7. Sötét varázslatok és bájitalkeverés


Aznap este a klubhelységben fokozott volta a hangulat. Mindenki egyetértett abban, hogy Lilith Boldemuder eddig a legbotrányosabb SVK-tanáruk, (mármint a szó pozitív értelmében). Lilt nem lehetett felébreszteni az eset után, mintha kómába esett volna, bár erre rácáfolt a félmosoly az arcán. Végül úgy látták, hogy Hagrid vitte ki a teremből. A jelenet persze mindenkinek rettentően tetszett. Dean Thomas a többiek mulattatására hűen utánozta McGalagony arckifejezését, ahogy az igazgatónő meglátta a fagyott kísérteteket.

- Eddig csak a Baziliskus tudott ilyesmit csinálni – fűzte tovább a szót Seamus – Ez a nő majdnem olyan őrült, mint Dumbledore! – mondta vigyorogva.

Harryék nem kapcsolódtak be a beszélgetésbe, kedvenc foteljükben ülve figyelték a jelenetet. A légkör eléggé “családias” volt: jobbára az idősebb diákok maradtak, akiket Harryék jobban ismertek. Az alsóbb évfolyamok eléggé kiürültek, Hermione rögtön megállapította, hogy gondok lesznek az órarendekkel. Szerencsére tőlük nem sokan mentek el: például megmaradt az egész fiúszoba, Dean, Neville, és még Seamus is visszajött – Harry gyanította, hogy szülői beleegyezés nélkül.

Nemsokára csatlakozott hozzájuk Ginny, és Harry erős késztetést érzett arra, hogy leüljön mellé, és átkarolja a vállát. De még a nyári szünetben megbeszélték (pontosabban Harry ragaszkodott hozzá), hogy erről nyilvános helyen szó szem lehet. Észre is vette Ginny rosszalló pillantását. “Sőt – gondolta Harry – talán egyáltalán nem kellene találkoznunk addig, míg ez az egész véget nem ér… De mikor ér véget? És főleg mivel…?” Aztán összeszedte magát, és próbált a barátaival együtt nevetni Dean-en.

Egy fél órával később Ronnal együtt elköszöntek a lányoktól, és a hálótermek felé indultak. Harry vigyorogva vette észre, hogy Dumbledore (akit most Briannek hívott, az igazgató ötlete nyomán) és Fawkes az ablakban ültek.

- Megkínálhatom magukat egy kis Bűvös Bizserével? – kérdezte mosolyogva Harry, és a madarak felé nyújtotta a zacskót. Dumbledore egy helyeslő trilla keretében bekapott egy szemet.

Ekkor futott be Dean, Seamus és Neville is, és mindhárman megbámulták a madarakat.
- Azta, Harry – mondta Dean kerek szemmel – mondták a vonaton, hogy van két főnixed, de nem akartam elhinni!

- Öhh, hát igen… - mondta Harry, és próbált visszaemlékezni arra, hogy milyen hazugságot is eszeltek ki ilyen helyzetekre pár héttel ezelőtt – Az egyik Dumbledore madara. Megörököltem a halála után. A másik meg…

- Úgy tűnik, szerzett egy párt – vigyorgott Seamus, mire Harry rábólintott.

Neville tűnődve nézte Briant, amint tele csőrrel ropogtatta a cukrokat.
- Én azt hittem, hogy a főnixek nem szeretik az édességet – mondta bizonytalanul, bár amit látott határozottan rácáfolt erre.

Dumbledore egy pillanatra abbahagyta a rágást, majd nyelt egyet. Mindeközben sikertelenül próbált úgy tenni, mintha valami számára gusztustalan dolgot csinált volna.

- Hát… - mondta zavartan Harry – biztos éhesek… - aztán gyorsan valami másra terelte a témát – Hányan jöttek vissza tőlünk?

- Elég sokan – válaszolta Seamus – Persze engem nem akartak engedni, de mivel már nagykorú vagyok, leléphettem. – majd pironkodva hozzátette – Tudjátok, a barátnőm is visszajött, úgyhogy…

- De például a Patil ikrek nincsenek itt – folytatta Ron – És a Mardekárból alig vannak. Gondolom követik a halálfaló szüleiket…

Harry ebben nem volt biztos, de megint eszébe jutott Malfoy. Neki még rosszabbul telhetett a nyara… Vajon mire kényszeríthette Voldemort?… És eszébe jutott Piton is. A vén denevér már túl sok ideje nem jelentkezett. Talán már nincs is életben. Vagy már nem bízhat meg benne. “Paranoiás vagy, Harry” korholta magát, és ledőlt az ágyára.

