitotta száját. - Hallgass meg, aztán dönthetsz. És meg fogom érteni, ha azután nem akarsz többé tudni rólam.
Ginny szeme elkerekedett az ijedtségtől, de bólintott.
- Azon a napon… amikor az esküvőd volt – kezdte a férfi – Voldemortnak sikerült újra csapdába csalnia… ugyanúgy, mint ötödéves korunkban. Okklumenciával. Igen, belátom, nagyon rossz okklumens tanuló voltam. Egyszerűen nem tudtam megtanulni… és pont ezért mentem lépre: téged láttalak Voldemort kezei közt…
- Engem?
- Igen, téged. Természetesen nem tudtam, hogy a vízióm igazi, vagy sem, ezért megpróbáltam kapcsolatba lépni az Odúval, de nem voltál ott… apád sem, és édesanyád azt mondta, hogy nem tudja, hol lehetsz…
- Feltehetően… épp akkor apám életéért kötöttem üzletet Dracóval, és anya semmit sem akart mondani, mert félt tőle, hogy apát megölik, ha bárkinek is beszél a dologról – mondta Ginny.
- Igen, tehát ott nem találtalak meg, noha a szünidő már elkezdődött, és a Grimmauld téren sem voltál, ezért… azt a következtetést vontam le, hogy Voldemort tényleg a hatalmába kerített. Bolond voltam, hogy kétszer is beleestem ugyanabba a csapdába… - Harry nagyot sóhajtott. – De akkoriban nem akartam senki életét veszélyeztetni, mint ötödévben… ezért egyedül mentem. Nem tudtam, hogy Dumbledore követő bűbájt tett rám, és utánam jött… Ott halt meg a Voldemort és a halálfalók elleni küzdelemben… - Harry hangja elcsuklott. Nagyot nyelt, hogy a torkában képződött gombócot eltüntesse, majd folytatta. – Majdnem legyőztem Voldemortot. Sikerült megszabadítanom a pálcájától, a porban csúszott előttem, teljesen ki volt szolgáltatva nekem… és akkor elmondta.
- Mit? - vonta fel a szemöldökét Ginny, feltételezve, hogy most jön még csak a java.
- Elmondta, hogy kijátszott engem… nem, nem azzal, hogy nem voltál a hatalmában, arra már akkor rájöttem, mielőtt harcolni kezdtünk. Elmondta, hogy ő küldte hozzám az a csalót hatodéves koromban.
Ginny levegőért kapott. – De… de miért tett ilyet? Úgy értem, milyen előnye származott abból, hogy az a nő elcsábítson téged? Miért akart volna ilyet?
- Miért? – csattant fel Harry. – Mert azt várta, hogy az a nő terhes lesz. Voldemort gondoskodott róla, hogy biztosan gyermeke foganjon tőlem.
Ginny a homlokát ráncolta, és csinos arca eltorzult a túlzott koncentrációtól. Az ajkát harapdálta, de látszott, hogy nem tudta megoldani a problémát, így ismét a férfira nézett. – De miért jó az Tudjukkinek, ha van egy gyereked? – kérdezte.
- Mert ő neveli azt a gyereket, és zsarolni tud vele engem.
A lány szája tágra nyílt a csodálkozástól de a szeme elárulta a férfinek, hogy kezdi érteni az összefüggéseket.
- Igen, Ginny… ezért nem öltem meg Voldemortot. Azt mondta, hogy Féregfark és Bellatrix végeznek a lányommal, ha én megölöm őt – mondta Harry a cipőjét bámulva. – Önző voltam, Ginny. Annyira meg akartam menteni azt a gyereket, hogy hagytam Voldemortot elmenekülni… Nem is ismertem a kislányt, de mégis fontosabbnak tartottam őt, mint azt, hogy megszabadítsam a világot Voldemorttól… csak mert az a szerencsétlen gyerek az enyém! – Felnézett és a tekintete találkozott a lányéval. Meglepődött, hogy inkább megértést látott tükröződni benne, mint megvetést. – Soha nem fogom megbocsátani magamnak. Minden egyes gyilkosság, amit Voldemort elkövetett a párizsi Disneylandben és el fog követni a jövőben, az én lelkemen szárad! Fel kellett volna áldoznom a lányomat, hogy megmentsem a világot, de gyenge voltam… és rosszul döntöttem.
- Harry – Ginny a férfi kezébe csúsztatta az ujjait – ne vádold magad! Minden szülő ugyanígy cselekedett volna.