Ron épp egy készlet sakkot vett elő.

- Játszunk még egy partit? – kérdezte Harrytől – az egyik világos futót megette Csámpás, de helyettesíthetnénk egy csokibékával.
- Nem hiszem, hogy tudná a szabályos lépéseket – vigyorgott Harry – És az elmúlt napokban annyiszor vertél már meg, hogy képtelen lennék még egyet elviselni.

Majd ásított egyet, mintha nagyon álmos lenne. Erre Ron csak megértően bólintott. Túl régóta ismerte Harryt ahhoz, hogy tudja, valami olyasmi nyomja a lelkét, ami még sokáig nem engedi aludni.

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Lil akciója még reggel is a legérdekesebb beszédtémának számított.

- Ehhez hasonló varázslatokat egyedül Dumbledore tudott – mondta Félig Fej Nélküli Nick a reggelinél – egyszer véletlenül keresztülküldött rajtam egy bűbájt, és én két hétig éreztem a szagokat és az ízeket. Sajnos ennek is múlik a hatása – szontyolodott el, és beleszimatolt Ron tojásrántottájába.

- Tényleg láttad felébredni? – kérdezte kíváncsian Harry.

- Igen. Hagrid vitte fel a gyengélkedőre, de Madam Pomfrey nem tudta felébreszteni. Pontosan nyolc órát feküdt mozdulatlanul, alig lélegzett. Aztán kinyitotta a szemét, felült, fogta a botját, és kisétált. – majd sértődött hangon hozzátette – Persze előbb beszélt hozzám. Azt mondta, “Helló, szellem. Elmennél az utamból? Nem szeretek lélek-lenyomaton átsétálni”. Aztán visszafordult: “Az a tompa bárd nem lehetett kellemes” Persze közben barátságosan mosolygott! Piha!

Nicket úgy látszik, felzaklatták az emlékek, mert a feje lecsúszott a nyakáról. Dühösen visszabillentette, majd arrébb lebegett.
A nagyteremben mindenki az új tanárról beszélt. Valahonnan elszabadult a pletyka, hogy Lil valójában Dumbledore lánya (egy Hollóhátas elég hamar rájött, hogy a Boldemuder betűiből ki lehet rakni a volt igazgató nevét) és ez egy elég népszerű elméletnek bizonyult, mert számos fiktív történet született erre alapozottan. A társaság csak akkor csendesedett el, amikor Lil is csatlakozott a tanári asztalnál ülő kollégáihoz.

A reggeli végén a Griffendélesek tőle kapták meg az új órarendjüket.

- Én lettem a házvezető tanár – magyarázta Harryéknek – legalábbis ideiglenesen. McGalagony professzor az igazgatói teendők mellett átváltoztatástant is tanít, szóval nem lesz ideje erre – majd egy kicsit lehalkította a hangját, és vigyorgott – Mit csinál tulajdonképpen egy házvezető tanár?

Harry viszonozta a vigyort, és eszébe jutott, hogy ő általában hogyan szembesült McGalagony ezen címével.

- Leginkább büntetéseket osztanak ki. – mondta jól értesülten. – de néha jutalmat is… nem? – nézett rá tanácstalanul Hermionéra. A lány dühösen felmordult.

- Jajj, Harry, már hat éve jársz ide – majd Lilhez fordult – A házvezető tanárok szabják ki az olyan büntetéseket, amik nem tanórákhoz kötődő kihágásokból erednek. Ez lehet büntetőfeladat, vagy pontlevonás. Jutalmazni ugyanúgy jutalmazhatnak, mint minden másik tanár. Eldönthetik a szobabeosztásokat, és javaslatokat tehetnek az igazgatónak az iskolaelsők, prefektusok és a kviddicskapitány címére.

- Mi az a kviddics? – kérdezte kíváncsian Lil. Ron felhördült.

- Az, amit idén nem játszunk – mondta Harry – lehetetlenség ennyi emberből csapatot kiállítani… - És úgysem lesz időnk ilyesmire, tette hozzá magában, majd rásandított a Nagyterem órájára.
- Azt hiszem most kezdődött el az első óránk önnel, professzor – jegyezte meg.

- Oh! Tényleg – nézett rá az órára Lil és a papírjai között keresgélt. - Mi is lesz, bájitalkeverés vagy sötét varázslás?

- Sötét varázslatok kivédése – javította ki Hermione megrökönyödve – igen, az lesz…

- Akkor rendben. Ehhez nem kell könyv. Menjünk… oda, ahol lesz, remélem ti tudjátok.