- Valóban? – mosolygott a férfi szomorúan. – Nem hiszem. A te szüleid mind a hét gyereküket őszintén szeretik, de… azt hiszem, nem tétováztak volna, hogy a helyes döntést hozzák meg… Ők tudják, hogy Voldemort megsemmisítése a legfontosabb dolog a világon… Én is tudtam, de figyelmen kívül hagytam. Ha Voldemort megsemmisíti a világot, egyedül én leszek az, aki felelőssé tehető érte.
- Túl szigorú vagy önmagadhoz, Harry – mondta komolyan az asszony. – Ha az én gyerekem lett volna, én sem döntöttem volna másképp.
- Még akkor sem, ha tudtad volna, hogy a nagyapja maga Voldemort?
- Micsoda? - Ginny szeme a csodálkozástól akkora lett, mint Lunáé.
Harry elhúzta a száját – A lány, aki elcsábított… Linda… Voldemort lánya volt. Tipikus Voldemort-humor: ’kígyó’-nak nevezte el a lányát.
- De… szent ég! Ez azt jelenti, hogy Tudjukki lefeküdt valakivel! Brrr!
Harrynek vissza kellett fognia magát, hogy ne kuncogjon a lány undorodó arckifejezése láttán. A gondolat, hogy a Sötét Nagyúr szerelmi viszonyt folytatott valakivel, annyira felkavarta az ő gyomrát is, hogy úgy döntött, inkább nem próbálja meg elképzelni.
- Igen, ezt valószínű – bólintott Harry. – És ez azt is jelenti, hogy Voldemort és én most bizonyos mértékig… rokonok vagyunk… Ő a lányom nagyapja. És állandóan fenyegeti azt a szegény kicsit.
- Honnan tudod? Sosem találkoztál vele.
- Láttam. Ma. Álmomban.
Az asszony láthatóan elsápadt. – Megint vannak róla olyan látomásaid?
- Úgy tűnik. És nagyon furcsa, mert az utóbbi öt évben egyszer sem volt. Azt hittem, hogy teljesen sikerült elsajátítanom az okklumenciát a Körben. Ezek szerint tévedtem.
- Tudodki… kínozta a lányodat?
- Nem, de el tudnám képzelni róla. Úgy tűnt, a kicsi fél tőle, mert azt mondta, mindig bántja… Nagyon remélem, hogy nem Crucióval kínozza.
Ginny bátorítólag megszorította Harry kezét. Tudta, hogy Harry kisebbik lányával is a Cruciatus végzett.
- Mást is láttam álmomban – folytatta a férfi. – Voldemort azt mondta, hogy valamilyen pergamenre van szüksége, amely a halhatatlanság titkát rejti. Bárcsak meg tudnám állítani… de nem tudom, mert amikor ott tartott, hogy elmondja a pergamen hollétét, te felébresztettél.
- Ó… sajnálom – harapott az ajkába Ginny.
- Ne okold magad. Nem tudhattad, hogy félbeszakítasz valamit.
- Nem okolom magam. És nem okollak téged sem. Te csak úgy cselekedtél, mint egy apa… De rettenetesen sajnállak.
- Ne tedd. Én okoztam a bajt, magamnak. Ha kordában tudtam volna tartani a vágyaimat, nem kerültem volna ilyen helyzetbe. Bárhogy is történt, az én hibám.
- Harry… engem nem érdekel, kinek a hibája, szeretlek. Minden hibáddal együtt.
- Tényleg nem érdemellek meg téged – sóhajtott a férfi, és közelebb hajolt hozzá a kagylófotelben. Pár pillanatig némán néztek egymás szemébe. Az egyetlen zajforrás a medencében úszkáló aranyhal lubickolása volt.
- Nem kell megérdemelned engem, csak érints meg Harry – mondta végül a lány, és ajkát a férfiére szorította.
A sellőpáros időközben távozott az ablak elől – talán, hogy egy meghittebb helyet találjon magának, és a buborékfüggöny visszagördült a helyére, mikor Harry bal kezével feléje intett (a jobb keze egész mással volt elfoglalva).
Ginny úgy érezte, hogy szétveti a boldogság: végre megtörténik!
Ebben a pillanatban lentről detonáció hallatszott.
A szerelmespár szétugrott, és Harry azonnal lefelé fordította tekintetét. Szemüvegével átlátott a padlón.
- Átkozott halálfalók! – toppantott mérgesen. – Nem várhattak volna egy fél órát?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