Hermione még mindig hatalmas szemeket meresztve bólintott, és négyesben elindultak az SVK-tanterem felé. Harry boldogan vigyorgott, valahogy érezte, hogy élvezni fogja ezt az órát, és Hermione döbbent arckifejezése is mulattatta, amit az “ehhez nem kell könyv”-re vágott.

Lil megvárta, amíg mindannyian leülnek, és csak utána kezdett el beszélni.

- Öhm, tegnap már bemutatkoztam. Titeket nem nagyon ismerlek, és mivel az igazgatónő figyelmeztetett arra, hogy nem udvarias dolog mások elméjéből kiolvasni a nevüket, nem tudom mikor fogom megtanulni, de igyekszem.

Néhányan ijedten pislogtak, de Lil folytatta.

- Az év során animágiát, pálcanélküli és nonverbális varázsaltokat fogunk tanulni. Próbálok valamit elmagyarázni a mágia belső természetéről is, és megtanulunk néhány időjárás-varázslatot. – Lil kissé félreértette a csodálkozó arcokat – És, ha sok időnk marad, akkor tanítok még ezt-azt, amihez kedvetek van. – fejezte be sután, mire csönd támadt.

Az első, aki megszólalt, Neville volt.

- Nem… szóval én úgy tu-tudom, hogy nem mindenki képes az animágiára és pálcanélküli és no-nonverbális va-varázslatra, csak a legjobbak – motyogta zavartan.

Lil egy pillanatig hallgatott, majd rámosolygott Neville-re.
- Azt nem mondtam, hogy nem kell majd sokat gyakorolni, de minden varázsló képes rá. Sajnos verbális varázslatokat nem taníthatok, mert attól tartok egyet sem tudok.

Erre izgatott sutyorgás támadt.
- Még a Lumost sem? – akadékoskodott egy hollóhátas. Lil kérdőn tekintett Harryre.

- Fény a pálca végén – mondta Harry, és egy kicsit bosszúsan tekintett a hollóhátasra.

- Oh… - mormogott Lil, mire fehér fény gyúlt a botja végén – de milyen színű? Milyen hőmérsékletű? Lobogó láng vagy pislákoló csillag? – miközben ezeket mondta, a bot végén levő fény végigzongorázott a szivárvány színein, majd tűzként égett, végül halványan izzott. Az osztály lelkes “óó”-val jutalmazta a mutatványt.

- Ez a baja a verbális varázslatoknak – folytatta Lil – túlságosan korlátoltak. Az emberi elme sokkal többre képes, mint egy varázsige. Kimondhatom azt, hogy “Lumos” anélkül, hogy történne valami… Mert az igazi varázslat a fejetekben megy végbe. A szavak csak mankók, segítenek eligazodni.

Az osztály szájtátva hallgatta.

- Visszatérve a tananyagra… először is animágiát fogunk gyakorolni. Mégpedig gyorsított módszerrel. Mindenkiben ott lakozik ugyanis egy állat lelke… Néha mélyebben, néha a felszínen. Akiknek a felszínen van – ez nagyon kevés emberre vonatkozik – könnyen tanul animágiát.
De a többieknek is menni fog, egy kis ösztökéléssel. Először is meg kell találni a bennetek rejtőző állatot. Az ő alakját sokkal könnyebben fel tudjátok venni, mint a többiét. Ez nem jelenti azt, hogy a többit nem lehet, csak azt, hogy sokkal nehezebben. Én ebben a keresésében fogok segíteni. Egy varázslattal kényszeríteni foglak titeket, hogy felvegyétek ennek az állatnak az alakját, így érezhetitek, hogyan működik a varázs. Az ügyesebbek hamar rájönnek majd a nyitjára, hogy hogyan kell a segítségem nélkül csinálni. – egy rövid szünetet tartott – ki kezdi?

Csönd. Harry nem emlékezett soha, hogy ennyire “mélyvizes” lett volna valaha is egy első óra. Senki sem jelentkezett. Neki igazából kedve lett volna hozzá, de az már-már idegesítő lett volna, ha megint ő kezdi.

- Oh, jól van, egy kis kedvcsináló… - mondta Lil, és lerakta a botját. A szemét becsukta, és a hátát görbíteni kezdte – egy pillanattal később egy gyönyörű szürke farkas állt a helyén – majd a farkas nőni kezdett, és medvévé alakult. Aztán egy pár pillanat múlva a medve is eltűnt, és egy hatalmas sas vijjogott a helyén, ami aztán visszaalakult Lillé. Az osztály dörgő tapssal jutalmazta a mutatványt, Lil csak mosolygott.

- Amint látjátok, néhány emberben egy egész sor állat lakozik. Lássuk, mi van bennetek!

Harrynek el kellett ismernie, hogy Lil ért a tanításhoz, mert ezúttal mindenki jelentkezett. A boszorkány sorban hívta ki őket, és mivel Harry, Ron és Hermione az első padban ültek, nem kellett sokat várniuk.

- Ron, kezdjük veled – mondta Lil, mire Harry biztatóan rávigyorgott barátjára. Ron kiment a katedrához, és megállt a boszorkány előtt.

- Ne aggódj, nem fog fájni – mondta Lil, és Ron felé intett a bottal. A fiú először egy csodálkozó arckifejezést vágott, mintha rájött volna valami végzetes hibára, majd egy pillanat alatt átalakult – rókává.

- Tudtam! Tudtam! – kiáltott fel Hermione, és többen is nevettek. Lil egy újabb intésére Ron visszaalakult. Vigyorogva ült vissza a helyére, és Harryvel együtt figyelték, amint Hermione lámpalázasan kibotorkál.

Lil suhintott a varázsbottal, és Hermione arcán ugyanaz a csodálkozás futott végig, majd nemsokára egy pettyes bagoly volt a helyén, és pont ugyanúgy pislogott, mint Hermione. Az osztály ismét tapsban tört ki. Miközben a lány visszaalakult, Harry eltöprengett azon, hogy neki vajon milyen lesz az alakja. Először szarvas jutott eszébe, a patrónusa miatt, de valahogy érezte, hogy az nem az igazi. Hiszen az apja volt szarvas… Aztán eszébe jutott a sokszorozott patrónusok jellegzetes alakja…

- Harry, te jössz – mondta Lil, mire Harry kicsit izgulva kiment a táblához. A boszorkány nekiszegezte a botot, és akkor megérezte a varázslatot. Sólyom - jutott az eszébe. Sólyomnak kellene lennem – csodálkozott – de akkor szükségem van szárnyakra és tollakra… A felismerés öröme szaladt végig minden csontján, és a következő pillanatban széttárt szárnyakkal írt le egy kört az osztály felett.

Mindenki tapsolt, ő pedig hamarosan leszállt a katedrára, majd visszaalakult emberré. Vigyorogva ránézett Lilre, aki csodálkozva meredt rá.

- Egyedül alakultál vissza – jelentette ki a boszorkány. Harry csak most döbbent rá.
- Oh… elfelejtettem, hogy…
- Hogy nem vagy képes rá? – vigyorgott Lil – igen, ez sokszor segít. Na akkor szedd össze magad, és csináld meg egyedül az egészet!

Harry annyira meglepődött, hogy engedelmeskedett a boszorkánynak. Becsukta a szemét, és koncentrált arra a boldogító érzésre, hogy ő valójában sólyom. Engedte, hogy ez felismerés végigszáguldjon az egész testén, húson és csonton, és a meggyőződés, miszerint ő sólyom, lassan átalakította mindenét. A következő pillanatban levegőt kapott a szárnyai alá, és ismét repült egy kört, majd Lil mellé visszaszállva megint emberré alakult. Az osztály nevetve tapsolt.

- Látjátok, nem nehéz ez – mosolygott Lil – na ki a következő?

Harry visszaült a kissé csodálkozó barátjai mellé, majd egy perccel később már vigyorogva figyelték, amint évfolyamtársaik átalakulnak. Dean borz lett, Seamus pedig mókus. Amikor Neville-re került a sor, Lil ugyanúgy ráfogta a varázsbotját, mint a többiekre. Először nem történt semmi – mintha Neville erősen tiltakozott volna – aztán az ő kerek arcán is szétterült a felismerés, és elkezdett átalakulni…

- Hupsz! – kiáltott fel Lil, és visszafordította a varázst, még mielőtt bármi történhetett volna. A diákok értetlenül néztek rá.
- Hal – magyarázta Lil – Neville hal akart lenni. Itt gondjai lettek volna a légzéssel.

Az egész osztály nevetésben tört ki. A csöngetés utáni ricsajból következtetve mindenki szerint ez volt az eddigi legszórakoztatóbb SVK-óra – azt leszámítva, hogy Lil a végén kijelentette, az animágiát csak két óráig fogják gyakorolni, utána rátérnek a “komolyabb” témákra.

--------------------------------------------------------------------------------------------

- Nem lehet az animágiát ennyi idő alatt megtanulni – jelentette ki Hermione magabiztosan – ez egy bonyolult varázslat. És sohasem hallottam olyan bűbájról, ami valakit egy állat alakjának felvételére kényszerítene.

- Attól még, hogy nem hallottál róla, nem jelenti azt, hogy nem létezik – replikázott Ron – És el kell ismerned, hogy nagyon hatékony módszer volt. Megmutatta, hogy hogyan működik az animágia. Te is érezted, nem? Szerintem egy-két alkalom után mi is meg tudjuk csinálni.

Hermione nem volt könnyen meggyőzhető.

- Ez csak valami sötét varázslat lehet. Nem véletlenül van olyan kevés animágus! Nehéz megtanulni a bűbájt.

Harry ezzel egyetértett.
- Az apám is évekig tanulta. – majd egy kicsit tétovázott, de aztán folytatta – nem vagyok biztos abban, hogy a Minisztérium örült volna, ha látja Lil varázslatát. Szinte biztos, hogy illegális. De egyszer azt hallottam valakitől, hogy nem feltétlenül a varázslat határozza meg, hogy sötét vagy fehér mágia, hanem inkább az, hogy mire használjuk.

Hermione és Ron hallgattak, tudták, hogy Harry Dumbledore-ra réloz. Mielőtt Hermione folytatta volna a vitát, az arcán egy “akkor-sem-helyeslem”-arckifejezéssel, Lil tűnt fel az udvaron. A diákok nagy része tisztelettel vegyes félelemmel elhúzódott előle. A boszorkány egyenesen Harryékhez tartott, és kurta biccentéssel üdvözölte őket.

- Harry, beszédem van veled – mondta fojtott hangon mindenfajta bevezetés nélkül. Harry kissé értetlenkedve bár, de bólintott.

- Rendben – folytatta Lil – tíz perc múlva találkozunk a szobámban – majd elvigyorodott – feltéve, hogy megtalálom annyi idő alatt.

Azzal elsietett. Harry meglepetten nézett utána.

- Vajon mit akarhat? – kérdezte Ron.

- Nem t’om. Remélem nem csináltam semmi rosszat.

Hermione aggodalmasan pislogott.
- El fogsz késni átváltoztatástanról.
- Ugyan, Hermione – morgott Ron – Ha az öreg McGalagonynak valami kifogása lenne, Harry csak megmutatja a “Harryből-sólyom”-trükköt, attól biztos el fog hűlni.

Harry még pár percig hallgatta, ahogy a barátai civódnak, aztán elköszönt tőlük, és elindult a tanári felé. Igazából nem aggódott azon, hogy kihagyja az átváltoztatástant, most hogy az egész nyarat áttanulta, semmi kedve sem volt – hogy is mondta Aberforth? – egerekkel és teáscsészékkel bíbelődni…
Az ajtó elé érkezve aztán bekopogott. Kisvártatva feltűnt Lil és Harrynek szegezte a kérdést.

- Ez valami titkos jel? McGalagony is egy ehhez hasonló kódot alkalmazott nemrég.
- Micsoda? – kérdezte értetlenül Harry.
- Hát a kopogás. Mit akar kifejezni? – kérdezte a boszorkány őszinte érdeklődéssel, de Harry hirtelen nem tudott semmi értelmeset válaszolni.

- Öhh… mindig kopogni szoktunk mielőtt belépünk valakinek a szobájába.. gondolom, hogy tudja, hogy ott vagyunk.

- Oh. – válaszolta a boszorkány, majd szabadkozni kezdett – Tudod, csak egy hónapig voltam Angliában, és akkor is nagyrészt az apámnál, aki sosem adott az ilyesmire… Ezek szerint nem volt jó ötlet, hogy visszakopogtam McGalagonynak, és utána nem nyitottam ki az ajtót?

Harry elfojtotta a kitörni készülő nevetését.

- Nos… Biztos, hogy nem haragszik meg nagyon – mondta – Mit akart kérdezni, professzor?

- Ja igen – kapott észhez Lil – gyere beljebb. – mondta, majd becsukta Harry mögött az ajtót. Ezután felvette a varázsbotját, és intett vele. Tejszerű köd vette körül őket, akárcsak a Metoraliam-bűbájnál.

- Tudni akarom, mi van Perselusszal – jelentette ki a boszorkány egyszerűen. A hangja visszhangosan zengett – arról persze tudok, hogy megölte a nagybátyámat – akit tegnap láttam főnixként. Felteszem Albus bácsinak problémás emberi alakot öltenie?

Harry bólintott, és eszébe jutott, hogy Aberforth majdnem ugyanezt kérdezte. Bosszankodva gondolt arra, hogy a Dumledore-család összes tagja otthonosan mozog a halhatatlansággal kapcsolatos minden témában, és egyiküket sem rázza meg különösebben az ügy.

- Hát igen – folytatta Lil, összevont szemöldökkel – mindennek megvan az ára… Elég bosszantó eset, nehéz lesz ezt a háborút Albus Dumbledore nélkül megvívni… Szóval sejtettem, hogy a nagybátyám részéről megrendezett jelenet volt, csak azt nem tudtam, hogy mit forgat a fejében.

- Én beszéltem vele erről – mondta Harry – Azt állította, hogy most már Piton több segítséget adhat nekem, mint ő. És mivel Piton Megszeghetetlen Esküt tett le egy halálfalónak, olyan helyzetbe kerültek, hogy vagy ő hal meg, vagy Dumbledore.

- Értem – dörmögte Lil – Ha jól emlékszem, Albus mindig kedvelte a heroikus megoldásokat. Mi történt ezután Perselusszal?

- Hát, Piton elment a halálfalókkal, és azóta Voldemort a leghűségesebb csatlósának tartja. Ahogy én is ezt gondoltam. Nyáron találkoztam vele és meg akartam ölni.

Lil elmosolyodott.

- Felteszem, nem sikerült? – kérdezte
- Majdnem – válaszolta vonakodva Harry – de csak mert eszméletlenül dühös voltam rá, és mert nem számított egy pálcanélküli támadásra a leglustább diákjától…

- Értem – bólintott Lil – A büszkesége nem egyszer bajba sodorta… Szóval, most a halálfalókkal van, és senki sem tudja róla az igazat, pár emberen kívül?

- Egész pontosan Remus Lupin, McGalagony, Ronék és én tudunk csak róla. És mindannyiunk emlékeit védi ez a bűbáj – válaszolt Harry, és a fehér ködre mutatott.

- Remek – mondta Lil semlegesnek tervezett hangon, de Harry észrevette rajta, hogy megkönnyebbült. Elgondolkozva nézett a boszorkány arcára, és azon töprengett, hogy vajon miért érdekli őt ennyire Piton? Jó, persze, megmentette az életét, de ez semmit sem változtat azon, hogy Piton egy féreg.

- Persze meggyőződésem, hogy nagyobb biztonságban lenne a mi oldalunkon – folytatta Lil – Mint ahogy mi is nagyobb biztonságban lennénk. De elég hasznos munkát végez a Rendnek. Tesz valakinek jelentéseket?

- Hát elvileg nekem fog, ha sikerül módot találnia rá – felelte Harry – de azóta nem láttam. Kezdek gyanakodni, hogy nem is a mi oldalunkon áll – tette hozzá kicsit gonoszkodva, és figyelte a nő reakcióját.

Lil szeme egy árnyalatnyi dühvel megvillant.

- Tökéletesen megbízom Perselusban. Ha jól tudom, Albus Dumbledore is így volt ezzel, a halála előtt és után is. Nélküle már nem élnék.
- Sokan viszont élnének, ha ő nem lett volna. – mormogott Harry, majd gyorsan hozzátette - Jó, meg sem szólaltam. Különben is, láttam az emlékeinek egy részét, elég meggyőző volt.

- Milyen emlékeket láttál? – kérdezte Lil.

- Semmi különöset – válaszolta Harry tartózkodóan, aztán úgy döntött, mégis beszél – Piton például biztos nem tud a Horcruxokról.

Harry arra számított, hogy Lil sem tud a dologról, de a nő nem lepődött meg, hanem finoman bólintott. Amikor erre rákérdezett, a boszorkány csak sóhajtott egyet.

- Tudtam, hogy az apám Voldemort Horcruxait keresi. Felelősséget érzett az üggyel kapcsolatban, és szégyellte magát. Ennek ellenére nagy hiba volt, hogy nem szólt Albus bácsinak. De a részleteket nem ismerem… Hány lélekdarabról van szó?

- Hatról – válaszolta Harry – Hármat már elpusztítottunk, ebből az egyiket a maga apja. Három még hátra van, ezeket is meg kell semmisítenünk minél hamarabb.

- Szóval ezért hívott ide engem Albus – mondta elgondolkozva Lil – apámban nem bízik, de a Horcruxok felkutatásában valakinek segítenie kell… És az ügy a családban marad – tette hozzá morogva – Miben vannak a megmaradt lélekdarabok?

- Az egyik ott van Voldemort kígyójában...

- Szokatlan Horcrux. – vetette közbe Lil.

- Valóban. – bólintott Harry - A másik Hollóhát igézettekercse.

- Áh, értem. Felteszem, Perselus öröksége. Ez mindent megmagyaráz…

- Igen, de ő nem tudja, hogy mit csinált vele Voldemort. – mondta Harry - A harmadik pedig Griffendél pálcája.

Lil erre meglepetten nézett rá, és a szemében rémület csillant.

- Egy varázspálca? – suttogta – Egek, nehéz dolgunk lesz…

- Miért? – kíváncsiskodott Harry, és aggódni kezdett a boszorkány pillantását látva. Lil elgondolkozva nézett rá.

- Láttál már Horcruxot, Harry?

- Igen, Denem naplója volt az első… azt sikerült elpusztítanom.

- És mit csinált ez a napló?

Harry már érteni kezdte a probléma lényegét.

- Befolyásolt egy diáklányt, és kinyittatta vele a Titkok Kamráját. Aztán... alakot öltött maga Voldemort.

Lil nem kérdezte meg, hogy mi az a Titkok Kamrája csak bólintott.

- Pontosan. És mindezt egy könyv tette, csak azért, mert hordozta Voldemort lelkének egy darabját. Gondolj bele, hogy mi mindent csinálhat egy pálca…

Harry hátán végigfutott a hideg. Ezt említhette volna Dumbledore is… Visszagondolt az igazgató megfeketedett kezére. A sebet Dumbledore a gyűrű elpusztításakor szenvedte el… Harry belegondolt, hogy neki vajon milyen árat kell fizetnie a pálca elpusztításáért. Lil, mintha a gondolataiba látott volna, most megszólalt.

- Megsérülhetünk, esetleg súlyosan. Ha nem vagyunk elég elővigyázatosak… Minden esetre szükségük lesz Perselusra.

Harry válaszképpen csak mordult egyet.
- Nem tudom, mi van vele mostanában. – mondta végül – De nem mondanám, hogy szívesen bíznám rá az életem.
- Ilyen dolgokban ő a szakértő – vetette ellen Lil.

Harry sóhajtott.

- Lehet, hogy így van. Minden esetre, mi nem tudunk kapcsolatba lépni vele. Meg kell várnunk, míg jelentkezik. Addig is… szerintem beszélnie kellene az apjával – folytatta kicsit óvatosan – ő kereste a legtöbb ideig a Horcruxokat, talán van egy-két tippje…

- Igen, felkeresem. – válaszolt kelletlenül Lil – hacsak nem átkoz meg, mert vissza mertem jönni. – azzal a boszorkány sóhajtott, és a bot egy intésével megszüntette a ködöt.

- Ezt a beszélgetést majd később folytatjuk. Úgyis szándékomban áll néhány különórát adni neked, ha nem fáraszt túlságosan. Hozhatod Ront és Hermionét is. De most menj órára. Így is eléggé kihúztam a gyufát az igazgatónőnél…

---------------------------------------------------------------------------------------------

Harry jócskán késett átváltoztatástanról, és élete egyik leglesújtóbb McGalagony- pillantását kapta, amiért szórakozottságában narancssárga pikkelyeket varázsolt a kaméleonjára.

- Potter, maga többet felejt, mint amennyit tanul – jegyezte meg az igazgatónő paprikás hangulatban, miközben Hermione kaméleonja boldogan szaladt körbe az asztalon tizenkét apró lábával. De Harry felett most átsiklott minden kritika.

Aznap volt még egy bájitaltanuk is. Lil láthatóan jól értett a gyógyfüvekhez – bár egyiknek sem tudta az angol nevét. Egy ősrégi latin nyelvű könyvből nézte ki a Láthatatlanná Tévő Tinktúra receptjét, és egy fordítóbűbájjal kimásolta a táblára. Mindenkinek segített, akinek szüksége volt rá, és olyan hasznos instrukciókkal látta el őket, mint “Rakjál bele még egy kicsit abból a cakkos levelűből” illetve “ Ha ráköpsz a porított gőtére, jobb lesz az állaga”. Az órát még Neville is élvezte.

A nap végén Harry a Metoraliam-bűbájt alkalmazva beszámolt a barátainak a Lillel folyatatott beszélgetéséről.

- Tehát különórákat ad, és segít felkeresni a Horcruxokat? – foglalta össze Hermione. – és azt akarja, hogy Piton is segítsen?

- Igen – felelte sötéten Harry – azt gondolja, hogy lehetnek olyan sérülések, amit csak Piton tud helyrehozni. – Hermione aggódva pislogott.

- Nem tudom, hogy hogyan segíthetne, ha a halálfalókkal van – mondta cérnavékony hangon, és beleborzongott, amikor a Voldemort csatlósaira gondolt.

- Szerintem nem is akar segíteni – csattant fel Ron – megvannak a saját tervei. Ki akarja purcantani Tudjukkit, ez tény, de szerintem hidegen hagyja, hogy mi is túléljük-e a dolgot.

Harry nem válaszolt semmit, de neki is hasonló gondolatok jártak a fejében már egy ideje. És nem csak ez aggasztotta: a Lillel folytatott beszélgetés után súlyos teherként nehezedett rá a Horcruxok elpusztításának gondolata. Újból érezte az örömtelen elszántságot, ami nyár elején fogva tartotta.

Egyedül van, hiába van még ezen a világon Dumbledore, hiába segít neki Lil, hiába követi a Főnix Rendje az ő parancsait, végül neki kell elpusztítania a Horcruxokat, és magát Voldemortot is. Furcsamód nem megrettent ettől a gondolattól, hanem megnyugodott. Legalább újból tisztázta magában a dolgot. Túlságosan “elkényelmesedett” a nyár második felében, mert valahogy úgy érezte, hogy sínen van a Dumbledore-al folytatott különórák miatt. De valahogy kezdett ebben elbizonytalanodni, újra rádöbbent, hogy három Horcrux még mindig megvan… És mi akadályozza meg Voldemortot, hogy többet is csináljon? A szíve helyén hirtelen mintha egy hatalmas jégtömb lett volna, de nem szólt a barátainak.

Ronnal együtt hamarosan elköszöntek Hermionétól, és a hálótermek felé tartottak. Ronnak majdnem lecsukódott a szeme: elég fárasztó első napjuk volt. A szobába beérve Harry épp csak egy futó pillantással üdvözölték a főnixek, majd álomba merültek. Ronnal sem sokat szóltak egymáshoz, hanem mindketten elmotyogtak egy jó éjszakát, és nemsokára Ron ütemes horkolása jelezte, hogy ő is elaludt.

Harry még egy ideig ébren bámulta a baldachinos ágy tetejét. Ha legalább tudna üzenni Pitonnak… Tudnia kell, mire készül Voldemort. Piton csak annyit mondott, hogy majd jelentkezik, és Harry ostobán meg sem kérdezte tőle, hogy mikor és hol. Dühösen meredt maga elé, majd megpróbálta Pitont keresni a gondolataival, mint a személyt követő hoppanálásnál. Nem igazán ment. Néha mintha látta volna – vagy csak úgy képzelte, hogy látja? “Gyerünk már Piton, beszélnünk kell” gondolta a fogát összeszorítva, de nem történt semmi. Persze, te ostoba – mondta magának – a kastély le van védve hoppanálás, és még sok minden más ellen. Innen semmi sem mehet el észrevétlenül... És be sem jöhet.

A tehetetlen düh még egy darabig fortyogott benne, aztán nyugtalan álomba merült.

Legközelebb az éjszaka közepén riadt fel, egy elég ismerős zajra. A nyitott ablakon keresztül egy denevér szökött be, és szárnyaival meglegyintette Harry arcát. A fiú először majdnem elkiáltotta magát, de aztán észrevette, hogy mi az.

Fawkes és Brian is felébredt a zajra, és az igazgató gyanakodva méregette a jövevényt. Harry inkább csak bosszankodott: gyakran repültek be denevérek a toronyszobába, főleg a nyári estéken. Olyankor nagy zajt csaptak, mert nem találták a kivezető utat, úgyhogy rendszerint valamilyen bűbájjal be kellett őket gyűjteni, majd kidobni az ablakon.

- Már csak ez hiányzott – mormogta álmosan – denevért hajkurászni – és a szekrényen levő pálcájáért nyúlt.

Ekkor feltűnt neki valami gyanús. A denevér nem csapkodott és sivalkodott, mint általában, hanem Harry utazóládáján ült, és egyenesen őt nézte. Harry értetlenül bámult vissza rá.

Nem látott még denevért ilyen nyugodtnak.

És sosem tapasztalta, hogy élő denevér bárkire is utálkozva nézne.

Márpedig a fekete gombszemek üzenete félreérthetetlen volt. Harry hátán végigfutott a hideg.

- A francba – fakadt aztán ki félig hangosan – mondhatta volna, hogy a bájitalkeverés mellett ez a hobbija!

Azzal a denevér elégedett mosolyától kísérve a láthatatlanná tévő köpenye felé nyúlt.